(Neked, mert lenned kellene…)
Lenned kellene, a piros virágok
némán lehulló tölcséreiben,
hogy egyszer eldalold az én kis álmom,
és megölelj eleséseimben.
Hogy úgy hangozzak az időn, a fűben,
mint falevélkék majd harangozzák
lépteid,s egy nagy szerelmes pünkösdben
elérd a kezem, s fölismerd a szám.
S ha mozdul a szél, és rezdül az élet,
és intve, szelíd, felhők oszlanak,
s fölzeng a dal régi-új sírokon…
Te mellém ülsz, s megsiratod, hogy élek,
hát meghalnék én, csak rád gondoljak,
csak elvedd szívem, el minden kínom!
*Első közlés
©Koncz Csaba – Mesterkovács, K Imre 2011