Arany-Tóth Katalin versei

KÉNY-SZER

Belekényszerültem rég a virtuális térbe.
Az elképzelt valóság csak itt ad örömöt.
Figyelmet halmozok érintésekért cserébe,
míg szótlanság ölel magányos falak között.

Konok dacból fordítok a kegyelemnek hátat.
Sértettség és közöny: naponta szíven hasít.
A fojtó csönd torkában is felduzzadt a bánat:
minden pillanat életben maradni tanít.

*

Régóta tudjuk: kizártuk magunkat egymásból,
s hogy merre van a kulcs, már senkit nem érdekel.
Szemérmetlen önzőséggel veszünk el a vágyból,
mégis a hiányban élünk, s mindegy, hogy kivel.

Hibáztunk. Egy napon majd mind ráeszmélünk egyszer,
de akkor már mindenhez túl késő lesz talán.
E virtuális tér pedig elegendő kényszer,
hogy elvérezzünk a lét közös ravatalán.

*

I(DE)GEN

Szívünkbe-dermedt képeket
sejtet a hajnalok vászna,
s izzó, nagy fényeink helyett
a félelem árnyát vigyázza.

A mozdulatlanság béna
testté merevített mindent:
könny nélkül síró szemünkben
üressé vált a tekintet.

Közönnyé avult éveket
takar a tékozló jelen,
s napjaink közt botorkálunk,
mint két eltévedt i(de)gen.

*

LASSAN

Még moccansz, még szuszogsz,
de már szisszenve távolodsz.
Közelséged hűvösében
dermedt csöndünk ostoroz.

Még dacolsz, még karolsz.
Fáj, de már „nem oszt, nem szoroz”:
önző és vérző közönyből
bújunk vissza magunkhoz.

Még várok. Rég várok.
Emlékké vált álmok
néznek, míg oldom a féket.
Halk elengedés, végzet.

Még sírok. Még írok.
Szívbe ásott árok
tíz évnyi esélyből – mélyre.
S lassan kimondjuk: vége.

*

FEKETE

Fekete bánatban
fekete a múltam.
fekete álmokkal
feketébe bújtam.

Fekete csöndemben
fekete lett minden:
fekete fájdalom
fekete keretben.

*Elsó közlés