Akkor kellett volna megölnöm,
mikor egyszer láttalak meztelen,
a nagy konyhakést beledöfnöm
hasadba, mely volt számomra verem.
Megölni, s vérben elszaladnom
túl a léten, túl a csillagokon.
Miattad könnyekre fakadnom,
ahogy sírásban telt gyermekkorom.
Ott kellett volna kitörölnöm
a lelkemből, lúgozni agyamat.
Iszonyattal vágyban pörölni –
a látvány után bűnnek ez maradt.
Vagy dühvel felrúgni az urnád,
mikor búcsúzott az öt gyereked,
fehér szájjal ordítni kurvát,
hogy végső utadon kolonc legyek. –
Édesanyám, mért nem szerettél?!
Mért nem simogattad az arcomat?
Te az uraddal megverettél.
Vérzett a szám, csikorgattam fogat.
Nélküled, mint az állat, éltem,
öreg arcomon bajos könny folyik:
elfogyva, kitaszítva, térden!
És már soha semmi nem változik. –
Édesanyám, kérlek, bocsáss meg!
Bocsásd meg, hogy lettem és mindenért!
Bocsásd meg, hogy léted hiány lett,
s nézd el, hogy a hiányod szívet ért.