Decemberi lapszámunk tartalmából:

Szabó T. Anna: A család az
Turczi István: Karácsony Jeruzsálemben
Izsó Zita: Az állatgondozó
Varga Mihály: Rajtunk múlik, mi lesz ötven év múlva – interjú Szűcs Tamással
Gergely Tamás: Lovisa Ulrika kertjében. Vér
Barna T. Attila versei
Murányi Zita: hó helyett
Asperján György: A vers sosincs kész
Fábián István versei
Mátyás B. Ferenc versei
Ványai Fehér József: A homályból
Böröczki Mihály: Istenkereső
Debreczeny György: fél tucat bagatell (9)
Kovács Gábor: Dr. Ledermann túlvilági üzenete
Bak Rita versei

…és még számos kortárs szerző kiváló alkotása.

The post 32. lapszám December 2019 appeared first on Litera-Túra .

Szeptember 19. Váltásban alszanak

Nyári meleg bágyít, ami a skandináv szeptemberben ritka. Déli egy órakor nem bírjuk Évával fél óránál tovább a tűző napon. Egy fapadon ültünk a természet ölén, s most ”fapados” napozásunkat megszakítjuk. Árnyékos helyre menekülünk, ugyanazon a tisztáson, a Mälar-tó közelében. Innen viszont nem látni jól a tavat. Ráadásul a fémpad hideg – érzékeny vagyok minden hőmérsékletváltozásra. Folytatjuk hát a vándorlásunk, az erdő szélén a víz mentén találunk helyet.
Más tájakon ezalatt…
Manszúr Omári a sajtószabadság és szólásszabadság szíriai központjának a munkatársa volt (a Dagens Nyheter svéd napilap ír esetéről), hat évvel ezelőtt el-Aszad katonái betörtek az irodájukba, és mind a tizennégy ott-tartózkodót elvitték, majd per és ítélet nélkül bezárták a hírhedt Mezzeh-börtönbe. Manszúr három év után szabadult – akkor is az Amnesty International közbenjárásának köszönhetően.
A cellában, amelyikbe vetették, mintegy hetvenen sínylődtek, a helyhiány miatt váltásban aludtak, éheztették, kínozták őket. Tortúra naponta kétszer, vasdoronggal, árammal töltött vezetékkel. Bűnük a Manszúréhoz hasonló volt, a rezsim ellenfeleinek számítottak. Reménykedtek, hogy valamelyikük kijut abból a pokolból, összeírták hát a nevüket, hogy hírt adhassanak magukról.
A toll csirkecsontból készült, a tinta a saját vérük volt rozsdával keverve, a levélpapír csíkokra hasogatott ing. Az első, akit szabadlábra helyeztek, Manszúr lett. A listát inge gallérjába, és mandzsettájába varrták, úgy kimentődött.
Libanoni közjátékkal Svédországba került, s ott politikai menedéket kapott. További életét volt fogolytársai kiszabadítására áldozza. S nemcsak arról a hetvenről van szó. Számításaik szerint – Manszúr együttműködik emberjogi aktivistákkal – nyolcvankétezer szíriai tűnt el 2011, vagyis a konfliktus kezdete óta. Legtöbbjükről nincsenek hírek, de az utóbbi időben egyre többnek a neve jelenik meg az elhalálozottak listáján. Több egykori cellatársáról tudni, hogy halott.
A Mälar-parton végül találunk egy padot, amelyik nem hideg, amelyik ráadásul félárnyékos, és ahonnan a kilátás kitűnő. Napszúrást tehát nem kapunk, bár nyári meleg van 2018 szeptemberében.
Továbbá meleg és nyugalom.

*

Rohingya földműves. Lovisa Ulrika kertjében

A földjét ment megművelni, elverték, a verésbe majdnem belehalt. Fiatal rohingya földműves. Őt már elhajtották lakhelyéről a burmai katonák, jelenleg a bangladesh-i táborba került, ahova a millió rohingya társával együtt menekült, ám a föld, földje maradt.
Puskatussal verték a fejét, s csak úgy engedték el, úgy maradt életben, hogy megígérte, többször nem szökik vissza. Simon Reeve riportja.
Koponyatörést szenvedett, látható a felvételeken, a sátorkórházban úgy döntöttek, operálni nem kell.
A norvégok által Knudnek nevezett vihar előfutára a svédországi Svartsjöben majdnem leszed a lábunkról. Ketten vagyunk, Éva meg én, a bogárhátút az épület előtt leparkoltuk. A szél ellenére a rokokó kastély előtti füves részen leszedjük az ördögkörökben talált gombát, majd átmegyünk a kastély mögötti parkba.
Gusztáv Adolf kőbe mintázva fogad minket – ülve, titkára mellette – áll. Mi is ülünk: a közeli mesterséges tó partján elfogyasztjuk Pick-szalámis szendvicsünket, utána végigjárjuk a sétányt, vagyis egy nagy félkört írunk le, az lesz aznapi sétánk.
Ketten segítik járni, hónaljból tartják.
Nem először járunk itt. Láttuk az épületet romjaiban, amikor szanatóriumból visszavedlett királyi kastéllyá. Királyi: többek közt Lovisa Ulrika svéd királnyő lakott benne, sétált a kertjében, sőt: Svartsjön halt meg.
Láttuk frissen megnyitottan, ültünk a cukrászdájában, megtekintettük első képzőművészeti tárlatát.
Házát felgyújtották, megművelésre váró földjén idegen.
Úgy járkálunk a kastély körül, mintha a mienk volna, azaz hozzánk tartozna. Lovisa Ulrika idejében dédapám valószínűleg lovat patkolt ide eléggé messzire, Lengyelfalván, most miénk mégis a svéd táj, harminc itt-töltött évünkkel belaktuk, magunkévá tettük.

*

Zöld pázsit. Oromo

A maltesholmi strandhoz tartozó lapályon éppen vadludak tanyáznak. Többszázan vannak, legelnek, azaz tépik a füvet, majd a vízre leszállva csapatosan úsznak, tollászkodnak. Tisztálkodás közben apró, legalábbis a méretükhöz képest apró pihék tépődnek le a tesükből, azok a fűhöz tapadva azt az érzést keltik, mintha óriáshópelyhek borítanák be a lapályt. Szabálytalan az elhelyezkedésük, mégis mintha egy Nagy Kéz gonddal szórta volna szét őket.
Felötlik bennem egy erdélyi képzőművész projekt, amellyel zöld felületeket körbefontak, s azáltal – így állították ők – bevették, elméletben ugyan, de magukévá tették a kiválasztott domboldalt.
Erdélyben? Lehetett azt a kommunista Erdélyben?
Ma, hogy viharos az idő, a szél belekap ezekbe a tollakba, kis gömbölyű ladikokba, felkapja őket, viszi magával. Egyik-másik mintha megcélozna bennünket, száll el a fejünk mellett. Mintha üldöznének, el akarnának űzni onnan. Különös látvány, nem különösebben mulatságos. Light Hitchcock.
Etiópia gyors színeváltozásával – hirtelen béke Eritreával többek közt – sok pozitív, addig el sem képzelhető változás történt. Át lehet kelni a határon, nem kell tartani semmilyen büntetéstől, katonai konfrontációtól például. Viszont akadnak tragikus fejlemények is. A lakosság többségét kitevő – legalábbis az ország nyugati részén – oromo törzs fiatalokat tömörítő szervezete támadja a kisebbségeket. Samuel Larssonnak, a svéd rádió afrikai riporterének meséli Arash Megaru, egy Addis Abeba-i pék, aki a dorze kisebbséghez tartozik, hogy rájuk törtek, bántalmazták őket, gyilkolták, még a csecsszopókat is. Arra kényszerítették őt meg a családját, a szomszédokat, hogy elhagyják otthonukat, most egy iskolaépületben húzzák meg magukat.
Megarut és családját az oromo többséghez tartozó milícia űzte el, de oromok is menekítették. Mentették meg az életüket.
Oromo elűzte, oromo menekítette.
Úgy tűnik, minden nemzetben létezik egy réteg, amely jóindulatú, békés, segítőkész egyedekből áll. A kérdés csak az, minden esetben, minden földön, hogy azok a többségen belül többséget vagy kisebbséget alkotnak.

*

Makk hull. Al-Akrab

Az első sorban állt, és meg volt győződve afelől, hogy utolsó imáját mondja. Mert szándékuk az volt, hogy ima után megrohamozzák a parlament épületét.
Farkasszemet néznek velük a katonák, lőni fognak.
Imádkozott azért is, hogy tűnjön el a diktátor. Mubarak.
Tavaly… kevés alma termett Svédországban, ebben az évben pedig feltűnően sok a makk. A tölgyfa makkja, tele vele a sétány, amelyiken fapadunk felé haladunk. Sőt, az ösvény is, mely a Kánaán, így hívják a legközelebbi partszakaszt, a Mälar-parti Kánaán felé vezet.
És akkor bejelentették, hogy Mubarak bedobta a törülközőt: lelép. Örömünnep, ezt közvetítik a képek a G&A Productions, a ZDF és az ARTE közös produkciójában.
Mindezeket a megváltozott időjárással magyarázom: tavaly lefagyott az alma virága, 2018 nyarán hosszú hetekig Svédországban eső nem esett, ez befolyásolta nagy mértékben a növényzetet.
Almavirág-gyenge egy emberi test.
Nem is kell felnézni a fára, valóban annyi van a makkból lehullva, hogy még kikerülni sem lehet őket. Úgyhogy rálépünk, akkor azok recsegve elhasadnak. A héjuk. Nem tudom, hogy finomkodva sajnáljam, vagy éppen ellenkezőleg: megsegítem őket azáltal, hogy kicsírázzanak.
Mubarakra az iszlamista Murszi következett, aki nem tudta egyesíteni az országot, politikája káoszt termett. El-Sziszi, akit Murszi maga nevezett ki a katonaság élére, letartóztatta, majd ki is végeztette. A Murszi melletti tüntetést néhány hét múlva vérbe fojtotta.
Csírázzanak ki az aszfalton?
Legalább nyolcszázan haltak ott meg, ám az is elképzelhető, hogy a halálos áldozatok száma elérte az ezret. Aki nem tudta a saját lábán elhagyni a teret, ott maradt, nem engedték ki.
Persze tízezer, százezer tölgyfára nincs szükség egész Hässelbyben, sőt, Stockholmban sem, viszont akkor mi a célja velük a Természetnek?
Ugyanaz a Mohamed Zoltan, aki az első, a Mubarak elleni tüntetésen részt vett, jelen volt ezen is, mobiljával filmezett. S amikor elhajolt, hogy a hangszórót kikapcsolja… egy golyó süvített el a feje mellett. Ha nem teszi, a golyó eltalálja. Hátulról így is találat érte, de nem halálos.
Sebaj, jönnek a vaddisznók, s feleszik a makkot!… Olvastam arról, hogy már a Grimstaskogenben, a Grimsta-erdőben vannak, s a zöldpázsitos strand pedig, ahová járunk, az erdő szomszédságában fekszik. Maholnap még szembetalálkozunk velük…
Neki szánták a golyót, a szerencsés véletlen mentette meg.
Mondják, jobb megállni egy helyben, megmerevedni, rossz a látásuk, észre sem vesznek.
Nagyon sok makk vár a lejáratnál, ahol az utcáról a zöldbe leereszkedünk. Áll ott ugyanis két tölgyfa. Ami igencsak veszélyessé teszi a párméteres ösvényt. Majdhogynem rétegesen hevernek lehullt termései a két fának, és a lejtő körülbelül 45-fokos. Attól félek, görkorcsolyaként működik majd a lábunk, elindulunk lefele nagy sebességgel, leesünk, összetörjük magunk.

*

A tölgyfa makkja. Ellenállás

Puskaropogásnak tűnik. Már meg sem lep – a bűnözés egyre közelebb nyomult Hässelby strandhoz, ahol lakunk. Ahová Mälar-partunk tartozik. Hässelby gårdban, vagyis a szomszédban már lövés is esett, késelés is történt, Strand miért maradna ki?
Szóval a füle mögött süvített el a valószínűleg neki szánt, vagyis egyáltalán nem eltévedt golyó. Ezer szerencse, hogy épp akkor félrehúzta a fejét, az áramelosztó felé fordult. Lelőtték mégis – hátulról, abba viszont nem halt bele. És saját lábán elhagyhatta a teret, hanem ki tudja…?
Lelőtték volna, mint a kutyát?
És mi történt a sebesültekkel?
Mikor megpróbálom meghatározni a különös zaj irányát, továbbá összekapcsolom azzal az információval, hogy mindig a szél erősödésekor ”lőnek”, rájövök, hogy a tölgyfa makkja hull rá a mellettünk álló kioszk pléh tetejére. Azon koppan, onnan a zaj. Nahát…
Apját keresik pár nap múlva, aki politikus volt a Murszi kormányában, ám őt találják otthon, Mohamedet. Magukkal viszik, amerikai útlevele – mert kettős állampolgár – sem menti meg, a tiszt csak úgy mellékesen közli vele, hogy nincs baj, mert két-három év múlva szabadul. Úgy is történt…
Na jó. Hát ha nem lőnek, s csak a széllel állunk szembe, akkor jól érezzük magunk, örvendünk a makkropogásnak.
A cellában, ahol személyenként – mutatja – két tenyérnyi hely is alig akadt aludni, s ötven fogolyra járt egy vécé, az ellenállás egyetlen módjának az éhségsztrájk mutatkozott.
Négyszáznyolcvankilenc napig nem vett ételt magához, folyadék volt az egyetlen, amit a halál ellen elfogadott. Behozták akkor a börtönbe az apját, s a szomszéd szobában verték, hogy ő hallja a kiáltását…
Nyelvtől függetlenül, a sátán emberei ugyanaz az ország.

*Első közlés

The post Gergely Tamás: Lovisa Ulrika kertjében. Vér appeared first on Litera-Túra .

Suttogó szobák.
Vonagló meztelen testek az őszben.
Leütött akkord a zongorán.
Vénlányok megőszült sóhaja a tükör előtt.
Béna vasárnap délután.
Csipketerítők sikolya.
Vadszőlőlevelek sziszegése sárga falakon.
Tabáni kiskocsmák tűnődő némasága.
Rég elporladt korhelyek árnya a söntésben.
Gázlángok lila bánata.
Indulás az alkony vörös postakocsiján.
Messzi hómezőn elvérző hegedűszó.

*

TÉLI REGGEL

Csupaszon didereg a Nap
köszönti varjak torz himnusza
fekete álomba dermedt fák között
szökik a hajnal
kibomlott haja lebben a köd
fagyott göröngyökön szalmaszál sír

*

A CSEND VÍZESÉSE mellett ülök
hallgatom robaját
Valaki kiált
bennem
nagyon messziről:
emlék

S csak zúgnak a fák

*

TÜDŐBAJOS HARANGOK köhögnek.
Isten sétál a kórházudvaron,
lépte alatt a hó ropog.
A tél vaságyán
lekötözve delirál a Sátán,
foga csikorog.
Faágról lógó halott kígyó a holdfény.

*Első közlés

The post Barna T. Attila versei appeared first on Litera-Túra .

Szívütés repes fehér ingen.
Azután szögesdrótot,
kötelet fonnak fényes szelek:
megéltünk minden történetet.

Elköltöztek némult emberöltők,
dadog a vér a szívben.
Örökkön ringanak a bölcsők,
ahogy méhek rajzanak,

mikor diktál a tavasz
és sárba fordult arccal
beszélnek a költők:
maradnak fénylő szíveinkben.

*

Verébidő

élni tudatlan,
talán ahogy az idő jár
a ház falán:
nappal árnyék,
éjben lámpafény.
lenni röpke létű szándék,
törött szárnyával
billenő madár.

hullani szűkülő
körökben egyre lejjebb,
s ha végleg kitellett,
akkor dalolni:
földre csapódó
néma holmi.
de akkor egész
világgá holni.

The post Fábián István versei appeared first on Litera-Túra .

villansz fulladok
kinek borzoltad bokrod
édes munkára

*

ÁLTATÓDAL

fejem még helyén
talpazatomon jelzés
homo sapiens

The post Mátyás B. Ferenc versei appeared first on Litera-Túra .

Anyám hold, apám elfogyott,
Elfagyott, fénysötét csillag
Fölöttem lóg, Isten közel,
Sűrű gömb a legbelső mag.

Szavak böjtje, imamalom
Duruzsol, míg ürül a tér,
Követi s marad a helyén.
Várhatsz rám, megyek utánad.

*Első közlés

©Vajda János- Mártély

The post Ványai Fehér József: A homályból appeared first on Litera-Túra .

Felszáll a tollaslabda,
borzas tollpihe,
siklik a fényes napba.

*

Vonat a tengerparton

Nincs több menetrend,
a sínek
a messzeségbe futnak.
Futok
a tengerparton,
Isten búvárként emelkedik ki
a habokból,
homlokán lámpa
pulzál.

Rettentő hideg a tenger.

Futok a tengerparton,
a melankólia bajnoka vagyok,
célba érek,
bemutatkozom
én vagyok.

A fák ágai az ég fölé nyúlnak.

*

Alföldi életkép 1916-ból

Búsuló juhász erdőmezőben
Vak tehén sűrű dér-jégesőben
Védőangyalod halálmenetben
Fekete fotó ezüstkeretben
Kakukkos óra belső szobában
Oldalra fordulás baldachinos ágyban
Korrodált vasszögek koporsóágyban.

*

Fulladás

Fekete reszelékek
között repedés.
Fekete reszelékek
között lebegés.
Bádogszív
fellobban.

Katakombahálózat.
Belégzés-
kilégzés.
Fokozatos
fulladás.

©Vajda János- Mártély

The post Bak Rita versei appeared first on Litera-Túra .

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod –
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.

Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre – balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.

*

Panta rhei

minden, ami él mozog –
létrejön és el is illan egyben
akár nyári villám amint
ráfolyik az égre –
színek kevert ritmusában
az ezüst lobban így
szürkéből a kékre

a szivárvány úgy feszül
a délutánra mint
színes papírsárkány
vágott nádra –
talán az égbolt kirakatai
előtt szótlan nézelődő
madarak –
vörös szemükben
olvad a vitrin
zihálva süllyed a pillanat

vagy patakmederben a kő
gördül remeg tovaúszik
egy ideig még ott marad –
grafitködökből
nyomás alatt a csendben
kristállyá dermedő kavicsmozdulat

*

A vulkán ékszerei

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

tegnap még a vulkán járt itt
idők előtti lávafolyóban
lebegő ékszerpárna –
kővé érett bazaltok riolitok
szuronyokkal alusznak a fák –
mozdulatlanságban
élő vektorok

szikla vagy – én buzogány –
mondod lágy felhőben
kövekre lapuló tó
én az éjente éledő nádas
gerincedre karcolom a csendet –
ilyenkor
oly csinosan sírsz

*

Mozdulatlan

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok

a hold most úgy tolat az égen
mint a rák
rettenetes szájszervükkel
sziklák talpát rágják
a bogárarcú éjszakák

minden éles és elmondhatatlan
fejünkön maszk, vállamon vitorlák
a tó vizébe kavics csobban
mozdulatom mozdulatlan
sziklahalak bámulják

*

Nehéz szívvel

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

halkuló hangok a pályaudvar felől.
arrébb monoton táncot járó
szellemek – és macskakő.
a faliképeken színes házak áznak.
órámon sáros számlap a múlt –
szívemben tegnapi emléked melege.

néhány nehéz lépés még hátra van
és lassan kijutok belőled a fényre.
nyirkos téglák körül vaslépcső.
átgondolom eddigi életem –
ha még nem késő:
lekapcsolom utánad a villanyt.

*

Hontalan

én úgy látom ma sem jött el a világvége
vállamra passzátszél és halcsont tapad
a tó szürke vize felragad az égre és
örökkévalóságig lassul egy mozdulat

gyöngymezővé érik most a felszín
lebegő tányérok az érzékeny liliomok
játszanak egész a megsemmisülésig –
hínárillatban az eltévedt gyerekkorok

narancsruhában oson tetőkön az alkony
dőlt kémények tövében némán lapulva jár
el ne veszítsem arcomat kezemben tartom –
ködfészkét szélben a hontalan madár

*

Szolmizáció

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin, versláb a parti homokban.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.
Szóval tartalak, mint akkor, az utolsó vacsorán.
Látod vesszőkön hajlani az alkonyt?
Titokká színez pamlagán az éj. Mozdulatod örökkévaló.
Dómkertben moha, feltört dió. Szivárog szemünkből a tó.

*

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.
Kockás pléded alatt
az erek és indák
összefonták
legapróbb lélegzésünket is.
Ha társast kellene játszanunk,
én biztosan a kirakóst
választanám.
Mint Katyusa babát,
kiraknálak magamból –
hogy aztán rád teríthessem
az éjszakát.

*

Lepleződések

vörösben omló hajad
kádamba merül, s mint háló
úgy fed el, hogy éjjel
egy láthatatlan kéz
vadhajtásként olt beléd –
gubbasztok a térben, hol
érhálózatod lüktet,
melegít
össze akartam gyűjteni,
csak össze
minden egyes pillantást,
ahogy szemgödröd tavából
a nemes érc padlórésekbe hull –
nyakadba fon az est
ereid közt – gyolcsba tekert báb –
moccan a holnap
míg álmodom az éjszakát

*Első közlés

©Vajda János- Mártély

The post Bánfai Zsolt versei appeared first on Litera-Túra .

Rezzen a tégla, a porszemek ugranak,
majd oszlik a fényben a sok pici fruska;
gyomrom zajára csak rávihogok halkan,
paprikás helyett most pernye lesz a jussa…
Elolvadt a tegnap, a láz, a sok „Éljen!”,
amikor megvadulva vágytam a tusra,
s hangzatos kiáltás volt csupán a „Halál!”,
s pimasz sétapálca a madzagos puska…

Künn, a Csizma téren, a többi srác körében,
akkor még kevélyen húztam ki magamat!
Nem fért belém szívem! Kedves házfalakról
boldog- gyűrt fecniken éledt új akarat,
néztük a papírról lángolva kiáltó,
zubogva szárnyaló szabadság-madarat…
…e falak tégláit hordtuk ma halomba,
talán még takarják halványult szavamat…

Kushadok, izzadok. Zsebemben kavicsok.
Szorítom, mint tegnap a 28-ason…
…leégett festékkel nyikorog holtában,
az lett a barikád a hűlő sínvason.
Repesz a combomban, nem fáj, csak andalít,
lüktető emlékét kottaként olvasom:
Szóljon a „Cselszövő”! Dalold, míg a térkő
büszkén és hangosan puffan a bronzhason!

Lángvágó e nyakon, másikén koszorú,
Imrével együtt fújtuk a Nemzeti dalt!
Úgy volt, hogy este már fájerre toborzunk,
s kancsóból öntjük a mézarany diadalt,
de a párt ostobán becsapta a bikát,
önmaga fejére kérve a zivatart!
Némítva, de vadul, saját kocsijával
zúztuk be hangunkat kérve a hivatalt!

Rőt ragacs a kezem, nehezen engedem
ujjaim közül el három kis kövemet,
hiába csomóztam felfeslett húsomra
apámtól rám hagyott disznóbőr övemet…

Ki hitte? Két méter, s moziba mehetek!
Kúszom a párkányon, láz-képet követek:
Három szem kavicsom háromnak ledobom
tömjék be kartácsnak, most remegj, Hatalom!
Vörösök! Gyilkosok! Közétek lövetek!

*

Jacques
(A titokban írt ballada)

Bamba Jacquesnak semmi dolga,
földön húzza ostorát
“Fázom itten…” mondja Jasmine.
Rá se néz, csak megy tovább.

“Negyven éve… Penge-hóba,
megkötözve, meztelen,
balga bátyád megfürösztött,
s csak vihogtál esztelen…

Most te reszkess! Gyáva némber…
Itt a jussod: fagyhalál!
Elfeledlek…” szól merengve,
lépte koppan, meg nem áll.

Bamba Jacquesnak könnye cseppen
s füst porozza bocskorát
“Égek itten!” sírja Candice.
Megremeg, de megy tovább.

“Két cipócskát loptam én el
zord atyádtól – bánhatom…
Húsbaizzó billogától
lett e bélyeg vállamon …

Most te lángolj! Hamvaiddal
tán a rossz is messze száll…
Elfeledlek!” szól nevetve ,
lépte dübben, meg nem áll.

Bamba Jacquesra vérszag omlik,
s körbejárja otthonát.
“Végem itten…” súgja Margaux.
Fintorog csak, s megy tovább.

“Két pribéked, s bősz cseléded
vágta bőröm hátamon!
Még a korbács is sikoltott!
Hol maradt a szánalom?!

Most te szenvedj! Élj sebeddel,
míg enyészet nem talál!
Elfeledlek!” szól dühödten.
Lépte dörren, meg nem áll.

Bamba Jacquesra csönd parancsol,
úgy köszönt egy kis szobát.
Nincs panasz, csak néma, hűs test,
átkarolja, s nincs tovább.

Nem szidalmaz. Szája habzsol.
Étke bűn és rothadás.
Anton arcán és szerelmén
csonka, bűzlő álmodás.

Rákacsint a kis tetemre,
torz fiúra hull a nyál.
“Édes Anton!” szól remegve,
Bamba Jacques, a vén sakál.

“Nem feledlek,- búgja gyengén-
míg a szívem meg nem áll!”

*

Sansz

Hallod-e a rigót énekelni?
Érzed-e a busz füstös szagát?
Könnyebb -e már hosszú útra kelni,
s meglesni a hajnal fintorát?
Mondd csak: milyen a ligetben futni?
S versbe ölni azt a bánatot,
amit egykor múlón csillapítni
csak a pult és a borgőz tudott?
Ízlik-e a fagylaltfoltos ostya,
amit neked hagyott unokád?
Élvezed, hogy nevetése mossa
ki sem csordult könnyeid nyomát?

S azt, hogy te is újra tudsz kacagni?
Újranyílott lelked szirmai
nyitva tudtak máig is maradni,
s kitartottak erőd hídjai!

Nem pusztul el minden főnix újra!
Képes tűzben élni, édesen,
anélkül, hogy mámor-nótát fújna
torz dallammal, bántón, ércesen…

Mosolyogj, és ne görbítsd a hátad!
Büszke légy, mint harcos ébredő!
Tárd a szélnek nagyra bontott szárnyad,
irigyelje mind, ki kétkedő!

*Első közlés

The post Dylan D. Tides versei appeared first on Litera-Túra .

Valamiféle kocsmába tévedtem be. Félig-meddig italozónak, vegyes boltfélének nézett ki. Arra húzott valami. Tudom, meg volt tiltva nekem, barátnőm óva intett, nehogy igyak…Nem jó, árt az egészségemnek…No, ja, mit tudja ezt Ő.

Közben valahonnan, valamiért emberek gyűltek nagytömegben és valahova igyekeztek. A kocsma előtt, kint az utcán sorban álltak és mindegyre csak nőtt a sor. Bentről láttam ezt, miközben az italomra vártam a söntés felé haladva. Egyre csak nőtt a sor, mintha az összes arra járó ide akart volna bejönni.

Valaki azt mondta, valamit osztanak. Valamiért az emberek mindig szerettek sorba állni. Mindinkább hozzá szoktak, hozzá szoktatták őket, minket. Ilyen volt a helyzet az erdélyi kisvárosban, a „Conducator”  idejében. Ha ő ott áll… akkor miért nem állok én is ott, ha másnak jó az a valami, akkor nekem is kell. Ezért állok, állunk itt sorba.

Valaki azt mondta kakast, pattogtatott kukoricát is adnak. Mindenki azt akart. Ezért is nőtt a sor.

Megunva a lassú kiszolgálást, a hosszadalmas várakozást, kifele indultam az ívóból. Széles ajtaja ki volt tárva, bárki jöhetett mehetett ki-be. Nekem elegem lett a kétórai ácsorgásból. Mentem kifelé és látom, jön a barátnőm is. Beállt Ő is a sorba. Meglátott. Rosszallóan nézett rám. Rosszallóan intett a kezével, a fejével, egész lényével. – Ejnye, hát mégis… menjek már ki abból a ronda helységből! -. Intett, hogy menjek közelebb hozzá. Közben a sor csak nöttőn nőtt, én meg hiába igyekeztem kifelé, mentem és mintha ólomlábaim lettek volna. Mentem, de nem haladtam. A sor már akkorára nőtt, hogy szinte elvesztettem szem elől a nőmet. Mintha már valahol elől lett volna a pultnál, a kiszolgáló előtt. Én meg távolról figyeltem, mit akarhat ő itt?

Lassan haladt a sor. Aztán egyszer csak, egyik pillanatról a másikra fogyni kezdtek az emberek előlem. Ki jobbra, ki balra.

Ahogy sodródtam én is kifelé, a téren, egy nagy kerekes taliga féléhez értem, mintha egy békebeli gulyás ágyúra hasonlított volna, nagy szögletes, derékig érő magas volt, talán fagyit áruló kordénak is kinézett. Mellette állt egy ismerősnek vélt alak. Fekete öltönyben, fekete kalappal osztogatott, árult valamit. Csodálkozva ismertem fel, az egykori neves zongorista, tévés személyiség, komikus, nagy nevettetőt: Antal Imre volt az ! Ott állt és osztogatta a körülötte tolongó embereknek a fekete lufikat. Kissé megöregedve, közömbös arccal, szinte gépiesen adogatta a felé nyújtott kezekbe a felfújt fekete lufikat. Mellé értem és mintha már régóta ismerném, döbbenten kérdeztem tőle:

– Te lufikat árulsz?

Rám se nézett, mélabúsan adogatta az emberek kezébe a fekete színű léggömböket. Belenyugvó hanggal, alig hallhatóan mondta:

– Igen, lufikat árulok.

Megbiccentette fekete kalapját hangom irányába és tovább folytatta az osztogatást a tartály féléből.” Te jó ég, mit keres itt Antal Imre ebben a szegényes erdélyi kisvároskában?” Ez járt a fejembe, közben a tömeg sodort magával. Megint a boltféle előtt találtam magam. Már csak gyéren álltak sorban az emberek, akik be akartak jutni. Valaki kifele jövet bosszús hangon, szinte káromkodva mondta, nem is kakast árultak. De elfogyott, ami volt. Hogy mi is volt, azt nem mondta.

Beértem a boltba. Nézelődtem, ha már kakas nincs, akkor mit vegyek. Kérdeztem az eladót, mi van, mit lehet kapni? Némán vállat vont. Épp akkor láttam meg a bolt egyik sarkában a polcon, nagy darabokban, tömbökben állt a sokféle színes rahát. Na, ezt szeretem! Akkor veszek is belőle. Mondtam az eladónak, kérek abból és abból, több színű is volt, egy-egy fél kilót. Mondja az eladó, hogy abból már vitt a barátnőm!… Vitt?! Na, és?! Akkor is kérek. De, mi a fene, honnan tudja ki a barátnőm?… Ismeri? Ismerősök?…

Közben vágta, vagdosta vizes késsel a rahát tömböt. Életemben nem láttam egyszerre ennyi és ekkora nagy rahátot egy rakáson. Most meg úgy néz ki, valakik meg akarják édesíteni ebben az ínséges időkben a városka lakóinak életét… Valamit csak kell adni a népnek…

A rahátot mindig is szerettem. Jó volt gyerekoromban majszolni az édesanyám hozta édességet. Sokszor a fenyő illatára emlékeztettek a zöld színűek, a rózsaszínűek meg a rózsa illatára.

Az eladó kimérte, ideadta. Mentem kifelé. A barátnőmet nem láttam semmere. De távolabb újra megpillantottam Antal Imrét. A tévéből ismertem korábban, de csak most láttam közelről. Magamban tovább morfondíroztam, miért jött ide, mit kereshet itt a mi kis erdélyi szegényes városkánkban, ahol szinte konganak az ürességtől az üzletek polcai, jobbára konzervekkel rakták tele.

És láss csodát, tudtommal már évekkel ezelőtt Antal Imre már felköltözött az égi színpadra…És most itt van, köztünk, velünk…Hozott nekünk valamit, azt osztogatja. Kell az itteni jónépnek valami…! Talán…

Távolról néztem Őt. Egykedvűen, gépies mozdulatokkal, szó nélkül osztogatta a fekete lufikat. Nem árulta, csak adogatta az emberek kezébe. Már jó nagy csoport gyűlt köréje a téren.

Felnőtt férfiak, ifjak, idősebbek és kortalan hölgyek átvették a lufikat. Aztán elléptek távolabbra a tér egyik sarkába, egymásba karoltak és mintegy megbeszélt jelre felengedték kezükből a fekete lufikat. Tízet, húszat, százat, ki tudja hányat…

Szálltak, suhantak, imbolyogtak felfelé a magasba, a városka felett, a szél néha elkapott néhányat, tovább repítette a napsugaras kék égbolt felé.

A fekete lufik emelkedtek, távolodtak.

Ki tudja merre…? Ki tudja miért…?

Távolról, nagyon messziről, mintha Beethoven Örömódája dallamát hallottam volna…

*Első közlés

The post Barta László: Fekete lufik Antal Imrével appeared first on Litera-Túra .