I.
Mint oly sokan, nagy írónk is hosszan bűnhődte a múltat s jövendőt.
Ha élne még, bűnhődné ma is.
Talán fiatal korában esett valamely botlása miatt, talán azért, mert túlságosan bízott szorgalmában és elméje élességében, egy napon így szólott hozzá az Úr:
– Imre! Ha sorsod jobbra fordultán irigyeid támadnak, ha oktalanul gyaláznak is, írnod kell!
De tudd meg, hogy a valóban fontos mondataidat csak kevesek olvassák, még kevesebben értik, és gyorsan elfelejtik majd.
Az már rajtad áll, hogy ezt büntetésként fogadod, vagy jutalomnak tekinted. –
Íme egy az elfelejtett, fontos mondatok közül:
„Az nem kérdés, hogy van-e Isten, vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne.”
(Kertész Imre: Gályanapló)
II.
Abban az időben Albert Camus A pestis című regényén dolgozott.
Történt egy napon, hogy leírta a következő szavakat:
„Lehet-e az ember szent Isten nélkül,…”
Az Úr egy darabig lapozgatott a kéziratban,
rápillantott a még meg nem írt oldalakra is, majd így szólt:
– Nem, de hiszen ezt te magad is tudod.
Nézz csak a nagyszerű hőseid árnyékában tengődő Joseph Grand-ra!
Aki elveszített életében is szelíden szolgálja mások javát,
szabad óráiban pedig minden erejével a tökéletességet keresi,
az előbb-utóbb rám talál, s azt én is megtalálom. –
Camus pedig ezen szavak hallatán már nem tehette, hogy Joseph Grand is
a ragály prédájává legyen.
III.
… Az Úr pedig szólt Karamazov fiához:
– Iván! Akár igazad is lehetne,
de csak ha Én nem szeretnénk,
de csak ha Mi nem szeretnék
minden bűnös embert, még téged is,
mindenek felett. –