Megdermedt az idő. A feszültség tapintható volt a levegőben. Emese meg se rezzent, csak bámult maga elé és próbálta feldolgozni, hogy édesanyja egy része örökre nyomot hagyott a nappali szőnyegén. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből, majd a szája elé kapta a kezét és hangos zokogásban tört ki. Férje gyengéden a vállára tette a kezét és magához ölelte. Látva édesanyjuk reakcióját, a gyerekek szájából ömleni kezdtek a szavak, ezerszer bocsánatot kértek és megígérték, hogy soha többé nem fognak a házban focizni. Anyjuk nem szólt egy szót sem, csak sírt tovább, megállás nélkül, ami rosszabb volt bármiféle válasznál. Marit édesanyjához húzta a szíve. Az ötéves kislány apró karjaival körbefonta anyja derekát és az arcát belefúrta fekete szoknyájába. Sós könnye rátapadt a puha anyagra. Peti is odament, nyolcéves nagyfiúból ismét kisgyerekké vált és húga mellé furakodva ő is odabújt. Megható családi pillanat volt, csupán az vetett rá árnyékot, hogy a nagymama földi létének porszemei még mindig a szőnyeg szálai között hevertek.

– Most mit csináljunk? – tette fel a kérdést János kis idő múlva. – Holnap korán el kell vinnünk a ravatalozóba.
– Be kell raknunk valamibe – jelentette ki Emese, majd elgondolkodva rágcsálni kezdte az alsó ajkát és tekintetével azt a tárgyat kutatta, ami méltó lehet édesanyjához.
– Tegyük a kakaósdobozba – jutott eszébe Marinak, közben pedig öklével kidörzsölte a szeméből az utolsó könnycseppet. – Az elég nagy és a Nagyi mindig is imádta a kakaót. Biztos örülne neki.
– Annál kicsit… szebb dologra van szükségünk – köszörülte meg a torkát János, miközben igyekezett elfojtani a szája szegletében megjelent apró mosolyt, amit a nagymama Nesquik-es dobozban való örökléte csalt oda.
– Mit szólnál ahhoz? – bökött Emese a fejével a könyvespolc irányába, pontosan rám. – Az a váza már vagy ezer éve a családunkhoz tartozik. Anya adta oda, amikor már tudta, hogy le fogja győzni a rák. Szerintem illene Anya kifinomultságához.
– Igen. Tökéletes – helyeselt János, és határozott léptekkel felém indult.

Mikor hozzám érkezett felemelte a két kezét és körbefont mind a tíz ujjával. Óvatosan leemelt a polcról. Olyan gyengédséggel tartott a kezében, mintha én is családtag lennénk. Az is voltam. Legalábbis én annak tartottam magam. Százötven évre visszamenően a család minden tagját láttam felcseperedni, megházasodni, majd meghalni. Része voltam minden egyes fontos eseménynek az életükben, minden könnynek és ölelésnek, csóknak és pofonnak. Ott voltam, amikor először kapta a hátára az iskolatáskát, és akkor is, amikor bizonyítványával a kezében utoljára levette a válláról. Láttam, amint esküvői ruhájában örömkönnyeket hullat, és előfordult az is, hogy a válás kimondása utáni zokogásnak is tanúja voltam. Fájdalom és öröm, szeretet és gyűlölet, veszekedés és ölelkezés – nincs olyan dolog, amivel ne találkoztam volna már az életemben. Mindannyiuk lelkéből egy apró darab él bennem tovább.

Új helyre kerültem. Szembe találtam magam korábbi otthonommal. Láttam az üres részt a polcon, amin köralakú pornyomot hagyott rövid ottlétem. Horváth Erzsi immár bennem van. Fehér porcelánfalaim védelmet biztosítanak számára az öröklétben. Békében nyugodhat. Lánya hozzám lépett és apró lángot lehelt a mellettem lévő gyertya csonkjára, fénnyel vonva be a rajtam lévő díszes virágmintát és édesanyja emlékét. Végignézve rajtunk ismét egy könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából, és egy halvány, szeretetteljes mosolyba torkollott az arcán, amelyen édesanyja tükröződött vissza.

*Első közlés

©Nászta Katalin – Család-10

The post Seres Rebeka: Családi örökség appeared first on Litera-Túra .

Az erdőd, a patakod, s a levegőd mily tiszta!
Nincs olyan fogalom, mely téged igazán leírna!
Susogsz, zizegsz szádelői természet!
A sasaid, a hiúzaid, a lepkék, a völgyed,
és óh, én, hölgyed!

Csodálom fáidat, s minden csodádat, Szádelő!
Tavasszal várom, hogy mikor bújik
az első lepke már elő!
Sok turista látogat meg, tudod,
mert szépségedet ingyen adod.

Annyian szeretnek téged,
hogy akár órákat is vezetnek érted.
Igaz, sokan rosszat is tesznek veled,
de több, aki szívből szeret.

Látod, Szádelő? Én, s mindenki szeret,
mert több vagy, mint képzeled!
Mikor kiül az éjszaka, álom száll reád,
de patakod éneke jön velem tovább.

Pálinkás Katinka (Milota, Mátészalkai Tankerület Hunyadi Mátyás Általános Iskola Tiszakóród Milotai Tagintézménye), a Debreczeni Nagyerdőért Természetvédelmi és Irodalmi egyesület az “Erdő dala” pályázatán a 6-9 éves korcsoport Vers kategóriában negyedik helyen végzett.

*Első közlés

© Zimányi Alajos – TISZA PARTI KERESZT ARANYOSAPÁTINÁL – Tus

The post Pálinkás Katinka: A Szádelői völgy éneke appeared first on Litera-Túra .

Vizet mindenkinek!

A Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság, a Magyar Hidrológiai Társaság Baranya és Somogy Megyei Területi Szervezeteivel az idei Víz Világnapja alkalmából, „Vizet mindenkinek! címmel, általános iskolás tanulók számára országos versíró pályázatot írt ki.
Külön öröm, hogy a díjátadóra a Költészet Világnapján került sor .
A díjazottakat Márk László, a Magyar Hidrológiai Társaság Baranya Megyei Területi Szervezetének elnöke, a Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője részesítette értékes tárgyjutalomban.
A rendezvényen megjelent és a Víz Világnapja alkalmából köszöntőt mondott Nagy Csaba, Baranya megye országgyűlési képviselője, Genczler István, a Magyar Hidrológiai Társaság Somogy Megyei Területi Szervezetének elnöke, Dr. Balatonyi László, az Országos Vízügyi Főigazgatóság osztályvezetője.
A nap háziasszonya: Jusztinger Brigitta, a Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság PR munkatársa volt.
Zsűri: Hajnal Éva – Márkus László

DÍJAZOTTAK:
1.
SZALKOVSZKI DÉZI LILLA: Szivárvány színben
Görbeházi Széchenyi István Általános Iskola 8. osztályos tanulója
Felkészítő tanára: Priscsákné Szekrényesi Judit

2.
HUGYI VIKTÓRIA: Tengernyi kékség
Budapest, Vermes Miklós Általános Iskola 7. osztályos tanulója.
Felkészítő tanára: Komenczi Lenke.

3.
PREISENDORF ANDOR: Tiszta víz
Villányi Általános Iskola és AMI 7. osztályos tanulója
Felkészító tanára: Maczkó Vivien

*
KÜLÖNDÍJ:

SZARKA HANNA: Vizet mindenkinek
Zenta, Emlékiskola 3. osztályos tanulója
Felkészítő tanára: Tripolszki Csilla.

*
… és az alkotások:

Szalkovszki Dézi Lilla

Szivárvány színben

Ujjam hegyén vízcsepp táncol. Forgatom.
Szivárványos színben játszik a napon.
Harmat csepp volt, fűről szedtem, vállalom.
Nézem őt, és elfelejtem bánatom.
Elképzelek sok kis cseppet a világon.
Máris szebbé válik az én világom.
Kéklő szép vizekről álmodom.
Érintetlen Föld lesz az én otthonom.
Hűs vizű forrásból vizet veszek.
Minden kis virágra abból teszek.
Átadom másoknak a kis virágot.
Velem együtt lássák a szép világot.
Emberek! Kérlek, hogy figyeljetek.
Jusson még tiszta víz mindenkinek.
Az utódok életét megmentitek.
Ez az utolsó esély, hát tegyétek meg!

*

Hugyi Viktória:
Hugyi Viktória vagyok, 13 éves és hetedik osztályos egy budapesti általános iskolában. Anyukámmal, nevelőapukámmal és a hat éves kisöcsémmel Budapest 21. kerületében lakunk. Kedvenc időtöltésem az olvasás és az írás, de azon kevés gyerekek közé tartozok akik szeretnek tanulni. Izgalmasnak találom, hogy mindennap megtudhatok valami érdekes és új dolgot az iskolában. Kedvenc tantárgyaim a történelem, a földrajz és a magyar irodalom. Szeretek történelmi összefüggésekről, saját és más népek kultúrájáról olvasni. Sok verset olvasok, zenét hallgatok és szeretek ezeken elmélkedni. Gyakran gondolkozok mindenféléről, általában mindenről van véleményem vagy valamilyen magvas gondolatom. Szeretek elmerűlni egy történetben és együtt izgulni a szereplőkkel. Köszönöm hogy elolvassák a versemet.

Tengernyi kékség

A megszelídíthetetlen tenger,
Büszke hajókat, titkokat nyel el.
Az óceán végtelen a szemnek,
De védtelen a kapzsi szív ellen.
Néha olyan, mintha az ég sírna,
Mintha több szenvedést ő se bírna.
Van akinek természetes, hogy van,
Sokak áhítják ezt álmaikban.
Pazaroljuk, pusztítjuk, szennyezzük,
Sivatagban egyetlen reményünk,
Te vagy az, te fodrozódó szépség!
Te vagy az, Víz! Te gyönyörű kékség!

*

Preisendorf Andor
13 éves vagyok és hetedik osztályos. Sokáig sportoltam focit, majd egy évig kosaraztam és pingpongoztam. Nagyon szeretem az állatokat és természetesen szeretek verset írni is. Kedvelem a kihívásokat.
Eleinte a barátaim ihlették meg műveim majd megadott témák.
Sokszor kértek fel versírásra. Az egyik kedves tanár nénim – Maczkó Vivien – ajánlotta a versenyeket többek között ezt is.

Tiszta víz

Van vizem és benne van minden,
nem a gonosz s szenny,
csupán az mi még tiéd ingyen.
A tiszta víz maga a menny,
és ha még hited útját járod,
a víz is éppen borrá lett.
S ne félj, nem lesz károd!
Mert ez is egy Jézusi csodatett.
Ő is pont, mint ha csak a földön járna,
úgy járt a vízen is.
Tudta, hogy eljő a halál, de nem hiába.
De az ember ki szerint ez irreális,
nem tudja mit lelhet bennük.
Érezze az áldást mindegyikük!
Van vizem és benne van minden,
nem a gonosz s szenny.
Csupán az mi még tiéd ingyen,
a tiszta víz maga a menny.
S oly nemes életnek feltétele…
Erre szomjazik a föld,
kapkodja el, benyelé s tele!
Csak egyszer meg ne öld!
Hisz, ha nincs többé már,
hiába is érte,
óriássá duzzad a kár.
Tényleg megérte?
Van vizem és benne van minden,
nem a gonosz s szenny.
Csupán az mi még tiéd ingyen,
a tiszta víz maga a MENNY!

*

Tóth Viktória Anna:
Először is köszönöm a különdíjat a zsűritagoknak és köszönöm felkészítő tanáromnak, Timárné Mikola Erzsébet Franciskának és családomnak a támogatást, másodszor pár szóban szeretnék beszélni magamról, eddigi életemről:
2006. május 23-án, Kaposváron jöttem a világra, családunkban első gyermekként. 1 éves koromban költöztünk jelenlegi lakóhelyünkre, Csurgóra. 4 évig jártam a Mókuskert Óvodába. Ezután megkezdtem általános iskolai tanulmányaimat először a Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium és Általános Iskolában. Már ezekben az években is nyertem több országos és Kárpát-medencei versenyeket, főleg a rajzaimmal. Felső tagozatos tanulmányaimat aztán a Csurgói Eötvös József Általános Iskolában folytattam, ahol most is tanulok, a 6. b osztályban. Aktív tagja vagyok iskolám média-szakkörének, már több interjút készítettem. Hobbim az olvasás, horgászás és nagyon szeretem a természetet. Ennek köszönhetően, amikor tudomást szereztem a versíró pályázatról, hát, gondoltam kipróbálom magam “írónak”. Életemben ez a második “komolyabb” versem és mivel egyenlőre csak pozitív visszajelzéseket kaptam, lehet, hogy folytatom ezt tovább, és újabb verseket fogok írni.

A víz mindenkié!

A hajnal épphogy felébredt,
Egy szép, nagy erdőbe tévedt.
S egy gyönyörű tavat látott,
Mely beragyogta a napvilágot.

A tó vize tükörtiszta,
Halat látni éjjel ritka,
De mikor a hajnal feljön
Egy állat se pihen földön.

S miért nézte a hajnal
Ennyire azt a nagy tavat?
Mert kissé gondolkodott rajta:
Miért lát keveset mostanra?

Miért fogyatkoznak tavak?
Élőhelyek miért pusztulnak?
Vizek miért szennyezettek?
Mi történt itt mindezekkel?

Mi ez a rossz pusztító vész,
Mi tönkretesz sok vízi részt?
Mi haragos, durva, gonosz,
Hogy képes tenni ennyi rosszt?

Hát, nem más, mint mi, emberek
Mi voltunk e gaz tettesek,
Mi tettünk tönkre vizeket,
S nem törődünk mindezekkel…

Megszoktuk már minden napon,
Hogy könnyen jön víz a csapon.
És még csak rá se gondolunk;
Néha mennyit pazaroljuk!

A víz mindig életet ad,
Télen megfagy, nyáron szárad.
Sőt, a víz maga az élet!
Nélküle nincs emberlélek…

Hát, most bizony mondom nektek:
Ez egy csoda mindenkinek!
Növény, állat, ember vagy Föld,
A víz az, mi mindent összeköt…

A víz egy gyöngy, mi törékeny,
Ne bántsd őt, nagyon érzékeny.
De szükség van rá, sejtitek:
Így hát: VIZET MINDENKINEK!

*

Szarka Hanna:
10 éves tanuló Zentáról (Délvidék). Három testvére van. Nagyon szereti a verseket, sok szavalóversenyről díjazottként tért haza. Imádja a lovakat, ha ideje engedi eljár lovagolni is. Három éve szertornázik, az idén kijutott korosztályában az országos döntőre. Nagyon szeret még rajzolni és a természetben lenni.
Iskolája: Emlékiskola, Zenta (Szerbia)
Felkészítő pedagógus: Tripolszki Csilla

Vizet mindenkinek!

A víz kincs.
Nélküle élet sincs.
Kell a fának, kell a fűnek,
a virágnak, a mezőnek.

A mezőn az őzikének,
A virágon a méhecskéknek.
Az égen a kismadárnak,
A vízben a halacskáknak.

Vigyázzunk rá, ne mérgezzük,
hisz mindannyian nagyon szeretjük.
Azt kívánom, földön s égen,
Szomjas soha senki ne legyen!

*

Folyóiratunk szeretettel gratulál és további alkotói sikereket kíván
a díjazottaknak!

Fotó:
Pinczehelyi-Tátrai Tímea – A Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság
PR referense – a díjazottak és a zsűri

The post Hajnal Éva – Márkus László: Vizet mindenkinek! appeared first on Litera-Túra .

The post Czáboczky Szabolcs: búcsú és szerencsétlen visszatérés appeared first on Litera-Túra .

Az én bűnöm, hogy a nagyapám fölrobbantott
egy orosz tankot,
hogy abban a tankban akkor két orosz ült,
a két orosz részeg volt
(nem orosz mércével), és apám születését várta.

Az én bűnöm, hogy apám megváltotta a világot,
de senki nem vette észre,
csak egy egyetemi tanszék, ahol a poros szakállú,
nagy tudású férfiakat,
és a negyvenedik évük előtt meghaló
bolond lányokat képzik.

Az én bűnöm, hogy anyám ilyen lány volt,
és mégis elmúlt negyven.
Erre sosem készítették föl; és az én bűnöm, hogy a
dédanyámnak hetekig kell
erőltetetten zokognia, hogy valaki egyszer
megkérdezze, mi baja.

Az én bűnöm, hogy a zsidó ágon a gazdagok
járnak vacsorázni a szegényekhez,
és mindenki igyekszik pokollá tenni a
vele élők életét, bosszúból a saját
elrontott életéért, míg a tabáni ágon mindenki
önmagát bünteti.

Az én bűnöm, hogy az anyám és a húgom a lakás
két végében kuporogva
gyűlöli egymást, és a kutya oda-vissza rohangál
kettejük közt,
hogy béküljenek ki végre, de mindketten makacsul
félreértik a kutyát.

Az én bűnöm, hogy a felmenőim mindig az
aktuális előtti rendszer hívei voltak.
Az én bűnöm, hogy sosem cselekedtek.
Az én bűnöm, hogy ha mégis,
akkor az egészet eltitkolták,
aztán nem lettek se hatalmasok, se hősök,
és hogy sosem szűntek meg szeretni egymást,
pedig már mindenkinek az lett volna jobb.

Az én bűnöm, mert amikor rendszerezve
fölsorakoztatták az emberiséget
(hogy aztán egy részét vonatokra pakolják),
a családom a szélére sodródott,
így került közel ahhoz az ablakhoz,
amin nem lehet kinézni, mert arra való,
hogy Isten benézzen,
és a család meg se próbált kinézni rajta,
én estem bűnbe egyedül.

.
Forrás: műút

*

Kemény Lili 1993-ban született, Budapesten. Tizenöt éves korában publikált először verset, majd azóta folyamatosan, többek között a Literán, valamint a Holmi, a Műút, a Csillagszálló, az Eső, az Irodalmi Jelen hasábjain. Nemcsak verseket ír, hanem dalokat is, a Kisszínes zenekar tagja.

Kemény Lili oly sok pályatársához hasonlóan a Sárvári Diákírók, Diákköltők Országos versenyén tűnt fel, de háromszor megnyerte a miskolci Deákpoézis költői versenyt is. Tíz kortársával megalakította a Körhinta kört, melynek tagjaként felolvasott már Budapesten (Nyitott Műhely, R33-stúdió, Műcsarnok, Tűzraktér, Vízraktér), Kapolcson, Szegeden, Miskolcon, Pécsett és a szigligeti JAK-táborban.

Kemény Lili egyébként Kemény István költő lánya. „Lili első verseit jó négy éve olvastam először. Akkor leesett tőlük az állam. Azóta volt időm hozzászokni a jelenséghez, úgyhogy Lilivel és a verseivel igazából nincs más dolgom, mint büszkének lenni rájuk.” – fogalmazott egy interjúban Kemény István.

A versírás meg is hozta Lili számára a sikert, 2010 végén megkapta a Petri György-díjat, amelyet akkor ítélt oda először a kuratórium (Forgách András, Karádi Éva, Radnóti Sándor, Tóth Krisztina és Várady Szabolcs). A díjat az N&N Galéria hozta létre Petri halálának tízesztendős évfordulója kapcsán olyan fiatal tehetségek számára, akiknek még nem jelent meg önálló kötetük, de arra érdemesnek találják őket. Ugyanis a díjjal járó egyik jutalom az, hogy a Magvető kiadja a nyertes első kötetét. Tóth Krisztina, aki az Élet és Irodalomban laudálta, úgy fogalmazott, hogy Kemény Lili: „Nem megtanulta azt, amit tud, hanem egyszerűen tudja. Eleve költő.”. Méghozzá olyan, aki egyszerre tud írni rímes verset és szavadverset is, és jó megfigyelőképessége, nyelvérzéke, humora révén már most egyéni hangja van a költészetének.

A Magvető kiadásában megjelent könyve:

Madaram (2011)

*Forrás: libri

The post Kemény Lili: Bűnbeesés appeared first on Litera-Túra .

Fonni tanulnék,
hogy csókod vékony szálát
összefűzzem és vázát
emlékeimben
újravetítsem.

*

Kisebbségben

Ha messze esek a fámtól,
Ó, kirúgnék én a hámból,
De nem rúgok, mert odafent
Hullócsillag nékem jelent.

*

Billiárd

Tejben áztatták. Ne legyen szaga.
Gurul a pázsiton maga előtt
hajtva láthatatlan állatokat.

The post Czáboczky Szabolcs versei appeared first on Litera-Túra .

Szürkület az élet.
Véres a napfelkelte.
Az ember kér piszkos keze égbe mered,
de meg nem mozdul csak henyél.

Hólyagos sebed ne kapard,
s mindent egyszerre ne akarj!
Tudj cselekedni ne csak remélj!

*Első közlés

The post Szakálos Fédra: Szürkület appeared first on Litera-Túra .

*

Szökőcs Zsófia

(csak úgy…)
jó volt érezni egy melegséget a hátamon
szerettem,nem szerettem,nem tudom
most már csak saját melegségemre számíthatok
néha le kell mondanom emberekről
csak nem tudom melyikről
szeretnék látni más szemével
hogy megértsem
szeretném hinni,hogy valóra válhat
s nem csak látszat
minden
képzelet
csak agyam vetít ki képeket
utál a természet
utál a fény s az éj
nem elég az akarat
a tervek álmok maradnak
(-s nem te leszel az ‘ki rombol)
nem változnak
ki látja a ráncokat
az élet barázdáit megannyi arcokon
a győzelmet harcodon
a könnyeket legördülve ajkadon
fáradalmaink a semmiért
álmok a célért
bukás a végért
sír a holtnak-béke
zenét füleibe
a benső szűkül
s nő a világ
toronyházak
emberek ‘kik már nem látnak
hol egy ekevas már relikvia
nem haladtunk
győz Gaia
ez sem ért semmit
a szeretet nem lakozik hátakban
az elmék nem világolnak
a gyűlölet hont foglal
s elhervad a virág
nem fon hajat a kislány
nincs mosoly a réten
csak emberek a HÉV-en
de ők sem látnak
csak az ablakot
azon túl semmit
pusztulunk

*

*impresszió a Malomárok utcáról*
/H. É. után szabadon/

papucsrojt mellett felejtett függöny
szívből kidobbanó vágyak
eszeveszett zajok feszítik a padlódeszkát
ólomsúlyú könnyek koppannak a falon
szívem elhagyott kulcsán vézna kezem
márványba karcolt nevem figyelem
szégyen, hogy csendbe burkolom magam
az ablakkereten túl tüzel az este
lélekvakító fények uralkodnak
kövek közé ékelődött csikkek
menj haza hamarabb
torz árny vájja ki szemgolyómat
kezem még nyúlna valamiért
de fű sarjadt, és megfulladt a fény

*

Hazaút
*impresszió*

Elhagyott nyaralók suhannak
a lámpák elmosódnak
lélek se ‘
Sötét ablakok néznek szemembe
szívemben kerítés
fák és bokrok övezik ‘be
szabályos zötyörgés:
tü-tüpp
cseppek a kabinablakon
az üveg is szenved
magányom kihat a környezetre
megfojtja a virágokat,rózsákat
mi marad hátra?
tü-tüpp
kívánok:
mert csillag indult értem
3,5
Figyelmetlen!
fény s árnyék csókja
tü-tüpp
fényszórók vakítanak,majd
semmi
a mélység
belefulladok a légbe
szálfák
temetőnyugalom..moha
a sír már nem mostoha
rothadó levelek szívemben
tü-tüpp
ősz
sültgesztenyeillatot hord a szél
és sálakat
és furcsa,idegen pillantásokat
tü-tüpp
sötét
égboltba olvadt szürke felhősáv
fehérre meszelt házak visítanak
nyögnek a falak,az utak
a füvek rágódnak,emésztődnek
gyomrodban,lelkedben
hogy felfogd tetteid súlyát
hogy ha eltörsz egy tojást
Ölsz!
vér nem-fehérje s sárgája tapad
senki nem vádol
csak a Megváltó
tü-tüpp
fékcsikorgás
lehunyom szemem
Kopp!
vér
Jó éjt!
tü-tüpp,tü-tüpp,tü-tüpp

*Első közlés

The post Szökőcs Zsófia appeared first on Litera-Túra .

üvöltsd velem, hogy liberté,
amikor tetted a kiverté,
akié azok a táskák,
melyek a szemed alatt látják,
hogy libabőrös szívedben
az átok, amit rejtesz, ami
miatt fejeddel vernéd szét
a világot.

A körúton

kenyérmorzsák között csipegetnék
galambokkal a nagy rajban,
ortodox asszonyként hitegetnék:
higgyünk a jóban, ha baj van.

Ködkendő

ködkendő lennék válladon,
amelyen a reggelt úgy várhatom,
ahogyan rád lecsapódtam
tegnap este.

The post Czáboczky Szabolcs versei appeared first on Litera-Túra .

*

Rácz Lilian

Zeke

Tudja, doktornő, anyám imádta a virágokat.

Főleg azokat, amik vadon nőttek a kerítések mellett, két kő között vagy akár a ház tövében, de még inkább szerette a Nagyerdő rejtekében sarjadó kis növényeket, életeket, amelyek – ahogy ő mondta – megtalálták az utat kifelé, még ha oly’ sötét is volt gyakran ott; hiszen a napfény csak nehezen szlalomozott át a vaskos lombréteg ágacskái és levelei között. Ha viszont mégis megtette, akkor az erdő tündérországgá változott pillanatok leforgása alatt. A foltokban megjelenő fény aranyszín köntösbe burkolta a bokrok leveleit, s én tátott szájjal bámultam a szemem előtt lezajló varázslatot.

Nem tudtam persze megállni, hogy ne próbáljam megérinteni mindezt, de abban a pillanatban, hogy a napfényben fürdőző virágokat letéptem, mintha elvesztették volna a bennük rejlő mágikus erőt, és már csak egyszerű, mindennapi csonkokat tartottam a kezemben. Csalódottan szórtam le eleinte az ujjaim között a szárakat, morzsoltam szét az apró, látszólag értéküket vesztett bimbókat.

Sosem tudtam hazavinni ezt az apró mennyországot. Apát akkorra már elvitte a rák, anya pedig állandóan betegeskedett azt követően, a csoda felfedezése és megélése így egyes egyedül rám maradt. A virágokat ugyanakkor szorgalmasan vittem haza, hiszen már gyerekfejjel is tudtam, ezzel halvány, pillanatnyi mosolyt csalhatok édesanyám üres, szomorú arcára.

Évekig működött ez kifogástalanul: tudta, ha nem épp a társasház lépcsőházában játszogatok békésen magamban, akkor az erdőbe mentem bóklászni.

Történt egy alkalommal, nagyjából lehettem hét éves, hogy letértem a megszokott ösvényről. Emlékszem, úgy éreztem, pontosan ismerem már ezt a kis erdőt, s elég bátornak hittem magam ahhoz, hogy megnézzem, mi van az utacskán túli részen. Ahogy az első lépést megtettem a sűrű bozótban, lelassítottam és elbizonytalanodva visszanéztem: apró ösvény, kis kövecskékkel szegélyezve jól ismert volt, biztonságos. Aztán visszafordítottam a fejemet az erdő ismeretlen része felé, s képzeletem leírhatatlan csodákat vetített a szemem elé: biztos voltam benne, hogy meg fogom találni a tündéreket, törpéket és óriásokat, amikről olvastam, csak jó erősen nyitva kell tartanom a szememet.

Akkorra már napok óta egy árva lélek sem szólt hozzám. Édesanyámat alig láttam, ha mégis, csak annyira jött ki a szobájából, hogy furcsa, piros színű kis bogyókat vegyen be, sokszor akár kettőt egyszerre. Nagyon fáradtnak és furcsának tűnt, kissé ijesztőnek is, bevallom, a hatalmas, vöröses karikákkal a szeme alatt, úgyhogy miután visszabotorkált az ágyához és magára zárta az ajtót, gyorsan bekanalaztam a reggelimet, és lábujjhegyen elhagytam az aprócska lakást.

Azt hiszem, ott az erdőben, azon a napon hallottam és láttam meg őt elsőnek.

– Lola – szólított meg lágy, felnőttes hangján. Egy terebélyes tölgy mögül lépett ki, s akkor megpillantottam: amennyire meg tudtam ítélni, egy húsz év körüli, gesztenyebarna hajú, angyalarcú fiú, pont olyan, aki az álmaimban megjelent néha. – Zeke vagyok – mondta óvatosan, mint aki fél, hogy megijeszt.

– Tudom – mosolyodtam el kedvesen, hiszen, ahogy mondtam, az álmaimból már ismerős volt. Erre az ő szája is rögtön felfelé görbült.

Abban a pillanatban éreztem oly sok idő után először, hogy nem vagyok egyedül. Igazából másra sem tudtam gondolni, csak hogy végre lesz kivel megosztanom a Nagyerdő csodáját… Istenem, még most is érzem a boldogságot, ami e pillanatok után felébredt bennem. Így amikor Zeke intett nekem, hogy kövessem őt, habozás nélkül utánaszaladtam, nem gondolkozva egy pillanatig sem. Nem néztem körül, hogy merre megyünk, nem figyeltem a belső hangocskára, amely óva intett ettől; nem érdekelt semmi, csak a gyönyörű, barna hajú fiú, s szaladás szívdobogtató élménye.

Akár balra, akár jobbra néztem, mindenütt csak a zöldellő fákat, bokrokat, s a fellelhető összes színben tündöklő vadvirágokat láttam elsuhanni mellettem, s nem állhattam kacagás nélkül, amely visszatarthatatlanul növekedett már egy ideje a torkomban. Csodálatos volt.

Nem tudom, mennyi ideig szaladhattam. Abban a pillanatban ugyanis, amikor feleszméltem, Zeke már nem volt sehol, a napfény pedig fakulni látszott az erdőben, s éreztem a levegő kezdődő, esti csípősségét csupasz karjaimon. Emlékszem, nevetés helyett a kétségbeesés formált gombócot a torkomba, hiszen körbenézve arra kellett rádöbbennem, nem tudom, hol is vagyok. Zavarodottan kezdtem kiabálni.

– Zeke! Zeke, hol vagy? – vékonyka hangom üresen és kegyetlenül verődött vissza a fatörzsekről, melyek ismeretlenségükből adódóan ezúttal nem nyújtottak támpontot abban, merre is menjek. – Zeke!

S ekkor meghallottam az ismerős kuncogást.

– Itt vagyok, kicsi Lolám – nevetett a fiú halkan, mikor újra felbukkant; majd megnyugtatóan rám mosolygott. – Gyere, menjünk haza – nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, s ő magabiztosan kivezetett az erdő sűrűjéből.

Innentől kezdve már valóban nem voltam egyedül, és bár a szívem mélyén féltem, hogy egyszer csak úgy eltűnik, mégis bíztam benne, s ő mindig jött, amikor szükségem volt rá.

Sosem értettem, hogy az öreg nénik és bácsik, akik a lépcsőházunkban laktak, miért néztek rám furcsán.

– Bolond gyerek – motyogták gyakran, amikor azt hitték, nem hallom. Hallottam, de nem zavart, hiszen ott volt nekem Zeke.

Sokszor jártunk ki a Nagyerdőre sétálgatni és vadvirágot szedni anyának, de többet nem hagyott olyan mélyre bóklászni az erdőben, mint legelőször. Mindenféléről beszélgettünk, például arról, hogy a Nap miért az égen van, vagy mi is az az ég igazából, miért fontos a matematika, az emberek miért olvasnak könyvet, és sorolhatnám.

Ám ahogy cseperedtem, s már iskolába jártam, egyre inkább feltűnt, mennyire kerülnek a gyerekek. Őszintén nem értettem, mi bajuk, de Zeke mindig megnyugtatott, hogy nincs velem semmi baj, csak én kicsit más vagyok, mint a többiek.

– De ez nem hiba, drága Lola – mondta azonnal, amint a kétség felmerült bennem. – És szeretném, ha ezt megjegyeznéd, mert nem leszek mindig ott, hogy elmondjam neked.

Egyre gyakrabban kezdett utalgatni erre: hogy nem lesz mindig ott. Megrémített ezzel, nem akartam, hogy eltűnjön, pedig éreztem, a szavaiból rájöttem, hogy rövidesen be fog következni. El fog hagyni engem, s én újra egyedül leszek a sötétben.

Ballagásomra őt kértem fel kísérőnek. Ennek hatására újra feltűnt csinos arcán az a halvány, szomorkás mosoly, amitől mindig tartottam, mert tudtam, mögöttes tartalma van. De igent mondott, s más nem is számított nekem. Nem számított, hogy aznap mindenki döbbenten, nevetve, gúnyolódva szólt hozzám, amikor vele beléptem az iskolám épületébe, nem számított, hogy senki nem jött oda gratulálni, mert Zeke ott volt és meleg mosollyal szorította a kezemet végig.

Közben azonban furcsa érzések kezdtek nőni bennem, olyanok, amik addig nem voltak ott. Úgy éreztem, szeretnék valahova tartozni. Tudtam, hogy Zeke mellett volt a helyem addig, és ezen a világért sem akartam volna gyökeresen változtatni, de közben vágytam arra is, hogy elfogadjanak és befogadjanak. Barátokat akartam oly sok idő után, én, akit sosem érdekelt a Zekén kívüli világ.

Ő is érezte ezt. Egyre ritkábban látogatott meg, egyre ritkábban beszélgettünk, úgy éreztem, cserben hagy, miközben tudtam, neki épp úgy fáj a távolság. Értem tette, tudtam a szívem mélyén, de nem akartam, hogy eljöjjön az a bizonyos nap, amikor a távolság már túl nagy lesz. Az a nap, amikor már nem lesz ott.

De eljött. Akkor már egy teljes hete nem is láttam őt, de hirtelen felbukkant a lépcsőházban, ahol üldögéltem addig, ki máson, mint rajta gondolkozva.

– Zeke! – kiáltottam fel örömmel, hogy végre láthatom, s félelmeim azonnal visszahúzódtak, hiszen újra itt volt.

Ekkor láttam meg a szemét, amiben addig nem tapasztalt, mérhetetlen szomorúság vegyült a beletörődéssel és határozottsággal.

– Lola, beszédem van veled – kezdte komolyan. – Kedvesem, már igazán nagy lány vagy. Itt az idő, hogy új barátokat szerezz, s rólam kicsit megfeledkezz. Nincs már rám szükséged.

– De Zeke… Tudod, hogy nélküled egyedül leszek- suttogtam. – Senkim sincs rajtad kívül. Anya…

– Tudom, kicsi Lolám. Tudom – szakított félbe. – De bírnod kell. Menni fog és nem sokáig leszel egyedül – ígérte, s még egy röpke pillantást vetve rám hátrálni kezdett, aztán sarkon fordult.

Ahogy egyre messzebb került, alakja úgy halványodott el, én pedig akárhogy szólongattam, nem jött vissza.

Ekkor körülnéztem. A Nagyerdő most sötét volt, fellegek borították az eget, sehol nem volt az a varázslatosság, amit évekig vele fedeztem fel. A fák lombjai fekete árnyakként kavarogtak az égen, a bokrok ágacskái harcoltak egymással a feltámadó szélben, s úgy éreztem, háborgó lelkem elhagyatottságában osztozik az idő. De aztán egy idő után a vihar lecsendesedett, így feltápászkodtam, megacéloztam a lelkem és elhatároztam magam; végül két órába telt, de kiverekedtem magam egyedül az erdőből.

Amikor hazaértem, leültem az ágyamra és gondolkozni kezdtem. Tudtam, hogy nem fog visszajönni, éreztem. Elhatároztam hát, hogy nyitottabban fogok viselkedni, s Zeke kedvéért megpróbálok barátokat szerezni. Ám ez nem volt olyan egyszerű feladat, hiszen már rengetegen úgy fordultak felém, mint „az a bolond lány”. Tudtam, változásra van szükségem, új, tiszta lapra.

Anyám addigra már nagyon beteg volt, s nekem fiatal lányként el kellett döntenem, mi teszek: ott hagyom őt, nem ápolom tovább egyedül és egyetemre megyek, vagy halálos ágya mellett ragadok, s elvesztegetek egy ilyen lehetőséget. Ahogy fogtam a csontsovány kezet, láttam az összes vékony, de már kidagadó erecskét, amely még életet lehelt belé, és tudtam, nem hagyhatom ott.

De végül, ez egyszer ő döntött helyettem.

– Lola – suttogta, erőtlenül megszorítva a kezemet. – Sosem mutattad meg végül az erdődet, kislányom. Volt ott valami különleges, igaz?

Menthetetlenül összeszorult a szívem.

– Igen, volt – válaszoltam gyorsan összeszedve magam, majd hirtelen ötlettől vezérelve rámosolyogtam. – Akarod látni?

Különösen gyönyörűnek tetszett akkor a Nagyerdő; anyámat tolószékben, takarókba és csöndbe burkolva vezettem körbe. Meglehetősen hűvös volt, de mivel a vörös és sárga színű levelek már hulladoztak, a megritkult lombkoronákon könnyedén átragyogott a halk, kedves őszi napfény, melengetve minden arra járó lelkét. Bejártuk az ösvényeket. Minden gally roppanására azt hittem, Zeke az, minden alkalommal, mikor anyám megszólított, az ő hangját véltem hallani. De végül elfogadtam, hogy nincs ott.

Anya nem győzött rácsodálkozni mindenre. Szemével követte az ágak hajladozását, végigsimította a bokrokon lévő apró leveleket, megérintette az idős fatörzseket, de legboldogabban a még mindig előforduló kis virágokat nézegette. Sétánk végére kipirult az arca, a szeme pedig ragyogott; hosszú idő óta szinte egészségesnek tűnt.

– Ez már a mennyország – mondta, s hallottam a szavaiban rejlő lenyűgözöttséget.

Hazaérve azonnal ágyba kellett segítenem, hiszen kifáradt a nagy izgalmakban. Melléfeküdtem, s hamar engem is elnyomott az álom.

Pár órával később, amikor felébredtem, ő már nem élt. Olyan nyugodt mosoly ült már hűlő arcán, amilyet életében nemigen láthattam évek óta, s tudtam, ő valamire rálelt, valamit elengedett, és végül, ami a legfontosabb, békét talált.

Elköltöztem és egyetemre mentem. Ekkor pedig, hosszú idő után olyan emberek jöttek az életembe, akik barátokká lettek, s akiknek el mertem mesélni a történetemet. Hogy régebben volt egy barátom, egy különleges barátom. A mesélést befejezve azt mondták, hogy aggódnak értem és hogy ezt valakinek el kellene mondanom, valakinek, aki a lélek bonyodalmaival foglalkozik.

És most íme hát, itt vagyok.

– Azóta felbukkant Zeke?

Nem. Akkor régen eltűnt és azóta nem láttam őt.

– Lola, biztos vagyok benne, hogy ilyen idősen már tudod, Zeke nem valódi, csupán a képzeleted szüleménye volt.

Szomorkásan elmosolyodtam.

– Igen. Igen, tudom.

Hazafele menet könnyűnek éreztem magam, mintha valami mázsás súly gördült volna le a szívemről és a vállamról, ami régóta akadályoz abban, hogy elszakadjak a múltbeli félelmeimtől és érdemileg merjek élni. Ám még mielőtt valóban magam mögött hagytam volna a múltat, meg kellett tennem valamit.

Újra a Nagyerdőt jártam. Régi és új illat keveredett benne, éreztem a fák korának illatát, de közben az is mássá tette, hogy felnőtt fejjel már nem kerestem a tündéreket és óriásokat a bokrok között. Virágokat azonban nagyon is, s kutatásom szemrevaló sikerrel járt.

A Köztemetőbe kiérve, ahogy a fák között mentem, észrevettem, hogy tőlem pár méterre, velem párhuzamosan jön egy alak; gondolataim örökös centruma.

A sírhoz érve letettem a csokrot, majd pedig Zeke is kilépett végre az árnyékból; odament és elhelyezte a maga virágait az enyémek mellé. Ám ahogy néztem a helyet, ahol anya feküdt, megláttam valamit: a sírkő hajszálnyi repedéseiben apró, világoszöld sarjadások nőttek ki, pici, piros bimbócskával a végükön. A sír körül pedig vadvirágok sokasága lengedezett a finom szellőben, kecsesen, gyönyörűen. Először alig hittem a szememnek, aztán már csak mosolyogni, kósza könnyeket törölgetve nevetni tudtam.

Mert, tudja, doktornő, anyám olyan nagyon imádta a virágokat.

The post Rácz Lilian: Zeke appeared first on Litera-Túra .