„Szlovákiában nincs kimondottan népi-urbánus vita. Itt a szlovák költők nem nagyon politizálnak, sőt. Így aztán a mindenkori hatalom is csendesebb.
Magyarországon az irodalom politika is egyben, szekértáborok vannak. Ennek hagyománya van. Hozott ez jót és rosszat is az évek során.
A hatalom meg valahol erőszakszervezet is. Sajnos.”

Litera-Túra Klub: Szlovákiában élsz, magyar ajkú költőként. Rendszeresen jelennek meg ott magyar nyelvű könyveid, olykor évente több is. Könnyű vagy nehéz dolog költőként magyarnak lenni?

Fellinger Károly: Egyénenként más a helyzet. Én csak magyar költő tudok lenni, magyarul álmodom, a magyar kultúra a védőhálóm, amikor a csillagos ég felé röppent a szabadságvágy,
vagy éppenséggel menekülök a valóság nyűgeitől.

L-T K: Műveidet számos nyelvre fordították/fordítják. Tulajdonképpen hányra is?

F K: Tizenegyre. Verseim, meséim a következő nyelveken olvashatók: angol, spanyol, francia, német, orosz, szlovák, szerb, román, albán, török, görög. Angolul három, franciául, szlovákul és görögül két kötetem is megjelent. Jövőre jelenik meg második német verseskötetem.

L-T K: Nemzetközi- vagy hazai sikereid visszhangja nagyobb?

F K: Első franciául megjelent verseskötetemnek jó volt a visszhangja, a kétnyelvű angol-magyar mesekönyvnek is. Annak leginkább a kinn élő magyarok örültek. Francia köteteimről több recenzió jelent meg neves francia és belga lapokban. Szlovákiában ugyan kaptam díjat, de a legjelentősebb kisebbségi irodalmi kitüntetés, a Madách-díj sose lett az enyém. Magyarországon 2013-ban megnyertem a Weöres Sándor tiszteletére kiírt gyerekvers pályázatot, de egyetlen díjat sem kaptam eddig, hiába terjesztettek fel.

L-T K: Döntően gyermekeknek írsz verseket. Mi indított el ezen az úton?

F K: Első könyvbéli publikációm is gyerekvers volt 1986-ban a Hogyan kell repülni gyer-
mekvers- és meseantológiában. Szeretem az állatokat, a természetet, a gyerekeket.
A növénytermesztői munkakör megismertette velem szülőföldemet. Én ismerem Jóka, Nagyfödémes régi dűlőneveit, ezeket össze is gyűjtöttem. A félreeső tanyákban játszódik a legtöbb mesém.

L-T K: Hány felnőtteknek szóló verseskötet van mögötted? Nehezebb dolog felnőtteknek írni?

F K: Felnőtt verseskötetem 13 van, de azokban is találhatók elszórtan gyerekversek. Nekem egyforma dolog felnőtteknek vagy gyerekeknek írni. Néha ugyanazt a témát így is, meg úgy is megírom. Szeretek több lábon állni. Szerencsére könnyedén tudok bánni a formával, nem gond számomra rímekben vagy időmértékben írni. A skandináv típusú gyerekvers talán a legnehezebb. Míg dolgoztam, az aratás végén mindig írtam az emberekről, embereknek. Az áldomás alkalmával olvastam fel a versikéket, amelyek sokakat mosolyra fakasztottak.

L-T K: Míg felnőtteknek szóló verseid döntően szabad versek, addig a gyerekeknek rendszerint kötött verseket írsz. Ebből fakadóan azért én nem látom annyira azonosnak a kétféle alkotási módot.

F K: A természettel, történelemmel foglalkozó verseimet inkább kötött formában írom. Ez áll hozzám közelebb. Skandináv típusú gyerekverseket 5 éve írok, s a felvidéki magyar költők közül nekem jelent meg elsőként a tiszta ilyen jellegű kötetem, a Mindjárt gondoltam. Hasonló lesz a Zebra az autómosóban, ez karácsony körül látja meg majd a napvilágot.

L-T K: Szlovákiában meg lehet élni pusztán a szépirodalomból?

F K: Egyáltalán nem. Kell a becsületes szakma is. Én agronómusi munkakörben a kft ügyvivőjeként dolgoztam 100 emberrel, 2000 hektáron. Amióta egészségi okokból leszázalékoltak, magángazda vagyok. Az első 3 gyerekkönyvemre nem kaptam támogatást. Szántóföldet kellett eladnom, pénzzé tennem, hogy a szülőföldemen gyűjtött mondáim, meséim, anekdotáim megjelenhessenek. Szomorú!

L-T K: Te miből tartottad el a családodat?

F K: Mezőgazdasági munkából, alpolgármesteri javadalmazásból, kertészkedésből, sertéshízlalásból. Még kecskéim, pulykáim és kacsáim is voltak…

L-T K: Tudom, szeretsz főzni és az általad telente készített, rendkívül gusztusos kocsonya mennyiségéből ítélve tudsz is. Miket készítesz legszívesebben?

F K: Kocsonya mellett leveseket, főleg a vasárnapi ebédhez, meg pacalt. Jó dolgom van, édesanyám remek szakácsnő, isteni a székelykáposztája, vadasa, töltött paprikája meg a süteményei. Az egész utca hozzánk jár receptekért. A kocsonyakészítést viszont apámtól tanultam.

L-T K: Én csupa-csupa kedvező kritikát olvastam rólad. Hogyan viselnéd az esetleges negatív véleményeket?

F K: Vannak olyanok is. Nagy dolog az irigység, divatja van a lejáratásoknak. A magyarok ebben a világ bármely tájékán élen járnak.

L-T K: Csak a magyarokra? Nem inkább csak a művészvilágra jellemző aitúlburjánzó ego? Az irigység nem ebből fakad?

F K: Biztosan igazad van, de a szlovák, cseh írókra, költőkre ez nem jellemző. Ott a konzervatívak liberálisabbak, a liberálisok meg konzervatívabbak.
Ráadásul nemzeti kérdésekben összetartanak.

L-T K: Milyen gyermekkorod volt? Kitől tanultál meg ilyen gyönyörűen játszani a szavakkal?

F K: A Kis-Duna mellett nőttem fel. Az édesanyám sokat mesélt, imádtam a kukoricafosztás és a tollfosztás hangulatát.

L-T K: Tanulmányaid hatottak költői munkásságodra, vagy inkább autodidakta módon alakítgattad költői eszköztáradat?

F K: Autodidakta módon, de a középiskolában 4 évig a főszerkesztője voltam a havonta megjelenő 16 oldalas Alkotó Ifjúságnak. Sokat segített az Iródia mozgalom is. Oktató táborokat, találkozókat szerveztek négyszer évente, míg mindezt be nem tiltotta a rendszer 1986-ban. Akkor lettem megfigyelt személy, azt mondták, ha jelentek a barátaimról, hamarabb megjelenhet az első kötetem. Szerencsére észnél voltam. A kötet 5 év késéssel ugyan, de 1991-ben mégis megjelent, Áramszünet címmel. Aztán szülőfalumban egy kétnyelvű lapot is szerkesztettem évekig. Érdekes, hogy ekkor mindent írtam, csak verset nem.

L-T K: Vannak költő- vagy író példaképeid, akikre felnézel, akiktől szívesen olvasol?

F K: A legnagyobb költő példaképeim József Attila, Pilinszky János és Radnóti Miklós mellett Jaroslav Seifert, Vladimír Holan, Paul Celan és Georg Trakl. Az írók közül Mikszáth Kálmán, Örkény István, Thomas Hardy és Robert Merle.

L-T K: A kortársak közül kiket olvasol szívesen?

F K: Marno Jánost, Zalán Tibort, Tőzsér Árpádot, Jász Attilát, Grecsó Krisztiánt.

L-T K: Gyermekverseid témái honnét jönnek. Célirányos adatgyűjtés, vagy inkább ihletszerű következménye az a széles és meglehetősen színes repertoár, amit témának választasz?

F K: Elsősorban, mint már említettem, a természet vonzott mindig. Maguk a gyerekek is ihletnek. Nem beszélve az író-olvasó találkozók gyerekseregéről.

L-T K: Ezt azért kifejtenéd kicsit bővebben is? Gyermekverseidből rengeteg fontos helyrajzi, természetrejzi dolgot is megismerhetünk.

F K: Kicsit helytörténész is vagyok, így a téma adott. Amióta megszülettek az unokáim, még több gyerekverset írok. Megverselem őket, játszom velük.

L-T K: Sokat jársz gyermekek közé. Verseid nyelvezetét remekül igazítod hozzájuk. Könnyű megszólítanod/megszólaltatnod őket?

F K: Én a vers mellett beszélek fociról, internetről, meséről, a falu múltjáról, ahol éppen vagyok. Mindig teszek fel kérdéseket, csoki vagy könyv az ajándék. Talán nem nagyzás, ha azt mondom, szeretnek a gyerekek. Amikor elszavalják a versemet, tudom, megérzem, hogy milyen az, amit írtam. Szükségem van erre. Sajnálom, hogy 4 lebeszélt találkozóm meghiúsult a koronavírus miatt.

L-T K: Hová pozícionálnád magad a szlovák irodalmi életben?

F K: Inkább a szlovákiai magyarban tudom. Igaz, hogy 7 éve én publikálok a felvidéki irodalmárok közül a legtöbbet, de a hazai kritika leginkább azokat a költőket, írókat becsüli, futtatja, akik tanárok, vagy a kultúrában, médiában dolgoznak. A mezőgazdászok között az írásban talán elöl vagyok, de ezt csak a vicc kedvéért mondom.

L-T K: És a magyarban?

F K: Évente 15-20 neves irodalmi lap publikálja verseimet, meséimet. Szlovákiai, magyarországi, vajdasági, erdélyi, amerikai, belga lapok. Nekem az Alföldben, Tiszatájban, Kalligramban, Látóban, Kortársban is jó érzés megjelenni.

L-T K: Te hol, hogyan alkotsz? Íróasztalnál, hagyományosan, papíron tollal, vagy direktben, számítógépen – laptopon?

F K: Valamikor csak íróasztálnál, térdepelve az ágy mellett, természetesen tollal. Mára azonban maradt a számítógép. Így kényelmesebb, gyorsabb.

L-T K: Hogy érzed, a politika határokon túl is rá kíván telepedni a szépirodalomra?

F K: Szlovákiában nincs kimondottan népi-urbánus vita. Itt a szlovák költők nem nagyon politizálnak, sőt. Így aztán a mindenkori hatalom is csendesebb.
Magyarországon az irodalom politika is egyben, szekértáborok vannak. Ennek hagyománya van. Hozott ez jót és rosszat is az évek során.
A hatalom meg valahol erőszakszervezet is. Sajnos.

L-T K: Mesélnél a jövőre vonatkozó emberi- és irodalmi terveidről?

F K: Szeretném megjelentetni a Csatangoló és a Barangoló folytatását. A Lófráló az év végén jön ki a nyomdából, az utolsó, a negyedik rész pedig 2022-ben. Felnőtteknek írott verseskötettel jövőre jelentkezem Ujjnyomat címmel.

L-T K: Szép nagy családod van. Mesélnél róluk?

F K: Egy lányom van, Marcelka, ő egészségügyi nővér. Két unokám, Alexandra 13 éves lesz az idén, Filip 3 múlt. Aranyosak. Viszont tőlem 100 kilométerre laknak, a cseh határ közelében. Vőm mérnök, a közlekedési minisztériumban van alkalmazásban. Édesanyámmal élek, aki 78 éves, beteges szegény. Két testvérem van, Imre és Ildikó. Édesapámék tízen, édesanyámék kilencen voltak testvérek. A fél falu az unokatestvérem.

Fellinger Károly versei

Szindbád

I.
– La campanella

nincs már a
múltnak
hova rakodni

–Liebestraum

mint féltő anya
rohan velünk szemünk is
kilötyögteti

–Prelude and Fugue on Bach

öregek csak a
halál a biztos talaj
a lábuk alatt

–La lugubre gondola

az elmúlás
páncélszekrény

–Magyar rapszódia
/Bogdán Józsefnek/

Válasszon fenyőfát,
ne legyen kend bugris,
adunk mellé ingyen
síró kisjézust is.

Elemre működőt,
nem is egyet, kettőt,
leárazott angyal
hozzon újesztendőt.

II.
–Sonetto 104 del Petrarca

Szomjas madár az
ég csőrében egy korty a
halhatatlanság

Az elmúlás kárpótol
törleszt mindenért
mindig kitalál
valami újat

Szívem fekete
holló elrabolta meg-
fáradt életem

Elporlad a test
eldicsekszik a földnek
kibeszéli az

élet titkát hallgatás-
ra bírja a szabadság

III.
–Totentanz
/In memoriam Latinovits Zoltán/

(perzsel a lángja
porcelánbabát
babusgat)

Röpke kis verset
írok hozzá nem merem
elfelejteni

És csiripelnek
fülemben kárognak a
repülőgépek

Verdesnek a szögek
karácsonykor a
csúszós megfoghatatlan
halak

eldobott
mankóként
szégyenkezik

*

Hogy kinyissam

/Fekete J. Józsefnek/

Semmi sem történik,
minden egyidejűleg történik,
kivárom a végét.

Semmi sem úgy történik,
mégis minden egyidejűleg történik,
idő kell ahhoz,
hogy behunyjam a szemem.

*

Kilátástalan

Ha nem lenne idő,
mindent a szemünkkel
látnánk,
mindig ugyanolyannak.

Csak öregednénk.

*

Elismerései:

2019. Jutalom a Bárka folyóirat gyermekverspályázatán
2019. Oklevél a Salvatore Quasimodo irodalmi versenyen
2017: Nagyszombat megye elöljárójának emlékérme a kultúra terén kifejtett tevékenységért
2017: Simkó Tibor-díj
2016: Madách-nívódíj
2014: Forbáth Imre-díj
2010, 2011: Arany Opus-díj

*

Kötetei:

Áramszünet. Versek. Madách, Pozsony 1991.
Csendélet halottakkal. Versek. Lilium Aurum, Dunaszerdahely 1996.
Égig érő vadkörtefák. Mesék és gyermekversek. Uo. 1997.
Jóka-nevezetességek. Honismereti kiskönyvtár. Komárom 1997.
Fészek az égen. Versek. Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2004.
Fűhárfa. Gyermekversek. Uo. 2006.
Szélkergető kerek köpeny. Gyerekversek. Uo. 2008.
Hajléktalan búzavirág. Mesék, mondák. Uo. 2009.
Dióbölcső, mákfejcsörgő. Gyerekversek. Uo. 2010.
Csomagmegőrző. Válogatott versek. Mosonvármegye Könyvkiadó, Mosonmagyaróvár 2011.
Mákom van. Gyerekversek. Lilium Aurum, Dunaszerdahely. 2011.
Rész és egész. Versek. Uo. 2012.
Alázat. Válogatott versek. AB-ART, Ekecs. 2013.
Morzsabál. Gyerekversek. Lilium Aurum, Dunaszerdahely. 2013.
Csigalépcső, Válogatott gyerekversek, AB-ART Ekecs 2014.
Jancsi és Juliska, versek, AB-Art Ekecs 2014.
Demut, versek németül, Windrose Frauenkirchen 2013, Ausztria
Poniznost, versek szerbül, Umetnicka Scena Siveri Janos Muzlja 2013, Szerbia
Humility, versek angolul, Libros Libertad Surrey 2014, Kanada
Din cartea uitarii, versek románul, Tipo Moldova Lasi 2014, Románia
Tevazu, versek törökül, Siirden Yayincilik Istanbul 2015, Törökország
Zavesa iz lucsej szveta, versek oroszul , Vest-Konszalting, Moszkva 2015, Oroszország
Különbejárat, Versek, Media Nova M, Dunaszerdahely 2015
Kincsesláda, mesék, AB-Art, Ekecs, 2015
Bétonniere ivre, versek franciául, Éditions du Cygne, Párizs, 2015, Franciaország
Pokora, versek szlovákul, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Dunaszerdahely, 2015 Szlovákia
Kéreggyűjtés, versek, AB-Art Ekecs, 2016
Ilka vára, mesék, mondák, hiedelmek,Vámbéry Polgári Társulás Dunaszerdahely, 2016
Dios está ausente Versek spanyolul, Luhu Editorial Alcoy, 2016
Sieve of Light in the Pine Forest, Versek angolul, Ekstasis Editions Victoria, Kanada 2016
Fellinger Károly legszebb versei, AB-Art Ekecs 2016
A Kincsesláda – The Treasure Chest , AB-ART, Ekecs 2017
Károly Fellinger, Parajsa e dëshirave, Amanda Edit, Bukuresht 2017, albán-román verskötet
ΦΩΣ ΣΤΙΣ ΠΕΥΚΟΒΕΛΟΝΕΣ poetry by ΚΑΡΟΛΟΣ ΦΕΛΙΝΓΚΕΡ / Fellinger Libros Libertad, Surrey-Kanada 2017
Károly Fellinger À l’affût de Dieu Éditions du Cygne, Párizs, 2017, Franciaország
Köti a sötétséget, Media Nova M-Dunaszerdahely 2017
37.ΦΩΣ ΣΤΙΣ ΠΕΥΚΟΒΕΛΟΝΕΣ poetry by ΚΑΡΟΛΟΣ ΦΕΛΙΝΓΚΕΡ, OSTRIA Athén 2017
Mindjárt gondoltam, Vámbéry Polgári Társulás Dunaszerdahely, 2018
Hullámvasút, Vámbéry Polgári Társulás 2018. Dunaszerdahely
Szimering, Kalligram kiadó Pozsony 2018
Csatangoló, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2019
Plomba. Nap Kiadó Dunaszerdahely, 2019
Ilkin hrad. Vámbéry PT-PIM, Dunaszerdahely, 2019
Barangoló, Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2020

*Az interjút Márkus László készítette

The post Távinterjú Fellinger Károly szlovákiai magyar költővel, helytörténésszel appeared first on Litera-Túra.

Járvás Péter portréja

Járvás Péter – „a Kuszma”, ahogy a hazai irodalmi életben őt a legtöbben ismerik –, 1998-ban érettségizett Nagykőrösön, majd felsőfokú tanulmányait az ELTE TFK magyar-művelődésszervező szakán kezdte, de nem végezte. Könyvesbolti szakmai pályafutása Budapesten, egy Múzeum körúti üzletben kezdődött, később Magyarország piacvezető könyvkereskedelmi cégéhez került, ahol immár 9 éve van állományában. Egy szép, kies hűvösvölgyi könyvesbolt vezetőjeként munkaidejének minden percét könyvek között tölti. Hat éve folyamatosan ír online könyves recenziókat, dinamikusan bővülő karakterszámmal. 2015 óta a Merítés-díj zsűrijének állandó tagja. A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói által megítélt irodalmi elismerést a kortárs magyar irodalom népszerűsítése érdekében hozták létre 2015-ben. A díjazottak a megelőző naptári évben magyar szerzőktől első kiadásban megjelent művek közül kerülnek ki. A Moly.hu-hoz kötődő zsűrik állítják össze a tíz-tíz könyvet tartalmazó tematikus listákat, melyeket hagyományosan június folyamán tesznek közzé. A következő fázisban mind a zsűri, mind az oldal regisztrált felhasználói kategóriánként megválasztják a díjazottat. Járvás Pétert ez a kezdeményezés is erőteljesen inspirálja a kortárs magyar szépirodalom olvasására, a nyertesekkel folytatott pódiumbeszélgetések moderátoraként pedig az író és olvasók közötti kapcsolatok kiszélesítésére törekszik.

– A „kuszma” eredetileg egy lábatlan, törékeny gyík neve. Tudatos ez a névválasztás?

 Járvás Péter: – Hercig állat, kedvelem. Olyan, mint egy kicsike kígyó, de ha jobban megnézzük, nagyobbacska gyík. Szerintem bátorságra vall, hogy eldobta a lábait, mert innovatív lenni. Bár attól tartok, amikor a nicknevemet választottam, ez ilyen körmönfontan nem fogalmazódott meg bennem, egyszerűen tetszett, és még nem foglalta le senki.

– Milyen szempontok alapján választja ki a könyveket, amelyekről értékelő bírálatot ír?

 JP: – Mivel könyvesboltban dolgozom, helyzetem szerencsés: sokat böngészhetem a borítókat és a fülszövegeket, gyakorlatilag mást se teszek, talán főleg ez orientál. Elsősorban az irodalom és a társadalomtudomány érdekel, ezen belül viszont hangulatember vagyok, aki hajlamos ide-oda csapongani. Viszont a kortárs magyar irodalomból törekszem minél teljesebb ismeretek megszerzésére, ott vadászom az új szerzőkre, ez már csak a Merítés-díjban való részvételem miatt is (néha – bevallom – fájdalmas) kötelességem.

– Érzékel-e lényeges változásokat az utóbbi időben a kritika műfajával kapcsolatban?

 JP: – Abszolút. A blogok és a közösségi oldalak egy olyan kihívás elé állították a kritikát, amire szerintem még csak keresi a választ. Nyilván nem segít neki ebben, hogy a folyóiratokban való publikációs lehetőségei szűkültek. Újdonság, hogy az olvasóknak is közvetlen csatornái vannak arra, hogy a véleményét megfogalmazza, kvázi átnyúljon a kritikus feje felett és közvetlenül beszéljen íróhoz és olvasótársaihoz – nevezzük ezeket a produktumokat értékelésnek. Nyilván attól még, hogy ezt megteszi, nem lesz kritikus, magamat se tekintem annak. A kritika (talán egyes posztmodernek kivételével) feltételez valamiféle objektív kritériumrendszert, szakmai követelményeket állít fel magának, és tárgyát megkísérli szélesebb kontextusban elhelyezni. Az értékelés viszont bevallottan szubjektív, az olvasó és a mű pillanatnyi kapcsolatának állít emléket. Befoghatatlan mennyiségű ilyen írás születik mostanában könyvekről, vegyes minőségben, de azt gondolom, megjelenésük nem kérdőjelezi meg a kritika létjogosultságát. Ám ezzel együtt a kritikusoknak talán nem árt figyelni rájuk, hátha elsajátítanak valamit abból, hogyan kell nem csak a szakmának beszélni, hanem az olvasót is orientálni.

 – Egy baráti beszélgetés során mesélte, hogy egyszer volt egy annyira termékeny éve, amikor 85 ezer oldalt olvasott, és azóta is sajnálja, hogy ezt nem tudja megismételni. Amikor remekművekkel ismerkedik, lassul az átlagos olvasási tempója?

 JP: – Igen, nem tudom, mi történt velem abban az évben. Transzban lehettem. Megbántam, egészségtelen elvárásaim vannak azóta magammal szemben. Igazából bizonyítottan csak a nehézkes szövegektől lassul az olvasási tempóm (persze eltekintve a külső hatásoktól), a remekművel nem önmagukban késztetnek meg-megállni. A Stoner-t például lehet sebesen olvasni, és közben nem elveszíteni belőle semmit, Nádast viszont nem. Egyetlen ilyen jellegű törvényszerűséget vettem észre: azokat a könyveket, amelyek idegesítenek, igyekszem minél hamarabb ledarálni. Nem akarok velük több időt tölteni a feltétlenül szükségesnél.

– Kik azok a véleményformálók, akik szellemi orientációs pontot jelentenek?

 JP: – Nehéz kérdés. A szellemi gurukban nem hiszek. Van úgy, hogy egy-egy figura tettei, írásai vagy megnyilvánulásai feldobnak, lenyűgöznek, erőt adnak, illetve ezen érzések bonyolult kombinációját okozzák bennem. Ilyen figura volt Esterházy. Az élők közül nem emelnék ki senkit, maradjon nevük az én dédelgetett titkom.

– Előfordul, hogy utólag lényegesen megváltozik a véleménye egy adott művel kapcsolatban?

 JP: – Hogyne. Konrad Lorenznek például nagy szerepe volt abban, hogy elkezdtem tudományos szövegeket olvasni, és ezért örökre hálás leszek. Rajongtam érte. De ma már úgy látom, hogy egyes analógiái kifejezetten veszélyesek. A társadalomtudomány szekcióban több ilyen régi kedvenc is akadt, amivel ma már vitatkoznék, de gondolom, ez így van jól, az ember mindig igyekezzen megcáfolni egykori önmagát. Érdekes, a szépirodalommal kapcsolatban a hűségem állandóbb. De lehet, csak félek újraolvasni őket.

– Nyilván lehet hibázni is az értékelések során. Mi volt a legsúlyosabb tévedése?

 JP: – Lehet hibázni, persze. Szerintem többször voltam egy recenzióban durva vagy meggondolatlan, mint kellett volna. Elvitt a lendület, a mondat önszépsége. A szarkazmus. Biztos volt olyan is, hogy tévedtem valamiben, vagy rosszul mértem fel egy könyv értékét, de mondjuk e téren az értékelés sokkal kockázatmentesebb, mint a kritika. Hisz az ember a saját szubjektív véleményében az ember ritkán téved, legfeljebb ha megpróbálja egyetemesként eladni. Lehet, egy rossz könyv valamiért tetszett, egy jó könyvet pedig lehúztam, mert ott és akkor olyan passzban voltam, de ezzel nincs mit tenni. Azt mindig próbáltam elkerülni, hogy egy értékelésben az író személyisége hasson rám a szöveg helyett, és azt hiszem, többnyire sikerrel.

– Egy könyvkritikusnak mennyire kell tevékenyen részt vennie a hazai irodalmi közéletben? Vagy csakis a művek számítanak?

JP: – A szöveg az első, arról kell eldönteni, hogy tetszik-e vagy nem. De nem hiszem, hogy létezik irodalmi szöveg tisztán, az űrben lebegve. Könyvesként az embert nyilván érdeklik a könyvszakmával kapcsolatos hírek, felbosszantja magát az Előretolt Helyőrség eszetlen pénzszórásán, csalódik a Térey-ösztöndíjjal kapcsolatos egyes megnyilvánulásokban. Esetleg bele is folyik a diskurzusokba. Biztos van, aki ezt meg tudja állni, de szerintem nem én kezdtem el először belekontárkodni az efféle politikai ízű folyamatokba, hanem a politika kontárkodott bele a kulturális kérdésekbe meg a könyvszakmai folyamatokba, úgyhogy mit tehetnék? Hátráljak előle? Az ezzel kapcsolatos vélemény megjelenik az értékelésekben is, az értékelés szabad forma, megengedi ezt. Persze ettől még, mondom, a szöveg az első, de azért kerülhet alá egy lábjegyzet a személyről, a politikai kontextusról is, műsoron kívül. Ó, amúgy erről sokat tudnék mesélni. Ugye a Merítés miatt az Előretolt Helyőrség könyveit is szakmányban olvastam. Hát, igen. Ha találtam közöttük jót, azt gondolom, nem bántottam csak azért, mert azoknál jelent meg, akiknél. Kevés jót találtam, igazából egyet, akit vitán felül annak tartok – Sayfo Omar könyvét. Ha több lett volna, talán meg is hasonultam volna önmagammal, de szerencsére nem tettek próbára. Igazolták számomra kísérletük hiábavalóságát.

– Mi a véleménye a közelmúltban hatályba léptetett Nemzeti Alaptanterv irodalomtanításra vonatkozó irányelveiről?

 Járvás Péter: – Borzasztó. Az egy dolog, hogy Wass, Nyírő, Herczeg. Tényleg ennyire szegény az eklézsia, hogy a jobboldal nem tud a középszernél magasabb szintű írókat kanonizálni? Akik ráadásul még be is sározódtak így vagy úgy? Komolyan, nosztalgiával gondolok vissza az időre, amikor a polgári kormány még orrba-szájba Márai-citátumokkal bombázott minket. Mert ugye volt ilyen idő is, csak aztán kiderült, hogy Márai írt olyasmiket is, ami nem mutat jól a zászlón, mert túl komplex. „Az európai ember hosszú időn át, nyugodt bizalommal ezt mondta: »Az én Istenem«. Aztán, váratlan fölhördüléssel, komoran és fenyegető hangon ezt: »Az én vallásom«. Majd hadaró izgalomban szajkózni kezdte: »Az én hazám, az én nemzetem«. Most, vérben forgó szemekkel, eszelős dadogással ezt gajdolja: »Az én fajtám«. Ebben a pillanatban szűnt meg európai ember lenni.” – nem, ennél Wass negédes giccsei az „ő hegyeiről” sokkal fogyaszthatóbbak. Mindegy. De ennél nagyobb baj, hogy a magyar irodalmat még mindig halott adathalmaznak tekintik. Olyasvalaminek, amit az ember bemagol, mert ’általános műveltség’, de ugyanúgy nem használ, mint a tangenst, meg a kotangenst. Egyáltalán nem érdekes, hogy Arany János mikor született, meg hogy a Kőszívű emberben melyik Baradlay volt melyik. Aki ilyesmire kíváncsi, kiguglizza. Ami az érdekes, hogy a gyerek megszereti-e az olvasást, vagy nem. Ha van az irodalomoktatásnak célja, akkor az nyilván elindítani őt azon az úton, aminek a végén olvasó emberré válik, aki a saját maga által kialakított ízlés alapján szelektálja olvasmányait. A politika számára viszont ez a cél értelmezhetetlen, számára az irodalom, ha jó valamire egyáltalán, akkor legfeljebb arra, hogy ún. ’magyar embert’ neveljen. Az olvasó ember a hatalomra mindig veszélyt jelent, mert nem lehet a szokványos csatornákon keresztül kommunikálni vele. Nem is szereti.

*Első közlés

The post “A Kuszma”- Járvás Péterrel Varga Mihály beszélgetett appeared first on Litera-Túra.

Mariarosaria Sciglitano 1991 óta dolgozik Magyarországon. Előbb az ELTE vendégtanára volt a Soros Alapítvány támogatásával, most a Corvinus a munkahelye. Az olasz nyelv tanításán túl jelentős a műfordítói tevékenysége is. Hosszú ideje nyomon követi irodalmunkat. Jelentős szerepet játszik a magyar irodalom olaszországi elismertetésében. Az általa megszólaltatott magyar szerzők művei között szerepelnek regények, antológiák, forgatókönyvek, többek között Kertész Imre, Esterházy Péter, Tóth Krisztina, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Dragomán György, Jeles András, Konrád György, Márai Sándor írásai. Darvasi László novelláinak fordítása a 1999. évi Frankfurti Könyvvásár alkalmából fordítói elismerésben részesült.

Az elmúlt években hangos siker fogadta az általa olaszra fordított Borbély Szilárd, Forgách András és Bodor Ádám írásait. A tanárt és fordítót a magyar irodalom olaszországi ismertségéről is kérdeztük. A beszélgetés apropójául szolgál az is, hogy 2018-ban Déry Tibor-díjban részesült, amit minden évben olyan alkotónak ítélnek oda, akik a magyar irodalom művelésében kimagasló eredményeket értek el.

– Ön kitűnően beszél magyarul, hallottam már magyar politikust hitetlenkedni azon, hogy Ön csakugyan olasz-e. Miért pont Magyarország? Miért választotta a magyar nyelvet egy kitűnően érettségiző dél-olasz egyetemista lány Nápolyban?

– A nyolcvanas évek második felében divatba jöttek Olaszországban a kelet-közép-európai nyelvek, így a magyar is. Ekkor változott errefelé a szellemi klíma. Számomra a magyar volt a legvonzóbb. Nem voltunk nagyon sokan, de mindazok, akik akkortájt a nyelvet tanulták, ma is foglalkozásszerűen kitartanak mellette. Magyarországon és Olaszországban egyaránt. A nápolyi Keleti Intézetben tanultam, amely most már L’Orientale néven a Federico II Nápolyi Tudományegyetem része, ez korábban jezsuita intézmény volt. Néhány kivétellel, a világ majdnem minden nyelvét és kultúráját oktatták és tanítják ma is. Itt működik egy magyarságtudománnyal foglalkozó tanszék, ami jelentős szerepet vállal a magyar kultúra megismertetésében és terjesztésében. Olaszországban jelenleg nyolc olyan egyetemi intézet működik – és remélem, nem tévedek – ahol a magyar kultúrával foglalkoznak. Visszatérve a kezdetekhez, én a magyar nyelv és irodalom mellett, a finn és az angol szakot választottam.

– Mennyire ismerte a magyar irodalmat? Az Olaszországban is népszerű Pál utcai fiúkon kívül olvasott más magyar művet is?

– A Pál utcai fiúkon kívül, ami ajánlott irodalom Olaszországban, emlékszem az irodalmi szöveggyűjteményből Petőfi soraira, de azon túl nem sok mindenre, de a történelmi eseményekre, kapcsolatokra annál inkább. Mátyás király a nápolyi Aragóniai Beatrixet vette feleségül, és az ő reneszánsz gondolkodásmódjuk európai jelentőséggel bír. Tudom, Magyarországon Mátyást, az igazságost rengeteg legenda, mese övezi, és meghatározó alakja a magyar múltnak.

– Most kiket tart kedvenceinek? Kik számítanak Önnél a mai magyar irodalomnak?

-A legismertebbeken kívül, mint Esterházy, Kertész, Nádas, Konrád, szeretek fordítani Krasznahorkait és Parti Nagy Lajost, de szívem szerint még több figyelmet fordítanék a női írókra, és feltétlenül közöttük lenne Szécsi Noémi, Mosonyi Aliz, Tóth Krisztina és Lovas Nagy Anna, Bán Zsófia. A szakdolgozatom témájául is magyar szerzőt, Esterházy Pétert választottam, illetve a doktori fokozatot is magyar műről írt tanulmányommal szereztem. A magyar irodalom zsidó szálait elemeztem, Giorgio Pressburger írásait kutattam. Ő olaszul lett híres, és igazán érdekes a multikulturális művészetben való gondolkodása.

– Milyen szempontok szerint dől el, hogy mely műveket fordítja? A fordításokra honnan és kitől kap felkérést, ki választja ki a műveket?

– Az esetek túlnyomó többségében a magyar írók Németországon keresztül jutnak el Itáliába. Ennek egyik oka, hogy több magyar szerző hosszabb időszakon keresztül Berlinben dolgozik, beszél németül, és az ottani irodalmi ügynökségekre bízza magát, hiszen a két ország között hagyományosan szoros a kapcsolat, ezért ott értőbb befogadásra számíthat a kortárs magyar irodalom is, de jelentős szerepet játszik a Frankfurti Könyvvásár is a megismertetésükben. Egy irodalmi áttörésnek sok összetevője van. Szorgalmas kapcsolatépítésre van szükség. A legfontosabb a minőség, lényeges, hogy jó legyen a történet.

Ami engem illet, a könyvkiadók kérnek fel egy-egy mű fordítására, rajtuk kívül irodalmi ügynökségekkel is kapcsolatban vagyok, a kiadók és az ügynökségek olvasásra ajánlanak nekem írásokat. Ők azok, akik megkeresnek, lektori jelentéseket kérnek tőlem, és az általuk kiválasztott könyvek fordítására felkérnek. Én azokat a műveket szeretem, amelyek a közös európai múltunkról, jelenünkről szólnak, de a fikció mellett az elbeszélés nyelvezete is érdekel.

– Milyen visszhangot váltanak ki a magyar irodalmi művek? Kik az olvasóik Olaszországban? Milyen visszajelzéseket kapnak?

– Mindenek előtt szögezzük le, hogy külön kell választanunk Molnár és Márai esetét, valamint a rajtuk kívüli irodalom fogadtatását. Ha az elmúlt negyedszázadra vonatkozó adatokat vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy közel 170 magyar szerzőt ültetett át olaszra a majd 50 fordító, nem sokkal kevesebb, mint 70 könyvkiadó számára. Jelentős tehát a fordítók száma, mégha nem is mindegyikük olasz anyanyelvű. Persze, esetenként nagyon alacsony példányszámokról van szó, még a Feltrinelli esetében is. Kertész a Nobel-díj odaítélésének köszönhetően Esterházynál kicsit jobban eladható volt. Sokat javít a helyzeten, ha egy regény megjelenéséhez valamilyen kulturális esemény kapcsolódik, mint egy film-, vagy színházi bemutató. Így volt ez a Kaddis a meg nem született gyermekért (Kaddish per il bambino non nato, 2006) esetében, amelyet én fordítottam a Feltrinelli Kiadónak, mert nagy hatású színházi monológ készült belőle, amit a 2006-ban, az évente megrendezett Cividalei Mittelfesten mutattak be, amelynek évekig a magyar származású Giorgio Pressburger volt a fő szervezője.

Míg a kritika mindig is nagyon odafigyelt a kelet-közép-európai szerzőkre, így a magyarokra is, sajnos a magyar irodalom olaszországi kereskedelmi sikereiről nem nagyon beszélhetünk. Mélyebb vizsgálódást is megérne az okok tárgyalása. Megemlíthetjük, hogy a nagyobb kiadók – mint a Feltrinelli (Kertész, Esterházy), vagy az Adelphi (Márai, Füst Milán), az Einaudi (Szabó Magda, Kristóf Ágota, aki Svájcban élt, és franciául írt, Giorgio Pressburger, aki Olaszországban élt, és olasz nyelvre váltott), hogy csak néhányat soroljunk fel azok közül, amelyek mérvadóak a kulturális életben – a legjelentősebb szerzők közül válogatnak és nyomon is követik kiadványaik sorsát. Nem elhanyagolható olyan kisebb kiadók szerepe, mint amilyen a nagybecsű római kiadó az „Edizioni e/o” (Kelet/Nyugat), amely igen sokat tett a legigényesebb magyar irodalom főbb képviselőinek megjelentetéséért (Szerb A., Csáth G., Ottlik G., Örkény I., Kardos G., Balázs B., Bodor Á., Molnár Ferenc, az első Esterházy P. könyv: A szív segédigéi, Kondor Vilmos, Kopácsi Sándor). Sok más szerző műveit is lefordíttatják, és megjelentetik kisebb kiadók, közöttük akadnak nagyon ambiciózusok is, amelyek sajnos, nem tudják megfelelő módon megismertetni, terjeszteni, promotálni a szerzőket. Itt egyáltalán nem jelentéktelen szerzőkről van szó, akár hasznos is lehetne a tevékenységük, de a gyakorlatban nem így van. Általában egy-két művet jelentetnek meg, és ha jól megy, elfogy a piacon, akkor a szerző más műveit is közlik, de ha nincs kereskedelmi sikerük, a feledés homályába vesznek…

Ami Molnár Ferencet illeti, a már említett Pál utcai fiúk című művének köszönhetően széles körökben ismert Olaszországban. Márai története egyedi. Nagy sikert aratott A gyertyák csonkig égnek (olaszul Le braci), hiszen jó volt a fordítás, és fel is figyeltek rá. Így lett sikertörténet. Talán emlékeztetett a két háború közötti Olaszországban oly népszerű és divatos Körmendi és Zilahy regényekre, vagy Max Neufeld Ezer líra havonta című filmjére.
1998-ban a nagybecsű Adelphi kiadó közép-európai irodalomnak szentelt sorozatában jelent meg, olyan szerzők társaságában, akik közel állnak a művelt olasz olvasóhoz, mint Robert Musil, Joseph Roth, egyszóval a Monarchia irodalmának alkotói. Azt is mondják, hogy egy a kilencvenes évek végén hivatalban lévő, jelentős olasz politikus (Massimo D’Alema) olvasta Capri szigetén, ragyogó napsütésben. Tudjuk, hogy Márai ezer szállal kötődött Olaszországhoz, különösen Nápolyhoz. Évekig élt ott, fontos volt számára az olasz kultúra, hatott is műveire. A gyertyák csonkig égnek könnyen olvasható, mindenki számára befogadható. Ezért az utóbbi években sokkal inkább ezt olvasták, mint az elmélyedésre késztető, nehezebb műveket. Nagy érdeme a regénynek, hogy felkeltett az érdeklődést Márai többi művei iránt, például a Napló iránt is, amely egy egész más írót mutat meg nekünk. Ami engem illet, a Napló sokkal érdekesebb számomra. Amúgy Márai regényeit már megismerhette korábban is az olasz közönség. A Válás Budán már 1938-ban megjelent olaszul, aztán a Vendégjáték Bolzanóban 1941-ben, tehát újrafelfedezésről van szó.

Ami Esterházyt illeti, minden bizonnyal a Harmonia Caelestis hívta fel az olvasók figyelmét rá, illetve az ezt követő Javított kiadás, pedig már l998-ban kiadták A szív segédigéit. A most ősszel megjelent Semmi művészet (Non c’è arte) című regényről az első recenziókat a sportújságok közölték, azután természetesen a többi napilap is foglalkozott vele. A könyv sikeréhez a témája is hozzájárult, mert a futball Európában roppant népszerű, és a szurkoló mindenütt ugyanolyan, a legendás focistákról szívesen olvasnak.

– Milyennek látja az olasz irodalom ismertségét Magyarországon?

– Közönségsikerről itt sem beszélhetünk. Még akkor sem, ha a klasszikusokat lefordították, gondolok itt Dantéra, Boccaccióra, Petrarcára. Sőt, Az Isteni színjáték újabb és legújabb fordításai látnak napvilágot. Míg a két háború között Olaszországban Körmendit, Zilahyt olvasták, Magyarországon pedig megjelentek D’Annunzio és Bontempelli művei. Itt vannak azután olyan szerzők, mint Italo Calvino, Luigi Pirandello, Alberto Moravia, Dino Buzzati, csak hogy néhány nevet említsek, akiket újra és újra ki kell adni Magyarországon. Tehát ismertek a magyar olvasók számára. Azután említhetjük Umberto Ecot és Claudio Magrist – kiknek megvan a saját olvasótáboruk Magyarországon – és igazán keresettek. Ezek után jönnek az új generáció tagjai közül: Niccolò Ammaniti, Fabio Volo, Melania Mazzucco, Alessandro D’Avenia, már a magyar irodalomértők körében is érdeklődést keltettek írásaikkal. Természetesen tudom, hogy egészen más a kiadók helyzete Magyarországon, ahol van néhány nagy kiadó, elsősorban az Európára gondolok, de ott van azért a Magvető is, amelyek megjelentetnek mindent, amit az olasz irodalomban olvasni lehet. Már 1994-ben az Olasz Kulturális Javak Minisztériuma díjjal ismerte el az Európa Könyvkiadó tevékenységét, Boccaccio, Machiavelli, Manzoni, Svevo műveinek megjelentetéséért.
– Évtizedekig tanított a Corvinuson, ahol közgazdákat, diplomatákat képeznek, elsődlegesen szaknyelvet tanítanak. Az olasz irodalomra jut idejük? Diákjai mennyire tájékozottak az olasz irodalomban?
– A diákok általában nem sokat olvasnak, és ez nem csak itt igaz. Bár az sem teljesen helytálló, hogy nem olvasnak, vagy az, hogy az internet ellustította őket. Ugyanezt mondták annak idején a tévénézésére is. Reggeltől estig el vannak foglalva az óráikkal, ezer tevékenységet űznek, ami rendjén is van ebben az életszakaszban. Olvasnak-e olasz irodalmat? Talán a klasszikusokat igen, az iskolai pályafutásuk alatt. A maiakat kevésbé.
Engem jobban aggaszt, hogy nem olvasnak újságot, nem tájékozódnak, vagy nem megbízható forrásokból szerzik információikat, nem mindig hiteles oldalakat látogatnak a világhálón. Amikor egyetemi hallgatókról beszélünk, ez már ugyancsak elgondolkoztató. Ők jelentik az ország leendő értelmiségét, tehát ők lesznek a jövő alakítói. Többen túlságosan kiábrándultak, és úgy gondolom, nem foglalkozunk eleget velük, nem segítünk nekik eligazodni a világban, így elhanyagoltnak látom őket a szó szélesebb értelmében. De ez nem kizárólagosan magyar jelenség. Olyan, mintha a világ átalakult volna egy hatalmas Erasmus programmá, amelyben a diákok utazgatnak, de nem tudom mennyit sikerül felszívniuk a vendéglátó ország kultúrájából.

– Úgy gondolom, fontos, hogy a fordító ismerje azt a kulturális közeget, amelyből a műveket áthelyezi egy másik nyelvi és kulturális közegbe. Budapest mennyire lett az otthona?

– Mindig nehezemre esik ilyen kérdésekre válaszolni globális, multietnikus korunkban, amikor határok már nincsenek, vagy nem kellene lenniük, és egy szemantikus szférából egy szempillantás alatt átjutunk egy másik szférába. Társaságban – itt és Nápolyban is – a kultúra újabb és újabb kérdéseiről beszélünk a barátaimmal, és ez nekem nagyon fontos.
Definiálni, hogy mit értek haza alatt és melyik ország is lenne az, lehetetlen vállalkozás egy ilyen beszélgetés keretei között. De ha csak a szóbanforgó két országra szűkítjük a kérdést, Olaszországra és Magyarországra, azt mondanám, hogy ott érzem otthon magam, ahol azt tapasztalom, hogy van célja és értelme a munkámnak. Ez alatt azt értem, hogy tehetek azért az ügyért, hogy az én két országom között kulturális híd épüljön. Immár majd 30 év eltelt, hogy diáklányként először jöttem Magyarországra, így élményeim, amelyek ide kötnek, két történelmi korszakot ölelnek át. Egy olyan világ emlékeit is őrzöm, ami már nem létezik.
Tehát a haza az, amelyet mi választunk és mi teremtünk meg magunknak, de azt sose gondoltam, hogy eltávolodhatnék Olaszországtól. Itália egyetemes fogalom, kulturális örökségünk, nem dönthet úgy az ember, hogy elhagy valamit, ami az egész emberiség meghatározó értékét képviseli. Mindig is az volt a célom, hogy a párbeszédet, a kulturális információk áramlását elősegítsem, és úgy látom, még sok a teendő, hogy jobban megismerjük egymást, szinte naponta harcolok, hogy megszabaduljunk a rengeteg közhelytől, ami Olaszország felületes ismeretéből fakad.

– Azt szokták mondani, hogy egy-egy vers, próza egy másik nyelven egy másik mű lesz. Közkeletű az a meghatározás, hogy a fordítás olyan, mint egy hímzés visszája, ha másik nyelven szólal meg. Ön mit gondol erről?

– Nagyon hosszú és összetett a kérdésre adható válasz, de az a lényeg, hogy az információ és közvetítésének korrektségére kell törekedni. Nem gondolhatjuk azt, hogy elég elsajátítani egy nyelvet, hogy fordítani is képesek legyünk a tanult nyelvre. Az a tapasztalatom, hogy a fordítások során jobban megismertem a nyelvet, a kifejezések árnyalatait és közelebb kerültem a magyar gondolkodáshoz, észjáráshoz.
Sajnos, gyakran megesik velem, hogy olyan szövegeket kell lektorálnom, amelyeket nem anyanyelvű fordító ültetett át olaszra. Ilyen esetekben a lektorálási munka alapvető fontosságú, sőt azt mondom, kikerülhetetlenül szükséges, de némelykor jobb újra fordítani a szöveget. Felkészült fordító hiányában a lektor az, aki közvetítő szerepet tölt be, képesnek kell lennie az eredeti szöveg teljes mélységében való megértésére. Akkor rossz egy fordítás, ha nem adja vissza az eredeti jelentéseket és hatásokat, azaz nem pontos a gondolatok közvetítése, ahogy azt az előbb mondtam.

– Önnek mi a fordítói ars poeticája?

– Engedtessék meg, hogy szóljak a fordítók, elsősorban azok nevében, akik megszállottan és mindenekelőtt kritikai szellemmel, hozzáértéssel teszik a dolgukat. Fordítani, mint ahogyan tanítani sem lehet egyszerűen a megélhetésért, kell az elhivatottság, a felkészültség. Sajnos, úgy tűnik, hogy nem minden olasz és magyar fordítás születik eszerint.

A rossz fordítások nem csak gazdasági értelemben nem mondhatók sikeres vállalkozásnak, de egyenesen kárt okoznak, ami egy mű, egy szerző, egy gondolatvilág más közegben történő megértését, elfogadtatását illeti.

– Köszönöm a beszélgetést.

The post Novák Imre: Az én két országom között appeared first on Litera-Túra.

Nem akad ember, aki ne ismerné Nagy Bandó Andrást: a humoristát, a költőt, az írót, az Embert! Ő Embörnek nevezi, akit nagyra tart… Beszélgetésünk közben szeretnénk közelebb kerülni a titokhoz: hogyan lehetséges minden helyzetben „EMBÖR”-nek maradni?

Hajnal Éva: Szegény családból származol: egy „klott gatyás” kisfiúnak hogyan lehetett mégis gazdag gyermekkora?

Nagy Bandó András: Töprengek a válaszomon, mert eszembe jut, erről a „szegénységben is gazdag gyerekkorról” meséltem már párszor, és mégis most az is bevillan, hogy azt a szegénységet a mögöttem maradt idő, ez a hét évtized szépítette meg. Máris korrigálnom kell: ez csupán a létezésünkre, a megélhetésünkre igaz. Az át- és megélt élmények gazdagsága mindenért kárpótolt. Ha a ma élő gyermekek „élményeihez” viszonyítom az én megőrzött, és máig cipelt élménycsomagomat, megnyugvással mondom: minden rendben van. Akár a gyermekeknek (és persze szüleiknek) írt múltidéző verseimet nézem, akár a regényeimet, láthatom: magabiztosan mozogtam a hajdan volt közegben, és képes voltam jól tükröztetni mindazokat, amik akkoriban életem részei és megszépítői voltak.

HÉ: Deszken jártál általános iskolába, itt szervezted életed első 20 km-es futóversenyét, amit meg is nyertél. 

NBA: A híres Szegedi Maratoni résztvevői, a Deszken is végighaladó marathonisták döbbenetesen hatottak rám. Vízzel kínáltuk, és megtapsoltuk őket, és kis srácként egyetlen lettem az útszélén állók közül, aki próbára is akartam tenni magamat: ezt én is tudnám? Van-e, lenne-e elég akaraterőm, erőm, elég lenne-e az edzettségem egy hosszú táv lefutásához? Az utcabeli fiúkat rávettem, tegyünk próbát. Belementek, és valóban úgy alakult, hogy győztem. Ez nem csak azt jelenti, hogy első lettem, azt is, hogy „győztem”, azaz képes voltam végigfutni a 20 kilométert. Később ugyanígy éreztem mind a tíz alkalommal, amikor a 42 kilométeres távot lefutottam. 1974-ben, Görögországban, Olümpiában, az ókori stadionban is lefutottam egy százméteres távot. A társasutazás résztvevőiként állhattunk starthoz. Akkor boldog voltam, hogy megelőztem az akkor pályakezdő riporternek számító Déri Jánost, de amikor meghalt, már sajnáltam, hogy azon a távon megelőztem.

HÉ: Azóta is „versenyben” vagy. Melyek ennek a versenynek a számodra legfontosabb állomásai, győzelmei?

NBA: Kérdésed kétértelmű, a válaszaim egyértelműek lesznek, így hát azzal kezdem, hogy 1962 és 1966 között birkózóként nyertem a versenyeket, ezek is sokat adtak és tettek hozzám. Ekkoriban szavalóversenyeken is részt vettem, majd színjátszóként szerepelhettem szegedi csoportokban. A Minerva Színpadról dobbantottam a „humorpódiumra”, de ekkor már karikaturistaként is debütáltam, sorban jöttek ki a rajzaim, előbb Szegeden, később országos lapokban is. Kaján Tibor, az általam is egyik legjobbnak tartott karikaturista mutatott be az Új Tükör „Ceruzahegyező” című rovatában. Ebből a vonalból született meg a „Szénnel a kézben” című, zenei montázsra épülő gyorsrajzoló estem. 1973-tól írtam és adtam elő önálló műsoraimat („ős stand up”), aztán 1981-82-ben győztese, fődíjasa lettem a Rádió 2. Humorfesztiváljának. Hat év rádiós és tévés sikereinek köszönhettem az 1988-ban megkapott Karinthy-gyűrűt. A legnagyobb „győzelem” a közönség szeretete, a népszerűség volt, és nagy örömöm, hogy ez máig megmaradt.

HÉ: Humorista vagy? Grafikus? Színész? Író? Költő? Előadóművész? Előbbre való bármelyik titulusod a másiknál? Gyakran határozod meg önmagad viccesen a „prolihisztor” szóval! Miért tartod fontosnak ezt a meghatározást?

NBA: Egyszer azt kérdezték tőlem egy tévéműsor előtt, milyen titulust írjanak a képernyőn megjelenő nevem alá. Mondtam, inkább semmit. Humorista vagyok, tudják. Írok, verselek, tudják. De én csak „a Bandó” voltam, vagyok, és remélem, leszek, míg élek. Ez a műfajom: Bandó. Ebben minden benne van, ami rólam tudható. Abszolút autodidakta vagyok, amit „tudok”, vagy a születésemmel kaptam, vagy később, és mivel fölfedeztem magamban, hát kibontottam. Önerőből. A „prolihisztor” megnevezés játék a szóval: sokféle dolgot próbáltam ki, és hát falusi „proli” családból származom. Ezt nem csak „vállalom”, de büszke is vagyok rá: igen, onnan, lentről jöttem, így jutottam el, nem, nem a „csúcsra”, hanem egy magas fennsíkra, ahol, remélem, egészen az életem végéig aktívan időzhetek el.

HÉ: Fölnőtteknek írt könyveid közül szinte mindegyik erőt, tartást sugároz és ugyanezt az erőt és tartást merítik ezekből olvasóid is. Van-e olyan történeted, olyan olvasói visszajelzés, ami életre szóló öröm, ami meghatározó élmény a számodra?

NBA: Több is van, de egyet választanom kell, legyen ez: Bródyval turnéztunk Amerikában, s egyik este San Francisco magyar éttermében vacsoráztunk. A szomszéd asztalsor körül egy magyar család ült, köszöntötték a 90 éves nagyit. Ott voltak az estünkön is, köszöntünk egymásnak. A sarokban egy zenész játszott, és úgy gondoltam, boldog lesz a nénike, ha fölkérem egy táncra. Így történt, úgy lett: boldog volt, a Kék Duna keringőre forogtunk, egészen beleszédülve. Később, már hazafelé tartva, a repülőtéren találkoztunk az ugyancsak Budapestre tartó család két tagjával. Elmondták, a születésnapi vacsora után három nappal meghalt a néni. Az utolsó táncot táncolhattam vele.

HÉ: Gyerekeknek szánt könyveidből, gyerekelőadásaidból nem nehéz megállapítani: különleges felelősséget érzel a gyerekek iránt! Jó pedagógus és kitűnő népművelő módjára anyanyelvünk szépségére, a gyerekek olvasóvá nevelésére teszed a hangsúlyt, mindezt a lehető legnagyobb tisztelettel! Miért tartod ezt fontosnak?

NBA: Sok minden dől el a gyermekkorban: az irodalom, az olvasás, a vers szeretete. Én kis pont vagyok, de azt gondolom, jó és hasznos lépcsőfoknak lenni a klasszikusokhoz vezető lépcsősorban. Gyermekként, iskolásként engem irányítottak a jó felé a tanítóim, tanáraim, most rajtam a sor. A sok verselés, könyvélmény és nyelvi gyarapodás népművelővé nevelt, teszem a dolgom. Boldog vagyok, hogy magyarul beszélhetek és írhatok, élvezem a szavak játékát, és örömöm, hogy az anyanyelvemet megszerettethetem a gyerekekkel.

HÉ: Nem minden könyv nevel olvasóvá. Véleményed szerint, milyen a jó könyv?

NBA: Az, amely fogva tart. Az, amely akkor is veled megy, ha már befejezted az olvasását, s visszatetted a polcodra. Az, amelyiket magad mellett dédelgeted az ágyad mellett. Az, amely hozzád tett, ami jobbá formált, ami katarzis élményt adott. Az írók és költők szóvarázslók, csodatevők. Sosem tudod meg a trükkjeiket, de egész életeden át ragyog a szemed, ha eszedbe jut a „produkciójuk”.

HÉ: Közvetlen, barátságos, érzékeny „EMBÖR” hírében állsz. Mi olvasóid úgy érezzük, közülünk való vagy: értünk, helyettünk beszélsz minden alkalommal, amikor megszólalsz. Kiállsz mindazokért, akik nem tudnak kiállni önmagukért! Te alapítottad az első hajléktalan szállót is Budapesten! Hogy történt mindez?

NBA: Harminc éve, épp a rendszerváltás napjaiban álltam a Déli Pályaudvaron tüntető hajléktalanok mellé. A fejük fölé emelt táblán ez állt: MI IS EMBEREK VAGYUNK! Innen vittem el őket, előbb Csillebércre, a hajdani gyermektáborba, aztán Budaörsre, egy kiszuperált laktanya barakképületeibe. Fő célom volt: bizonyíthassák, amit a táblán hirdettek. Három hónapig éltem velük, tettem a dolgom, modernkori szamaritánusként. Amikor már elegendő szociális munkás segített, rájuk hagytam a dolgot. Később két kitüntetést kaptam ezért a munkálkodásomért: az Aranyszalmaszál a hajléktalanokért (ez egy aranyporral befújt igazi szalmaszál), és a Hajléktalan emberért díjat, elsőként, az akkor kormányzati pozícióban lévő Vecsey Miklós adta át.

HÉ: Számos díjad közül melyikre vagy a legbüszkébb?

NBA: Nem sok díjam van. Ezeken kívül két életmű díjam van: az Aphelandra, s a pécsi Ambassador Klub aranygyűrűje. A nagycsaládosok Aranybölcső díja is kedves emlék, ők 8 millió forint értékű könyvet kaptak tőlem. Mindegyik kedves. A Karinthy-gyűrű is, persze. A legbüszkébb arra vagyok, hogy egyik „oldal” számára sem voltam jó csókos, hogy állami kitüntetéssel jutalmazzanak és „honorálják” hozzájuk való „jóságomat”.

HÉ: Milyennek értékeled a mai magyar irodalmat? Kicsit kívülállóként nézed, vagy elfogadott, szeretett, tisztelt alkotóként foglalod el méltó helyedet ebben?

NBA: Nekem nincs „helyem” abban, amiről kérdezel, de helyet kaptam az olvasóim szívében, és ez nem kevés. Néhány könyvem tapintható és tetten érhető sikert hozott, ez fontos számomra, és hát a gyerekeknek írt köteteim is helyükre kerültek. Nem tudok mást tenni: én munkálkodom, alkotok, írok, a többit láthatatlan kezek mozgatják.

HÉ: Magad is rengeteget olvasol. Olvasmányélményeid közül melyek inspiráltak írásra? Kik azok, akiket szívből ajánlanál olvasásra a klasszikus- és a kortárs írók, költők közül?

NBA: Nem tudom megmondani, a sok-sok elolvasott könyvből hány hatott rám, s azt sem, hogy egyáltalán írásra késztettek-e. Mivel szépirodalmat és filozófiát, vallásos, tudományos és történelmi témájú könyveket is örömmel olvasok, valamiféle együttes hatásról beszélhetek. Ám az igazi alap a mögöttem hagyott életem, és a piócaként rátapadt „útitársak”, sorsok, esetek, történetek. Hihetetlen gazdagok vagyunk, legalább 100-150 kedvenc kortárs író és költő kötetét kellene ajánlanom, inkább nem teszem. Aki nagy olvasó, mindegyiket ismeri, aki még nem, az keresgéljen, beléjük botlik.

HÉ: Van-e olyan alkotótársad, akinek örömmel megmutatod még megjelenés előtt álló, frissen elkészült írásaidat? Örömmel fogadod a jó tanácsot, netán a kritikát?

NBA: Feleségemre és a barátaimra bízom a mustrát, és kiváltképp elvárom tőlük, hogy keményszavú kritikusaim legyenek. Az írói vakságot csak az őszinte kritikusok tudják gyógyítani.

HÉ: Szókimondó személyiséged megosztja az embereket: van, aki annyira szeret, hogy szinte imád, van, aki ki nem állhat! Mi lehet ennek az oka? Te hogy éled meg ezt?

NBA: Tényleg gyanús, akit mindenki szeret. Amikor közéleti észrevételeimet írom meg, akkor is kötelező penzumomnak tartom, ha tudom, a velem egyet nem értők orrolnak majd a szavaimért. Egy vezérel: a hazám, az én országom sorsa, jövője, és persze az életünk jobbítása. Athén egykori polgára a véleményével vált igazi göröggé. A langyosakat kiköpi az Isten.

HÉ: Gyermekeid tehetségesek! 9 éves kislányod is nagy örömmel, szinte mindenhol és mindenkor olvas. Mit tanácsolnál szülőtársaidnak, hogyan neveljék olvasóvá gyermekeiket?

NBA: Mutassanak példát: olvassanak, lehetőleg előttük, hogy lássák őket. Aztán beszélgessenek, meséljenek az élményeikről. Beszéljenek rajongva egy-egy kötetről. A többit bízzák a gyerekre, olvasni fog.

HÉ: 71 évesen sok-sok tervedet megvalósítottad már, számtalan terved van készülőben! Beavatnál bennünket ezekbe?

NBA: Sosem tudom, mi lesz a következő könyvem, több köteten dolgozgatok, szöszölök. Most kész egy lódítós kisgyerek nagy meséje, a címe: „Ezt nem hiszem el!” Ugyancsak kiadásra vár a „Cirkusz”, prózai mesével és a cirkuszművészeket bemutató versekkel. Együtt van egy újabb haiku kötet anyaga, ezernél is több háromsorossal. Írom az életemet összegőz „Énciklopédia” című kötetemet is, és a már megszületetett versekből tudom, lassan együtt lesz egy új gyermekkötet anyaga is. Mini novellákat írok, lesz egy kötetre való. Filmesen hozzátehetem: és még sokan mások…

HÉ: Szerető családod körében, Pécsett élsz. Befogadott ez a város? 

NBA: A barátaim befogadtak, akikkel összefutok, megismernek, szeretnek és tisztelnek, különösebb „befogadásról” nincs hírem, bár volna rá igény…

HÉ: Boldog vagy?

NBA: Ritámmal boldog házasságban élek, Gvendolin ezernyi örömöt ad nekünk, Hanna unokám gyakran jön hozzánk, ez boldogság. Teszek az egészségemért, sportolásra alkalmas maradtam, igaz, szemüveggel, de látok, tehát olvashatok. Ujjaim kopogtatják a billentyűzetet, tehát írhatok. Ötleteim vannak, tehát észnél vagyok. Eldöntöttem, hogy 100 éves koromig élek, ez az eddigi legjobb ötletem, ráadásul e percben úgy fest, képes leszek ezt betartani. Arról már régen döntöttem, hogy én mindig boldog leszek, tehát ha hiszed, ha nem, az vagyok.

HÉ: Tisztelettel köszönöm, mint mindig, most is élmény volt beszélgetni Veled! Azt kívánom, hogy tervezett 100 éves korodig légy boldog alkotó EMBÖR, a Téged szeretők körében!

*Első közlés

The post Íme, az „EMBÖR”…! appeared first on Litera-Túra.

A székelyföldi Küsmödről származó Szávai Géza életét az irodalom és a szellemtudományok iránti elkötelezettség határozza meg. A próza az ő igazi világa. Regények, novellák, újságcikkek, tanulmányok, esszék, elemzések jelzik nyomát a magyar irodalomban. Korán indult a pályán. Első novellája 14 éves korában jelent meg. Középiskolai tanulmányai után Kolozsváron szerzett francia-magyar szakos tanári diplomát.

A hetvenes évek romániai gyakorlata szerint neki is a lakóhelyétől távoli munkahelyet jelöltek ki a diplomaszerzés után. Ezt hívták kihelyezésnek. Így került Csíkszentdomokosra, majd Gyergyószentmiklósra. Ekkor már újságírással is foglalkozott a tanítás mellett. Írt az Előre című napilapba, majd Bukarestbe vitte a sorsa, ahol A Hét című kulturális hetilap szerkesztőjeként dolgozott évekig.

Budapestre 1988-ban jött, mikor súlyosan beteg feleségét hozta ide gyógykezelésre. Később az egész család illegálisan Magyarországon maradt. Itt is újságírással foglalkozott, több lapnál dolgozott. Az Új Magyarország című lapnál is találkozhattunk a nevével, írásaival. Ő vezette a gyerekeknek és gyerekekről szóló rovatokat. Mígnem 1994-ben nagyot gondolt, és belevágott a könyvkiadásba.

A Pont Kiadó szerkesztőségében találkoztunk. Ahogy beléptem, azt láttam, amire számítottam. Könyvek, könyvek, rajzok, papírdarabok és persze számítógépek. Egyszerre van jelen a könyvírás hangulata és a könyvkészítés, a lektorálás minden eszköze. A könyvkiadás szentélyét látom, ami nekem maga a csoda. Itt könyvet kézbe venni maga a titok, a bennfentesség, az izgalom. Ennek az érzésnek a hatása alatt kezdek el beszélgetni Szávai Gézával, az íróval, könyvkiadóval, szerkesztővel.

– Hogyan emlékszik vissza a Pont Kiadó megalapítására?

– 1994 átmeneti kor volt. Bár tudom, minden korszak átmeneti, de ez a kelet-közép-európai világunkban, a szellemi szabadság hajnalán valóban átmenetet jelentett, több újdonsággal szolgált. Mindenki kereste a helyét, szinte minden változott hetente. Újságíró voltam, de nem akartam kiadóknál kilincselni. Sorra születtek a lapok, és többségük gyorsan meg is szűnt. Zavart az ostoba tervezés. Mészöly Miklós szavai jutnak eszembe, aki a kiadó alapítási ötletem hallatán azt mondta: „ez nagyon székely vállalkozás”. Igaza volt, mert nem lehetett tudni, hogy jó vagy hülyeség. Kölcsönökből indultunk. Csak a szándék volt erős, a biztos finanszírozási alap nem. Azt tudtam, hogy nem meggazdagodni akarok, hanem független szeretnék lenni, hogy nyugodt anyagi háttérrel írhassak, ahogy Balzac tehette. A szabadon alkotó író képe lebegett előttem.

– Hogyan jellemezné a Pont Kiadót?

– A kortárs irodalom és művelődés minden ágazatában jelen vagyunk kiadványainkkal. Sajátos és egyedülálló a profilunk, ami alatt azt értem, hogy deklaráltan a közép-kelet-európai rendszerváltások nyomán érzékelhető problémákra figyelünk, és a problémák kezelésének módozatait keressük. A többnyelvű kulturális értékek cseréjére törekszünk.  Szerzőelvűek vagyunk. Szívesen mutatunk be még kötet nélküli alkotókat is. Igyekszünk nem csak egy-egy könyvét kiadni a nálunk megjelenő íróknak, hanem minél szélesebb képet akarunk adni munkásságáról. Tematikus kiadványaink egy-egy problémát járnak körül, olyat, ami benne van a levegőben.

– Mi a kiadó ars poétikája?

–  Egy viccel szeretnék válaszolni, amelyben az öreg zsidó három gyerekétől búcsúzik a halálos ágyán. Az elsőnek azt mondja, tiéd az összes ingatlanom, a másodiknak azt mondja, tiéd az összes pénzem, értékpapírom. A harmadikat magához hívja, és azt súgja fülébe, hogy rád azt hagyom fiam, hogy sose felejtsd el, bort szőlőből is lehet készíteni. Igyekszem a harmadik gyereknek adott tanácsot követni munkánk során.

– Hogyan választja ki, melyik területtel foglakozzanak?

– Az ember figyel, látja körülötte lévő világot. Benne a közbeszédben minden. Csak meg kell figyelni, hogy mi az, ami érdemes a komolyabb vizsgálódásra. Ilyen téma volt a gyermekvédelem kérdése, vagy inkább problémája. Nem foglalkozott vele senki. Mi megkerestük a terület jó ismerőjét, dr. Herczog Máriát, és közösen kiadtuk a Gyermek, család, nevelés újságot, ami a gyermekvédelemmel foglalkozók számára legfrissebb híreket, kutatásokat mutatta be. Igazi szakfolyóirat lett. Számtalan érdeke és hasznos ismeretet nyújtott a témában dolgozóknak, de más területen tevékenykedők is szerezhettek belőle tapasztalatot. Jó terepe lett a világban eligazodni akaróknak. Hosszú évekig dolgoztunk együtt. Közben Herczog Mária könyvei is nálunk jelentek meg. Ez is a szerzőközpontú gondolkodásunk bizonyítéka. De említhetném a halállal foglakozó írásainkat is. Azzal is mi rukkoltunk elő, még akkor, mikor az még tabutémának számított, pedig már akkor is tudni lehetett, hogy mindig a legszomorúbb forgatókönyv válik valósággá. Említhettem volna az olvasáskutatás területét, ahol szintén mi kezdtük el vizsgálni, hogy miért távolodunk a könyvektől.

– Ha az író Szávai Gézát írásait nézzük, szövege vidéke az erdélyi táj. A kisebbségi helyzetben élők világa, élethelyzete jelenik meg műveiben. Gyakran álmodik gyerekkora helyszíneiről?

– Nem vagyok álmodozó alkat. Inkább érzések maradtak meg bennem gyerekkoromból. Ez egyik az, hogy előbb lehetnék király szülőhelyemen, mint miniszterelnök. Megtanultam, hogy csak tudással juthatok előrébb, és különösen a matematikában, mert a kisebbségi létben élőnek csak az objektívan mérhető területeken van esélye a győzelemre. Úgy gondoltam, hogy az induló író feladata, hogy a kisebbségi helyzetben élők helyzetét áttekintsem. A harmadik élményem a humor. A mindent elfeledtető, vigasztaló humor, amelyről én is azt tartom, hogy olyan szent, mint Jézus. Nem mondom, hogy erre nem volt kiválóan alkalmas a székely vidék. Ott rákényszerül az ember a furfangosságra, arra, hogy használja az eszét, mert hamar legyőzik. A tudás a fontos, aki tud, annak nincs határa. Hiszek abban, hogy a szorító körülmények előnyére válhatnak az embernek. Nézzünk egy példát. Szerintem a cigánygyerekek fogékonyabbak a művészetre, mert a fantáziájuk használatával pótolhatják a valóságban tapasztalt hiányokat, a szűkösebb élet vidámabb lehet.

– Egyik kötetének a címe A hazugság forradalma. Zavarba hoz a címe. Egyik énem összeráncolja szemöldökét, gyanakszik, úgy érzem, mintha elveszne az igazság becsülete, de a másik énem, amelyik az Esti Kornél-féle dolgokra, gondolatokra fogékony, bólint, hogy érti. Hogyan született ez az írás?

– A kötet előbb A mese születése címet viselte, de összeszedtem minden bátorságomat és A hazugság forradalmára kereszteltem. Azt a pillanatot akartam megragadni, amikor felfedezzük, hogy szabadok vagyunk, és a gondolkodás ezernyi lehetősége során elrugaszkodhatunk a valóságtól. Közel járunk a kisgyerekkor boldog, hazudós korszakához, illetve közel járunk a művészet forrásaihoz.

– Ehhez kapcsolódik a Háry János Akadémiára vonatkozó kérdésem. Kedvenc motívumának látom, amelyben a gyerekkor metafora kincséhez nyúl vissza.

– Ezt a fikcióteremtés magasiskolájának tartom. Mindig is úgy gondoltam, hogy az újságnak a gyerekekhez és a gyerekekről is szólnia kell. Még jobb, ha az ő írásaik is megjelennek a lapokban. Nem is csalódtam, sok fantáziadús írást kaptam. Remélem, a Háry János Akadémia még sok gyereknek ad lehetőséget, hogy megmutathassa, mi rejtőzik képzeletében, vágyaiban, és elmondhassa, mit gondol a világunkról.

– Több tankönyvszerző dolgozik Önöknek, mégsem adnak ki iskolai könyveket.

– Inkább a tanítást segítő kiadványokkal foglalkozunk a Gúla sorozatban. Ez egy téma mélyebb bemutatását teszi lehetővé. Praktikus természeti és környezetvédelmi kiadványokkal segítjük a tanulást, de akadnak tantárgyakhoz kapcsolódó könyveink is. Fűzfa Balázs élményközpontú irodalomtanítás szemléletmódját bemutató könyvét említhetem, amelyben a kritikus helyzetek megoldására nevel, de lényeges munkának tartom Gordon Győri János által összeállított kötetet, amelyben kilenc oktatási rendszer bemutatásáról olvashatunk.

– Miért fontos a kisgyermek és a nyelv kapcsolat?

– Talán a gyerekek világa érdekel a leginkább. Izgat a viszonyuk a matematikához, a logikához, ami a tájékozódásunkat szolgálja, hogy eligazodhassunk a világban. Gyerekünkkel újraalkotjuk a nyelvet, átéljük őstörténetét. Én lejegyeztem, hogy kislányom, Eszter hogyan lép be a nyelvek és nyelv játékainak világába. Erről a kommunikáció drámájáról szól a Kétszemélyes költészet című kötetem. Életem legfontosabb kérdése lett, hogy az érkező kis lény mit, hogyan, miként fogad be a jelek végtelen óceánjáról, hogyan tükröződöm benne.

– A nyelvekről szólva Öntől sok helyen olvashatunk a nyelvek iránti elkötelezettségéről. A többnyelvű kiadások is bizonyítják, hogy az emberi kapcsolatok segítőjeként is értelmezi.

– A nyelv lenyügőző alkotás, egész életünkben tanuljuk, tanítjuk, alakítjuk, formázzuk. Minden nyelv egy felmérhetetlenül értékes alkotás. A nyelvek és kultúrák találkozásánál meg kell találni egy-egy gondolat pontos kifejezését egy másik nyelven. A hangzás is nagyon fontos.

– Mi a Conflux program filozófiája?

– Közösségek és kultúrák egymás mellett létezése nem volt konfliktusoktól mentes a történelem folyamán. A XXI. század elejére azonban összezsugorodott a világ, minden elérhet volt. Senki nem élhet elszigetelten. Különféle kizárólagosságok nem determinálhatják az emberi gondolkodást és cselekvést.

Napjaink a mellérendelés ideje. Ezért indult ez a program. A konfliktusok ellentéte- szellemi és kulturális vonatkozásban – a Konfluxus lehetne, mely az egymásmellettiséget, az együtthangzást, az együtthaladást jelenti.

A Conflux program keretében fontos műveket adunk közre több nyelven, közel azonos időben. Ezáltal is jobban megismerjük egymást. A fordítások pontosságára kell nagyon ügyelni. Csak anyanyelvi fordítókkal dolgozunk. Nem is engedem át a kiadói jogokat másoknak, hiába lenne esetleg jövedelmezőbb, de félek, hogy sérülne a szöveg igazsága. Örülök, hogy Babits Mihály, Konrád György, Mészöly Miklós, Kukorelly Endre olvasható románul, németül, oroszul, illetve eljutott hozzánk Vlad Arghir, Ana Blandinia írása, hogy csak néhányat említsek. Arra kell ügyelni, hogy kölcsönös legyen az eloszlás, egyenrangú művekről van szó, egyik nyelv, irodalom sem kerülhet túlsúlyba.

– Ha már szóba hozta a kiadói jogok kapcsán a pénzt, hogyan tudnak állva maradni a piacon?

– Kiszámoltam, hogy a fennmaradásunkhoz 4-500 könyvvel jelen kell lenni a boltokban. Ez adhatja meg az anyagi biztonságot. Tudtuk, hogy ezért nagyon sokat kell dolgozni, de sikerült, jelen is vagyunk ennyi kötettel. Folyamatosan pályázunk minisztériumi támogatásokért, több kötetünk kiadást segítették. Aztán, ha szorul a hurok, rosszabb idők járnak, elővesszük a sikeres műveket, és újra kiadjuk őket. Ilyen a Burgum Béla mesterdetektív írásom. Ezt mindig szívesen vásárolják.

– Talán legismertebb műve a Székely Jeruzsálem. Pontos, humánus, embert és földet szerető író írása. Kristálytiszta elemzés önmagunkról. Vallomásos kármentő szociográfia fotókkal a „kódolt beszédekkel” terhelt világunkban – írta róla a kritika. Hogyan született ez az esszéregény?

– Szülőföldem a témája, az azóta elsüllyedt falu. A román diktátor falurombolásának lett az áldozata. A székely zsidózók kapcsán egy történetet akartam elmondani, hiszen belőlük születtem. Egy évtizednyi kényszerű kihagyás után 1999-ben ismét írni kezdtem. A befejezésre váró dolgaim közül vettem elő. 2000-ben jelent meg. Erdély legendásan toleráns földjéről szól, ahol több nemzet él sok évszázada egymás mellett. A 16. században a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Lelki zsidóknak vallották magukat. A vérségileg nem, de lelkileg zsidó székelyföldi emberek szinte hihetetlen történet: a hitvallásért vállalt végeérhetetlen üldöztetésről szól a mű. Ótestamentumi, kemény és zord sors verte a székely zsidózókat, a székely szombatosokat, ahogy a népnyelv hívta őket. Az identitás sokfelé ágazó szálait igyekeztem bemutatni az esszéregényben. Azt gondolom, hogy a rossz történelmi helyzetek elmúlnak, az értelmes és logikus kérdések és állítások nem enyésznek el.

– Számomra sokféle érzést, viselkedést idéz fel a Csintalan múzsa sorozatuk címe. Gondolom, ez is a székely furfangossággal, humorral rokon.

– Nálunk a derűnek külön rovata van. A derű erő, csak a szellem termeli. Izgalmas terület. Szerintem mindenben van humor, és lennie is kell. Ott is van, ahol nem látjuk. Szörnyű az a világ, amiből ez hiányzik. A humor, a tréfa és a természetes szerelmi izgalom az élet édes részéhez tartoznak. És a nevetés is szent dolog. Társmúzsái a pajzánság és a humor. A csintalan múzsa sorozat ennek a gondolatnak az ápolása, hiszen a pajzánság mindenkiben rejtezik. Van, akit gyakrabban hatalmába kerít és fogékonyabb rá. Életünk része, a boldogság velejárója. Még az Ómagyar Mária-siralomban is megtalálhatnánk. Azt gondolom, hogy humor minden írásban van, csak észre kell venni. Madáchnál is olvashatunk humoros megjegyzéseket. Ő egyébként így vélekedett: Isten tréfának tekinti a földet. A magyar politikai élet nagy átvilágítója, Mikszáth-kötet is szerepel a sorozatban. Érdemes még megemlíteni a Druzsin Ferenc által szerkesztett A nevetés költészete című tanulmánykötetet, amely olyan XIX. századi alkotókra hívja fel a figyelmet, akiknél a humor esztétikai szinten van.

A politikai humor is idetartozik. Évtizedekig ez tartotta lelket az emberekben a diktatúrák idején. A vicc életben tart. A Csintalan múzsa a hagyományok ápolásáról szól. A humor világunkat átszövő erejéről olvashatunk a könyvekben. A múzsa, aki szórakozik. A derű iránti szakrális igényt kívánjuk ébrentartani.

– Én is úgy vagyok vele, hogy időnként azt gondolom, van Isten, aztán azt gondolom, hogy nincs. Milyen szerepet játszik gondolkodásában a hit?

– Legfontosabb számomra a saját életünk igazsága, de nem vagyok vallásos. Einstein és Hegel szerint gondolkodom Istenről. Azt tudom, Isten felé nincs biológiai gát. Sokféle vallásra alkalmas lennék. Az fontos, hogy valamilyen elv szerint éljünk, és erre alkalmas lehet a kereszténység. Az intézményrendszerét, az egyházi szervezetet emberarcúvá kell tenni.

– Mi a Pont Kiadó filozófiája?

– Én a matematika nyelvén gondolkodom, a logika vezeti életem. Algoritmusban dolgozunk. Szeretnék két lábbal állni a valóság talaján. Szeretném tisztelni a valóságot. Szeretném, ha csak igazat beszélhetnék róla. Ugyanez vonatkozik a kisebbségi problémák ügyére is. Én azt tartom, és ebben a világ is egyetért, hogy csökkenteni kell a kisebbségi létben élők számát. Egyszerű számítás kérdése az egész, ha egy területen az ottélők fele kisebbségben él, akkor meg kell nézni a területi elosztást, aztán lehet osztani és szorozni. Cél, hogy legyen a többség a többség minden területrészen külön külön, és ezzel már mindkét részben csökkent a kisebbségiek száma, ami a főcél. Ezért szeretek matematikai alapon gondolkodni, hiszen a tények makacs dolgok, ahogy mondani szokták.

– Maradjunk a kisebbség kérdésénél. Ez a témája az Aletta bárkája című művének.

– Ez az írásom az elsők közül való. Hőse egy holland gyereklány, Aletta Huebler, aki kereskedők és hittérítők hajóján érkezik édesanyjával az 1630-as évek elején a forrongó Japánba. Vallásháború zajlik, a tétje az, hogy ki fogja a keresztény hitre téríteni a japánokat. A katolikus Rómát képviselő portugálok, spanyolok vagy a hitreformáló hollandok vetélkednek, de Japán védi magát. Kiírtja a keresztényeket és elszigeteli magát. A véres keresztényesítések idején érik nővé a megalázott főhős, Aletta. Ebből a történelmi helyzetből szemlélem az ellentmondásokkal terhelt életek értelmét.

Beszélgetésünk után tudom, miért jutott eszembe a romantika világa többször is.

Szávai őszinte író, ügyel arra, hogy színt valljon. Jó füllel figyeli a világot. Az igazság és a halál világában él, és miután errefelé mindannyian kicsit történészek is vagyunk, felrémlik bennem gondolatai kapcsán, hogy munkája során nem az lesz nálunk normális helyzet, ha három részre szakadt országban élünk.

Egy kritikusa azt írta róla, hogy sokat várhatunk tőle.

Megerősíthetem.

*Első közlés

The post Novák Imre: Bort szőlőből is lehet készíteni appeared first on Litera-Túra.

Egy harminc éves interjú elé

Pünkösd környékén szólt a barátom, hogy talált egy kazettát, egy 1988-as interjút tartalmaz, amelyet én készítettem vele. Meglepődtem, mert már nem emlékeztem rá, hisz azóta egy könyvkiadás kapcsán már egy másik jól sikerült irodalmi est is volt. De amikor elolvastam a régi interjút, azonnal emlékeztem azokra a beszélgetésekre, amelyek mindig izgalmasak voltak. A keresésről szóltak, hogyan fejtsük meg a világot. Most, újraolvasva jöttem rá, hogy már akkor tudtuk a legfontosabbat, a kommunikációnk egyfajta sajátos kommunió volt és most is az, mert az interjú ma is annyira friss, mintha nem telt volna el az óta három évtized. Ajánlom szeretettel.

L.A.

L.: Mikor találkoztál először a versolvasás örömével, illetve mikor érintett meg a versírás sajátos varázsa és izgalma?

K.: Az biztos, hogy nem az általános iskolában. Sőt, amikor izgalmassá vált számomra, hogy valamit leírjak, valamit szavakból összerakjak, azt sem úgy éltem meg, hogy verset írok, hanem, hogy valami mágikus dolog történik velem, szabaddá és rugalmassá válik a tudatom, ugyanúgy mintha csak festenék, vagy rajzolnék egy üres papírlapra. Jól emlékszem arra a pillanatra, talán 15 vagy 16 éves lehettem, amikor először éltem át a versírás varázserejét. Sivatagi jelenet címmel a következő verset írtam, matematika óra alatt, a Komarov Gimnázium egyik iskola padjában:

Jeleket látok arcodon
szomorúságodból,
remélem a tevéket megölni
nem akarod,
gyere ülj mögém,
és meglepődnek a kis állatkák,
mert mi valahol a sivatag mögött
fehér kenyereket hajigálunk.

L.: Tehát ezt a bizonyos mágikus erőt a saját verseden keresztül érezted meg? Mások versein keresztül nem?

Liszt Antal (balra) beszélget Kovács Gáborral

K.: Az később volt, amikor fölfedeztem a kínai költőket: Li Taj Po-t, Tu Fu-t, Po Csü-ji-t és társaikat, ők voltak azok, akik először hasonló hatást gyakoroltak rám, akiknek rögtön és nagy erővel megragadott a költészete.

L.: Arra emlékszel, hogy mi volt az a konkrétum, ami miatt a Sivatagi jelenet c. versedet leírtad?

K.: Hogyne, az akkori fantáziaélményeimet próbáltam úgy megfogalmazni, hogy azok valamiképpen megtartsák elevenségüket, és fontos volt számomra az is, hogy a szöveg meglepő legyen és veszélyes. Akkor az volt a határozott érzésem, hogy ez sikerült. Hozzá teszem, ma sem, tehát 15 év múltán, sem érzek másképp.

L.: “Meglepő és veszélyes”, más költőknél is tapasztaltál ilyesmit? Például az előbb említetted a kínai költőket…

K.: Hát, azoknál egészen mást láttam. Ezt a két dolgot – a meglepő és veszélyes minőséget – inkább magamtól vártam, sőt, ebben az esetben az volt az érdekes, hogy mintegy magamban fedeztem fel őket, persze ez akkoriban nem tudatosult így bennem, csak úgy éreztem, hogy itt valami olyan titkos rendező elvről van szó, amit nem szipkázhattam máshonnan, hanem újra és újra én raktam és rakom össze valamiképpen.

L.: Más műfajok esetében is éreztél ilyesmit?

K.: Feltétlenül, például a képzőművészeti alkotások kapcsán. Mondanom sem kell, hogy tulajdonképpen a vers is képekből áll. Engem egészen korai gyermekkoromtól foglalkoztattak a képek, szerettem rajzolni és festeni. Később rájöttem, hogy ez szavakkal is lehetséges.

L.: Milyenek ezek a képek, hogyan helyezkednek el a valóság és a fantázia világában?

K.: Lényegében mindegy, hogy külső vagy belső látványról vagy azok keverékéről van szó. Ami engem izgat, az egy olyan mozgalmas látvány, amiben éppen az az izgalmas, hogy nem lehet azonnal látni, hanem csak fokozatosan bontakozik ki, azt is lehetne mondani, hogy ez a váratlan horizontok technikája. Ennek az a lényege, hogy sosem tudod, hogy mi lesz a következő pillanatban, úgy épülnek föl a képek, illetve a szavak úgy jönnek egymás után, hogy mindig valami meglepő következik, valami izgalmas, és amikor vége van például a versnek, akkor sejlik föl az egész kép a maga konkrét valóságában.

L.: A versírás középiskolás korod óta folyamatos tevékenység, vagy alkalomszerű, vagy esetleg akkor, amikor ilyen horizontváltásokat, ilyen jellegű látványokat meg tudsz fogalmazni, akkor írsz?

K.: A versírás számomra nem folyamatos tevékenység. Több olyan időszak is volt az életemben, amikor egyáltalán nem foglalkoztam vele, mivel másra figyeltem, másra koncentráltam, ezért a versek egyszerűen kimentek a képből, a másik dolog, amire rájöttem az, hogy a versírást nem lehet erőltetni.

L.: Végül is verset írni és pedagógiai tevékenységet folytatni más-más dolog, mégis, párhuzamba állítható valamiképpen ez a két tevékenység? Konkrétabban, a veszélyes és a meglepő kategóriák a pedagógiában is megtalálhatók?

K.: Nevetés…  (a szerk.) – Azt hiszem, hogy igen, nagyon is megtalálhatók, hiszen számomra ez a fajta megközelítés azért jelenhetett meg így az alkotás folyamatában, mert az életből lestem el azt, megfigyeltem, hogy az igazság felszínre hozatalához, és így a létezés egészéhez van köze, függetlenül attól, hogy valaki szakmáját tekintve tanító, virág-kötő vagy bármi más. A fontos az, hogy valamiképpen ezt az erőt legyen bátorsága a saját életében pozitív értelemben kibontakoztatni. Más szavakkal, ahhoz, hogy az ember a mai világban megtalálja a helyét és kivívja egyéni szabadságát bizonyos értelemben veszélyesnek és meglepőnek kell lennie, tehát a költészet központi erejével kell kapcsolatba kerülnie, amely mindig is szembefordult a konformitással és a lefokozott létezéssel.

L.: Mi ez a központi erő és miért tartod ennyire fontosak?

K.: Ez az erő az én felfogásomban tulajdonképpen a művészet ereje, ami valamiképpen mindig is a függetlenség és a mágia körébe tartozott és tartozik ma is, s lényegében azért fontos, hogy az ember általa emberként tudja élni az életét.

L.: Most erről kellene bővebben beszélni.

K.: Rendben. Kezdem talán a függetlenséggel. Ami engem illet, a függetlenséget nem úgy képzelem, hogy az ember a környezetétől elszakadva próbáljon valamit kezdeni, ellenkezőleg, ez számomra egy belső szabadságot jelent, amit fejlesztve az ember még hatékonyabb tud lenni a környezetében, még jobban bele tud folyni az életnek a hajszál- ereibe, tehát pontosan a saját környezethez való visszatérést jelenti, nem pedig a tőle való elszakadást. Nyilvánvalóan nem egy olyan függetlenségről beszélek, ami fütyül a világra, hanem tudatosan és szabadon akar hatni a világban. Ennek persze minden ellentmondani látszik a hétköznapokban. Általában nem szeretik az akadékoskodókat. Mindezek ellenére az ilyen értelmű függetlenségnek központi jelentősége van, hiszen csak akkor tudunk a világhoz alkotó módon viszonyulni, ha tudatunkat egyre inkább megművelve próbálunk hatni a magunk és mások életére. Azt mondhatnám, hogy az ilyen értelmű függetlenség a jövőre nézve mindenkinek elemi érdeke.

L.: Nem lehet, hogy egy ilyen értelmű függetlenség kialakításának a legnagyobb akadálya éppen az emberekben lévő félelem?

K.: Ez nagyszerű kérdés, köszönöm! Induljunk ki az ellenkezőjéből, ami talán megvilágítja eddigi beszélgetésünk lényegi vonatkozásait is. Tehát éppen a félelem nélküliség az, amiről itt szó van, és éppen a félelem-nélküliség az, aminek ebben a világban “veszélyes és meglepő” jellege van. Ebből adódóan, amikor ezekre a kategóriákra hivatkozom, akkor tulajdonképpen a félelem nélküliségről beszélek, hiszen a hétköznapi életben minden arra ösztönöz téged, hogy valamitől tartsál, valaminek próbálj megfelelni, azaz valamihez, ami adott és nem lehet kritika tárgya, próbálj idomulni.

L.: Mi a félelem nélküliség?

K.: Az a dimenzió vagy léthelyzet, amelyben fenntartás és félelem nélkül képes vagy kifejteni a saját energiádat. Más szavakkal, a félelem-nélküliség egy olyan optimális állapot, amit én emberinek neveznék.

L.: Most térjünk vissza a versekhez. Az a benyomásom, hogy a verseidben alapállásod alapvetően mindig egyfajta metafizikai alapállás, ami viszont rendszerint a tökéletes konkrétságból, mondhatni hiperrealisztikus alapokból indul. A “váratlan horizontok” technikája pedig éppen arra szolgál,  hogy álláspontodat és az ahhoz vezető mozgást érzékeltesd és a maga teljességében kifejtsd.

K.: Megtisztelő ez az értékelés, ezt én így sosem gondoltam végig, az az igazság, hogy alapvetően ösztönös alkat vagyok. Ha szabad így mondanom a megvalósításból indulok ki, s csak utána gondolkodom el a hozzá vezető útról. Ez van, amikor jó, van, amikor nem.

L.: Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy tudnál-e egy olyan példát mondani a félelem nélküliséggel kapcsolatban, ami iskolai – adott esetben tanár-diák – szituációban is értelmezhető?

K.: Aki valaha is tanított huzamosabb ideig egy iskolában, tudja, hogy adódhatnak úgynevezett durva szituációk is, amikor a gyerekek úgymond “ledobják az ékszíjat”, s úgy viselkednek, mintha nem lennének normálisak, káromkodnak vagy durván megsértenek másokat, akár a tanáraik ellen is fordulhatnak. Fontosnak tartom, hogy ezekhez a magatartás-formákhoz is elfogadóan, elemző módon tudjunk viszonyulni. A sima retorzió vagy megfélemlítés általában eredménytelennek bizonyul. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a probléma gyökere – az elfojtás vagy a félelem légkörében – nem válik láthatóvá. Nem lehet tudni, hogy valójában miről is van szó. A legtöbb tanár agresszívvé válik ilyen helyzetekben, és nyomban rendet akar tenni. Csakhogy ez a rend nem az igazi rend, hanem, és ez fontos, csak látszat rend. Ez utóbbi pedig a gyerekeket nem érdekli, pontosabban, nem érinti meg igazán.

L.: Világos, hogy a pedagógus, pontosan a vele szemben támasztott merev követelmények miatt, egyfajta külső rendet akar létrehozni. Más szóval többszintű félelem munkál benne. Az egyik szint például az, hogy meghatározott külső elvárásoknak feleltesse meg a gyerekeket, a másik szint pedig az, hogy nem meri igazán azt a rendet használni, ami a gyerekekben létező rend.

K.: Sőt, mindezekkel egyetértve, azt a rendet sem meri használni, ami saját magában létezik, pedig ez valójában hivatali kötelessége lenne. Röviden, ha a pedagógus látszat rendet akar produkálni, akkor fél valamitől vagy valakitől, aki úgymond a háta mögött áll. Ilyenkor van szükség a legnehezebbre, arra a félelem nélküliségre, amiről korábban beszéltünk. Tehát a függetlenség, a merészség és a félelem nélküliség mind-mind fontos tanári tulajdonságok is kellene, hogy legyenek.

L.: Igen, ez szerintem is nagyon fontos eleme a tanítás folyamatának. Még egy pedagógiával kapcsolatos kérdés, mit tartasz a gyerekek energiáiról?

K.: Úgy érzem, hogy azok az energiák, amikkel a gyerekek rendelkeznek, csak arra várnak, hogy valaki megszólítsa és felszínre tudja hozni őket. Nemigen hiszek abban, hogy vannak úgynevezett reménytelen esetek.

L.: Véleményed szerint egy iskolában mikor vannak optimális helyzetben a gyerekek?

K.: Erre egyszerű a válasz, akkor vannak optimális helyzetben, ha nincsenek megfélemlítve, s olyan természetesen használják saját energiáikat, hogy észre sem veszik.

L.: A tekintély és a hierarchia ettől függetlenül létrejön.

K.: Igen, a tekintély létrejön, csak az a kérdés, hogy ez a tekintély belső bizalmon és tiszteleten alapúl-e, vagy egy ismeretlen, fenyegető erőtől való menekülési kényszeren. Ez utóbbit én semmilyen körülmények között sem tartom valódi tekintélynek.

L.: Végezetül egy lényegbevágó kérdés, gyakran használod a “saját energia” kifejezést, mi jelent számodra az, hogy saját energia?

K.: Nevetés… (a szerk.) – Ez egy kicsit ellentmondásos így, mert minden dolog megnevezés kérdése, tehát én mondhatom valamiről, hogy a saját energiám, mert az egy bizonyos szituációban az én energiámnak tűnik, viszont ha más nézőpontból közelítem meg a kérdést, akkor azt mondhatom, hogy semmiféle saját energia nem létezik a világon, hiszen ahogy a Bibliából is tudjuk, semmi sem adatott az embernek, amit ne felülről kapott volna. Tehát ez magyarul azt jelenti, hogy az ilyesféle meghatározásnak, hogy enyém, tiéd vagy bárki másé…, bizonyos szempontból nincs jelentősége. A lényeget illetően, valójában itt másról, valami sokkal átfogóbb és egyetemesebb dologról van szó. Arról az energiáról, ami tulajdonképpen az egész világot mozgatja, attól függetlenül, hogy tudatában vagyunk-e ennek, vagy sem. A költészetben is talán az a legfontosabb, hogy át kell törni bizonyos korlátokat, annak érdekében, hogy a költő csatlakozni tudjon ehhez a bennünk rejlő, ugyanakkor egyetemes érvényű energiához, kiegészítve ilyen módon töredék- és esendő önmagát.

L.: Köszönöm a beszélgetést!

K.:  Én is köszönöm.

*Első közlés

The post Liszt Antal beszélgetése Kovács Gáborral appeared first on Litera-Túra.

Urbancsek Márta : Mi volt az első reagálásod, amikor megtudtad, hogy díjazott leszel?

Novák Imre : Nagyon örültem, ez természetes, az igazán tisztességes szándéktól vezérelt szakmai elismeréseket meg kell becsülni. Büszke vagyok, hogy egy ilyen sok szerzőt foglalkoztató lap engem választott, és nekem ítélte a publicisztikai díját.

UM: Kezdjük egy közelképpel, mivel foglalkozol? Kérlek, mesélj egy kicsit magadról, a hátországodról.

NI: Diplomáim szerint tanító, magyar nyelv és irodalom szakos tanári, illetve pedagógia szakos végzettségem van. Zuglóban kezdtem tanítani a hetvenes években. Aztán dolgoztam a Józsefvárosban és a Ferencvárosban is. Magyartanárként színházi előadásokat, iskolaújságot, iskolai tévéműsort készítettem tanítványaimmal, és szívesen vettünk részt tanulmányi és kulturális versenyeken is.

Jelenleg nyugdíjas vagyok. Az elmúlt évtizedekben lehetőségem volt a pedagógiai munka több területén dolgozni, sok hazai és külföldi iskolába és óvodába eljutni, megismerhettem jó néhány iskolafenntartói szerveződést. Önkormányzati hivatalnokként és pedagógiai szakértőként szívesen dolgoztam a magyar nevelés- és oktatásügyben, a minőségbiztosításban, a közművelődésben és a sport ügyeinek szervezésében, mert úgy gondolom, hogy a magyar kultúra és művelődés ügye mindnyájunk fontos kérdése és tevékenységi területe jövőnk érdekében.

UM: Mióta írsz?

NI: Kis túlzással, mióta megtanultam. A szavak mondatokká összeillesztése vonz. Főleg, ha pontos és kifejezi világunkat, mond róla valamit. Napjainkban a pedagógia világa zárt lett, alig lehet belelátni, és megvallom, nagyon hasonló problémákat látok, mint pályám elején. Mintha nem is lettek volna új módszerek.

UM: Említetted, hogy haikukat írsz, hogyan jutottál el a keleti filozófiához?

NI: A Kelet mindig izgatott. A keleti gondolkodást nagyon tisztelem. A haiku világlátásom része. Ezek a világ nagy és kicsiny csodáiról szóló versek megjelenítik a káoszt és a rendet, valamint a szélcsendet a forgószél közepében. A haiku nem holdkóros nyújtózkodás az elérhetetlen végtelen felé. A ritkaságok múzeumát haikukból is építették. Azt gondolom az apró jelenésekből, akár a falrepedések térképén is lehet tájékozódni a fantomördögök, lidércek, szörnyszülöttek démonvárosában, de azért azt tudnunk kell, hogy vannak általános törvények: a dagály minden hajót felemel.

UM: Hol publikálják írásaidat?

NI: A hetvenes évek óta jelennek meg írásaim. A tanítás mellett írtam. Megjelentek tanulmányaim, riportjaim és egyéb publicisztikai írásaim a Köznevelésben, a Napjainkban, a Könyv és Nevelésben, a Mentorban, a Napszigetben, az Új Pedagógia Szemlében, a Versmondóban, az Új katedrában, a Poliszban, illetve napi- és hetilapokban, de dolgoztam üzemi lapnak is. Novelláim és haiku verseim jelentek még meg.

UM: Milyen kapcsolatod van a művészet többi ágával?

NI: Szeretek moziba, színházba, koncertekre és kiállításokra járni, fél életemet ott töltöttem, de nem hanyagoltam el – amíg még lehetőségem volt – szenvedélyemet, a focit sem. Ifjú koromban kollázsokat készítettem, meg képverseket írtam dadaista módon. A szavak véletlenszerű találkozásai érdekeltek, és közben fényképeztem a körülöttünk lévő világot, embereket. A kép és a szöveg egyaránt fontos számomra. Szívesen írok kiállításokról, színházi előadásokról is.

UM: Milyen a zenei ízlésed? Mit hallgatsz?

NI: Wagnert, Mozartot, Bachot, de szeretem a dodekafon és kakofon hangzásvilágot is. Bennem ezek együtt élnek John Lennonnal, a Beatles-szel, a Rolling Stones-szal és főleg Frank Zappával, akit zseniális zenésznek és gondolkodónak is tartok. Ifjúkoromban illéses voltam a trapéznadrágos korszakban, és amíg lehetett Kexre jártam, Baksa Soós Jánost csodálva, aztán Syriusra. Most leginkább a C 94 Tibet zenéjét hallgatom.

UM: Kik voltak a példaképeid?

NI: Erre úgy tudnék válaszolni, hogy felsorolom, kikért lelkesedem, kiket tisztelek, kiket olvasok legszívesebben. Miután magyartanár vagyok, kötelességemnek érzem a magyar és a világirodalom ismeretét. Ezt a legjobban, úgy érhetem el, ha sokat olvasok. Több száz íróról, költőről írtam tanulmányt, és tervezem, hogy folytatom is a sort. Salinger, Ginsberg, Kerouac, Nádas Péter, Konrád György, Eörsi István, Esterházy Péter, Bán Zsófia bármelyik könyve bármikor jöhet, de a könyvespolc előtt állva mindig találok valakit, akiben érdemes elmerülni, mert az irodalom tele van kincsekkel, örültebbnél őrültebb sorsokkal. Jó részt venni az olvasás során ilyen spiritiszta szeánszokon. Néha eljön a szellem is.

UM: Mi a célod és fő mondanivalód az írásaiddal?

NI: A pedagógia világában a jelenségek, fonákságok bemutatása volt a célom, hogy megértőbbek legyünk a gyerekek iránt, hiszen a tanulónak joga van nem tudni, hitem szerint. Csak egy példát hadd említsek: én soha nem adtam egyest valamelyik íróból, mert nem akartam megutáltatni a gyerekkel, aztán azt se szerettem volna, hogy évtizedek után utánam mutat a gyerekét sétáltatva, hogy nézd, kislányom, az a bácsi adott nekem egyest Adyból. Történeteimmel, haikuimmal a világ jellemzését szeretném megmutatni. A vágy, világ, formák különféle helyzetei érdekelnek.

UM: Milyen elismerésben részesültél az eddigi munkásságod során?

NI: Pályafutásom során több kitüntetést kaptam hivatalnoki vagy tanári munkámért, Bólya Péter-díjat a Napsziget folyóiratban 2010-ben megjelent legjobb prózai írásomért,az Elkülönülés című novelláért.

UM: Köszönöm szépen az interjút !

*Első közlés

The post Novák Imre íróval , Litera -Túra Művészeti díjas szerkesztővel Urbancsek Márta beszélgetett appeared first on Litera-Túra.

Jakab Juli 

De nem is kell leszűkítenünk a kört hazánkra, a Saul fia Hollywoodban is nagyot szólt. Ha úgy dönt, Nemes Jeles László megkínálhatta volna a Sunset főszerepével cannes-i vörös szőnyeges partnerét, a 35 felett is kislányos külsejű Natalie Portmant, vagy azt az Alicia Vikandert, akivel ugyanazon a gálán vettek át Oscar-díjat. És feltehetően boldogan el is fogadták volna.

A folytatás itt olvasható:

http://www.origo.hu/filmklub/20170501-ki-ez-a-lany-akibol-nemes-jeles-laszlo-vilagsztart-csinal-jakab-juli-sunset-saul-fia-van.html

The post Ki ez a lány, akiből Nemes Jeles világsztárt csinál? appeared first on Litera-Túra.

Bánki Beni: – Bánki Benjámin vagyok, versmondással, előadó-művészettel és költészettel foglalkozom. 2015-ben az Év felfedezettje közönségdíjasa lettem és még ugyanebben az évben a forradalmian új költészetként aposztrofált slam poetry műfajú írásaimmal megnyertem a Ki Mit Tube online tehetségkutatót. Hagyományos versemmel a Magvető Kiadó verspályázatán lettem 1. helyezett. Tavaly a Kismenőkben tűntem fel, ez a TV2 csatorna saját gyártású tehetséggondozó produkciója volt. A tavalyi évben és idén is megkaptam a Nemzet Fiatal Tehetségeiért ösztöndíjat, ez lehetővé tette, hogy bejárjam az országot önálló estjeimmel, illetve rendhagyó irodalom órákat tartok az általános- és középiskolákban, ahol a magyar nyelv szépségére, játékosságára próbálom felhívni a figyelmet nyelvi lelemények és szójátékok segítségével. Úgy érzem nagy hatással vagyok a korosztályomra, ezért minden lehetséges eszközt megragadok, hogy továbbítani tudjam nekik az üzenetemet.

SzF: Minek a hatására és mikor kezdtél el foglalkozni az irodalommal?

BB: Általános iskolás koromban is érdekelt az irodalom, a délutánjaimat rendszeresen a helyi könyvtárban töltöttem. Édesapám ismertette meg velem Latinovits Zoltán munkásságát, az ő versmondásait hallottam először. Idővel én magam is elkezdtem versenyekre járni, mára már több megyei, illetve országos díjat tudhatok magam mögött. 12 évesen én magam is belevágtam az alkotásba, lírai szövegeken dolgoztam. Ennek persze az is kiváltó oka volt, hogy nagyon vonzott akkoriban a rap zene.

SzF: Mi a célod a szerepléseiddel a fiatalok körében?

BB: Nem titkolt vágyam, hogy megszerettessem a korosztályommal az irodalmat, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését. Ezért járom az országot már lassan egy éve önálló estjeimmel, rendhagyó magyar óráimmal.

SzF: Mikor volt az első nyilvános szereplésed, és hogyan élted meg azt?

BB: Az elsőre nem emlékszem. De talán osztályon belüli Ki-Mit-Tud volt. Nem jutottam tovább. Így visszagondolva, azt hiszem, őszintén bátoríthatok mindenkit, aki valamit szeret csinálni, és amiben szeretne kiemelkedő lenni, de már a kezdeteknél elszomorítják, ne adja fel! A kitartás – bármilyen közhelyes is- tényleg nagyon fontos!

SzF: Van olyan személy, aki inspirál a munkáid és az írás során?

BB: Konkrét személy nincs, az engem körülvevő világ inspirál: ismeretlen ismerősök, zenészek, videósok, költők, írók, hangok, sorok. Elég csak kinyitni a szemünket, mindennek megvan a maga költészete.

SZF: A családod hogyan éli meg a sikereidet? Támogatnak a tevékenységedben?

BB: Szerencsés vagyok, hiszen mindenben segítenek. Én írok, ötletetek, előadok, de a szervezéssel kapcsolatos feladatokból a szüleim is kiveszik a részüket. Anyukám a pályázatokban, Apukám (többek között) a szállításban támogat, a 2 öcsém pedig már azzal is nagy terhet vesz le a vállamról, ha néha magamra hagynak a szövegeimmel.

SzF: Hogyan érintett téged ez a hirtelen jövő népszerűség?

BB: Hirtelen jött, de sokat dolgoztam érte. Nem változtam, viszont fejlődtem, tanultam, tapasztaltam az elmúlt 1 évben.

SzF: Az iskolatársaid, hogyan fogadják el, hogy ilyen népszerű osztálytársuk van?

BB: Az osztálytársaim közé tartozik a legjobb barátom is, de mindenki nagyon rendes, az interneten futó versenyek alatt számos alkalommal nyújtottak segítséget az osztályfőnökömmel, Tarnai Gáborral együtt, aki pedagógus a szó legnemesebb értelmében, maximálisan velünk van.

SzF: Hogyan zajlik nálad a „munkafolyamat”?

BB: Nincs rá receptem, úgyhogy igencsak változó. Sétálok, és eszembe jut egy nemlétező vers első sora. Leülök a gép elé, zenét hallgatok és beugrik egy jó szó, szókapcsolat. És ez csak 2 példa volt a sok közül.

SzF: Mi alapján döntöd el, hogy miről fogsz írni?

BB: Arról írok, ami foglalkoztat. Szerelem, család, stb. Persze gyakran előfordul, hogy elkezdek szöveget írni egy alapgondolat mentén és végül teljesen máshol lyukadok ki, mint ahol terveztem.

SzF: Kinek mutatod meg, először amit írtál?

BB: A szüleimnek. A felkészítő tanáromnak. Kortárs költőknek.

SzF: Rengeted, dologgal foglalkozol, írsz, fellépésekre forgatáskora jársz. Hogyan tudsz mindemellett tanulni?

BB: 11. osztályos vagyok és már közel fél éve magántanuló. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni az iskolát és a sulin kívüli tevékenységeket, de nem bántam meg a döntésem, hiszen így végre azzal foglalkozhatok, amit szeretek.

SzF: Mivel foglalkozol szabad idődben, ha éppen nem utazol, forgatsz vagy szerepelsz?

BB: Olvasok, zenét hallgatok, koncertekre járok, élem a fiatalok életét, persze mindemellett szinte minden másodpercben azon vagyok, hogy fejlődjek, hogy jobb legyek, a kreatív lehetőségeket kivétel nélkül támogatom.

SzF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Tudod, már mivel szeretnél foglalkozni?

BB: Nem tudom, mi az irány, de a céllal tisztában vagyok. Az pedig biztos, hogy mindent folytatok, teljes mellbedobással, ha lehet, 100% felett.

SzF: Köszönöm az interjút! Sok sikert kívánok a céljaid eléréséhez!

*

Bánki Beni

Adjatok a fénynek

adjatok a fénynek egérutat
torpanjon meg az alkonyat
viharember esőember cseppember
kinek kell elszámolnod kopogásonként
ki dolgozott rendszert eséseidbe
ki tetovált rád újabb törvényt
miért van hogy a legbátrabb
a földhöz érve csak ácsorog
az igazi úr nem hátrál meg
csatornát képzel átcsorog

adjatok a fénynek egérutat
szökkenjen füstté az indulat
viharember esőember cseppember
mondd elhordod-e magad
tócsa leszel tó csak szeretnél
a nyári nap majd kiragad
miért van hogy a legbátrabb
se vesz irányt és sátorfát
lent végül is elégtétel
a sietőt úgyis megfogják

*A riport készítője és a riportalany is Ifjú tehetség

The post Bánki Benivel Szakálos Fédra beszélget appeared first on Litera-Túra.