“nem tudtam hogyha kiejtem Anyám nevét
egy szuperszonikus angyal zuhan ki a számon
és a tényleges időhöz képest
semleges fehérség a semmi vesz körül
amiben nincs tovább”
(Hibbant igeidők – részlet)

Amint a „csillogó” quetzal örökbe fogadja a kiválasztott embert, úgy fogadja örökbe, úgy őrzi és úgy engedi szabadon szárnyalni Pethes Mária nyelvünk ékességeit, „betörve az édes anyanyelv darázsfészkébe…”:

“nem énekel a rab
madár összezárt csőrén
nem fér ki dal
jelenléte néma pont helye
egy írásjel nélküli versben

összetöröm a faliórát
kiveszem belőle a kakukkot
és szabadon engedem
az erdőben mert jó vagyok
vagy az akarok lenni”
(A legigazabb – részlet)

Vele együtt vágyunk „föl-föl egészen az égbolt gyulladt / kötőhártyájáig át az ürességen mint / a felhőkarcoló káprázata…”. A költővel együtt szemléljük a „délutánok érces kongását” is, míg mindenki „kiheveri a választások őrületét” ahol „lélegzésed lassan fényűzésnek számít”. Tőle tudjuk, hogy „nem dokumentálja a világ / a sebek okát a fákról hulló levelek / szétszóródnak mint a madárdal / de ami felejthetetlen nem illan el”, és azt is, hogy „kongó pénztárcákban / korgó gyomrokban eltűnik az igazság”. Társadalomkritikája nem színlel: „ki tudja meddig bírod még nyelni / a megosztó közlemények forró láváját (…) ami komótosan benyomul a városba / szétterül az utcákon felfeszíti a békés / házak küszöbét beömlik alvók álmába / reggelre tüdejük megtelik a gyűlölet / mérges gázával…”. „… és amikor eljön az idő Isten trónja / elé teszed utolsó versedet amivel / felszabadítod az újkori rabszolgákat / csak semmi félelem az orgonák / olyan fúgát zúgnak amilyet / még maga Bach sem szerzett”.

A természethez végleges szálak kötik.
TÓ-verseiben szenvedélyes, akár a szerelemben. Miként egy teljes földi életről ad „Látlelet”-et, úgy ismeri a „Békesség illatát”, a „Búcsúzás mintái”-t. „Karanténba zárt sóhajok” közben katedrálist állít emlékeinek, költőtársainak, szerelmeinek.
Vele együtt látjuk, ahogy „seregélyfelhő gomolyog / a ködalagút fölött / vonuló vadlibák a győzelem jelét / mártogatják a Tó folyékony higanyába …” és azt is, amint „megrepedtek a fellegek amikor / Isten kiterelte bárányait legeljék le / a világ bűneit …”.

Pethes Mária, igazságszemmel mutat rá visszásságokra, ugyanott, reményteli kiutat keres. Szívvel magyar költő:

HAZA

önmaga hasonlata
nem szép mint
hanem maga a szépség
nem ragyog mint
hanem maga a fény
nem vonz mint
hanem maga a vonzás
(…)
szerelem
piros a vérben
fehér a halottas ágyban
zöld a fűszál magasában
nem élő mint
hanem maga az élet

Hangsebességnél gyorsabban repít múltba-jelenbe, örömbe-fájdalomba, fénybe-árnyékba Pethes Mária Szuperszonikus angyala.

álmodban a gyermekkor szelíd
fényéből örvös-galamb repül föl
magasba írja sorsod
(Éjszakák változatai – részlet)

Repülés közben értékes irodalmi pillanatok várnak ránk – e kötet olvasóira –, miközben ámulatba ejt bennünket a tény: kiválasztottak vagyunk, akiket örökbe fogadott egy mitikus madár, Pethes Mária madara.

*

Kiadója az alkoTÓház,
13 x 21 cm, ragasztott, fűzött, puhafedeles kötet.

Illusztráció – Pethes Mária: Szuperszonikus angyal – kötetborító 

The post Pethes Mária: Szuperszonikus angyal – Hajnal Éva recenziója appeared first on Litera-Túra.

“Petőcz András regénytrilógiájának végleges formájában három egybefüggő történet, az Idegenek, a Másnap, az Aysa mostani kiadásunkkal lett teljes.
“Hazudni anyám tanított”, mondja a Trilógia első részének elején az elbeszélő, egy nyolcéves kislány. Majd így folytatja: “azért azt el kell mondanom, hogy ez a történet nem a hazugságról szól. Az anyám megtanított hazudni, hogy életben maradjak. Ennyi. Nem tudom, minek kellett életben maradnom. (…) Mint ahogy azt sem tudom, hogy azért maradtam-e életben, mert tényleg tudok hazudni. És azt sem tudom, hazudtam-e egyáltalán. Nyilván, hogy hazudtam. Mindenki hazudik. (…) Mert mindig mindenki túl akar élni. Túlélni valamit. Csak tudnám, minek.”
Mint Orwell 1984 című műve, Petőcz regénye is a képzelet világában játszódik. A történet maga egy lehetséges háború előzménye, folyamata és vége.
Különleges könyv. Úgy beszél a valóságról, hogy olvasás közben tudjuk, mindez nem a valóság. És úgy beszél el kitalált történetet, hogy olvasás közben érezzük: mindez nem kitalált történet.
A Trilógia első része több nyelven megjelent. A lengyelországi kiadás kapcsán írta Krzysztof Varga, a Gazeta Wyborcza ismert kritikusa: “Ez a könyv Európa bizonytalan, félelmet keltő jövőjéről szól. Olyan történet, amelynek valójában minden hozzánk közel álló ország részesévé válhat.”
Az elbeszélés ideje majdnem száz év. Ezt jelzi az alcím: “egy évszázad története”. Hogy pontosan mikor játszódik a regény? És helyileg hol? Nem tudjuk.
A Trilógia egy lehetséges világot mutat meg nekünk, amely világ, reméljük, nem létezik.”

/A Napkút Kiadó fülszövege – Budapest, 2020/

*

Megjelent az IDEGENEK-trilógia / Könyvkultúra magazin
https://www.kello.hu/magazine/egypercesek/2020/07/idegenek

A kötet megvásárolható a Libri boltjaiban és online:
https://www.libri.hu/k…/petocz_andras.idegenek-trilogia.html

A könyv a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg, 2020-ban.
Íme, pár oldalnyi ízelítő a trilógiából:
http://napkut.hu/viewer/pdf.php…

*Illusztráció: a kötet borítója

The post Petőcz András: Idegenek-trilógia / Egy évszázad története appeared first on Litera-Túra.

1.

Moldova Che Guevara naplója (A napló, 1983) fiktív szöveg, bármennyire is biztosít bennünket afelől az író, hogy Che valóban létező bolíviai naplója volt művének a kiindulási pontja és éltető ereje. Maga a tény, hogy Moldova írása terjedelemben több mint kétszerese az eredeti “El diario”-nak, önmagáért beszél. A könyv valódi szerzője tehát maga Moldova György és nem Che Guevara. A szerző így vall erről: “Mit adtam hozzá én? Bármilyen különösen is hangzik, elsősorban magát Che Guevarát – a hős elképzelt jellemét. Megpróbáltam hűséges maradni a fellelhető adatokhoz és nyomokhoz, kiválasztottam Che más műveiből, megnyilatkozásaiból, politikai és magánéletéből azokat az epizódokat, leírt vagy elhangzott szövegrészeket, melyeket jellemzőnek találtam rá, és beleolvasztottam A napló szövegébe. Hozzátettem történelmi leírások, életrajzok, tankönyvek megállapításait is, ha úgy éreztem, hogy segítenek tisztázni a képet.”

Rendben van. Mindezt megtenni nagyon is szabad és megengedett egy írónak, ha valóban az a szándéka, hogy munkájának nyomait az olvasó – az átélés hevében – végül ne tudja elválasztani Che mondataitól és szellemétől. Hiszen, miért ne, a művészi átlényegülésbe és szabadságba mindez belefér. Nem ellenkezem. Csak próbálok következetes maradni. Ezért aztán eljátszom a gondolattal…hogy mit is jelent naplót írni. Először is szögezzük le, hogy a napló – akárhogy csűrjük és csavarjuk is – magánjellegű feljegyzések sorozata. Miért fontos ez? – Azért, mert az ebből adódó közvetlenség döntő feltétele a hitelességnek. Fontos az is persze, hogy indítékát tekintve a napló belső szükségletből fakadjon. A fő kérdés ezután már csak az marad, mikor válik egy napló irodalmi alkotássá? – Nehéz erre egyértelmű választ adni. A magyar irodalmi szóhasználatban mindenesetre a naplójegyzetek a leggyakrabban nem a rögvalóságra vonatkozó, ún. hétköznapi naplók, hanem valóságos vagy akár elképzelt időrendben felsorakoztatott és időszerűnek gondolt mini esszék és feljegyzések. Moldovának tehát igaza van abban, hogy eltérhet a konkrét valóságtól, ha irodalmi naplót akar írni. De vajon A napló c. mű esetében – amin állítása szerint csaknem tíz évig dolgozott – hova billen le a mérleg?

Elöljáróban fontos megjegyezni, hogy Che boliviai gerillaharcok idején írt naplója nem irodalmi igényű és stílusú mű. Sokkal inkább olyan rövid feljegyzések sorozata, amely mintegy emlékeztető lehet egy később megírandó könyvhöz. Erre azonban Che kivégzése miatt soha nem került sor.

Az is kétségtelen, hogy Moldova szóhasználata az általa írt naplóban érezhetően választékosabb és emelkedettebb, mint az igazi Che Guevara-é. Nem is beszélve a szerző sűrűn közbeiktatott megjegyzéseiről, amelyekben (mint egy sokat tudó, beavatott narrátor) folyamatosan adagolja a hiányzó háttérinformációkat.

A konkrét szövegrészek összehasonlítása és elemzése itt most nem áll szándékomban, aki kíváncsi erre, amúgy is módjában áll ezt megtenni…

És igen az író terve egy darabig működni látszik. A gerillaharcosról kialakított kép valóban tisztább és átfogóbb lett. Mégis, végig olvasva a könyvet, furcsa kétségeim támadnak. Egyfelől már-már megkedveltem a Moldova stílusában beszélő ál Che Guevarát, bár annak nézeteivel – és ezt egyáltalán nem tartom mellékesnek – messze nem értek egyet. Másfelől viszont még mindig zavar a mű hátterében meghúzódó kétértelműség. Ez nem Che bolíviai naplója, ugyanakkor nem is egy attól elemelkedő, elvont irodalmi alkotás.  Hanem mi? – Sokkal inkább olyan bravúros “utánérzés”, ami ritkán ugyan, de lehet jobb is, mint az eredeti.

Utóirat: néhány érdekes adat Che naplójának magyarországi megjelenése kapcsán.  A bolíviai naplót 1968-ban kiadta ugyan a Magvető Kiadó, de mindössze csak 300 számozott példányban, ezek a példányok kereskedelmi forgalomba nem kerültek, csak a Kossuth Kiadó zárt terjesztésű sorozatának olvasóihoz juthattak el. Moldova életrajzában – Az utolsó töltény 6. kötetében – megemlíti, hogy ő is kapott egy kötetet ebből a sorozatból, barátjától, Kardos Györgytől, még pedig a “38”.-at.  Ugyanitt a szerző a következő megállapítást teszi: “Úgy éreztem, hogy az ő bolíviai harcát ábrázolva elmondhatok valami fontosat, ami eddig csak testetlenül, arcát keresve lebegett a gondolataimban és az érzéseimben.” Később még mintegy kiegészítésként hozzáteszi: “Mindenki előtt ismeretes irodalmi közhely, hogy Flaubert felvállalva a közösséget regényének hősnőjével, egyszer kijelentette: “Bovaryné én vagyok”, talán nem hat tiszteletlenségnek, ha az ő példája nyomán azt mondom: “ez a Guevara én vagyok!”.

Moldova könyvét A naplót egyébként spanyol fordításban még Kubában is kiadták, sőt – mint azt a szerző életrajzának már említett kötetében elmondja – maga Fidel Castro is olvasta, de egyáltalán nem tetszett neki. Fő kifogása az volt, hogy Che Guevarát nem kommunista szentnek, hanem esendő embernek mutatta be a szerző. – Azt hiszem, a „Főparancsnok” kritikája ebben az esetben célt tévesztett, sőt irodalmi szempontból egyenesen dicséretnek is felfogható.

2.

Május 19. Elkezdtem újra olvasni a Kreutz-naplót. (Lásd: Az utolsó dobos – Kreutz László emigráns naplójáról. In.: Napsütötte eretnekségem, Pannónia Könyvek, 2015) Majdnem kereken hét év telt el azóta, hogy első ízben olvastam ezt a naplót és az említett könyvemben írtam is róla. A hét év azért biztos, mert a könyvben van egy dedikáció, mely szerint 2013. 06. 23.-án kaptam, ráadásul egy számozott példányt, a 62.-et. Szeretek újraolvasni bizonyos könyveket, már csak azért is, mert az újraolvasás új szempontokat hoz működésbe. Az eltelt  idő távlatából olyan szempontokat adhat, amire korábban nem is gondoltunk, más megvilágításba helyezve bizonyos szövegrészeket vagy éppen az egész könyvet. Ebben az esetben ráadásul megkönnyíti a helyzetemet, hogy már írtam róla, elhatároztam tehát, hogy anélkül, hogy a korábbi írásomba belenéznék újra elolvasom a művet. Ezután pedig a friss olvasási élményt egybevetem majd a korábbival. Ennyit a módszerről.

Korábbi írásomban így foglaltam össze az Előzményeket: „a szerző 1957. december 23-án látta meg a napvilágot Budapesten, harmonikusnak éppen nem mondható körülmények között.  Édesapját néhány nappal a születése után – feltehetően ’56-os tevékenysége miatt – kivégzi a megtorló hatalom, melynek hatására apai nagyapja összetépi személyi igazolványát, s Kádártól családja áttelepítését kéri Burgenlandba. Nem ez történt. A nagyapát gyámság alá helyezték és skizofréniával kezelték, holott egyáltalán nem volt skizofrén, új személyi igazolványt sohasem kapott.  Nem csoda tehát, hogy a családban mindennapos dolognak számított a disszidálás gondolata. A családtörténet tragikus eseményei természetesen Kreutz László gyermekkorát is döntően befolyásolták. Korán kialakult benne a hatalommal szembeni bizalmatlanság és ellenszenv.”  – Ki kell mondani, hogy Kreutz László gyermekkorát nagy valószínűséggel átszőtte egyfajta rettenet, melynek következtében egyrészt – már csak önvédelemből is – elfojtotta vagy átszínezte negatív tapasztalatait. Másrészt pedig befelé, a képzelet világába menekült, s elkezdte megtervezni a saját életét, a saját szabadságát. Sőt, ekkor alakulhatott ki benne az a tudatalatti szorongás is, hogy nem jó egyetlen embernek, vagy egyetlen ügynek elkötelezni magunkat, mert visszaélhetnek a bizalmunkkal, innen ebből az egészen korai korszakból származik tehát Kreutz tekintélyellenességének mandragóra gyökere.

A könyv hátsó borítóján a következő szöveg olvasható: “A szerző nyolcvanas évek végén íródott naplója egy disszidálás és hazatérés története.  A rendszerváltás körüli évek szubjektív korrajza, emellett egyes részei underground zenetörténeti dokumentumnak is tekinthetők.  Saját és sorstársainak – olykor szívszorító – sorsán keresztül mutatja be ez időszak társadalmi és politikai abszurditásait.”

A menekült lét hangulatát érzékelve “méltán gondolhatná valaki, hogy Kreutz naplója afféle keserű könyv, de furcsa módon mégsem így van. A sok keserűséget ellensúlyozza a szerző gondosan megőrzött tárgyilagossága, a derűs borúlátó perspektívája.” – írtam e naplóról hét évvel ezelőtt. Igen, ezt ma is így érzem, annak ellenére, hogy a hazatérés után, tehát körülbelül a napló utolsó harmadában érzékelhetően elnagyoltabbakká és sematikusabbakká válnak a bejegyzések a korábbiakhoz képest. Ez azonban bocsánatos bűn, különösen akkor, ha a szerző akkori csalódottságára és szinte kilátástalan helyzetére gondolunk.

De most nézzük a mérleg másik oldalát. Negyed évszázaddal az európai nagy menekültválság (2015), “migráns áradat” előtt Kreutz a következőt jegyzi le naplójába: “Igaz, vannak, akik nagyobb poklot láttak, mint mi, de mindenkinek a saját keresztje a fontos, mert van kereszt.  Mindig lesz kereszt.  Én vagyok a kereszt, a nevem Kreutz.  Ha ez karmikus név, akkor végem van! Persze végem van, itt a vég.  Minden kezdődik előröl. Az ember egy élet-újrakezdésnél először a hiányokról értesül. Bemegy egy hivatalba, és ott kezdődnek a gondok.  Nem is ismertem soha olyan embert, aki egy hivatalban egyszeri látogatáskor elintézett volna valamit.” – Én egyébként ezt tartom a napló legszebb bejegyzésének.

Érdekes kísérlet lehet persze az is, ha műfajilag próbáljuk meg elhelyezni, irodalmi kontextusba hozni Kreutz László naplóját. Célszerű mindjárt az élményanyagból kiindulni, ami nem más, mint egyfajta határátlépés tapasztalata. A migránsirodalom (migrantinnenliteratur) terminus a 80-as évektől kezdődően került be az irodalomtudomány fogalomtárába. Fontos mindjárt az elején tisztázni, hogy az alkotói szabadság folytán a migráns író nem kötelezően ír migráns irodalmat, illetve migráns irodalmat írhat nem migráns szerző is. Korai példaként említeném meg itt Janus Pannonius nevét, akinek életműve a kétszeres migráció tekintetében is értelmezhető: az első határátlépése alkalmából ő a Magyarországról Itáliában kerülő diák, akit sokáig barbárnak tartottak, majd pedig a második határátlépés – pontosabban visszalépése – után ő lesz a művelt itáliai írástudó, aki Magyarországra való költözése után is mindvégig idegen maradt.

De ne menjünk ilyen messzire a múltban, a kortárs „migránsirodalom” egyik válfajának tekinthető az is, ha valaki mondjuk a faluból városba települők migrációs tapasztalatait írja le. lásd például Háy János: A gyerek (2007) és a Napra jutni (2014) c.  regényét.  Látható tehát, hogy a migránsirodalom fogalmának többféle értelmezése lehetséges különösen a közép-európai térségben, amely jelenleg nem a migráció célállomása, s ebből adódóan nem is alakulhatott ki itt a nyugati típusú multikulturális társadalom toleráns, ugyanakkor súlyos problémákkal is terhelt, szerkezete. A Kreutz-napló ilyen értelemben tehát a kettős (oda és vissza) határátlépés irodalmi lenyomataként, konkrét és személyes ábrázolásaként is felfogható.

A szerző kettős arcképe vagy fotója (fiatal és jelenkori) közül – a fiatal naplóíró Kreutzét nem tudni, hogy ki-, ám a hátsó borítón lévő, idősebb kori portrét Tulok András készítette. Érdekes, neodadaista grafikai illusztrációk is találhatók a naplóban, és mintegy a világ zűrzavara elleni tiltakozás, a dogmaellenesség és a „szupergroteszk” látásmód manifesztumaiként jelennek meg gondosan elhelyezve a napló szövegfolyamában. Ezeket az illusztrációkat (15 darabról van szó) elsősorban a képzőművész-zenész baráti kör tagjai: fe Luggosy László, Wahorn András, efZámbó István és a borítóért, tipográfiáért felelős Bánhalmi Andrea készítették. Az előbbi három kolléga rövid írásával (Előszó Lacától, Andrástól és Öcsitől) veszi kezdetét a Napló.

Végezetül néhány szót ejtenék az előszavakról is.

fe Lugossy László (Laca) leírja a szerzővel való megismerkedésének történetét, mely a nyolcvanas évek elejére datálódik. 1984-től lett Kreutz a Bizottság együttes dobosa. Majd felidézi a nyugat európai turnék emlékét (Az első franciaországi meghívás után következett Ausztria, NSZK, Hollandia majd Dánia). Többek között ezt írja: „Ha egy pillanatfelvétellel szeretném ezt az időszakot reprezentálni, akkor azon egy megfáradt, de jó kedélyű, kissé bohém társaságot mutatnék, akiken nem látszik semmi disszidálási szándék.” Majd hozzáteszi: „Talán Kreutz Laci játszott el a gondolattal legtöbbet, sőt egyszer azt mondta, hogy félig már németnek érzi magát… de sokkal többet Ő sem közölt szándékairól.”

Wahorn András közvetlen hangú, rövid előszavában megemlíti, hogy egyedül Kreutzra számíthatott a zenekarból, amikor kiutazásuk érdekében kellett tevékenykedni, mivel Kreutznak volt egy Skoda 100-as autója, amivel könnyebben tudtak eljutni az ügyintézéshez szükséges helyekre. Majd a következő megállapítást teszi: „Kreutzom, (így szólítottam őt) sokat csajozott a turnék során. Egy német lány folyamatosan jelen volt mellette.”

A harmadik előszót efZámbó István (Öcsi) követte el. Ő is határozottan emlékszik arra, hogy Kreutz „sosem említette, hogy disszidálni akar, pedig bármikor megtehette volna, hogy nem jön haza velünk.”

A naplóban természetesen megtudhatjuk, hogy mi és hogyan vezetett el ahhoz a ponthoz, hogy 1987. november 25-én este 7-kor Kreutz hosszas előkészületek után feleségével, Marival elinduljon egy ausztriai menekülttábor, „a lágergép” felé.

És még valami, amit nem hagyhatok szó nélkül, a mai széles körben uralkodónak mondható, menekültellenes hangulatban, amit gyakran a leegyszerűsítő és féligazságokat hangoztató politika csak tovább gerjeszt, Kreutz emigráns naplója jó példa arra, hogy milyen is a menekült lét belülről a maga valóságában. Ahogy efZámbó István (Öcsi) is mondja rövid előszavának utolsó mondatában: „Olvastam a naplóját, nem gondoltam volna, hogy a lágerélet ilyen embertelen.”

Összbenyomásom tehát a következő: bármennyire bőséges és robosztus anyaggal rendelkezzék is az ún.  emigráns irodalom, Kreutz naplója érdekes és érzékeny módon egészíti ki azt: etiam capillus unus habet umbram suam, egyetlen hajszálnak is van árnyéka! – Tehát nem volt hiábavaló megírni.

The post Kovács Gábor: Zarathustra és a verebek, napló-töredékek IV.  appeared first on Litera-Túra.

A. Túri Zsuzsa könyve, a Sivatagi szél érdekes képződménye a kortárs irodalomnak. Már műfaji besorolása is fejtörést okoz. Egyszerű dolog volna rásütni, hogy lektűr, de nem, a Sivatagi szél több annál. Mívesen megírt, XXI. századi lányregénynek nevezném, bár valamicskével több annál, mert ügyesen kerüli el a csíkos könyvek gyakran unalomba fúló buktatóit.

Nem kritikát írok – csupán figyelemfelkeltő gondolatokra vállalkozom A. Túri Zsuzsa regénye kapcsán. Hősnőnk, Anna egy a hazájából elszármazott modern, magyar hölgy, aki tétova léptekkel keresi léte értelmét, szinte kétségbe esve alakít kapcsolatokat, melyekben egyre-másra lukra fut. Csak egy biztos pontot talál magának, egy narcisztikus, zsarnoki német diplomata személyében. Számomra felüdülést jelentett, hogy a szöveg a XIX. századi regényírók jól bevált fogását követve, bőségesen meg van tűzdelve párbeszédekkel, melyek rendre életet, frissességet hoznak a tájleíró- és cselekménygömbölyítő szövegek szerteágazó szövevényébe. Annak eldöntését, hogy ez a temérdek dialógus sok, avagy kevés – meghagyom a vájtfülű, archaikus szövegeken edződött lelkületű bölcsészeknek. Általuk könnyebben emészthető a történet, e disputák sikeresen tartják fenn érdeklődésünket a történet végéig.

Bár Anna hús-vér mai nőnek tetszik, gondolkodásmódja valamiféle sajátos keveréke a jó házból való, szolid polgári lány és egy szociálisan érzékeny szüfrazsett érzelemvilágának. Cselekedeteit olykor a racionalitás, máskor – legtöbbször – valami megfoghatatlan spiritualitás jellemzik. Képes érdekes emberi kapcsolatok kialakítására, mégis rendre visszavágyódik a bántalmazotti kapcsolatba. Ennek oka talán az, hogy szülőföldjének elhagyása, a jellegzetesen magyar mentalistás levetkőzése gyökértelenné tette ez européerré, netán világpolgárrá válás göröngyös útján. Mintha nem csak régi önmagát és valós idejű identitását, hanem túlmenve ezen, élete elveszett értelmét keresné.

A mű másik erőssége az, ahogyan megjeleníti az afrikai világot, a maga – bár kissé megfésült, idealizált – valóságában. A történeten átívelő érzékeny lélekkel dramatizált, tragikus fordulatokkal tűzdelt emberi sorsok, valóságízű történések nem engedik lankadni figyelmünket, a cselekmények íve végig kitart, de hogy ad-e hosszútávon megmaradó, katartikus élményt számunkra, azt kinek-kinek magának kell eldöntenie.

Minden esetre nyugodt szívvel ajánlom olvasásra A. Túri Zsuzsa sivatagi szél című regényét, mely terjedelméből fakadóan – legalábbis nekem – egy hétvégés olvasnivaló volt. Nem állítom, hogy nem lehet letenni, de aki belevág, nem fogja félbehagyni, ebben egészen biztos vagyok.

Részlet a könyvből: https://olvassbele.com/2020/01/31/a-turi-zsuzsa-sivatagi-szel-reszlet/ 

A. Túri Zsuzsa: Sivatagi szél
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2019
348 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 2975 Ft
ISBN 978 615 536 1913

A könyv kiadói fülszövege:
Anna, a fiatal színésznő a kilencvenes években, pár hét ismeretség után követi Svájcba új szerelmét, a jóval idősebb Miklóst, így menekülve önző anyjától és pszichés zavarokkal küzdő húgától. Azt gondolja, végre megállapodott és nyugodt, élete lesz, holott igazán csak most kallódik el. Miklós, aki másokkal megnyerő, humoros és kedves, egy idő után hanyagolja feleségét, agresszív lesz és önző.
Amikor végre megérti, hogy élete zátonyra futott, Anna Afrikába utazik. Ráébred, hogy ott szeretne élni és másokon segíteni. Egy új szerelem is felbukkan, de vajon túl tudja-e tenni magát kudarcain, tud-e újra bízni valakiben? Be tud-e illeszkedni a fekete földrészen, ha Svájcban nem volt képes? El tudja-e viselni őt új szerelme, aki nem ismeri pontosan a múltját? Anna utazásai közben fokozatosan közelebb kerül a saját lelkéhez. Mauritánia és Szenegál megismerésével egyre inkább saját magát fedezi fel.

*Első közlés

The post Márkus László – A. Túri Zsuzsa: Sivatagi szél appeared first on Litera-Túra.

Mi gyerekek a hangsúlyokból, az arcokból értünk, elég, ha anyácska benyit a szobába, s mi már pontosan tudjuk, hogy mit gondol a megmentett, délután talált kóbor cica befogadásáról. Pedig mi gyerekek azt szeretnénk, ha anyácskáink velünk örülnének, s nem csak akkor, amikor hibátlanul visszamondjuk a telefonszámukat, vagy az értelmetlen iskolai verseket, ha megkötjük a cipőnk fűzőjét, vagy ha meglocsoljuk a lépcsőházban a virágokat. Illetlenség, mondják, ha nem köszönünk. Pedig van, akiknek nem akarunk köszönni. Mert akinek köszönni kéne, az ránk se néz, vagy büdös, vagy mert dünnyög, és ez nem szimpi, vagy azért, mert éppen nincs hozzá kedvünk. Illetlennek lenni meg jó dolog, azt hiszem. Ezt abból gondolom, hogy hintázni a székkel, szipogni, és nevetgélni igenis jó.

És azt is szeretnénk mi gyerekek, ha anyácskáink nem haragudnának, ha nem veszekednének, inkább velünk játszanának, ha apácskáink viccesek lennének, mert akkor ők is boldogok, és ők is velünk lennének sokat, és készítenének nekünk bungit, adnának borostás puszit, a filmhez hoznának popcornt, mert filmet nézni így szeretünk. És az a jó, hogy Hajnal Évi néni ezeket elmondja, vagyis, hogy beleírta egy könyvbe, mert ha olvassák a felnőttek, akkor talán megtalálják a gyerekeiket, játszanak velük, s rájönnek, hogy az is milyen jó, s akkor ez így marad mindig.

Bodó Béla bácsi és Janikovszky Évi néni tudtak valamit. És valahogy Hajnal Évi néninél is pont ez van. Igen, mindhárman tudnak valamit, valami egyszerűt, valami csodálatosat. Valami olyat, amit mi is tudtunk. Akkor, amikor még kicsi, ügyetlen bocsok voltunk. Amikor anyácskánk még megsimogatta a buksinkat. Amikor szerettük mindazt, ami körülvett minket. A barátainknak örültünk főleg, annak, hogy együtt lehetünk. Amikor tudtunk örülni kicsi dolgoknak is. Mert a kicsi dolgokból lesznek a nagy dolgok is, ezt már a nagyon kicsik is tudják. De aztán mintha a felnőttek idővel elfelejtenék. És a kicsiknek nem örülnének annyira, amennyire örülniük kellene.

Hajnal Éva: Szeplős, című kötete a Litera-Túra Kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben. A fülszöveget Izsó Zita költő, az ajánlást Döbrentey Ildikó meseíró és férje, Levente Péter  társasjátékos írta. Az illusztrációkat másodikos gyerekek rajzolták, Évi néni legutolsó osztálya. Titkos búcsúajándék számukra ez a könyv ….. és 42 évnyi pedagógushivatás esszenciája.

*Első közlés

The post Jóna Dávid: Hajnal Éva, Szeplős című gyerekvers kötetéről appeared first on Litera-Túra.

2018 decemberében vehették kézbe a verskedvelő olvasók Márkus László legújabb verseit tartalmazó könyvét. Az öt részből álló a gyűjteményben gondjainkról, élményeinkről, bajainkról, keserűségeinkről vall a rá jellemző őszinteséggel, tisztasággal. Márkus kéjes borzongásokkal hagyja magára zuhogni a legellentétesebb érzéseket is, és adja át nekünk őket legújabb verseiben.

Márkus László sokoldalú személyiség. Költő, író, szerkesztő, könyvkiadó, szenvedélyes fotós, a művészet mindennapjainak robotosa, alázatos szolgálója. Életeleme az irodalom, legyen az versírás vagy könyvszerkesztés. Megtanulta a mesterség szabályait, nem csak távolról integet a nyelvi és versbéli szabályoknak, ehhez társul nála a tehetség és az érzékenység. Arról szól, mit gondol a körülötte lévő világról, helyzetekről, különféle alakokról, csapdákról. Hol Istenhez fordul, hol magába néz, de mindenütt az igazi tisztaságot, szépséget keresi. Amúgy is közel érzi magához a mennyei világot. Néha el is hisszük neki, hogy van ilyen, aztán kiderül, hogy „megváltás helyett/ a halál ölel.”

Különleges érzékenység jellemzi. Elhivatott a nyilvánosság használatára, a valóság bemutatására. Ezért is hozta létre a Litera Túra Irodalmi és Művészeti Magazin című internetes portált, ahol naponta olvashatunk régi korok szerzőitől, illetve a napjainkban előlépő aktoroktól műveket. Jó érzékkel válogat, és hozzáértő magyarázatokkal engedi útjára a verseket. Néhol kilép a lágy dallamok, trillák világából és keményen fogalmaz, mert nem tagadja, hogy „mi mind őrjöngő táncot járunk/ az élet korhadó színpadán.”

Idegpályáira engedi a világ tényeit. Nem a benyomások érdeklik elsődlegesen, hanem az ő válaszai rájuk. Írásai intellektuális merészséggel szólnak legbensőbb érzéseiről, vágyairól, a jelenről szóló tanúságtételek, hogy a lelki brutalitás ne nyomja el a szabad szellemet. Pontosan fogalmaz. Jól bánik a nyelvvel, nem csak hobbi számára az irodalom. Tudja, hogy az írás főleg szerkesztés, a szerkezet megtalálása, a gondolatok átvizsgálása, és csak a legvégén jönnek a mondatok. Ez adja mondanivalója aranyfedezetét.

Ha a vibráló ingereket, színeket, képeket tudatosítjuk, csodálatos kavargást találunk az élmények, megfigyelések karneváli kavargásában. Egyszerre élvezi a valóságos dolgok, tények és a sejtelmesen lappangó megérzések izgalmát.

A szó szent számára. A kifejezés, a pontos megfogalmazás elkötelezett híve. Kerüli a vajákosokat, a kóbor kutyákat, a cselvetőket, a hazug prófétákat, a léha életű politikusokat. Magához engedi a szavakat, hogy igaz mondatokat formáljon belőlük. Szordinós lelkületű. Megfigyelhetőek mindezek a versek jelenet- és képvilágában, szókészletében is.

Milyen világot lát maga körül? „Hamis a lét.” A csönd hálót sző nála, melyben fennakadnak fickándozó álmaink. Verseiben törékeny lelkekről ír, akik egy apró törékeny bárkán várják, hogy mit hoz a holnap. Közben izgalmas kérdéseket is felvet: „mi van, ha végleg elbújik a nap?”

Fontos számára a lelki rezdülések megragadása. Filozofikus alkat, mellette jó hangulatfestő. Gyors képi vágásokkal képes időben és térben óriási távolságokra jutni. Néha tétován áll, keres a körülötte levő világban, de aztán ráismer arra, ami után kutatott. Jól eligazodik a stílus, a szóképek és a történet Bermuda-háromszögében.

Nem vezeti Trianon-fókuszú nacionalizmus, nincs semmi felsőbbrendű magyar-dac a szavaiban. Nem fedi régi idők képeivel a valóságot. Kerüli az operett-világot, a sanzonízű mondatokat. Nem szórakoztató-andalító lírát művel, nem csak a Mosoly országát ismeri, hiába van erre napjainkban egyre nagyobb igény. Az ő életélményei a valóságból táplálkoznak, ahol a képzeletnek is helye van.

A kötet búcsúzással zárul: „szememben rég nem villódznak fények/ vágyaim csendben aludni mennek.” Kötete szívmeleg vallomások sora olyan finoman, ahogyan a festészet sejtet színfoltokkal.

*Első közlés

• Litera-Túra Művészeti kiadó
• Puhaborító, ragasztókötés
• B4 méret
• 76 oldal
• Ár: 1600 Ft
• Kiadás éve: 2018.

The post Novák Imre: Életélmények, léthelyzetek appeared first on Litera-Túra.

Hajnal Éva lelkünk, szellemünk titkait fürkésző és feltáró költőnő. Költészetének erejét a közvetlensége adja. Versei az emlékezés, a visszatérés, az istenkeresés, a számvetés fogalmai köré csoportosíthatók. Nosztalgikus időutazás a szépség sokféle árnyalata körül. Belső indíttatásból ír, szükségszerűségből alkot. A melankólia és az elvágyódás megszólaltatója. A messziről jött csöndet énekli meg. Egymásra szőtt mondataiból eső esik, ami megtisztítja arcunkat. Útján üveggyöngyök gurulnak, és ő sanzsen ruhájában sétál a Nyugalom kertjében, ahol egykor könnyeit és nevetéseit hagyta, és szempillái mögé rejtette a világ titkait. Léptei nyomába szél telepszik. Az átutazó csönd hangjait olvashatjuk soraiban, ezek hosszan rezonálnak bennünk verseit olvasva.

Szövegei légkörét saját kulturális beágyazottságából és a különböző hagyományokból állítja össze. Szövegvilága egyenletesen lélegzik. Ha jobban szemügyre vesszük írásait, művészetére jellemző, hogy korunk költői is hatást gyakorolnak íráskultúrájára. A Litera Túra Irodalmi és Művészeti Magazinban végzett főszerkesztői munkája, és az iskolai elfoglaltsága, tanítói élete mindennapi irodalom-közeliséget jelentenek számára. Ébren tartják érdeklődését a világra. A szavak világában él, a szépség iránti rajongás átitatja napjait. Az irodalmi körforgásban régebbi korok szerzőit válogatja az elektronikus folyóiratba, illetve a hozzá érkező – számtalan – költő írása pallérozzák értékítéletét.

Térjünk vissza a bevezető ajánlásához, hasznos információkat tudunk meg, melyek segítik a szövegek olvasását: A versei láttatók – mégpedig kétféleképpen. Egyrészt szóhasználata olyan különleges, hogy a verssorok láthatóvá válnak, másrészt pedig festmények, fotók által ihletett költeményei szavakkal írják le a más művészeti ágakhoz tartozó alkotásokat (Márkus László fotója – Esti ének, Mánfai György fotója – Rozsdás vers, Ünnep, továbbá készülőben van egy kötet: Kovács Emil Lajos festményei és a hozzájuk írt versek gyűjteménye). A dallamosságot zeneszerzők is felfedezték: több Hajnal-verset megzenésítettek (Székely-Nagy Gábor – Dúdoló, Csipke, A csend tetején, Esti, Húsvéti könyörgés; Sipos Gábor Gergő – Őszi dal, Mormoló, Valami, Szerelem,  Villuth András – Ringató, Esti és Rozsdás vers).

Ahogy a korszerűbb felfogású költőkre jellemző, képes megragadni az élet intimitásait, az anyag szellemiségét. Különféle húrokon játszik. Mint a filmekben a finom áttűnések, olyanok az egymás után írt sorok hangulata. Mindegyik érez, és lát. Finom költői rezgések áradnak soraiból. Az események, történések, érzések pontos meghatározását keresi, hogy lényegüket bemutathassa. A nyelv és a gondolkodás végső határáig akar eljutni. Víziója van a költészet lényegéről.

A kötet szerkezete átgondolt, jó felépített, hétköznapi nyelvhasználattal íródott, és világunk bölcs leirata. Otthonos a verstanban, tudja az időmértékes versforma szabályait, a szonett sem idegen számára. Formai szempontból a szövegek tördelése változatos. A szövegei könnyen befogadhatók, nem kell kódfejtésre vállalkoznunk, hogy érthető legyen. Nem érzelmi ömlengések versei. Nem a reménytelenségről, szétesettségről ír, hanem a remény valamilyen formájáról, mert ez benne rejlik írásaiban. Mondhatnánk, hogy alapjelleme hordozza a bizakodást. A szövegeit egységes világszemlélete teszi egységessé.

A kötet motívumhálózata tiszta és mély gondolatokat tartalmaz. Széllel lebbenő álomszereplők és hús-vér alakok között járunk. A versek sorai tapadnak egymáshoz, nincsenek köztük logikai lyukak, döccenések. Romantikus költői nyelve Csokonai Vitéz Mihályt idézi, azaz édes ideák, képzetek, tünékeny ideálok világába visz minket bájoló lágy trillák erdejébe, amely itt van a szomszédunkban, a létező világunk mellett együtt az örök epekedés fortélyos varázslójával, a félgonosz istennel és vágyakozó angyalokkal, akik bármikor képesek patáliát csapni.

A folyók mélyére is pillant, a haiku vers gondolatiságát, tömörségét idézi nem egy írása. Idegpályáinkra hatnak a létről való elmélkedései. Sorsod sorsomon – írja, hisz ezernyi érzés dől belőle, mint özönvíz sok év után, és mint nyári napból dől a napfény.

Élményeinek legfőbb forrása a természet, és itt partnerre találhat bennünk, mert verseinek olvasása közben saját tapasztalatainkat és élményeinket is felidézhetjük. A közbeszéd hangján szól, jól megválogatott szavakkal. Tiszta fogalmakat használ közlésre szánt mondanivalójához. Költői képeiben színméz az este és rá csorog, és titkos hegedűkkel érkezik az ősz. Nála semmi sem csillan oktalan. Szép és érzékeny kötet. Az apró rezzenések megragadója, nála szinte hallatszik / a sötét, árnyékpercek / ülnek léptein, és estére valahogy szárnya nőtt a szélnek. Szemhéja mögé rejtőznek a hangok, / elalszik, s legbelül tisztábban hall.

Szerencséseknek mondhatják magukat kisdiákjai, akik között élete nagy részét tölti. Nem csak imádott tanítójuk, tehetségük fejlesztője-gondozója, hanem szellemi vezetőjük is. Tanítóként kiváló közösségépítő, és alkotóként is az, ahogy kollégái és avatott ismerői mondják.

Természetesen nála is érezzük József Attila szavait, de Esterházy is felidéződik. A magyar kultúra szövi át gondolatait. Ő is tudja, miért maradnak félbe az álmok, ha nem elég erős a szeretet. Fülledt erotika helyett a csendes, kötődő szerelmet láttatja. Szemlátomást ez vonzza.

Végezetül olvassuk el kötetéből Zárszó című versét, ami összefoglalóként is felfogható, hol csörgedező patakként osonó szöveg, hol széles, erős sodrású versfolyamként összeállt írás.

Zárszó

Van, aki elment, én maradtam,
csak apró kincs az, amit adtam,

versemet őszintén faragtam,
szavaim benned visszakaptam,

már tudom, hogy miért szaladtam,
hitemet soha el nem hagytam,

egyenes út, ahol haladtam
úgy hiszem: ember maradtam

*Első közlés

Puhaborítós, ragasztőkötéses
A5 méret
136 oldal
2500- Ft
2017.

The post Novák Imre: Versek, képek, futamok appeared first on Litera-Túra.

Márkus László fegyelmezett és visszafogott lírájának folyama is belső világának történéseitől, lelkének dobbanásaiból fakad. Korunkért aggódó költő. Versei igazi álombeszédek, visszamutatóak, várja, hogy az olvasó lelke föleszméljen.  Mondatai szabad terjeszkedésű asszociációkra épülő gondolatok a szavak tengerén – ahogy Jack Kerouac fogalmaz.

Tudja, gondolkodásunk arra épül, hogy az emberek racionálisan gondolkodnak, de ez csak feltételezés marad, hiszen életünk során a számunkra kedvező életlehetőségek kiválasztását nem előzi meg az összes lehetőség ismerete, számbavétele. Nem jellemző ránk, hogy mindig racionálisan vélekedünk és döntünk. Ilyen az ember. Ő így ír: A gyarló lélek győzködi magát, mily jó sora van. Igyekszik vidáman élni, pedig sorsa humortalan.

Gyakran ír haikukat. Ez az öt-hét-ötös szótagszámú japán eredetű vers egyik része a szójátékok technikájára épül, a szavakban rejlő hasonlóságokon alapul, a másik rész egy természeti kép, és gondolati háttér mögé húzódva beszél valamilyen sejtésről. Márkus az időpillanatok leírására vállalkozik. Szereti az életképeket, elemében van, mikor körülírja, kibontja egy-egy rátaláló virág illatát, vagy egy reggeli napsugár melegét. Filozofikus és rövid, mint egy zen koan.

Nincs benne düh, se önsajnálat. A kavargó szél középpontjából figyel. nem csak verseket faragó úr, hanem költő is. Arra bíztat, hogy zökkenjünk ki a bárgyú hétköznapokból, amit napjaink kultúrájának, világának, szokásainak abszurditását bontja ki. Számára nem az a sztár, aki idegen szavakkal dobálódzik. A világunkról szóló feljegyzéseivel kimossa – kísérteties visszafogottsággal – az ércnél is maradandóbbat. A lélek elemi részecskéit tárja fel irigylésre méltóan eredeti, egyedi módon. Kevés költő mélyedt el ennyire a világunkat leíró irodalom hegyeiben, erdeiben, útjain, tengereiben vagy apró erecskéiben. Behatol minden létezőbe, minden fogalomba, évezredek köveit rejtő talajba, egymásra rakódott korok, sorsok közt érzi otthon magát. Otthonos a föld alatt összefonódó gyökerek hajlatainak kanyarulataiban. Hisz a Mindenhatóban, mert úgy tarja, kell valami vagy valaki, aki egyengeti az utunkat a materiális világban, annak elágazásaiban.

Verseinek kiinduló helyzete mindig valamilyen külső vagy belső esemény, ami elindítja töprengéseit, melyből vers lesz. Lehet az fény, nesz vagy dörrenés. Mindig érzelmei vezérlik írásaiban is, nem csak a tetteiben. Ezt bátran vállalja is, de keresi az empátia végső menedékét, mert felelősek vagyunk egymásért, hiába tudjuk, hogy legtöbbször mufurc az ember.

Vándorló, kóborló típus. Így vall erről: Magam vagyok az utazás és az út, a végtelen időben bolyongó pillanat. Lépteim létképek, megfér bennük csend, szirénahang s szárnysuhogás.

A városi ember számára az elmúláson való lírai merengésre ad alkalmat. Rávilágít, hogy csak akkor tudjuk meg, hogy mink van, ha elveszítjük. Addig csak füstöt lapátolunk, pedig hajnalban tündér ül a nyoszolyájára, életre kelnek versei és nyújtózkodnak egy kicsit.

Nem az utókor szempontjából nézi korunkat, hanem a jelen szemlélőjeként azt figyeli, mit vihetünk magunkkal és mit hagyunk itt. Értelmes célok nélküli iramodások a flaszteren – írja.

Vele eljuthatunk oda, ahol a valóság átszerveződik, ahol a víz selymesedik, és a nap szemérmetlenül eléget mindent. Szívesen élcelődik, akár saját magát is kifigurázza, ha depresszió kapja el, kigúnyolja, kineveti.

Költői oeuvre-jét tekintve gondolkodóba esünk. Honnan ez a szépség iránti vágy egy vad korban? Könyörtelen szembenéző: imbolygó gondolataimból kiutat keresek torz álomvilág fogságában bódult pillanataim körtáncot járnak – írja, és közben ágál sorsa ellen, támasz és fogódzó után kutatva.

Eligazodik az élet realitásában. Érthetőek a versei, de nem egyszerűek, szavai többrétegű jelentéseket hordoznak. Átsütnek rajta a költői első személy látomásai, intenzív életvágya.  Alapjában véve optimista és idealista. Ez a békés emberek kegyelmi állapota. A szépet és a jót eszményíti. Gyakorta fordul megerősítésért a szentíráshoz, ez legerősebb jellemzője filozofikus ereje mellett. Nincs benne politikai indulat. Komolyan veszi, hogy képet ad korunkról, világunkról látleletet, ezért fényképez és ír, és ezért vállalkozik antológiák, elektronos hírportál kiadására.

A teremtés nagyságát emeli ki, ez Márkus költészetének belső törvényszerűségeiből következnek. Költőnk a társadalmi valóságot elfogulatlanul szemléli, bár inkább egy botanikus vagy biológus módjára a természet történéseit figyeli, ezek ragadják meg képzeletét, ezekből indulnak gondolatai, és nem ritkán, oda is jutnak vissza. Az emberi lét szélső határait is tapintja. Tudja, hogyan védekezhet a világ rá leselkedő bajainak elviselésére. Rokonszenves költő az örök háborúk korában békét keres. Ezért is fordul átéléssel egy kis virág, vagy egy éledő hajnal felé.

Igaza van Millei Lajosnak, aki előszót, ajánlást írt Márkus László kötetéhez, amikor úgy véli, hogy az olvasó, nagyon gyorsan rájön, hogy temérdek gondolatszikra kívánkozott papírra. Némelyik a tömörsége miatt, épp csak felvillan, némelyik ívet húz méltóságteljesen, s bizony számos olyan akad, melyhez védőszemüveg szükségeltetik, hisz a gondolatszikrák irónialándzsákkal fegyverkeztek fel. Ám mindegyik fénnyel világítja meg a gyakran feketeségbe burkolózó lelkiismeret egét, mindegyik fáklyaként adja fényét és melegét a kihűlésre kárhoztatott lelkeknek.

Mondatai teljesek, hiány nélküliek. Szavaival életébe látunk.

*Első közlés

————–

Litera Túra Művészeti Kiadó 2017
Puhafedelű, ragasztókötéses
Méret: A5
Oldalszám: 108
Ár: 2000- Ft

The post Novák Imre: Márkus László Fehérhegyi Parnasszus című kötetéről appeared first on Litera-Túra.

Krisztina, hol a te utad? – teszi fel a költő a kérdést, hogy azután a kötetben rögtön meg is próbálja megválaszolni, bár a válasz nem olyan egyszerű, hogy egyetlen vers kielégíthesse kíváncsiságunkat. A könyvben található versek meglehetősen tömörek a bennük szárnyaló gondolatok ellenére is. Krisztina keresi kutatja, boncolgatja az élet értelmét, ismerőseinek, barátainak, szeretteinek jellemét – no, nem a kifejezés fellengzős, pejoratív értelmezése szerint, hanem sajátos, mégis az egész köteten átívelő egyedi stílusban.

Krisztina, hol a te utad?

Feszül a lét
benne az élet a tétel minden este
újra és újra félem jól hallod
két hangszerem zongora hegedű
ruhasuhogás türkiz bársonytánc
nehéz bordó selymek lüktetése
metamorfózissá alakuló Hold
kővé doveri fehér kővé dermedt
kóchegedűm vigyori sétáló idő
tündedal utamon sírni zokogni kell
negyedekre üt egészet az óra
akár az anyák vásott kölkeikre
a félhangokkal nem bírok vissza
vonhatatlanul zongorista lettem
érzem a ritmust keményen ütöm
ütni akarom
mit érdekelsz sors hogy komponálsz
két hangszeren két arcom hazug
szél hátán megjelenik a varázsló
kezében cukorsüveggé válik a pálca
fehér papíron kottázott jelek
áthúzott káromlások hamis kompozíciók
minden előzmény érvénytelenítve

megsárgult papíron álmok látomások
a zöld hold rizsfogával cigányosan nevet
Chagall képén láttam a múltkor ilyet
és bolondul nevet ringyó szemében könny
vastag bőr a sarkán ki tudja mikor áztatta
spirálisan földbe ájult diólevél tánc
Krisztina hol a te utad?
azon lépkedek kezemben a tegnapi nappal
gyűrt papírok törésvonalaiban stigmáim
Mózes hatodik könyve zsírpapírra írva
Villont kajánul idéző izzadságpatak
deszkák diszkrét cseresznyeszínébe
lassan csendesülő monológgá váltan

Merre jársz önmagadban?

Kipróbáltam akár a költő sétálni síkon hegyen
haikukat írni de érdekesebbek a rönkök
zsebemben almák iszonyú a hőség

mindenhol legyek a kislányt mindez nem zavarta

a bogár ami a kék fűben mezítláb mászott
útbaigazított a kocsmánál balra fordulj
ha eltévedsz akkor ott a nagy harapós kutya
Eltévedni önmagamban szoktam

Kísért a férfiak arca mindegyik más
a napfény hozott nem tudtalak jól szeretni
rajongtam nem voltam számító okos nő
és a koszos papírjaimat elolvasták levelek
pergő zöld diólevelek mint az őrült téptem
Abelard jutott eszembe Heloison röhögtem
komédia minden színház
csak tapsolni kell

Eszter Kriszti Árpád hogy is hívnak benneteket?
lilaakác lógott az erkélyről tömött fürtökben
fekete-fehér kép az akkor egyszerű szép volt
ahogy tollasozok úszok sírok az udvaron
gyöngyöket utáltam ha nem értették Krisztinát
ködbedermedt Istenek a bennem lévő nőt
kocsonyában citromkarikával sivító malac
zöld-sárga zöld sárga kígyónak bőrháza
Nem kell szerepjáték sem pálcika emberek
miénk a Guernica vászna hátadon világol a Hold
nem tudom lezárni a sorokat pedig nem bonyolult
nem értem utam végére örök vándorrá lettem
poros utak füveit faggatom: mit láttok bennem?
állok a parton nézem a folyót virágot rágcsálok

Legnagyobb magány a madáretető nyáron
borostyán lóval arra baktatok
leszedem

Tudom, nem szokás egy recenzióban teljes verset idézni, pláne nem az elején. Azért idéztem meg  a  kötet címadó versét, mert jól példázza Mórotz Krisztina öntudatos egyéniségét, stílusát, a nagyvilághoz való én-központú viszonyulását. Minden valamirevaló művészlélek érzékeny környezetére, a vele kapcsolatba kerülő emberi lelkek rezonanciájára. Fokozottan jellemző ez Krisztina ebben a kötetben publikált írásaira. Szókimondása, merész és meghökkentő képzelettársításai, olykor igencsak egyedi szófordulatai folyamatosan fenntartják az olvasó érdeklődését.

E naplószerű írásmű négy fejezete, négy különböző mikrovilágba kalauzol el bennünket. A meglehetősen jól összeválogatott írásokból kialakult összkép, az azóta már elhunyt Nyírfalvi Károly és tőle a stafétabotot átvevő Szokolay Zoltán szakértelmét tükrözi.  Jó érzékkel nyúltak a beválogatásra kerülő anyaghoz, hogy azok tükrözzék a szerző megtapasztalásait, álmait és vágyait egyaránt. A MAGÁNYTÖVISEK, a SZÖCSKEFÖLDJE, a TULIP és a TITKOS ESTÉK fejezetek versei és prózai írásai ugyan a mának íródtak, de ez nem jelenti azt, hogy nem a jövőnek szólnak. Jól megférnek bennük valami sajátságos társbérletben – akad-e még valaki, aki ismeri ezt a  kifejezést? – a múlt esszenciái, a jelen lenyomatai és a jövő vágyai egyaránt.

Ha valamit egyáltalán a szerző szemére lehet vetni, az mindössze annyi, hogy hiányolom a könnyed, játékos stílust a kötetbe került válogatásból. Valamennyi vers és széppróza vaskos, olykor nyers szókimondással szegezi a világnak a költőt foglalkoztató kérdéseket, a bennük megfogalmazódó felvetéseket. Mondanivalójuk továbbgondolásra ösztönzi az olvasót, akár akar velük azonosulni, akár nem.

Egy recenziónak nem tiszte és nem is lehet feladata mélyreható elemzésekkel, elvont, időnként öncélú gondolatfutamokkal boncolgatni a szerző egyéniségét. Ezt meghagyom a tőlem értőbb, szakképzettebb ítészeknek. Én csupán annyit vállalok, hogy felhívjam a Tisztelt Nagyérdemű figyelmét, hogy megjelent egy könyv, amely egyedi hangvételével, merész képzettársításaival, életízű, mégis meghökkentő szófordulataival tárja elénk egy érzékeny ember érzelemvilágát egy adott korban, egy meglehetősen vegyes megítélésű társadalmi miliőben. Abban bizonyos vagyok, hogy aki kézbe veszi Mórotz Krisztina Krisztina, hol a te utad? című kötetét, nem megy el mellette szó nélkül, mert nyomot hagy benne…

Mórotz Krisztina: Krisztina, hol a te utad?
Puhakötés, 92 oldal
Szerkesztette Nyírfalvi Károly és Szokolay Zoltán
Borítóterv: Kozák Márton
Kiadó: Írmag Könyvkuckó 2017

The post Márkus László: Napló a mának – Gondolatok Mórotz Krisztina új kötetéről appeared first on Litera-Túra.

Érdekes világba vezetnek Dudás Sándor versei. Olyan világról lebbentik fel a fátylat, melyet mi – átlagemberek – csak hírből ismerünk. A hallássérültek világába. Dudás Sándor kemény, egyenes jellem, soha nem sajnáltatja magát. Verseire mégis valami különlegesen lágy líraiság jellemző, a beléjük kódolt dallamossággal vibráló világot tárnak elénk, megannyi hanggal. Lírája kézenfog bennünket, hogy új, eddig nem ismert oldaláról mutassa be világunkat, azt a világot, amelyben élünk. Minden pillanatban rácsodálkozunk az új fényekre, űj színekre, új ízekre, melyet jól nyomon követhető plasztikussággal terít elénk.

Költői repertoárja, széles látókörű, nagy műveltségű ember alakját vetíti elénk. Dudás Sándor olyannyira együtt él a természettel, hogy szinte beleolvadva tudja interpretálni a táj látványát, a madárdalt, az élővilág legapróbb neszeket is. Verseskötete változatos műfajai jegyeket visel a balladától a románcig és a népdalig. A külvilágról megfogalmazódó gondolatai beépülnek belső világába és az így kialakuló eszenciát vetí papírra, vetíti elménkbe. Maga választotta költői útján biztos léptekkel halad, versei egyenletes nívója magasra tette a mércét és ezt a szintet tartani tudja.

Érdemes megmártózni a költő gondolatvilágában, ringatózni versei ritmusára, közösen megmászni vele magaslatokat és mély szurdokokat.A kötet elolvasása után kissé más szemmel látom én is a tájat, másként hallgatom, hogy szól hozzám a természet ezernyi szólama.

A verseskötet itt olvasható: https://issuu.com/kepes/docs/dud_s_s_ndor__vers_

Dudás Sándor: Csönd, madárral
Hektográf Nyomda, Püspökladány
146 oldal
2009.

The post Dudás Sándor: Csönd, madárral appeared first on Litera-Túra.