Szín: park, nem működő szökőkúttal. A szökőkút kerek, a medence falán körben ülnek a szereplők.
Tizenöt és harminc év közöttiek, egy szereplő kivételével, aki negyvenöt éves. Ő Kúlpapa.
A játéktér a szökőkút és medencéje, illetve a körülötte levő tér.
A szökőkút kőfalán jól láthatók a sárgásbarna vonalak és csíkok, a valamikori vízcsorgás nyomai.
Kezdőkép: pirkadat, majd oldalról bekúszó reggeli fény. Háttérképnek ajánlott a park ősszel.
A szereplők karaktere, entitása, szemlélete mondanivalójukból illetve cselekedeteikből derülhet ki.
Ha a rendezői koncepció úgy kívánja, a szöveg bővíthető a játék szellemében.
A szereplők cselekedete abban merül ki, hogy mobiltelefonjaikkal vagy táblagépeikkel fog-
lalkoznak, szórakoznak, ügyet sem vetve a „külvilágra.” Mai megfogalmazásban: elvannak a kütyüikkel.
Szutymó a medence szélén ül, Dumás érkezik.

Dumás: Heló, Szutymó!
Szutymó: Csá!
Dumás: Most jöttem!
Szutymó: Ja.
Dumás: Mikor jöttél?
Szutymó: El sem mentem!
Dumás: Jól aludtál?
Szutymó: Aha.
Dumás: Nem vittek be?
Szutymó: Nem jártak erre, amúgy meg a medencében nyújtóztam.
Dumás: Valami más?
Szutymó: Tökuncsi, a nyár is elhúzott.
Dumás: Mihez kezdesz?
Szutymó: Nem tom, na haggyá már!

(Dumás leül Szutymó mellé és érintőképernyős mobiljával foglalkozik. Szutymó táblagépen dolgozik. Pár perc múlva Csömörke (lány) érkezik, okostelefonnal a kezében.)

Csömörke: Helóka, mizujs!? (A fiúk bólintanak, legyintenek) Akkor okés, leülök.
(Dumás mellé ül, mindnyájan a kütyüre figyelnek. Két perc múlva Dumás megszólal.)
Dumás: Miért vagy te Csömörke?
Csömörke: Kis butus, hát az ősöktől meg a narratívától!
Dumás: Hogy mitől!?
Csömörke: Nem akartalak megbántani, azért!
Dumás: Miért bántanál?
Csömörke: Küldöm sms-ben.
Dumás: Rendben. (Hangosan olvassa az sms szöveget) Azt mondod, amit hallottál, de nem tudod úgy igaz e! (A lány felé fordul) Figyu, Csömörke, én szeretek dumálni mindenkivel, de élőben! Fogod?
Csömörke: Nem is tudom.
Dumás: Mit nem tudsz?
Csömörke: Azt, hogy vágod-e, amikor szövegelek!
Dumás: Én mindig figyelek!
Csömörke: Rám sohasem figyelsz! A múlt héten is, azért a kék szemű, fekete bigéért voltál oda!
Dumás: Mert jól dumált. Szerinted?
Csömörke: Szerintem klasszikus, nem cool!
Dumás: Te mit szeretnél?
Csömörke: Szabadságot, függetlenséget!
Dumás: Mitől is?
Csömörke: Ettől a körtől, a szökőkúttól, a medencétől!
Dumás: Mi köt ide?
Csömörke: Te meg a Szutymó! Meg a szökőkút, meg a park, meg a fák, a padok, meg a sétány…
Puli: (Hirtelen befut) Vaúúú, láttátok?
Szutymó: Kellett volna, mi a szart?
Puli: Mi a szart, az nem zavart, ami az útkeresztnél történt? Kutyát gázolt el egy autós és lelépett!
Szutymó: Talán betépett.
Puli: Nem tépett, lépett, elhúzott!
Dumás: Mit csináltál a kutyával?
Puli: Hogy én! Semmit.
Dumás: Te is lehettél volna!
Csömörke: De hiszen ő ember!
Puli: Az ám, csak ti hívtok Pulinak!
Csömörke: Mert olyan hűsi vagy, meg vigyázol a csajokra!
Szutymó: Mért nem nézitek meg azt a dögöt? Talán állatorvoshoz kellene vinni!
Puli: Azt kellene?
Szutymó: Azt.
Puli: Csömörke, segítesz?
Csömörke: Miért pont én?
Puli: Mert te vagy itt az egyedüli nő!
Csömörke: Ja, akkor megyek!
(Puli és Csömörke el. Kanóc és Szerényke jönnek egymás mellett. Tekintetük a kütyükön. Szerényke megbotlik Dumás lábában, elesik.)
Szerényke: (még a földről) Ne haragudj, Dumás!
Dumás: Ugyan, nem történt semmi, csak nem néztél magad elé!
Szerényke: Az lehet, csak tudod…
Szutymó: Kanóc, segítsd már fel!
Kanóc: Én!?
Szutymó: Amúgy együtt lógtok.
Kanóc: Nem is, csak mindig csendesen mellém szegődik!
Szutymó: A fene egye meg, ismét én vagyok az ügyeletes segítő! Na, add a kezed!

(Kezét nyújtja és felsegíti Szerénykét, azután mindannyian helyet foglalnak a szökőkút
falán. Más fiatalok is érkeznek, egyenként vagy kettesével. Senki sem beszél, csendben leülnek vagy állva maradnak és okoskütyüiken működnek. Múlik az idő. Később Kúlpapa érkezik, hímzett
tarisznyával a nyakában. A tarisznyát részben széttárt magazinnal takarja el. Kúlpapa körbejár, helyenként csomagolt cukorkát ajándékoz.)

Kúlpapa: Vágod, haver?
Haver: Ja.
Kúlpapa: Kicsi lány, édesség? (Kicsi lány fel sem tekint, csak a markát nyújtja.) És a hálavers?
Kicsi lány: Áldmegistenkúlpapát!

(Ahogy Kúlpapa halad körbe-körbe, úgy hangosodik a hálavers, ritmikusan, szinte kórusban, majd hirtelen abbamarad.)

Ifjú költő: Folytassátok, folytassátok, boldogságon kívül mit kívántok!?
Kinyílnak ma mind a virágok, s szabadulnak majd a világok!
Hiszen nem vagytok ti vakok, de ha kell, én is odabaszok!
Áldd meg Isten a szökőkút népét, mert elvérzett egy képért…

Szutymó: Nem vagy te költő, hallod-e! Pénzed sincs, hogy költekezz, ám költözhetsz,
anyádhoz vissza!

(Puli befut Csömörkével. Lihegnek, zilálnak)

Csömörke: Szegény állat, szegény kutya…
Szutymó: Mi bajod? Puli itt van, csak nagyon liheg!
Csömörke: Nem a Puli, nem ez, a komondor!
Szutymó: Láttad?
Csömörke: Nem, azt nem…
Szutymó: Akkor mi van?
Szerényke: Talán elsétált a saját lábán!
Csömörke: Az nem lehet, elütötték!
Ifjú költő: Az nem lehet, ilyen nincs! Nem üthetnek el egy kutyát, csak azért, mert a Szökőkút
egyik mellékszereplője! Ez felháborító, sőt… hovatovább… ez egy gaztett, sőt gyilkosság!
Én tudom, én érzem, én átélem, Én vagyok a Végzet Tolla! Én ezt nem hagyom, én ezt
megírom, sőt meg is rajzolom!
Szutymó: Mért nem fotózkodsz? Készíts egy szelfit!
Ifjú költő: Igazad van, Szutymó! Szelfit készítek, egy egész sorozatot! Már látom is a fészen,
képaláírás: idézet az Ifjú költő verséből!

(Néhányan megtapsolják, majd szétszélednek.)

Kanóc: Na, láttátok!? Mondtam, hogy megtapsolják!

(Nemi szervét emelgeti, simogatja nadrágján keresztül, közben szexmagazint lapozgat)

Hú, de megdugnám! Meg én, a mamáját is, húúú! Szerényke, téged még nem dugtalak
meg!
Szerényke: Ugye viccelsz? Tudom, hogy csak viccelsz, mert különben utállak, de nem is, csak nem
jössz be nekem, tudod, és bocsi!
Kanóc: Nem kell bejönnöm hozzád, a lakásodra, bárhol elintézhetjük!
Szerényke: Mégsem! Tudod, van egy barátom, ő nagyon rendes, mindig felkészít.
Kanóc: Felkészíteni, díszíteni, cicomázni, mint a karácsonyfát? Az nekem nem megy, de figyu,
látod azt a csajszit a sétányon? Hűűű, de megdugnám!
Szerényke: Kanóc, te a seggedben hordod az eszed? Ő a polgármester felesége!
Kanóc: Naná, kisanyám! (Kanóc énekelve távozik) Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret…

(Vidéki jön, kukucskál, leskelődik, körülnéz. Szutymó észreveszi, a háta mögé lopakodik, rákiált.)

Szutymó: Kivagyte, mitakarsz!?
Vidéki: Ne… nem takarok semmit… csak hát főgyüttem.
Szutymó: Főgyütté ! Mi vagy te, daganat?
Vidéki: Há hallottam… há hogy…
Szutymó: Mit hallottá?
Vidéki: Hogy buli lösz!
Szutymó: Mi!?
Vidéki: Buli lösz a szökőkútná.
Szutymó: Anyád!
Vidéki: Borbála.
Szutymó: Borbálba?
Vidéki: Az, főgyüttem a bálba, mer hogy monták, bulibál lösz a szökőkútná.
Szutymó: Okostelód van-e?
Vidéki: Van hát!
Szutymó: És?
Vidéki: És mi?
Szutymó: Nem látom, nem használod.
Vidéki: Itt van a zsebömbe. (Zakója belső zsebéből előveszi)
Szutymó: Azta öcsém, ez má visít!
Vidéki: Ja, van benne mindenféle zene, csengettyű mög sziréna.
Szutymó: Öcsém, ez a legújabb model! Na gyere, tartok neked egy magasiskolás kurzust, seperc
alatt diplomás I T lesz belőled, és te leszel a legjobb cimbim!

(Szutymó Vidékit a háttérbe vonszolja)

Vidéki: Nálunk bim-bam!
Szutymó: Nem baj, öcsém .

(A játék folytatódik, igazából senki sem figyel a másikra. Kütyüikkel vannak elfoglalva,
időnként hangosan kommentálják a facebook eseményeit. Kanóc és Szerényke kerül az
előtérbe.)

Kanóc: Figyu, Szerényke! Te olyan lehetsz, mint a rizses csokoládé! Finom, édes és ha beléd-
hatolok, ropogsz.
Szerényke: Nem fogsz belémhatolni, nem vagy a zsánerem!
Kanóc: Honnan szeded ezt a zsán eret?
Szerényke: Az anyutól, te disznó!
Kanóc: Még nem próbáltad, nem tudhatod, milyen finom a szexuális harapásom! Ismerek pó-
zokat és nyalni is tudok!
Szerényke: Izgis lehet!
Kanóc: Na!
Szerényke: Mit na?
Kanóc: Akkor dugunk?
Szerényke: Persze, ha bedugod a farkad a szökőkút falába, megígérem!
Kanóc: Ha így megkaplak, örömmel!
Szerényke: Akkor rajta, ha megteszed, én állom a szavam!

(Kanóc lassan átmászik a medence falán ülők között. Figyelmesen körüljárja a szökőkút
terméskő burkolatát. Lehúzza nadrágja cipzárját … és úgy marad.)

Szutymó: (Kiugrik a csoportból) Figyelem, emberek, ez kinek jó? Ez nincs rendjén! Ez természetellenes! Ez Isten ellenes. Ez antiszemitizmus! Ez fasizmus! Ez minden, csak nem az,
amit én akartam! (Időközben az ülő szereplők felállnak, továbbra is csak kütyüikre
figyelnek) Menjünk, barátaim, menjünk, hölgyeim és uraim! Induljatok ti is, elvtársak a
szabadságért, a jogokért, a tiszta vizekért!

Ettől kezdve a szereplők körbejárnak a szökőkút körül. Telefonjaikat és táblagépeiket a
fejük fölé emelik, mintha transzparenseket hordoznának és ezt skandálják:
Tömeg: Tiszta vizet akarunk! Tiszta vizet akarunk! (közbekiáltások) Tisza vize legyen tiszta!
Körös, Maros … legyen takaros! Tiszta vizet akarunk! Duna vizén lefelé úszik a ladik!
Tiszta vizet akarunk! (közbekiáltás) Dráva, Száva, nyomd anyádba! Tiszta vizet…
Hang 1: Aranka, Aranka, ne hagyjátok Arankát!
Hang 2: Ki az a Bige?
Hang 1: Bánsági folyó, te tuskó!

Tömeg: Tiszta vizet akarunk! A kőfalból is vizet fakasztunk! Hogyha az kell, kaparunk, hogyha
az kell, kaparunk! Tíz körmünkre ég a munka, tíz körmünkre ég a munka!
Hang 3: Én nem adom! Tíz körmömet nem adom, hogyha kell, hát tagadom, de a tiszta vizet
akarom!
Tömeg: Tiszta vizet akarunk! Senki másnak nem adunk! Tiszta vizet akarunk! Senkinek sem
tartozunk!
Kanóc: Éljen a szabadság! Húú, de megdugnám!
Dumás: Emberek, meg kellene beszélnünk!
Csömörke: Függetlenség, egyenlőség!
Vidéki: Nem értem én, mi készül! Én csak bálba gyüttem, de asszem, szülőm izgul… végül!
Csömörke: Tiszta vizet a szülőknek!
Szerényke: Tíz, tíz, tiszta víz!
Szutymó: Vesszen a retró, vesszen a fater! Vesszen minden Alma Mater!
Tömeg: Vesszen alma, vesszen fatörzs!
Szutymó: Vesszen minden törzs gyökeres!
Dumás: Az is, aki reményt s hitet keres?
Szutymó: Vesszen mind, ki a reménytől veres!
Dumás: Hiszen, te vagy, Szutymó, itt a legveresebb!
Szutymó: No neeem! Én vagyok, aki mindig hazavár titeket! Én vagyok a szökőkút gondnoka!
Dumás: Ezért lehet eggyel több a lázadás oka!
Szutymó: A tüdőm kiköpöm, s a tököm is elsorvad, mennyi mindent megteszek értetek és napokig
várok rád egyedül, hogy visszajöjj a sivatagból!
Dumás: Miről szövegelsz, miféle sivatag!?
Szutymó: A pusztáról, hol bújdosol!
Dumás: Én nem bújdosom!
Szutymó: De igen, lélekben, és követed a lángoszlopot!
Dumás: Mindent összezagyválsz, Szutymó, Isten bocsássa meg neked!
Szutymó: Figyuzz ide, Dumás! Lélekben a lángoszlop, az egy másik dimenzió! A szökőkút itt van.
Látható és tapintható. Légyszi, beszélj róla az embereknek!
Dumás: Hülye gyerek, itt senkit sem érdekel a beszéd!
Szutymó: Ha nem beszélsz, hazamennek, és akkor nem lesz buli!
Dumás: Te is tudsz beszélni, az imént már majdnem szavaltál.
Szutymó: Senki sem hallgat a gondnokra.
Dumás: Miért nem próbálod meg? Menni fog!
Szutymó: Szoríts nekem!
Dumás: Rendben.

(Szutymó elhelyezkedik a játéktérben. Felemeli bal kezét, a béke jelét mutatja, jobbjával gesztikulál.)

Szutymó: Én… én… ide figyuzzatok!
Kanóc: (a szökőkútból) Nyomjad, Szutymó!
Hangok: Szutymó, Szutymó!
Szutymó: Én Szutymó, a szökőkút gondnoka, megígérem nektek, működővé teszem a szökőkutat,
és tiszta vizet öntök a virágokra!
Kanóc: (közbekiált) A pohárba! Tiszta vizet a pohárba!
Szutymó: Az kevés! Én nem érem be kevéssel! Én idehozom nektek a Duna vizét! Idehozom az
összeset, Németországtól a Fekete-tengerig! Én Szutymó azt is megígérem…

(Szutymó szavait elnyomja a tömeg skandálása.)

Tömeg: Tiszta vizet akarunk! Tiszta vizet akarunk! (Közben megérkezik Kúlpapa és marék-
számra szórja a „cukorkát” a tömegbe. Dumás Szutymó fülébe súg.)

Szutymó: Elvezetlek titeket, csak mondjátok meg, hova! A forráshoz vagy a tengerhez!?
Hangok: A forráshoz! A tengerhez! A forráshoz! A tengerhez!
Szutymó: Irány a tenger! Kövessetek!

(A szereplők továbbra is körbejárnak a szökőkút körül, közben skandálnak. Fokozatosan
zene nyomja el a szereplők hangját. A játéktér elsötétül. Amikor a szín kivilágosodik,
Kanócot látjuk, megmeredve a szökőkút tetején. Maszkot visel. Dumás a medence falán
ül.)

Kanóc: Szólnál a mentőknek, kérlek!?
Dumás: Hű, de finom lettél, kérlek!
Kanóc: Nem baj, szépen kérlek, tiszta szívből!
Dumás: Még gondolkodom!
Kanóc: Ne már, húsz órája szenvedek ettől az álarctól! Mintha hozzám nőtt volna, nem tudom
levenni!
Dumás: Járni tudsz, besétálhatsz a legközelebbi kórházba.
Kanóc: Azt hiszed, itt ücsörögnék a kút tetején, ha járni tudnék? Megmeredtem, ember, lebénul-
tam! Kérlek, segíts!
Dumás: Elárulnád, mi a gyomorbántalomnak tetted fel azt a maszkot!?
Kanóc: Nem én tettem fel. Valahogy rám került. Akkor vettem észre, amikor mindenki elment
Szutymó után.
Dumás: Ha nem vetted volna észre, a buliban többen álarcot viseltek!
Kanóc: De nem álarcos bál volt, és ők hogyan vették le!?
Dumás: Nem vették le, úgy követték Szutymót.
Kanóc: Te miért nem mentél?
Dumás: Nem tudom. Nem vagyok béna, de képtelen vagyok felállni!

(Szerényke sietve jön, okostelefonnal a kezében. A mobilra figyel, nekimegy Dumásnak
és az ölébe pottyan.)

Dumás: Szerényke!? Jól bejöttél!
Szerényke: Igazán? Ezt nem csak úgy mondod?
Dumás: Kiütötted a kezemből a telót!
(Szerényke továbbra is Dumás ölében marad.)
Szerényke: Jaj, bocsi, talán dumcsizhatnánk egy kicsit!
Kanóc: Szerényke segíts, kérlek! Lebénultam, hívd a mentőket, légyszi!
Szerényke: Én? Hol van Szutymó?
Kanóc: Ugyan már, béna vagyok és csuromvizes a seggem!
Dumás: Ne túlozz, Kanóc!
Kanóc: Esküszöm anyámra, apámra, esküszöm a szívemre! Működik a szökőkút!
Szerényke: Akkor csoda történt!
Dumás: (Szerénykéhez) Megnézzük?
Szerényke: Nézzük meg!

(Szerényke kimászik Dumás öléből és mindketten felállnak. Egy ideig a szökőkút
medencéjébe bámulnak.)

Szerényke: (felkiált) Srácok, itt egy hulla, arccal lefelé! Szegény belefulladt a szökőkútba!
Nézd már Dumás, ez nem a Szutymó!?
Dumás: (megfordítja a hullát) Nem, ő nem Szutymó. Ő Kúlpapa!
Szerényke: Akkor hol van a gondnok? Hol van Szutymó?
Kanóc: Útban a tengerhez!

(Messziről mentő és rendőrautó szirénája hallatszik)

Dumás: Lelépsz velem, Szerényke?
Szerényke: Hozzád?
Dumás: Akár hozzám is! (Szerényke belekarol Dumásba és elindulnak)
Kanóc: Könyörgöm, ne hagyjatok itt egy hullával! Ha leléptek, én mindent elmondok!
Esküszöm a szívemre, mindent elmondok!

Szín elsötétül. A sötétben villogó kék fények és a szökőkút csobogásának hangja
fokozatosan erősödik.

*Első közlés

The post N. Czirok Ferenc: A szökőkút appeared first on Litera-Túra .

„…nélküled munka az és bánat.”

Már kifogyott az alázat, Uram, ahogyan ott
vizekben kevesednek halak. Egyetlen gyászom van,
magamért, magamért fekszem hanyatt. Zuhanok
gazban, muharban, földön, hagyom, a kék ég ledöntsön.
Cigányok adnak-vesznek, gyönyörûszépek, árnyékom
árnyéknál sötétebb. De az én gyászom elfogyott,
Uram, alázatomnak ára van. Velem piacolj, ha mersz,
Uram! Kereskedj kölök Ferenccel, ez európai
lelenccel. Már árnyék vizében álló vadak,
cigányharcsák és menyhalak várják ott, Uram:
föléjük erdõt, vizeket odahozzak! Ott a csontból is
elritkult az alázat, hazának ritkuló vázat, üres
vadont kicsoda nevezne?
Nélkülem szégyen ott a vadászat, munka az ott és
bánat. Ott a szó már csak másnapos büdösség, üdvösség
és igazság döglik a nyelveken, mint a gomba.
Hûségesebb már a hazugság is ott, Uram.
Míg az embernek története van, õk lesik lovaim futását.

Végül maradtam némaságban,
szavaktól fekete fészek a szájam.

Látom paripám futását, röpít erdõvel, folyóval szembe,
szolgáló vadakkal, gyerekkorommal szembe. Nyugatról el a tengerig léptet velem lovam, és velem keletre el-
rohan a fellobogózott történelem.
Ha én, akkor tenyérbe homlok. Ha én, csak erek,
gépben elfoszló kábelek. Ha én, akkor magamra romlok.
Ha én, sem én, se más, csak a növekvõ elmúlás.
Ha más, ám behangolt húrok, mikre vigyáz a kotta.
Ha más, a kulcsot valaki kilopta.
Ha én, akkor magamba fúlok.
Egy tudás van hátra, a véges szép tudása,
nem ütök senki másra!
Alattam Alföld és Mátra, fölöttem bokányi kékség.
Mintha õszben csattogó óriás ponyvát akarnék
leszorítani
hasammal, ágyékkal, térddel, mintha pitypangléghajót
akarnék õrizni iszonyatban: ne kopaszodjon! Mintha
folyók
holtágában állnék szájamig, és a sötét vízre rá-
kiáltanám a bibliát, meginduljon jobbraát meg balraát,
büdös lé ömöljék akár tüdõm ágaiban.
Így inaskodnak társaim, járnak dobozka-betlehemmel
s valami létlen fegyelemmel hitetnek országot, mi nélkül
szavaink: gyûrt ponyva, szaladó pitypang, megállt folyó.
Boldog, ki itt akarhat újat, fújhat trombitát, indulót.

[Alföld, 1982]

Je suis

*

A fejedelem kérdez

Mi az ember, Uram, hogy úgy felmagasztalod?
Ülsz szomorú, bûzös bérletedben,
hosszú halálunk nézed, szemed se rebben,
ha eged haldoklik, vigasztalod.

Visszavetted minden bibliánkat,
büdös fészekké tetted a szánkat,
Téged valami kópéság rángat:
szavunk helyett reánk köpsz miatyánkat.

Jelentésekkel kövér az asztalod.

Apánk helyébe cigányunk lettél,
bennünket sosem szerettél:
görbe és kóbor lett az ember,

meddõ most minden, mint november.
Ne kérdezzen, ki szólni sem mer:
mindeneket lábai elé vetettél.

Mindeneket lábaink elé vetettél,
s íme, nem a fogak halála ez,
nem torok-, garaté. Csak az ének csorbasága lesz:
dolgozik szorgos arató, Uram, Te senki lettél!

A rajzot kezem rajzolta, szereplõ benne senki.
Csontgolyóból lesz földgolyó, tanítom magam teremni.
Mint pontos célokra szélledõ héja, látok.
Te nem figyelsz, hát magam vigyázok.

Figyelem eged tekintetét,
kihúzom magam, nem adsz, ország és ember nem ad,
építek magamból forradalmat.
Figyelmet és hatalmat.
És szépítem létem át-meg-át,
mint gyártmányod, kinek elé vetetted
mezõnek minden állatát.

Lábai elé vetetted mezõnek minden állatát,
így csak a himnusz fog haldokolni,
a költõ csak bûzleli fiad halát,
õmaga üzemképtelen, ócska holmi.

Hát vagyok nélküled inkább: kék szemû állat,
bennem a szavak tisztán megállnak,
mondják a jelentés dalát, szebb ez,
mint gyilkosságokat nem megtorolni.

Jobb ez, mint minden bocsánat,
mert akármit teszek e világon,
járkálok györgy- és johannalángon

mi vagyunk örök, egyszeri álom,
a Te léted is csak én vigyázom,
Te: Nélkülem munka és bánat.

Mert akármit teszek e világon, nélküled
munka az és bánat.

[Rákóczi Ferenc Fejedelem vadászimádsága:
Mi az ember Uram, hogy úgy felmagasztalod.
Mindeneket lábai elé vetettél… /…mezõnek minden állatát. /…Munkára születtem,
munkában telik gyönyörûségem…
Mert akármit teszek e világon,
nélküled munka az és bánat……………………….]

[Ebgondolat, 2003]

Mit játsszunk – az igazat, csakis az igazat

*

Földközi kikötő

megjön Hemingway
Bikák dögölnek, halnak halak.
Halállal jelöl porond,
rendházban húzó árny-alak
földszintmagasból udvarra ront
és kivont pincekulccsal rémít kölkeket.
Homok issza a szomjas, sűrű vért,
szomját oltja a hűlt homok, ahogy
isten tölti a lelkeket
elérve a vékony telért, ahol
fölfénylik légző horizont,
ahol megépülnek múló templomok,
kikötőkbe süllyedt kártyavárak:
halálra horgonyzott fáradt
hajók, kik dőlő oldalukról
halakra rozsdát szitálnak:
ember jövőjét rajzoló romok
idők végtelenjére kiszögezve.
Soha már nem mozduló hajók
hajló ég alatt fúlni valók:
a Tenger tüdeje megszakad.

Egzekúció

The post Fábián István versei és grafikái appeared first on Litera-Túra .

Kovács Emil Lajos 1967. július 4-én született Szatmárnémetiben. Itt végzete el 1985-ben a Művészeti Iskolát, festészet szakon. Tanára Paul Liviu volt. 1987-től a Szatmári Alkotóház tagja, 2001 és 2009 között ennek elnöke is volt. A Nagybányai Északi Egyetem festészeti szakán 2011-ben szerzett diplomát. Tanárai Nicolae Suciu, Anghel Negrean és Kovács Bertalan voltak.

Alkotótáborok

Béltek, Felsőszelestye, Havasgáld, Súgág, Vámfalu, Avasfelsőfalu, Orlát, Nyíregyháza, Szinérváralja, Orgovány, Mezőmadaras, Hajós, Monó, Hadad, Leptokaria, Söjtör, Miskolc, Nagymegyer, Gelse, Csenger, Kapnikbánya, Felsőbánya, Lakitelek, Szabadka, Somogyvámos, Palics, Vaja,Nagytarna

Egyéni kiállításai

• 1996-tól évente Szatmárnémeti
• 2001, 2002, 2006 Csenger
• 2003, 2007 Nyíregyháza
• 2004 Kecskemét, Fehérgyarmat, Nagykároly
• 2005 Nyírbátor, Marosvásárhely
• 2007 Felsőbánya, Nagykálló, Budapest
• 2008 Orgovány, Gyöngyös, Budapest
• 2009 Felsőbánya, Székesfehérvár
• 2010 Dunaújváros
• 2011 Budapest
• 2011 Ópályi
• 2012 Veszprém, Marosvásárhely, Jánok
• 2013 Szepsi, Péder, Tornalja, Szilágysomlyó, Miskolc, Stuttgart, Budakeszi, Nagybánya
• 2014 Budapest, Szeged, Kapnikbánya, Színérváralja
• 2015 Budapest, Lőkösháza, Kolozsvár,^] Debrecen, Pécs, Nagybánya
• 2016 Felsőbánya, Máramarossziget
• 2017 Piliscsaba, Budapest, Kolozsvár, Brüsszel, Gyula, Nyíregyháza, Nagybánya
• 2018 Marosvásárhely

Közös kiállítások

• 1988 Bukarest
• 1997, 1998, 2000, 2012 Gyulafehérvár
• 1996 Braila
• 1997 Nagyenyed
• 1997 Félix-fürdő
• 2003 Marosvásárhely
• 2003-2012 Orgovány
• 2008 Csenger
• 2011 Gyergyószentmiklós
• 2011 Bécs
• 2014 Nagykároly, Budapest
• 2015 Nagybánya
• 2017 Nyíregyháza, Kolozsvár
• 2017. Brüsszel

Kovács Emil Lajos

Első hó (Kőszegremete)

Őszidő (Felsőbánya)

Vihar (Monó)

Őszi derű (Hadad)

Napfényes boglyák (Ráksa)

Bujkáló falu (Turcibánya)

Árnyékban (Mezőmadaras)

Vörös feleselés (Mezőmadaras)

*Első közlés

The post Márkus László: Nagybánya szerelmese – Kovács Emil Lajos appeared first on Litera-Túra .

The post Veress Tamás versei és grafikái appeared first on Litera-Túra .

Tari Eszter kortárs festőművész. Festményei egy részének alapmotívumát a jávai batik művészet inspirálta. Művészeti oktató és kutató is egyben, aki DLA-fokozatát a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskolájában (PTE MK DI) védte meg. Sokat utazik, s tanulmányi célból jelentős időt töltött el Indonéziában. Tanított például a PTE MK grafikai műhelyében és az indonéziai Sebelas Maret Egyetemen. Önálló kiállításai voltak az Egyesült Királyságban, Indonéziában, Magyarországon, és Spanyolországban. Művei többek között a következő gyűjteményekben találhatók meg: Antal-Lusztig Gyűjtemény, Indonéz Nemzeti Galéria, OHD Modern és Kortárs Indonéz Művészeti Múzeum és a Ngayogyakarta Hadiningrat Szultanátus.

Az interpretáció az alkotásokhoz képest mindig feltételes; lehet nyitott, inspiráló, további kutatásokra serkentő, és lehet belelátó, bizonyos jelentéseket egyértelműen rögzítő, de lehet indokolatlanul lekerekítő, sőt, erőltettet, belemagyarázó is.  T. E. képei sokértelműek és olykor talányosak, éppen ezért számos interpretációs lehetőségre adnak módot. Ezért itt csak a hangsúlyosnak tűnő elemeket igyekszem előtérbe állítani.

REPETÍCIÓ ÉS JÁTÉKOSSÁG

Ami első pillantásra Tari Eszter műveiben szembetűnő, az a jelenvalóságra- és az átlényegítésre való törekvés. Jelen lenni abban az értelemben, hogy kapcsolatba kerüljünk a valósággal, s átlényegíteni abban a reményben, hogy közelebb jussunk a titokhoz, a valóság belső szerkezetéhez.

T.E. újabb képein az ismétlődő, szórt díszítő elemek (többnyire stilizált organikus alakzatok) egymást keresztező körvonalai kaotikus vonalhálózatot hoznak létre, mely a hullámzó víz, a végtelen tenger atmoszféráját idézi fel bennünk. Mindenesetre – még abban az esetben is, ha nem ragaszkodunk mereven a víz képzetéhez –, egy áramlásszerű, mozgásban lévő közeget sugallnak fantáziánk számára. A szabad lélegzet, a friss, felpezsdítő levegő képzete éppen ezért egyaránt jellemző vonása Factor- , Intro- és Factor-Organic sorozatának.

Fontos momentum továbbá, hogy T. E. repetíciós eljárása elsősorban abban különbözik a díszítőművészetben megszokott eljárásoktól, hogy a mintázatok nem geometriailag követhető szabályszerűséggel ismétlődnek, hanem egy kötetlenebb, játékosabb elrendezés alapján – melynek a véletlen esetlegesség is fontos alkotóeleme lehet – töltik ki a rendelkezésre álló képfelületet.

Az ismétlődő motívumok táguló mintázata jól ismert jelenség a díszítőművészetben, a folyamatos vagy variábilis ismétlődés képi jelenségének természetesen kultúrákon átívelő, szimbolikus jelentése is van: nevezetesen az, hogy a különböző megjelenési formákban ugyanaz a mindent átfogó szellem (összekötő szerkezet) nyilvánul meg, s bizonyos értelemben ezért lehet jelen az egyben a sok, és, rejtett módon, a sokban az egy.

A káoszból születő rend kulcsa furcsa módon éppen az ismétlés műveletében rejlik. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy egy alakzatot vagy mintát megismétlünk, máris egyfajta szabályszerűséget követünk. Ebből adódóan nem lehetséges az, hogy egy mintának ne legyen valamifajta logikai konstrukciója, még akkor sem, ha ez a minta nem geometrikus, hanem organikus, tehát valamely természeti formát utánzó, azt stilizáló, lágy vonalvezetésű alakzat, vagy ún. fantáziaforma.

TÁGULÓ ASSZOCIÁCIÓS TÉR

T. E. kezdeti törekvései, a jelenvalóságra és az átlényegítésre való törekvés, mondhatni, elmélyültek és kiteljesedtek az utóbbi évtizedben. Nem kis szerepe van ebben indonéziai kutatómunkájának majd ottani tanári tevékenységének is. Képi motívumainak rokonsága a jávai batik motívumokkal mindazonáltal inkább érzelmi, hangulati természetű, mint formai jellegű. A reggeli esők frissessége, a nedvessé vált tárgyak láthatatlan párolgása, s általában egy rejtett, természetes összhang, mely letompítja a harsány felületeket, de mégis csillogóvá teszi a különböző színeket, mindez benne van abban a hangulatban, amit legutóbbi képciklusai, s ezek között is különösen aFactor-Organicképsorozat sugároz.

Simbion IV. 2009. Pécs (Hungary) – Yogyakarta (Indonesia)

T. E. különböző jelentésszinteket hordozó alkotásai ugyanakkor továbbra is a transzformáció, az átfordítás képi lehetőségeit kutatják folyamatos perspektívaváltások közepette. A szélesebb összefüggések közé helyezés igényeTarinál abból is fakad, hogy alkotói hozzáállása szükségképpen túlhalad a különböző kultúrák szeparációs törekvésein, s egyértelműen az Egészet vállaló – s annak művészileg elkötelezett –, szintéziskereső én origójából ered. Képeinek motívumkincsében a konkrét formaelemek mellett egyre inkább előtérbe került sajátos, non-figuratív eszköztára is. E kettő ötvözéséhez azonban – ami egyébként aFactor-Organic sorozat különleges ismertetőjegye – rendhagyó bátorság kell, más szóval, az önprovokációnak egy olyan sajátos szintje, amelynek segítségével az alkotó újra és újra ki tud bújni az általa teremtett, megszokott biztonságból.

T. E. rendkívüli találékonysággal képes egyszerű használati tárgyakat átalakítani, megváltoztatni annak érdekében, hogy e tárgyakhoz fűződő hétköznapi képzetek kényszerét megtörje, s merőben új jelentéstartalmú esztétikai tárgyakat, jelenségeket hozzon létre, ilyen az Élet / Life, 2004 című alkotás is.

Élet | Life. 2004.

A címadás, amellett, hogy elég tágértelmű ahhoz, hogy a befogadó közönség szándéka szerint értelmezhesse a mű tartalmi vonatkozásait, itt mindenesetre úgy is segítheti a nézőt az értelmezésben, hogy a „verbális ellenméreg” szerepét játssza. Ez esetben tehát az alkotó – a tőle megszokott játékossággal – éppen azt sugallja, hogy az „Élet”, a realitás mindig más, mint amit általában a dolgok természetéről gondolunk, vagy tudni vélünk.

A SZÖRNY-MOTÍVUM

A Factor-Organic képsorozat néhány olyan új elemet tartalmaz T. E. munkáiban, amelyek korábban még nem voltak jelen, ilyen például a jellegzetes krokodil vagy szörny-motívum is (Factor-Organic II-III-IV). A nagy áramlásban helyi ellenáramlatként (lokális turbulencia) megjelenik a víz elemhez tökéletesen alkalmazkodó – s éppen a rejtőzködő képessége miatt veszélyes – krokodil.

A szervesség, a nagyobb, teljesebb közegbe való illesztés művelete azonban itt is kellőképpen metaforikus marad, mintegy jól érzékeltetve azt a körülményt, hogy a világ tele van bizonytalansággal és ellentmondásokkal. A művészi kihívás egyértelmű: hogyan lehet az élet abszurditása által szétszabdalt és elidegenedett valóság-elemeket ismét szerves összefüggésbe hozni? T. E. a maga festői eszközeivel természetesen erre nem ad konkrét választ, mindenesetre azt sugallja, hogy közelebb kell mennünk a dolgokhoz ahhoz, hogy fel tudjuk függeszteni előítéleteinket és felszínes minősítgetéseinket. Hiszen a természet önelvűségét, eredendő titokzatosságát, saját törvényeinek megfelelő változásait csak az egyre kifinomultabb megfigyelések révén ismerhetjük meg.

Tari Eszter: Factor-Organic II.

AZ EMBERI TEST MINT DÍSZÍTMÉNY

Az átlényegített emberi test szintén új módon jelenik meg e sorozat képein. T. E. sajátos vonalhálózatával mintegy beleszövi az egyes, kiemelt testrészeket (fej, kézfej és lábfej) egy dinamikus, megtartó közegbe, amely végső soron a “nagy áramlás” (Életfolyam) hálózatát alkotja.

Nem kell feltétlenül művésznek lennünk ahhoz, hogy megérezzük, a lábfej meztelensége olyan, akár az egész testté. Valójában megdöbbentő az a közvetlenség, ahogy egy csupasz lábfej – amennyiben figyelmünket csak rá irányítjuk – tulajdonosáról „mesélni” tud. Ugyanez a teljes-értékűség vonatkoztatható a kézfejre és természetesen kiemelten a fejre is. E három testrészletben külön-külön is leképződik az ember sors-faktora, legbensőbb lényege. T. E. akár ösztönösen, akár tudatosan, de tudja ezt, éppen ezért alakábrázolásaiban kizárólag csak e három részlet megjelenítésére támaszkodik. Kompozícióiban így egyszerre van jelen a nagy áramlás (kozmikus szerkezet) és a hétköznapi életre jellemző tárgyiasság, testszerűség.

A Factor-Organic sorozat éppen abban egyedülálló, hogy két különböző fokon stilizált világot kapcsol össze, azaz egyesíti a figuratív és a non-figuratív, tehát a nemábrázoló és a konkrét művészet jellemzőit. A nonfiguratív művészet általában az ábrázolásnak csak egy-egy részletére koncentrál, a formára, a színre, a mozgásra. Ilyenkor áll elő az a helyzet, amikor a műalkotás puszta ornamentikaként vagy konstrukcióként is értelmezhető.

Tari Eszter: Factor-Organic VI-V.

Az emberi test ilyen mértékű átlényegítésével kapcsolatban érdemes megemlíteni itt egy korai előd, a holland Hans Vredeman de Vries, festő, mérnök és építész rendkívül változatos kariatida terveit (Recueil de cariatydes, Antwerpen, 1565).

Vredeman de Vries olyan oszlopokat vagy pilléreket helyettesítő női szoboralakokat (Kariatidákat) tervezett, melyek az épület egésze szempontjából díszítőelemként szerepeltek. Ezekben a szobortervekben a fej mindig állandó elem, de gyakran megmarad a kéz formája is. A törzset és a lábakat pedig gyakran növényi- vagy természetközeli formák helyettesítik. Ez a merész vizuális és gondolati játék az emberi testtel T. E. munkáiban is felfedezhető. A díszítmény jellegű testábrázolás ugyanis nem a sematizálás (ehhez elég lenne néhány egyszerűsített forma), hanem az organikus gondolkodás, az egész-elvűség ismertető jele.

Hans Vredeman de Vries: Recueil de cariatydes, Antwerpen, 1565

Érdekes momentum lehet még, hogy míg más művészeknél a díszítmény jellegű testábrázolás élesen különválik az átlényegítéstől (vagy ez, vagy az valósul meg) – lásd például a kortárs Jon Eric Riis: Icarus #3, 2002 című alkotását, vagy Max Ernst: The Garden of France / Franciaország kertje, 1962 című képét –, addig T.E. mindkettőt egyszerre érvényesíti festményein.

Jon Eric Riis: Icarus #3, 2002 – Max Ernst: The Garden of France, 1962

T. E. festészete tehát aFactor-Organicsorozattal fontos állomásához érkezett. Azzal, hogy átlép a kialakult konvenciókon – és egyesít két korábban összeegyeztethetetlennek hitt világot – bizonyos értelemben minden ebbéli alkotása kihágás, s a hagyománynak való ellentmondás. Különösen érvényesnek érzem e megállapítást T. E. Factor-Organic I. című önarcképére, amely az avatatlan szem számára, meglehet, csak zavarba hozó talány marad. Aki azonban egy kicsit is túlpillant a világ felszíni jelenségein, értékelni fogja ezt a több jelentésrétegű, ám alapvetően spirituális önvallomást.

Tari Eszter: Factor-Organic I.

AZ ALKOTÁS TÉTJE

A fentieket javarészt a többi sorozatról is elmondhatnám. Amiben azonban a Factor-Organic sorozat egyedülálló, s ahogy azt a bevezetőmben már jeleztem; T. E. két különböző fokon stilizált világot kapcsol össze, azaz egyesíti a figuratív és a non-figuratív, tehát a nemábrázoló és a konkrét művészet jellemzőit. S ez újabb bizonyíték arra, hogy festészete annyiban spirituális, amennyiben kutató és felfedező jellegű.

A nonfiguratív művészet általában az ábrázolásnak csak egy-egy részletére koncentrál, a formára, a színre, a mozgásra. Ilyenkor áll elő az a helyzet, amikor a műalkotás puszta ornamentikaként vagy konstrukcióként is értelmezhető. E művészeti felfogás művelője és első komoly teoretikusa, Kandinszkij, valóságos szellemi forradalmat robbantott ki azzal, hogy megszabadult a konkrét formákat ábrázoló művészi tradícióktól. Nem is beszélve a különböző konstruktivista mozgalmakról, amelyek alapelveiket az építészetben és az iparművészetben is módszeresen alkalmazták, főként a német Bauhaus. A szobrászatra kiterjesztett absztrakció első művelői pedig – nem véletlenül – a legmerészebb dadaisták voltak.

A konkrét elemeket még csak nyomokban sem ábrázoló “abszolút” művészet tehát Tari értelmezése szerint nemcsak kitágította a képzőművészet eszköz- és formatárát, hanem egyben új utakat is nyitott a még átfogóbb – dogmákat és kánonokat idézőjelbe tevő – szintézis-lehetőségek felé.

*

TARI ESZTER képzőművész

Pécsett 1976-ban született. Jelenleg családjával együtt Indonéziában, Jáva szigetén él, és a surakartai egyetemen (Universitas Negeri Sebelas Maret) tanít és alkot.

FONTOSABB EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK

2001 Három x 6, Hungária Biztosító Rt., Pécs

2001 Café Dante, Pécs, Heriyanto színházi rendezővel

2001 Ifjúsági Ház, Budapest

2002 Startvonal, Vigadó Előcsarnok, Budapest

2004 Vanitatum Vanitas, Közelítés Művészeti Egyesület Galériája, Pécs

2004 Vaszary Képtár, Kaposvár, Fujisaki Tomoko keramikusművésszel

2006 Retorta Galéria, Budapest

2007 Kekuatan Warna, Közép-Jávai Kulturális Központ Művészeti Galériája, Surakarta,       Indonézia

2009 Indonéz Köztársaság Budapesti Nagykövetsége, Budapest

2009 Rendezett Káosz, Danubius Hélia Hotel, Budapest

2009 Rendezett Káosz, Pécsi Kisgaléria, Pécs

2010 Dimensi Warna, Francia Kulturálsi Központ Yogyakarta, Indonézia

2010 Dimensi Warna, Santra Putra Galéria, Ubud, Bali, Indonézia

2011 Ceterum Censeo, Gebauer Galéria, Pécs

2011 Color-Dimensión, Galeria Zero, Barcelona, Spanyolország

2011 Verziók, Magyar Kultúra Alapítvány, Budai Vár, Budapest

2011 Indonesia Kontemporer 2011, SOAS, London, Noel Dyrenforth batikfestőművésszel és Gatot BambangWidjanarko szobrászművésszel

The post Kovács Gábor: Bevezető Tari Eszter festményeihez appeared first on Litera-Túra .

Anakreon:

Gyűlölöm, azt aki telt kupa mellett,bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt ,aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít. (ford.:Radnóti Miklós)

The post Búzás Tünde festményei appeared first on Litera-Túra .

BAH

A nyíló harmonika
ajtó reflexében villant
meg a jellegzetes papír
kávéspohár a motorháztetők
erdejében azután csukáskor
megint de a hozzá tartozó
kacskalábú asszony csak
jóval az indulást követően
az ablakokon át ahogy
a meglóduló kocsisor
közepén kereste
a kenyerét
a kiutat.

BAH

STELLA

Figyel
a sötétben a
néma október
díszletei közt elnézi
a holdat az előtte úszó
felhőkkel az érte
nyújtózó fenyőgallyakkal
és nem jut eszébe a
név a festő neve Csabi
biztosan a szembezoliék
műanyag homlokzatborítását
elemezné hőhíd
szempontjábol ő meg a
német romantikát láttatná
a pillanatban ha képes
lenne kinyögni
a nevet a tücskök ma
hallgatnak talán az esők
miatt csak egy percen
valahol a nádban behunyja
a szemét és a Stellába
kortyolva segítségül
hívja a kollektív
tudást sok év
kallódás után mostanra
érzi hogy otthont
talált mintegy
belehanyatlott ezekbe az
erkélyen álló fonott
karosszéknek álcázott
GPS koordinátákba
vele örül
Caspar
David
és Friedrich

HELYZET

A hátsó kijáraton
át sietnek a parkolóba
idegesen egymás szavába
vágnak még sosem láttam
őket ilyen idegesnek
kezükben ipari konyhai
eszközök kapkodva
rámolnak be az egyterűbe
elől az étterem bejáratában európai
nő áll befele néz kínai beszédre
magyarul válaszol a konyhát
akarja látni kihátrál az autót
akarja kinyittatni tudni
akarja mi van benne ők
hárítanak összedolgoznak
nekem mennem
kell tovább

The post Veress Tamás versei és grafikái appeared first on Litera-Túra .

Zvolszky Zita kiállítása a siklósi vár reneszánsz termeiben . 2017. október – 2018.március.

„Csak attól jöhet igazi cselekvés, aki szabadon vállalta,
hogy cselekszik, és vállalni tudja ezért a felelősséget is.
Csakhogy a szabadság vállalásának – ma is, mint mindig –
tragikus ára van, és a tett szabadsága ellenállásba ütközik;
megjelenik a tragikum, a cselekvés tragédiája – és
e tragikumot vállalni kell! Mert mi másnak kellene lennie a
művészetnek, mint a katalizátorának mindazoknak a robbanási
lehetőségeknek, amelyekben az önmagát megteremtő és kirobbantó
tragédia transzcenzusa megszerveződik!
Nyiss utat a kétségbeesésnek!” – fogalmazott Érmezei Zoltán (1955-1991)
a Pauer Gyula nagyatádi tábláihoz írt cikkében[1].

Valóban. Riasztó felelősséggel ruház fel valamennyiünket az, hogy tökéletesen tisztában vagyunk választásaink, döntéseink önkényével. A fogyasztási fétistárggyá váló Marilyn Monroe öngyilkossága éppúgy további alkotásokhoz vezetett, mint a Vörös Kína kulturális forradalma, a végtelen számú kulturális spekuláció a Holokauszt és Hirosima utáni időszakból, amely a lehetséges tömeghalál, a járványok rémségeivel, félelmével volt beoltva. A műveken szerepelnek a tömegtermelésre hivatott reprodukciós technikák, a sokszorosítás, szerialitás tényei, miképpen a régi vágású hitnek és bizalomnak a nyomai az egyedi, kézzel megcsinált mesterművekben. Emellett itt van a dokumentációja a modern természeti és társadalmi katasztrófák történetének is. Egy repülőgép lezuhant 1962. június 4-én, 129-e haltak meg. Festmény-újságcímlap készült az eseményről. 1980. november 23-án a nápolyi földrengésről képet festettek, ott tízezer ember halt meg. A halál legújabb kori változatainak tágas leltárával nyugtalanítottak a művészek, amikor számba vették a gyilkoló fegyvereket a revolverektől a késekig, az autóbaleseteket, a magas házak összeomlását, öngyilkosságokat, ételmérgezéseket, vagy olyan speciális technikai rémségeket, mint az atombomba robbanása vagy az elektromos szék.

Holokauszt II A fürdő 2015

Létrehozták a veszélyeztetett „fajok” művészi – esztétikai értelemben nyugtalanító antológiáját is. Nyomukban utalásokkal rendelkezünk a földi természet, gazdaság és emberi élet megőrzését hirdető mitikus alakokról, mint a Mikulás, vagy ellentéte, Drakula gróf, Uncle Sam és Miki egér. Ma már nincs kétsége senkinek afelől, hogy ezekben a figurákban a jól és rosszul gondolkodó lények jelennek meg, kulturális idolok, egy korszakhoz tapadó jelképes értékű jelek. Ilyen jelentésekkel rendelkezik az Utolsó vacsora, a dollár bankjegy, a sarló és kalapács motívum. Ehhez kapcsolódnak az erőfeszítések nélkül létrehozott rajzok ezrei, amelyek feltérképezik az ötvenes és nyolcvanas évek lehetséges képi jeleit Ezékieltől, Krisztustól Buddháig, a mell protézistől a homoszexuális férfiszexig. Nem kerül el/meg a művészet manapság egyetlen esszenciális alappontot sem, bárha azok a korábbi tájkép, vagy portréfestés, esetleg csendéletfestés kategóriáihoz tartoznak. Birtokba vesz minden tematikát, saját nyelvi készségeinek szempontjából vizsgálja a bennük lévő lehetőségeket. Létrehozza aztán magának a korszaknak a nyelvezetét is, a mostanáig eltelt néhány évtized vizuális közlésmódját. Amelyhez Zvolszky Zita munkái elidegeníthetetlenül tartoznak.

2017. október 5-én a Siklósi Vár Galériában megrendítő mondatokkal vezette be az alkotó, Zvolszky Zita Angyal – Ember – Áldozat címmel összeállított kiállítását. Siklóson 1944. április 26-tól a német megszállás szomorú következménye volt, hogy május közepéig gettókba zárták a járás zsidóságát, majd deportálták őket németországi megsemmisítő táborokba. A Siklós polgári lakosságának jelentős részét kitevő zsidók közül nagyon kevesen tértek vissza. Az ő emléküket is felidézve rendezte és nekik ajánlva mutatta be Zvolszky Zita, a siklósi születésű festőművész a vár reneszánsz emeletének három termében rendezett kiállítását.

Nem egészen egyszerű feladat annyi műfaj, annyi forma, a Zvolszky Zitával és velünk együtt művészi alkotómunkát folytató csoport közegében érvényesen érvényesíteni egy kiállítás mondanivalóját, miközben körülvesz bennünket egy rettenetesen bizonytalanul rögzíthető fogalom, élmény: a „kortársságé.” Látjuk a sokféle forrásból táplálkozó problémahalmazt. Méret, irányulás, anyag, funkció-felfogás és világnézet szerint is az. De aki ebben a mostani tizenéves művészeket és százéveseket is magába fogadó térben él és alkot, az mind kortárs. Ezek a fiatal és idős muzsikusok, balett-táncosok és fotográfusok, installálók és videókészítő konceptualisták, a határterületek intermediális gyűjtögetői és gyújtogatói nemcsak egymás kortársai, hanem a közönségüké is. Ugyanakkor Zvolszky Zitával és e sorok írójával együtt kortársai azoknak az örök életre ítélt monumentumoknak is, amelyek műemlékként körülveszik őket, amelyeket múzeumokban és magángyűjteményekben láthatnak és nem láthatnak. Amit múltnak tekintünk, néha okkal: élő múltnak. Nem kell e tárgyban elbátortalanodnia senkinek, aki most fedezi fel magának az egyiptomi piramisokat, annak az „idő mély kútjába” tekintés válik kortárs-élménnyé. Kortársaink a piramisok. Nem olvasható ugyanis más ki azokból a szövegekből sem, amelyeket a különböző alkotási területek ismerőinek avatott tolla vetett a papírra.[2] Az előzmények és körülmények mintha leválaszthatatlanul ott élnének a jelen tetszőleges pillanatait közvetítő, most megszülető alkotásokban, amelyek ezután lassan múlttá, újabb gesztusokkal meghaladható minőséggé lesznek.

Nemzedékek

Zvolszky Zita kortárs művész. A „kortársság” – mint említettük – részben a parttalan időben sugárzó élmény. Ugyanakkor van olvasata, amely éppenséggel ennek a tetszőleges végtelenségnek és korlátozhatatlanul emocionális kapcsolatrendszernek az ellenkezőjeként hat. A „kortársság” nemcsak élmény, hanem adottság és készültség is. Arra, hogy a mindig adott, öröklött értékek valami módon megújuljanak, hogy a történelem felé tett „hátraarcnak” kiegészüléseként a jövő felé is képesek legyünk üzeneteket mondani legújabb pozícióinkról. A „kortárs” különös terminus és különös eszme. Részben a kulturális és művészeti világban ma is érvényes harcos gesztusok rendszere. Részben szinonimája és helyettesítője a modernizmusnak vagy a modern mozgalomnak. Részben szociológiai természetű érzékeltetése a bármely támogató nélkül is elkötelezetten aktuális társadalmi igazságokat kifejező alkotó tevékenységének.

A kortársság? A modernség eszmevilága, ami a huszadik század elejét jellemezte, alig értelmezhető a huszonegyedik század induló tendenciáira vonatkozóan. 1980 körül az avantgárd eszméje teljességgel meghaladottá vált. Azok számára, akik még hittek abban, hogy a művészet rendelkezik valamiféle forradalmi (vagyis a viszonyokat radikálisan átrendező, megváltoztató) erővel, esetleg funkcióval, keserű lehetett a felismerés: éppoly hamis bizakodás ez, mint a nyolcvanas évek radikális cselekvőképességében.

A kérdés azonban sokkal összetettebb, finomabb, mint azt az előbbi kijelentések sejtették. A modernizmus haláláról, és evvel együtt a művészet végéről a huszadik század folyamán folyamatosan beszéltek, illetve meghirdették azt többször is különböző proklamációkban. A „kortársság” – tapasztalhatóan nagyhatású élmény és inspiráció – azonban, mint a mitológiai főnix-madár mindig elő is készíti önmaga feltámadását. A „kortársság” élményének ciklusokba rendeződő friss-egészséges és érett, majd haldokló szakaszai mindig ugyanazon ígéretekkel és bekövetkezésekkel él. Az új, váratlan, sohasem érzékelt valóság, az ismeretlen jövő éppúgy biztosítja izgalmait, mint ahogyan begyakorlott toposzokká, ismételhető és köznyelvivé váló fordulatai fáradságba göngyölt valahová tartozásának vágyát sejtetik.

Zvolszky Zita művésszé válásának az emlékezésben természetes, érzelmekkel jócskán körülvett folyamata a család, a mesterek felidézésével éppúgy színeződik, mint a „tanult”, vagy elemeiben éppenséggel sajátként megidézett „történelmének” mozzanataival. Katalógusok, interjúk, dokumentum felvételek érzékenyen követhetővé teszik a Barcsay-díjas képzőművész alkotói életútját. Ennek tényleges, adatszerűen konkrét részleteire csekély számú utalással van a mostani kiállítás. De vannak azért ilyenek. A pécsi művésztanár, Vida Dezső, a nevelő, a rajzoló, a pedáns és visszafogottan közéleti ember mindig tevékeny alakja éppúgy feladatot kap a kiállítás felállította „angyali rangsorban”, mint az édesanya égit és földit összekapcsoló képe, vagy a szerelmes rajongás gravitációs viszonyokra fittyet hányó, ámde evvel együtt az elmúlás szomorúságával telített ábrája. A belső, egyéni időszámítás és a történeti idő egymásra másolódásának, a bennük bekövetkező történések sűrűségének és egymásra vetett árnyékaiban, kitakarásaiban mindkét idő-kiterjedésből származnak ismert és ismeretlen mondanivalók.

Az elbeszélések természete az utalásokban gazdag, képes beszédé, melyben a mesemondás szabályai inkább feltűnnek, mint az érzelemmentes számbavételé. Emiatt ez a „természet” értelemszerűen lebeg a valóságos és tárgyi-anyagi lényegű talapzat „reális” tömegvonzásától mentesített felülete felett, sőt talán ettől távolodó mozgásban van azokba az irányokba, melynek festőileg jelzett és ugyancsak létező tényleges kiterjedéseiben már nem a „földi” – legfeljebb öt – dimenzió valószínűségei következnek be. Az Angyal a táborban a szellemi-lelki megszabadulás, a „kiszállás kísérletének” történelmi dokumentumokban rögzített állapotából, a fekete csíkos rabruhát viselő fogolynak – mint Szent Péter alakmásának – valódi „dolga” immár csak a szabadítóként szóba jöhető szárnyas angyallal van. A Kondor Béla kezdeményezésére lendületbe jövő vonal-alapú előadás, vagyis a rajzi elemeket festői szerepben felléptető gyakorlat tematikusan szűkebb, a „vészkorszak” jórészt kimondatlan mitológiáira összpontosító formában jelenik meg Zvolszky Zitánál. Festésmódja azonban gazdag komplementer kontrasztokban (sárga-kék tónusváltozatok) is érzékelteti az ellentmondásoktól megszabadító béke küldöttének nem evilági eredetét, a földi rab eszményítéstől mentes, a szabadulás, szabadítás számára is kiszolgáltatott helyzetét.

Hogy a rajzosságnak, a vonalban rejtőző sokértelmű formatartalmak feltárásában milyen komoly jelentőséget tulajdonít Zvolszky, mutatja a 2014-es Pihenő vándorangyal. Festmény léptékű rajz, barna krétavonalakkal felerősített fekete vonalhálózat, amelyből a rettegés állapotának emlékei éppúgy előtűnnek, mint a jelképes értékű elhúzódás, begubózás minden „külső” jeltől megfosztott test-állapota. Ebben nem földi, hanem a spekulatíve előállított „égi eszközök”, a szárnyak héja jelentheti egyedül a várható „rossz” zuhatagjaitól remélhető védelmet. Az angyal alakja, lendületes formaalakításra felhatalmazó készségek és magabiztos anatómiai tapasztalat vázolja fel a „táborlakó” ikonográfiai hagyománnyá váló alakját az angyalban is. A kiállítás címében megjelölt azonosság képzet nyelvi formaváltozata: „angyal-áldozat” tökéletesen megragadható a képben. Akiben ezért ott látható a pompeji vulkáni hamuban megőrzött, a kapucinus kriptákban tömegesen rejtőzködő aszkéta szerzetes, Jeanne Lévy 1942-es, táborban festett képeinek (Hálóterem és Konyha), George Segal emlékművének (Holocaust Emlékmű 1984. San Francisco) vagy éppen a kortárs Anthony Gromley 1991-es Mezőjének nyoma. A lelki terhek súlyától időről időre szabaduló alkotó azonban még a „könnyebb” élethelyzetek felszólítására született művek esetében is csak részben szakad el az említett fájdalmas fogalmazásmódtól. Az elmúlás természetellenesen kikényszerített tragédiáját felidéző alakok betöltik az emlékezés terének nagyobb részét.

Pihenő vándorangyal

Ha nem, akkor is ezen az emlékezésen kell áttörnie a fénynek, ami a dráma jeleneteinek és szereplőinek feladatát a megmaradásból következő funkciók megvilágításával teszi pontosabbá. Az emberekre irányul. Ténykedéseikre, érzelmeikre. Szenvedélyre, mint a Szerelmes angyalok esetében, akik az egyik legteljesebb értékű, mindenen át- és túlemelő energiájú emberi megnyilvánulás szíjas-szalagos izomtekercseivel, keveredő végtagjaival és az extázis hangulatával, figuráik szinte az „égi” menedék szolgáltatásának üzemszüneteként hánynak fittyet eredeti küldetésükre. Az Ülő akt láttán kapja fel a fejét a néző, hiszen a munka ugyan a vonalrajz meghatározta „keretben” és mintázatokkal valóban „csak” egy felhúzott lábú nőt mutat, a vonalak azonban érzékletesek, a vékony női test minden tájának a kroki frissességével és őszinteségével megfogalmazott plasztikai „íze” van.

Ülő akt

Mi minden van feldolgozva ezekben az „ízekben”? Szerettük volna, de Kelet-Európa mégsem vált egységessé, a felszabadulások után a kiállításon is felidéződő képek miatt jellemző volt rá a depresszió, a politikai elnyomás, az igazi integráló erőnek a pesszimizmus mutatkozott, az elhasználtság, diszfunkcionalitás és déja vue élménye. Mindezt többnyire a fekete humor, irónia takarja el, valamint szellemi természetű, esetenként a rekonstruáló-gyógyító jellegű ambíciók sora. A historizáló – univerzális rekonstrukció és a pszichológiai gyógyításvágy teljességgel nyilvánvalóak Sigmar Polke, Francesco Clemente, Jiri Dokupil, Jannis Kounellis, Anne és Patrick Poirier vagy Joseph Beuys műveiben. Vannak néha következményei a misztikus természetű „emlékezésre méltóság” kultuszának is, hogy ellensúlyozza a történeti tények súlyát, mennyiségét.  Ezek a princípiumok éltetik Mimmo Paladino vagy Anish Kapoor rendkívül különböző műveit. Gyakran színpadias a nihilizmus, ami a kortárs mindennapiság nihilizmusának élményét közvetíti. A megélt dolgok teljességének érzéke ebben a művészetben párosul a reprezentáció teljességének késztetéseivel, megjelenítési kényszerével. De rengeteg apátia van a reprezentációban, irónia az elidegenült reprezentációban. Van nosztalgikus és/vagy narcisztikus nihilizmus is, ami alapvetően a vizuális művészeti funkciók fogyatékos szerepével függ össze, valamint a reklám általános dominanciája miatt visszaszoruló szubkulturális, kísérleti-alternatív szerepekkel.

A kulcskérdés azonban, az, hogy az európai művészet más valóságértelmezési talapzaton képzeli el feladatának betöltését, mint az amerikai. Zvolszky Zita európai művész. A valóság viszonylagos idősíkjainak modern eszméjét a holokauszt messzire kisugárzó, és közvetetten is erős élménye következtében mély odaadással építette be műveibe. Ez az élménytér és élményidő alkalmas közeget teremtett érzékenysége számára, miközben a valóság tapasztalata nem kevés hitetlenség kezelését is jelentette. Még részletesebben és a kiállított képekből is kiolvashatóan: a jelenkor történeti valósága a múlt históriájával összefüggésben aligha átélhető valamiféle invariabilitásként. Minden determinált.

A Zvolszky típusú európai nem hiszi, hogy volna mód, amellyel meg tudja haladni ezt a determinációt. A világművész brit, az amerikai hajlamos úgy kísérletezni a jelennel, mint valamilyen magában való dologgal, amelynek legfeljebb a jövőre nézve vannak következményei. Múlttal nem. Ez a szemlélet értelemszerűen megváltoztatja az idő realitásának értékelését.  A jövő kevésbé nyilvánvaló kimenetelű valóság a jelenkori Európa kultúrájában, mint Amerikában, jobban mondva Közép-Európában inkább fátyolozza a múlt, mint máshol. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a jelenkori közép- európai művészet jellemző minősége a nyílegyenes szókimondás képtelensége,  helyettük a stilizált, a kiszámított szólásmódok keresett eredetisége működik, az érzelmek kétértelműsége, a jelentések bizonytalansága. Az esztétikai értékű megnyilvánulások piramisában ezek a felső regiszterekben vannak. Ha ezek ma hiányzanak a magyar művészetből, nem is tudunk igazán kapcsolatot teremteni vele ott, ahol véletlenül rátalálunk. A kiállítás mindenesetre megjelenít számunkra valamiféle speciálisan poétikus „sötétséget”, amiben a múlttal összefüggő szinte valamennyi állítás és élmény elutasítóan viszonyul az „idő nélküli” posztmodern interpretációhoz, hitetlenkedik a „világos, tiszta információ” láttán. Ez az „új sötétség” a maga intimitásaival és váratlanul feltörő szomorúságával, lélektani eredetű konfabulációival elválaszthatatlan a régtől fogva érvényes európai pesszimizmustól, de annak felvilágosultságától, cinikus tónusaitól is.

A kiállítási környezet-e az oka, vagy a késztetés, ahogy Zvolszky egyéb munkáival tanít látni, nem tudom pontosan, de még ezen a felületen is érzékeljük, a fényen átszűrve is megtaláljuk maradványát a szenvedés-szorongás páratlan biztonsággal közvetített jelzéseinek. Vagy ha nem éppen azt, akkor azt, ahogy még az erotikusan aktív forma is átitatódik a fájdalommal. Hideg fejjel csupán méretezési kérdést látunk itt: a normánál keskenyebb forma a feszességet, szorítást, stb. „fejezi ki”. Miközben egészen tiszta, keveretlen és kevert színek: erős vörösök és kékek, narancsok, okkerek, stb. kerülnek a vonalak kialakította emberi alak „rámájába”. A bevált és hatásos módszerből, az ismétlődésekből következő banalitás és a jobbára rögtönző  előadás egyedi érdekességeinek különös keveredése következtében majdnem mindegyik Zvolszky munkában feltaláljuk ezt a figyelmet ébren tartó izgalmat. Az Ülő akt és a Chat (Csevely) alakjainak színessége és tematikai „mássága” ellenére is őrzi az anatómiai minta eredeti és öröknek látszó egyoldalúságait, azt a látáskonvenciót, ahogyan a vészkorszakokban látni vagyunk kötelesek az ember fiát és lányát. Ideális, éteri harmóniát sugároz a Szerelmes angyalok című kép. Őket nézi a járókeretbe kapaszkodó Mama-Angyal hatalmas, ám földbe gyökerező szárnyakkal: a legnagyobb energiát sugárzó kép – a Világról, s benne mindenkiről gondoskodó Ősanya archetípusa ő. A Mama Angyal újracsak a személyes élet egyik középponti jelentőségű kapcsolatának a mementója. Vigyáz a siklósi várba költözött összes Angyalra, Emberre, Áldozatra – 2018 márciusáig. [3]

Mama Angyal

Zvolszky Zita a kiállítás tereiben a képek, grafikák egymással a megszokottnál indokoltabb, filmszerű párbeszédbe elegyednek. Valóban. A gördeszkás Szelfiző angyal angyali mivolta és köznapi járműve birtokában könnyen siklik át az emlékek és ténytörténet kiterjedésein, miközben kockáztatja, hogy maga is kiközösített, megsemmisítésre ítélt áldozattá váljon. És kisvártatva megpillanthatjuk őt, alteregóit egy zsúfolt marhavagonban. Ez a felfoghatatlanul létrejött és működésbe lendülő világ egyféle, egyirányú és kizárólagosságra törekvően hatékony megoldást ismert csak, a „végmegoldást”. Ami a „drámai abszurd” közlésmódjának Zvolszky Zita által is művelt változatának megszületéséhez is vezetett. A hihetetlennek elhihetővé válásával a „semmi” hatalomátvételének élménye és tapasztalata egyszerre vezetett a globális érvényességű cinizmushoz, illetve egy – az élet mindeddig érvényes, természetes fizikai és erkölcsi törvényeivel – szembeforduló magatartáshoz.  A Túlélők a teraszon című festmény három nemzedéke, formai összetartozásuk rajzban, színes festékfoltokban, érzékenyen friss gesztusokban megfogalmazott alakjaik viszont az „embert” átemelni látszanak az Áldozat és az Ember számára fenntartott osztályozás szűk csatornáin, érzékeltetik a hajlamot a „békévé oldó emlékezésre”…

Gördeszkás angyal

Párbeszédeket kezdeményezünk. A kultúra szövetében az egymáshoz kapcsolódni nehezen képes jelek sokjelentésű szemrehányásként közvetítik az embernek megértésre és gondolatcserére irányuló sokszor hamis szomjúságát, a valóság és az igazság megragadására irányuló gyakran felszínes indulatait. De minden érthetetlen mondat, hiányos tényfeltáráson alapuló helyzetleírás, téves következtetés felszólítás a dolgok rendbetételére. Van feladat bőven, mert nem oszlik a homály. Ma az esztétikai minőség visszamenőleges érvényű vigaszként látszik szolgálni, a jelen elviselhetetlenségig összetett információs és tapasztalati terhet jelent, melynek súlya alatt az emberi agy mármár felmondja a szolgálatot. A kultúrából szükségszerűen kimarad, vagy benne önkényessé válik az esztétikai érték, mert az életből is kimarad vagy önkényessé válik az értékek talapzata, a rend, a tájékozódás szándékával felismerhető irány, a tiszta vágy, hogy „köszönthessük egymást a béke jelével.”

————————————————————————————————————————————–

[1] Nagyatád, 1978 nyara. – Budapest, 1983 tele. In: Artpool Letters  8 , 1984. február.,  27.old.

[2] A kultúra világa – Az emberiség története  ( Szerk.: Babits Antal, Hevesi Gyula, Köpeczi Béla) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (Budapest) , 1963., S. W. Hawking  magyarul is megjelent könyve,  Az idő rövid története – Az Ősrobbanástól a fekete lyukakig (Akkord Kiadó, 2003) J. B. Hartle; S. W. Hawking, Wave function of the Universe. Physical Review D. 28 (12): (1986) című cikke alapján született.

[3] https://www.youtube.com/watch?v=eG7CzVNhBx0

*Első közlés

The post Aknai Tamás: Angyalember és Emberáldozat appeared first on Litera-Túra .

„…nélküled munka az és bánat.”

Már kifogyott az alázat, Uram, ahogyan ott
vizekben kevesednek halak. Egyetlen gyászom van,
magamért, magamért fekszem hanyatt. Zuhanok
gazban, muharban, földön, hagyom, a kék ég ledöntsön.
Cigányok adnak-vesznek, gyönyörûszépek, árnyékom
árnyéknál sötétebb. De az én gyászom elfogyott,
Uram, alázatomnak ára van. Velem piacolj, ha mersz,
Uram! Kereskedj kölök Ferenccel, ez európai
lelenccel. Már árnyék vizében álló vadak,
cigányharcsák és menyhalak várják ott, Uram:
föléjük erdõt, vizeket odahozzak! Ott a csontból is
elritkult az alázat, hazának ritkuló vázat, üres
vadont kicsoda nevezne?
Nélkülem szégyen ott a vadászat, munka az ott és
bánat. Ott a szó már csak másnapos büdösség, üdvösség
és igazság döglik a nyelveken, mint a gomba.
Hûségesebb már a hazugság is ott, Uram.
Míg az embernek története van, õk lesik lovaim futását.

Végül maradtam némaságban,
szavaktól fekete fészek a szájam.

Látom paripám futását, röpít erdõvel, folyóval szembe,
szolgáló vadakkal, gyerekkorommal szembe. Nyugatról el a tengerig léptet velem lovam, és velem keletre el-
rohan a fellobogózott történelem.
Ha én, akkor tenyérbe homlok. Ha én, csak erek,
gépben elfoszló kábelek. Ha én, akkor magamra romlok.
Ha én, sem én, se más, csak a növekvõ elmúlás.
Ha más, ám behangolt húrok, mikre vigyáz a kotta.
Ha más, a kulcsot valaki kilopta.
Ha én, akkor magamba fúlok.
Egy tudás van hátra, a véges szép tudása,
nem ütök senki másra!
Alattam Alföld és Mátra, fölöttem bokányi kékség.
Mintha õszben csattogó óriás ponyvát akarnék
leszorítani
hasammal, ágyékkal, térddel, mintha pitypangléghajót
akarnék õrizni iszonyatban: ne kopaszodjon! Mintha
folyók
holtágában állnék szájamig, és a sötét vízre rá-
kiáltanám a bibliát, meginduljon jobbraát meg balraát,
büdös lé ömöljék akár tüdõm ágaiban.
Így inaskodnak társaim, járnak dobozka-betlehemmel
s valami létlen fegyelemmel hitetnek országot, mi nélkül
szavaink: gyûrt ponyva, szaladó pitypang, megállt folyó.
Boldog, ki itt akarhat újat, fújhat trombitát, indulót.

[Alföld, 1982]

mit játszunk, az igazat, csakis az igazat

A FEJEDELEM KÉRDEZ

Mi az ember, Uram, hogy úgy felmagasztalod?
Ülsz szomorú, bûzös bérletedben,
hosszú halálunk nézed, szemed se rebben,
ha eged haldoklik, vigasztalod.

Visszavetted minden bibliánkat,
büdös fészekké tetted a szánkat,
Téged valami kópéság rángat:
szavunk helyett reánk köpsz miatyánkat.

Jelentésekkel kövér az asztalod.

Apánk helyébe cigányunk lettél,
bennünket sosem szerettél:
görbe és kóbor lett az ember,

meddõ most minden, mint november.
Ne kérdezzen, ki szólni sem mer:
mindeneket lábai elé vetettél.

Mindeneket lábaink elé vetettél,
s íme, nem a fogak halála ez,
nem torok-, garaté. Csak az ének csorbasága lesz:
dolgozik szorgos arató, Uram, Te senki lettél!

A rajzot kezem rajzolta, szereplõ benne senki.
Csontgolyóból lesz földgolyó, tanítom magam teremni.
Mint pontos célokra szélledõ héja, látok.
Te nem figyelsz, hát magam vigyázok.

Figyelem eged tekintetét,
kihúzom magam, nem adsz, ország és ember nem ad,
építek magamból forradalmat.
Figyelmet és hatalmat.
És szépítem létem át-meg-át,
mint gyártmányod, kinek elé vetetted
mezõnek minden állatát.

Lábai elé vetetted mezõnek minden állatát,
így csak a himnusz fog haldokolni,
a költõ csak bûzleli fiad halát,
õmaga üzemképtelen, ócska holmi.

Hát vagyok nélküled inkább: kék szemû állat,
bennem a szavak tisztán megállnak,
mondják a jelentés dalát, szebb ez,
mint gyilkosságokat nem megtorolni.

Jobb ez, mint minden bocsánat,
mert akármit teszek e világon,
járkálok györgy- és johannalángon

mi vagyunk örök, egyszeri álom,
a Te léted is csak én vigyázom,
Te: Nélkülem munka és bánat.

Mert akármit teszek e világon, nélküled
munka az és bánat.

[Rákóczi Ferenc Fejedelem vadászimádsága:
Mi az ember Uram, hogy úgy felmagasztalod.
Mindeneket lábai elé vetettél… /…mezõnek minden állatát. /…Munkára születtem,
munkában telik gyönyörûségem…
Mert akármit teszek e világon,
nélküled munka az és bánat……………………….]

[Ebgondolat, 2003]

je-suis

ARANY JÁNOS ESTÉJE

                         „Most ebédre, hollók, varjak
                          Seregestül, aki van!”

rét lehull, mező elsimul,
isten abrosza száll, terül.
munkátlan vidék parlagára
hétrét görbed az ég.
eső esik. ki szembejön,

kerül,

mert kámzsa rajtam,
mi volna még dolog,
mindennap estig
és reggelig rémülnek
a lévő boldogok, kikben a létezés

merül.

az élet működik
mintha dolga volna.
a holnapokkal jövővé hajolna
mindenem.

de nem.

egzekúcio

EURÓPA-BÁL

                 A század szapora csosszanásokkal lépést igazít.
                 Azután megint. És megint. Azóta is.

Égtájak, kontinensek küldenek ide
helytartókat. Olykor kacagnak, van,
hogy vonyítanak, apró puszik lopódnak
sovány szügyökre.
És a dresszkód black-tie, diadém.

Európa tánctermeiben bűzös-piszkosan,
mosdatlanul, minden éjszakák
minden villamosairól lerúgva bujkál
hajléktalanná esett ismerősünk:
a szabadság

The post Fábián István versei és grafikái appeared first on Litera-Túra .

Tanárai: Nicolae Suciu, Anghel Negrean és Kovács Bertalan. Közben, 1987-től a Szatmári Alkotóház tagja, 2001 és 2009 között ennek elnöke volt. A Szatmári Északi Színház díszletfestőjeként dolgozott 1995 és 2012 között , majd művészetterapeutaként, a szatmári kórház pszichiátriai osztályán és autista gyermekekkel is foglalkozik. Mára már többnyire csak a festészetnek él szülővárosában. Eddig több mint ötven alkotótáborban vett részt, főleg Erdélyben és Magyarországon.

Íme, egy interjú a művésszel:
https://mmhirlap.ro/hirek/magyar-kozosseg/interju-kovacs-emil-lajos-festomuvesszel/

Kovács Emil Lajos- A festett város- Szatmárnémeti
https://www.youtube.com/watch?v=XlUZbaGxpxA

*

Hegyeim – Kovács Emil Lajos festményei:
https://www.youtube.com/watch?v=_TmDlxfw5xk

*

Kovács Emil Lajos szatmári festőművész tájképei:
https://www.youtube.com/watch?v=cZwpndIWb84

*

Kovács Emil Lajos – Monó:
https://www.youtube.com/watch?v=s_7k_ZPHLK0

*

Kovács Emil Lajos-Tél-Winter:
https://www.youtube.com/watch?v=D58fcBkIb0s

*

Kovács Emil Lajos kiállítás megnyitóján mondott beszéde 2017.02.11-én Piliscsabán:
https://www.youtube.com/watch?v=U1g_qco75eU

The post Portré – Kovács Emil Lajos appeared first on Litera-Túra .