a szerelem örökléte hetedéviglen fennmarad
a kötött dallam ívén lógó kottafejek
a hajnali felütéstől az esti keserves zárlatig
nem ismételve a hangokat a mennyei hangsor
szótárrá alakul fogalmatlan kifejezhetetlen

amikor karodat elkötik mintha hiányozna
a kezed az alkarod a párna
sík szakadék az ágy fele negyede
széttépi az idő fosztja a tollat
pihekönnyű érzelem súllyá vasalódik

eltűnt mit szóltál szórtál utánam
milyen hamut magamra vélt bűneim
parazsát dédelgetve magadban
még áll a vonatom mintha tudná
mintha érezné bezár az állomás

hetedéviglen nyílt egyetlen pályára
a boldog-boldogtalan évődő szemafor

*

Szempillantás

már csak elnyújtott pillanat az élet
fogtuk egymás kezét
csak egy pillanat volt ha visszanézek
emlékezetemben hátrálnak az évek

csak a csend amit az időtől csent
a szerelem látod a ködöt homályt
zúzmara-dísz az emlék-érzelem
pedig nem hagytuk el egymást

nem hagytuk el egymást
az idővonat halad s mint a táj mellettünk
homályos pillanatfelvétel egymás arca
vétek volt minden meg nem állított

pillanat pillanat bocsánat távozom
sietnem kell mondod te pillanat

*

Krédó

játszik velem a valóság sovány a képzelet
csak a fájdalom a bizonyosság
a kéz a láb mely nem mozdul úgy
érzem létezik nem csupán álom

ülök beszélgetek várom hogy feleljen
kitartó vagyok és esendő egyben
az égben mely gyűjtőfogalom
a jóra a büntető haragra

előttem sikló csúszik pikkelylábain
ez nem a kísértő ravaszsága
a természetbe olvadok
feladnám célomat a napsütésben

amíg fáj amíg érzem követel
harcát vívja az égért valóság és képzelet

©Csikós György – Jogszerint

The post Radnai István versei appeared first on Litera-Túra.

Klímahiszti

Erről, különösen azóta, hogy Greta Thunberg utcára hívott néhány ezer iskolás gyereket, sokat ír a sajtó. A gyerekek jövőjüket féltve tüntettek a szüleik, tehát a felnőtt világ ellen, beleértve ebbe a világ országainak vezetőit is. Felvonulásuk megható és szánalmas volt. (Gondoljunk a keresztesháborúk idején elindult gyerekcsapatokra: azt hitték – és a felnőttek elengedték őket –, hogy ők majd felszabadítják Jeruzsálemet. Az arabok gondolkodás nélkül lekaszabolták őket.) Bár, szerintem, jogosan félnek, hogy a mostani felnőtt világ elfogyasztja előlük a bolygót, s nekik már levegő se nagyon marad, ám az ő szavuk nem hallatszik fel az égbe. A buzgó bulvárlapok (is) Gretaról rövidesen kiderítették, hogy nem egészen normális, lelkileg beteg, s amibe belerángatott világszerte több ezer gyereket, azt népi egyszerűséggel klímahisztinek kell és lehet minősíteni.

Greta annyit mindenesetre elért, hogy fogadta néhány kiválóság: a volt amerikai elnöktől, Obamától kezdve az ENSZ főtitkáron át a pápáig. Hogy elég nagyot csalódhasson a felnőtt világban, amelybe két-három év múlva már ő maga is tartozni fog, részt vett a madridi klíma-csúcstalálkozón, ahol az okos felnőttek semmire sem jutottak, mert mindenki a maga és országa érdekeit képviselte, s valahogy véletlenül sem jutott eszükbe, hogy él a bolygón egy emberiségnek nevezett elég nagy létszámú emlős, amely naponta enni, inni, módjával dolgozni, fürödni, autózni szeretne, s mindehhez komoly feltételek teljesülése szükséges.

Az a bizonyos másfél százalék

Szembesülve az eredménytelenséggel, néhány aktivistával karöltve Greta elment Davosba is, ahol a szén, a kőolaj és földgáz kitermelése sokkal fontosabbnak bizonyult, mint az az elképzelés, hogy az egész emberiség feküdjön elébe az időjárás-változásnak, és semmiképpen ne engedje, hogy a föld légkörének felmelegedése átlépje az ipari forradalom kezdetén mért hőmérsékletet másfél százalékkal. Mert akkor a bolygó részéről jön a dádá.

Itt már nem irányult nagy figyelem Gretara s azokra, akiket kiviseltek, mert hát nem gyerekek feladta a gazdaságok irányítása, s ezzel összefüggésben annak megállapítása, hogy miből mennyit hozzanak a mélyből felszínre a világ nagy cégei, magasról téve arra, hogy ez milyen következményekkel jár, és majd kinek árt, illetve mikor isszák az eljövendő generációk annak a levét, amit most a saját érdekeiket követve a felnőtt bácsik kifőznek. Igaz, ennek a pillanatnyi előnyeit a tüntető gyerekek is élvezik, amikor jól szervezett iskolában tanulnak, fűtött otthonban kapcsolják fel a villanyt, s látnak neki a marhapörkölt elfogyasztásának. Az ember fiának ugyanis ennie kell, hogy legyen ereje a tanulás előtt meg után kicsit számítógépezni, a barátokhoz elugrani, stb. stb.

A végzet órája

A közelgő és történelmi léptékkel mérve már a kertek alatt settenkedő, olykor pedig feltűnősködve dühöngő klímakatasztrófáról (a végzet vekkerét évente egyszer a „helyes” időpontra igazító tudósok a napokban éjféltől 100 másodpercre állították be, vagyis sok bohóckodásra már nem nagyon maradt időnk) nem sok újat lehet mondani ahhoz képest, amit nagyon sok nagyon okos szakember már elmondott.

Persze behunyt vagy a rémülettől tágra meresztett szemmel mindenki abban reménykedik, hogy a vég-események nem következnek be (éltető hazugság, amikor úgy teszünk, mintha nem volna pusztulás és halál), ugyanakkor, mivel naponként feladatot adnak, nem lehet rájuk nem gondolni, már csak azért is így van ez, mert a tét túl van a képzeletünkön, ugyanis „csak” arról, és csak annyiról van most szó, hogy megmarad-e a földi élővilág, s benne – és nem magát fölébe helyezve, miként eddig tette és most is teszi – az öntúlértékelésben szenvedő fő gerinces, az ember és az általa megteremtett civilizáció.

Nem a Mindenségre, csak a naprendszerre hivatkozom, amikor azt mondom, hogy a létünk ugyanannyit ér ennek a szerény csillagnak és bolygó-együttesnek, mint egy muslicáé. Mind foglyai vagyunk és maradunk annak a bolygónak, és annak a gravitációs térnek, amelyben társak lettünk a létezésben.

Egyesek a holdon szeretnének tábort verni, és űrhajóval onnan fuvarozni a földre mindent, ami érték. De ez még igen sok kívánnivalót hagy maga után. Erős törekvés van arra is, hogy kolóniát alapítson az ember a Marson, nem törődve annak távolságával és az útközben, majd az új táborhelyen elviselendő űrbéli sugárzással.

Egyesek abban is reménykednek, hogy majd akkor, ha szánkig ér a szóáré, oda menekülhetünk. Kivirágzó gondolat ez, bár helyénvalóbb és olcsóbb volna megmenteni annak a bolygónak a légkörét, amelyen intenzív erővel gyűlölhetjük és irthatjuk egymást, attól függően, hogy ki melyik nemzetállam lakója, ott milyen hitet tartanak a vezetők fontosnak, és mire képes a gazdaság, illetve mit lehet onnan az erősebb jogán elsajátítani.

Az ember eddig életútja során mindig elfelejtette, hogy csak bizonyos morális elvek kölcsönös elfogadása nélkül lehet embertársainkat eredményesen kiiktatni az élővilágból. Olykor az ilyesmibe besegít valami szaftos járvány is, pl. most Kínában a koronavírus, amely még alig villantotta meg a fogát, de máris ezrek betegedtek meg, sokan válságos állapotban várják a gyógyulást, és már több mint százan nem reménykednek semmiben, mert belehaltak a vírus okozta tüdőgyulladásba. És egészen biztos, hogy még csak ezután jön a dolgok vastagja. Esetleg egy olyan világjárvány, amelynek elülte után csak fehérré vált szájjal merjük kimondani az áldozatok számát.

Reménykedjünk a reménytelenben

A Trump magánvéleménye ellenére a már zajló klímaváltozás körülményei között a klímaválság problémájának kicsit messziről futok neki, de szeretném, ha az, aki elolvassa majd ezt a stílusában is leegyszerűsített gondolatmenetet, megértené, miért reménytelen, vagy (reménykedő változatban!) majdnem reménytelen a Föld élvővilágának sorsa. Nagyon közel lehetünk ugyanis ahhoz a ponthoz, ahonnan a mostani életvitelünk iszonyatosan távolinak fog látszani – állapították meg a klímaproblémával foglalkozó okos emberek.

A majdnem reménytelen megfogalmazást arra az esetre használom, ha a klímaváltozás kialakulásáért nagy mértékben felelős ember esetleg megpróbál valamit tenni a változás gyorsulása ellen. A megakadályozás és a visszafordíthatóság fogalmát viszont mellőzöm, mert – talán – a lassítás érdekében tud valamit tenni az ember, ha egyáltalán van vagy lesz ilyen szándéka, de a megakadályozásért már semmit, a visszafordításért pedig, jelenlegi tudásunk szerint, végképp semmit, mivel a légtérbe került szén-dioxid mennyiségnek megfelelő mértékűre igazításáért csak a bolygó képes munkálkodni mintegy tízmillió év alatt, ami hátralévő életének pillanatnyi része, míg az emberléthez hasonlítva maga az örökkévalóság.

Az embert (és a Föld egész élővilágát, esetleg meteorok által idehozott vegyületek hozzájárulásával) az evolúció hozta létre. Ám az evolúció eddigi gyakorlatában nem fejlődést hozott, hanem a szüntelenül változó körülményekhez igazodás mind tökéletesebbé válását, mert tudjuk, csak az igazodó élő képes életben maradni és szaporodva léte titkait tovább örökíteni. De lényege, léte karaktere sok millió reprodukció után is – tökéletesített formában – az marad, ami volt.

A tényleges evolúció az öntudattal és némi önismerettel rendelkező embert akkor tudná igazán másfajta minőségű lénnyé alakítani, ha az ember képes lenne ösztönvilága egy részét „megnevelni”, egységes, mindenben együttműködő lénnyé válva a gyilkolásnak még a szándékáról is lemondana, s önmaga és a mindenség felé azt sugározná, hogy egységes, fajának minden tagját védelmező és felemelő lény, közös a cselekvésben és közös a problémák kezelésében.

A francia felvilágosodás szülte Nagy Francia Forradalomban Robespierre megpróbált erre kísérletet tenni a Legfőbb Lény mítoszának megteremtésével. Ez a Legfőbb Lény egyszerre lett volna ember és isten. Elképzelése elbukott, ő maga is a guillotine alatt végezte, mert az ember egy ilyen nagy ugrásra csak hosszas önnevelés után lenne képes, de eddig erről a nagy áldozatokkal járó önnevelésről megfeledkezett, és félő, hogy már nem maradt rá elég ideje.

A mindennapokban szoktuk használni – az embert illetően – az értelmes élet kifejezést. A halállal megfejelt létezésnek nincs értelme (az életet a halálra ráadásul kapjuk – írta József Attila), illetve csupán az az értelme, hogy az adott élőlény minél ügyesebben igazodjék a körülményekhez, a szaporodás módjához, és így adja tovább genetikai állományát. Ebben egy baktérium, a lényeget tekintve, ugyanúgy küzd létezése és önmaga tulajdonságainak optimális továbbadásáért, miként az emberi lény. Az alkalmazkodás során ez is és az is igyekezett magát tökéletesre csiszolni.

Mondhatjuk például egy baktériumra, hogy káros. De ennek nincs semmi értelme, illetve csak annyi, hogy megfelelő alkalmazkodása érdekében igyekszik a saját szempontjából minél életképesebbé válni, és ehhez kell alapfunkcióinak tökéletes működése. Lehet, hogy ez káros a több ezer évig élő mamutfenyőre vagy a sokkal halandóbb emberre, de a jelző csak ennyiben jogosult. Ha igazodására és szaporodására nézve tevékenysége nem káros ránk, akkor léte „értelmes”, de minden lény káros valakire vagy valamire, ha életben akar maradni.

A Föld erősebb, mint saját lényei

Az ember és a bolygóján található valamennyi élőlény együttesen sem képes kárt tenni a Földben, legfeljebb hozzájárul létével a bolygó légkörének valamilyen irányú változáshoz. Ám a bolygó méretéhez képest ez a változás minimális, de maximális lehet az adott élővilág további, „bejáratott” létére. Ebben az esetben az élővilág elpusztul, visszaenyészik abba az anyagba, amelyből felépült, és a bolygó vagy teremt új élőlényeket vagy sem. De minden valószínűség szerint igen, mert ez természetéből következik. Nem biztos, hogy öntudattal rendelkező, alkotni képes lényt is újra létrehoz, ugyanis az ember kialakulása nem szükségszerű, hanem a véletlen műve volt. De a próbálkozás kudarca esetén nem fog senki szíve fájni, mint ahogy a dinókért sem sírt senki, amikor egy nagy meteorit a Föld kérgébe csapódott, és – mások mellett – elpusztította őket is.

Hogy egy bolygón mennyire nem valamilyen cél irányába történik a változás, vagyis nem beszélhetünk fejlődésről, azt éppen a 65 millió évig élő és itt uralkodó dinoszauruszok mutatják. Ennyi idő alatt sokféle változatuk jött létre, mind ügyesebben alkalmazkodtak a Földön bekövetkező változásokhoz, de nem lettek alapvetően mássá. A változások iránya nem célt jelent, hanem a változások által létrejött éppen-változatot.

Elképzelhető, de nem valószínű, hogy az eltelt 4.7 milliárd év alatt létezett már a Földön értelmes lény. Ha igen, az sem tudta elképzelni, miként a jelenlegi, az ember sem, hogy milyen a nemlét, mert a nemlét a léthez képest a semmi, a semmit pedig nem lehet elképzelni, és ez nagy segítség abban, hogy a Földön éppen a legértelmesebb, mert a leginkább öntudattal bíró lény, az ember könnyű lélekkel gyilkolja fajtársát és az összes egyéb létezőt, növényt, állatot egyaránt.

Az embert éppen a nemlét elképzelhetetlensége „akadályozza” abban, hogy a megélhetési kényszer-pusztításon túl különösebb lelkifurdalás nélkül ne pusztítsa fajtársait. Ennek érdekében aztán mind bonyolultabb gyilkoló eszközöket és módszereket talált ki, elvágva maga előtt az utat, hogy ne csak egy emberre, hanem az egész emberi fajra vonatkoztatva azt mondhassuk, hogy értelmes a létezése. Amíg fajtársa gyilkolásában is (miként az állatvilágéban) örömét leli (s úgy látszik, erről nem tud és nem is akar ösztönei biztatására és a szükségesnél kevesebb értelme miatt leszokni), addig képtelen lesz egységes, nemzetektől, vallásoktól, nyelvektől, speciális érdekektől független civilizációként megszervezni és megjeleníteni magát.

A husáng előnyei

Bár – módjával – más lény is használ szerszámot, ennek képessége az ember esetében fokozottan igaz. Kezdetben egy vékonyabb ág közbeiktatásával meghosszabbította a karját s leverte a gyümölcsöt, a bogyót, de gyorsan rájött: az ágat husángként alkalmazva sokkal gyorsabban agyon lehet verni ellenségét, vagy annak minősített társát. S mert az embernél előzékenyebben egyetlen földi lény sem igyekszik eltulajdonítani azt, amit más teremtett, kialakultak az egymás elleni hadakozások, amelyek aztán egyre durvább formát öltöttek. Akik gyilkoltak, már nem is közvetlen érdekkel, hanem valami nevében, vagy megszervezetten valaki, valami parancsára.

A gyilkoló eszközök a gyártási eljárással egyenes arányban egyre kifinomultabbak és hatékonyabbak lettek, egészen az atombombáig. Bár szembesültek vele, hogy ez az eszköz milyen elképesztő rombolást képes véghez vinni, eszükbe sem jutott lemondani róla, egymást gyanúsítva eszelősen fejleszteni, gyártani kezdték, mígnem aztán rájöttek, hogy, a hordozó eszközök tökéletesítésével együtt, ez olyan pusztító találmány, amely, különösen a konzekvenciái miatt, támadót, védekezőt és visszatámadót egyként elpusztítja. A bolygót nem, mert annak tömege és gravitációs ereje mellett az ember szívózása eltörpül, de ezzel együtt iszonyatos mennyiségű atomfegyver halmozódott fel, elfogyasztva elképesztő mértékű energiát és emberi munkát. Az ember érti, hogy ezzel a fegyverrel csak önmaga ellensége lehet, ennek ellenére továbbfejleszti, gyártja, felmalmozza. Amit az esetleges felhasználással megnyer, azt rögtön el is veszíti – önmagával együtt. Így születnek a hősök és az áldozatok.

Az ember sok-sok eszköz igénybe vételével ipart teremtett. Egyre több géphez egyre több energiára volt szüksége, amit a bolygótól csak úgy tudott megszerezni, hogy közben pusztította azt a víz, föld, levegő réteget, amely őt is szolgálta. Nemcsak az éhsége csillapítása miatt evett, hanem azért is, hogy elteljen a finomnak talált ízekkel. És nemcsak azért öltözött, hogy megvédje magát a hidegtől, hanem azért is, hogy divatos legyen, változatos öltözködésű. Mindez, számára észrevétlenül, együtt járt azzal, hogy a bolygó évmilliók során kialakult és az embernek kedvezően működő, élhető rétegét önmaga és más létezők számára lehetetlenné, lassacskán élhetetlenné tegye.

A barlangból önmaga által épített helyre vonult, s mert egyeseknek lehetősége nyílt rá, egy-két szoba helyett építtetett több termeset, majd számtalan termeset, amit, hogy használhassa, ki is kellett fűtenie, majd aztán hűtenie, és a bolygó sok évmillió alatt felhalmozott készleteit gondolkodás nélkül fosztogatta, és fosztogatja napjainkban is.

Aztán vagy közben rájött, hogy vannak különböző elemek, s azokat egymással reakcióba léptetve létrehozhat gyógyszert, műanyagot, stb. S mert egyeseknek érdekükben állt valamiből sokat gyártani, legtöbb esetben, az igazi következményeit nem is ismerve, egyre többet hozott létre, és igényt támasztva rá áruba bocsátotta. Az ember mind nívósabban, mind hosszabb ideig, mind nagyobb luxusban élt, nagy, még nagyobb, végül beláthatatlanul óriási városokban. Törekvéseit a bolygó szolgálta, közben pedig a halmozott kártételt a tengerekben, a földfelszínen és élhető szféráiban felhalmozta.

Maga a bolygó is kibocsátott káros anyagokat, ám ezek mennyisége, legalábbis az élő szervezetek megjelenése óta, egyensúlyban voltak azzal, amilyen mértékben a bolygó gyógyítani tudta magát.

A bővített újratermelés mókuskereke

Az ember sokféle módon alkalmazkodott az életkörülményekhez, amelyek természetesek és mesterségesen létrehozottak voltak. Végül nem fejlődésként, hanem az alkalmazkodás kényszere folytán eljutott a kapitalizmusig, amelyhez folyamatosan hozzáigazította a vallást, a kapitalizmus működésének eszméit, hogy a gyakorlatát igazolja és elfogadtassa, vagyis a tőke hatalmával kevesek kizsákmányolhassanak sokakat. Mindehhez, a természetes igények mellett, mesterségesen ébresztetteket is hozzácsapott, s kitalálta a bővített újratermelést, s a fejlődést már az évről évre egyre bővülő termelésben látta.

Az egyre több ember egyre több lakóhelyet, energiát, élelmiszert kívánt, s egyre változatosabb formában, s mindehhez csatlakozott az, amit nem létfenntartásként, hanem luxus vagy szenvedély gyanánt vett igénybe: alkohol, dohány, kábítószer, egyszerű és luxus ékszerek, egyszerű és díszes koporsók, illatszerek, kozmetikumok, autók, s a telefon mellé a mobil-telefonok, a repülőgépek használata, majd rakétákkal a Föld körüli néhány száz kilométeres tér meghódítása. (Ezt az eredményt nagyképűen rögtön elnevezte űrkorszaknak).

A bővített újratermelés jelentős részét olyan gyártmányok jelentették, amelyek szebbé, kellemesebbé tették az ember életét, de nem biztos, hogy boldogabbá is. Az áldások közé tartozott az is, hogy az emberi faj gátlástalanul, kontrollálatlanul, az emberi szabadságra hivatkozva mindenféle tervezés nélkül szaporodni, létszámában növekedni kezdett a kedvező körülmények közepette. 2050-ben pl. már kilenc milliárdan leszünk, és isszuk a vizet, ha még lesz, és esszük a rizst, a kenyeret, a húst, ha mindezek akkor még lesznek, különösen ilyen mérhetetlenül sok száj számára, és olyan eszelős pazarlás mellett, mint ami most jellemző ránk.

Bár egyes okos emberek már évszázadokkal ezelőtt jelezték, hogy ez a magatartás gondokat fog szülni, az emberek a személyi szabadságra, és persze a termelés és a piac szabadságára, mint a polgári társadalom vívmányára hivatkozva, nemcsak lesöpörték az aggódást az asztalról, hanem káros vélekedésnek, eszmének is minősítették.

Gyilkolás nagyipari módon 

A különböző gyökerű gazdasági érdekek, eszmék miatt az emberek mindig is harcoltak egymás ellen, legtöbbször nem a betevő falatért, hanem a mások által megtermelt javakért, sőt, magukért a megtermelőkért, hogy aztán azok rabszolgaként, majd bérmunkásként szolgálják azokat, akik az ilyen háborúk elindítói és felelősei voltak.

Mindezt természetesen, egészen máig, az emberi természettel összeegyeztethetőnek minősítették, különösen abban az összefüggésben, hogy a csatatereken nem nekik kellett meghalni, hanem irányításuk mellett másoknak, másokat gyilkolászva. (Az egyházak is felzárkóztak az embertelenek mögé, amikor gyilkolásra buzdítóan megáldották a fegyvereket, s azokat, akiknek érdekében a megáldott fegyverek „munkába” léptek).

Az ipari fejlődés természetesen, szinte elsődleges tevékenységként, a háborút is szolgálta. A gyilkolást nagymértékűvé tevő eszközök már sok ember részvételével zajló hatalmas háborúkat indukáltak. Az első majd a második világháború világossá tette, hogy ezen a módon az emberi faj önmagának árt a legtöbbet (mint pl. Borkai Zsolti, aki a helyett, hogy pihenve napozott volna, ikreken gyakorlatozva próbálta ki túlbuzgó férfiúi erejét). Nemcsak azzal, hogy a felek sok emberi egyedet kölcsönösen kiirtanak, hanem azzal is, hogy a mérhetetlenül sok fegyver gyártásával és azok környezet-romboló használatával nagy, látható és láthatatlan kárt okoztak a természetnek, a saját életterüknek.

Mindeközben morálisan és érzelmileg is magukra támadtak, amikor milliókat kártékonynak minősítve összegyűjtötték őket és meggyilkolták, majd elégették. Aztán igyekeztek gyorsan felejteni. Mert az embernek az is nagy adománya. Éppen napjainkban gyorsult ez fel, amikor gomba módra szaporodnak az antiszemita csoportok, pártok, s tudjuk, hogy a vallott eszmék egy idő után cselekvésbe torkollnak.

De mi itt Európában adjunk hálát az égnek, hogy elég hosszú ideje viszonylagosan békében élünk, igaz: békétlenül.

Hatalmas raktárakban rengeteg, iszonyatos energiával legyártott, és végletes pusztításra alkalmas fegyver várja a feltámadását. És az emberi faj jelenlegi anyagi, érzelmi, ideológiai állapotát tekintve, öncsalás volna abban reménykedni, hogy ezek a fegyverek nem kerülnek soha felhasználásra. Tudjuk valamennyien a lelkünk mélyén, hogy az volna a csoda, ha ezeket megsemmisítenék, és az lesz a természetes, hogy ezek megsemmisítik a létrehozóikat.

És ehhez lesz elégséges ok, mégpedig akkor, amikor a már zajló klímaváltozások elindulnak a végzet felé mindenki számára felismerhető, átélhető és elviselhetetlenül elviselendő módon – a klímaválságban. Elég ha a kételkedők az Antarktisz tengervízbe lógó végidő-jégmezőre figyelnek. A tengeráramlatok a langyosabb vizet besodorták a jégmező alá, s az alsó rétegeit folyamatosan kiolvasztották. Ha ez a sok milliárd tonna tömegű jégdarab a tengerbe szakad, olvadása során az óceánok szintje megemelkedik kb. 60 centiméterrel, s az édes hideg víz megváltoztatja a tengeri áramlásokat. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a majd leszakadó jégtömeg jelenleg megtámasztja a jégsapkát, amely támasza elvesztése után belecsúszik a tengerbe, s akkor egy marad: térdre, imához

Olyan téma ez, amelyről az emberek egy része megriadtan, és ezért félelmükben szívesen nyilatkoznak meg, és amelyről a politikusok sehol se szólnak kényszerítés nélkül, mert az esetleg még lehetséges ellenintézkedések nagyon sokba kerülnének, ami akadályozná politikai céljaikat. És mi lehet ezeknek az embereknek a célja? A hatalomban maradni, és az élvezett kivételezettségen túl hozzájutni a hatalom nyújtotta előnyökhöz, olyan termékekhez, s azoknak felmalmozott pénzben megnyilvánuló valóságához, amelyeket azok hoztak létre, akik féltik magukat és családjukat a kertek alatt gyülekező veszélyektől.

Az abnormális, mint új normalitás

Az éghajlatváltozás zajlik. Nincs ebben semmi meglepő. A természetben semmi nem mozdulatlan és örök. Lényegében nagy ajándék, hogy tízezer éve létrejött egy olyan állapot, amelyben kibontakozhattunk, sok zűrzavar közepette, de felnőttünk. Ám ez rövidesen alapvetően megváltozik.

Az éghajlat változásának eseménysorában azzal kell szembesülnünk, hogy a Föld egyik élőlénye, az ember képes olyan mértékűen befolyásolni a hozzá képest kimondhatatlanul nagy bolygót, s ennek következtében éghajlatát, hogy ezzel nem a bolygó, csupán csak az élővilág léte került a tragédia előterébe. Kialakult egy olyan mértékű felfordulás, amelyet immár az új normalitásként kell kezelni.

Az emberi társadalmak egy része riadtan néz mindarra, amit naponta át kell élnie, de az egész emberi faj többsége még az állandóságot, a változatlanságot hiszi és reméli, illetve még meglévő előnyeit élvezve sodródik vele: kényelmesen és bőségesen vacsorázik, szórakozik, autóba ül, turistáskodik, néhány óra alatt egyik kontinensről a másikra repül, s közben azt hiszi: ez mindig így lesz. Hát nem lesz így!

A Föld bármilyen nagy, mind kisebbnek bizonyul

Az emberi faj természetes ütemben gyarapodik, minden tervezettség, minden előrelátás nélkül, egy pillanatig sem gondolva arra, hogy a naprendszer harmadik bolygójának véges kapacitása van. Az első ipari forradalom óta az ember a sok száz millió év alatt felhalmozott tartalékokat (szén, kőolaj, levegő, víz, termőtalaj, homok stb. stb.) olyan mértékben „kisajátította” (a légtérben, a földön és az óceánokban okozott károk mellett), hogy ami maradt, nem lesz elég az elkövetkező egy-két-három újabb generációnak. El kellene gondolkodnia az emberi fajnak, hogy gazdaságának rohamtempóban történő bővítése a fontosabb, vagy önmaga és a társlények fennmaradása.

Ezt a problémát okos és előretekintő emberek már két-háromszáz éve jelezték, de igazán a 2. világháborút követő gyors ütemű ipari fejlődés, és a második ipari forradalom eredményei tették nyilvánvalóvá. Az emberfaj egységesülése helyett mind karakteresebbé váltak a nemzetállamok a maguk önzőségével, az önmaguk létét igazoló eszmékkel, amelyek valójában a mélyben bomlasztani kezdték a nemzetállamok történelmi vonalát.

A bővített újratermelés mindenek előtti vezérelvvé vált, s minden ennek rendelődött alá. A Föld nyilvánvalóvá tette, hogy neki nincs „kedve” ezen az úton haladni, mert a károkozások egyensúlyban tartásához nincs elég „ereje”. Egyértelműen megmutatkozott a Föld „dacossága”.     Napirendre került a klímaváltozás, ami az emberre is káros következményekkel járt-jár, de egyelőre tevékenységével elsősorban a növényi és állati fajokra. Olyan ütemű lett a fajpusztítás, és a változás következtében a fajkipusztulás, ami beláthatatlan következményekkel jár majd, illetve máris.

Meggyengült és ingataggá vált a társadalmak kohéziója. Mind több probléma jelentkezik a gazdaságban. És már olyan feladatokat kell megoldania az egészségügyi rendszernek, amelyekre nem készítették fel az adott országok. Úgy tűnik, hogy most a koronavírus-járvány hihetetlenül gyors terjedése még majd megfékezhető lesz, de bármikor „bemutatkozhat” egy olyan új influenzavírus (ha ez már nem az?), amely tíz és százmilliókat sodorhat át a túlvilágra.

Most még az emberek az új betegségek feltűnését könnyedén veszik, mert megszokták az elmúlt évtizedekben, hogy az okos ember: a tudósok, a hatalmas laborok megfeszített erővel új vakcinát készítenek. És bár az igaz, hogy elvileg mindenféle típusú vírus ellen lehetséges pusztító vakcinát gyártani, de nem mellékes, hogy mennyi idő alatt, s mire elkészül, a kórokozó nem mutálódik-e, a laborok, a tudósok előtt járva. Kialakulhat olyan világjárvány, amely folyamatosan akár milliárdokat visz a túlvilágra, s a különben is hatalmas nehézségekkel küzdő emberiség olyan mértékben megfogyatkozik és legyengül, hogy nem tud visszatérni jelenlegi állapotába, és fokozatosan (de az is lehet, hogy hirtelen összeomlás után) szétzüllik.

Szélsőséges nemzeti politikák

Mivel a nemzeti politikák egyre szélsőségesebbé válnak, mind reménytelenebbnek látszik az éghajlat-változás megfékezésének küzdelme. Ezt jól mutatta a témában Madridba összehívott csúcs, ahol a megjelentek lényegében semmiben nem tudtak megállapodni. A tudósok által minduntalan hangoztatott másfél fokos felmelegedési küszöb nem válik valósággá az évszázad közepére, és már azt valószínűsítik, hogy az évszázad végére három, vagy akár öt fokos hőmérséklet-emelkedéssel kell szembenézni (de csak annak, aki akkor még él és mozog). Igen ám, de már a másfél fok is kezelhetetlennek tetszik. Talán most még megállítható lenne a folyamat a másfél fokos küszöb előtt, de senki nem tudja, pontosan mit idéznek majd elő a már most is intenzíven olvadó gleccserek, az északi és déli jégsapkák rohamos zsugorodása.

Egyes gazdasági szakemberek örvendeznek, hogy új, soha nem látott bányászati, mezőgazdasági stb. lehetőségek nyílnak meg. Ez igaz volna, ha közben nem az új normalitás diktálna, hanem ajándékként az éghajlat a régi maradna. Biztos, hogy Észak jegének elolvadása lerövidítené a tengeri teherszállítás útját, csak az a kérdés, hogy lesz-e majd, aki ezeket igénybe vegye. És persze az északi sarki jég elolvadása előtt kiolvadna, mint ahogy már most fokozatosan olvad, a permafroszt, a szibériai és kanadai fagyott talaj, és olyan mennyiségű metán ( s ki tudja, hogy még mi minden!) kerülne a légtérbe, hogy a melegházi hatás duplájára vagy a jelenlegi többszörösére nőne.

A változások következtében kialakuló válság nemcsak világjárványokat indítana útra, hanem közben az embereknek el kellene viselniük az egyre vadabb hőhullámokat, a mezőgazdaságot sújtó végzetes aszályt, a víz hiányát vagy éppen kezelhetetlen bőségét. Az óceánok savasodnak és folyamatosan „megromlanak”, miközben ismert, hogy a földi oxigén 80 százalékát a tengerek, illetve a bennük lebegő növények adják, amelyek a felmelegedő vízben úgy eltűnnek, mint egy szerelmes sóhaj a májusi estében.

Az apróbb és nagyobb tengeri lények elpusztulnak, és egy időre fortyogó bűzáradattá válnak az óceánok. Az erőforrások csökkenése konfliktusokhoz vezet az egyes országok között az erősebb kutya jut hozzá bizonyos nélkülözhetetlen ásványokhoz alapon. A helyi lakosság szembeszáll és majd elvérzik. Mindenki menekülni kezd, csak éppen nem tudja, hogy hova. Először fegyvertelen emberek kelnek át a határokon, majd az államok összeomlása következtében, szervezetlenül, megindul előttük az adott nemzet hadserege.

A nagyhatalmak szeretnének majd rendet rakni, de egyrészt a saját lakosságuk is szenvedi, amit mások náluk már korábban és megpróbálóbban. De akkor már minden rendteremtő szándék elkésett lesz, mert az új normalitás a maitól lényegesen különböző forgatókönyvet kényszerít a résztvevőkre. Akinek van hagyományos, de sok ember elpusztítására képes fegyvere, beveti még az atomfegyverek előtt. Miközben a milliárdos migráció mindent letapos, minden törvényt széttép, s közben mindenki abban reménykedik majd, hogy legalább ő életben marad. De nem tudni, hogy az elindulók közül kivel végez az éhség, a szomjúság, a hőség, s kivel, ha nagyon nagy szerencséje van, a gyors halált okozó fegyver.

Lebeg a fúziós reaktor reménye

Ez a történet tejesen másként alakult volna, ha a tudósok már évtizedekkel ezelőtt sokkal jelentősebb összeget kapnak a fúziós reaktor sikeres megteremtésére. De olcsóbb és biztosabb volt a hagyományos technikákat alkalmazva szenet bányászni, olajat és földgázt kitermelni.

Az eddigi legnagyobb kísérleti fúziós erőmű Dél-Franciaországban épül, de miként éppen az Index tudósításában olvashattuk, igazán a munkában résztvevő tudósok sem bíznak abban, hogy a sok milliárd euróba kerülő mű életre kelthető lesz. Nagy csapás lenne, mert jó időre útját állná ennek a nagy és a földi életet megmentő tudományos erőfeszítésnek.

A fúziós erőművek, viszonylag kevés káros anyag mellett korlátlan mennyiségű energiát termelnének, és akkor valóban elmondhatnánk, hogy pl. az elektromos autók hasznosak. Most csak annyiban, hogy az adott város levegőjét nem szennyezik szén-dioxiddal, de az elektromosságot, amellyel feltöltik akkumulátorukat, többnyire olyan erőművekben termelik, amelyek ugyanúgy rontják a földi civilizációt jövőbeni pozícióit, mint a benzinnel működtetett autók.

A reménykedés immár kötelesség

Az általam felfestett vízió nagyon is valóságos lábakon áll, de mivel nem tudjuk előre, hogy pontosan hol és milyen változatokkal következik be a kataklizma (tegyük gyorsan hozzá reménykedőn: ha bekövetkezik), így azt sem lehet elmondani, hogy miként zajlik majd, és hogyan reagál rá az emberiség (a pánikon és hisztérikus kétségbeesésen túl).

A kutatók, jobb meggyőződésük ellenére, általában ott kötnek ki, hogy reménykednek. Reménykednek a bolygó zöldítésében, a szélerőművekben, az egyre nagyobb naperőmű telepekben, miközben tudják, hogy ezek fontosak, de a növekvő energiaigényt nem tudják kielégíteni.

A reménykedés valójában tényleg mindannyiunk kötelessége, mert csak a remény adhat önbizalmat és erőt, hogy ez az esendő, önmagát szívesen gyilkoló földi civilizáció megmentse magát, és nagyon ígéretes jövőjét, hiszen ha alaposan belegondolunk, az utóbbi harminc-negyven évben a technika többet fejlődött, mint előtte évszázadokon keresztül. A mesterséges intelligencia sokat segíthet(ne) abban, hogy mit is tegyünk a közeledő vihar csendesítése érdekében.

Hogy nem könnyű feladat előtt áll az emberiség, azt jól érzékelteti a Kínában keletkezett tüdőgyulladásos járvány, amit a gyorsan mutálódó koronavírus indított el. A társadalmilag, gazdaságilag erős és szervezett, cselekvőképes államban is az emberek pánikkal reagálnak, mindenki igyekszik önmagát és a családját menteni, ami növekvő zűrzavar melegágya. Még nem tudjuk, hogy miként, mikor és hol áll meg ez a járvány, de gondoljunk bele, mi játszódhat le akkor, ha egy olyan járvány indul el, amely kezelhetetlen, gyorsan nagyon sok embert ér el, és egy egészségügyileg, morálisan legyengülő populációban jelentkeznek a társ-járványok, s közösen kezdik irtani a menekülő embereket, miközben a mindig éber gyilkoló ösztönök is szabad utat kapnak, s az önmagukat halhatatlannak hívő bandák a menekülők hátrahagyott értékeikre és a menekülőkre vetik magukat.

Ki állítja le a pokol fortyogását?

Ki állítja majd meg a pokol fortyogását, miközben azt látja, hogy a járványok, a bandák, a fejetlenség bevadulásában komoly szerepet kap az időjárás is iszonyatos hőhullámokkal, áradásokkal, ivóvíz-hiánnyal, és sorolhatnám még tovább az indukált problémákat.

Talán ebben a vízióban gyökerezik egyes tudósoknak az a viszolyogtató jóslata, hogy már 2050-re megfeleződik az emberi populáció, mert a klímaváltozás vagy válság nem lineárisan játszódik le, hanem összeomlásszerűen, mivel minden egyszerre történik s a folyamatok egymást erősítik követhetetlenül és ellenőrzés nélkül. Ekkorra ugyanis a tudósok szerint a légkör alsó része felmelegszik, a felső része viszont lehűl, és a természet, a tengerek, az emberek dunsztos térbe kerülnek: a hőségtől és a párától, a rovaroktól, a társaiktól, a szomjúságtól és az éhségtől egyszerre fognak szenvedni, s nem lesz számukra útvonal a meneküléshez. Egymást taposva, irtva békélnek meg a halálban.

A nemzetállamok sokkal inkább hátrányt, mint előnyt jelentenek, és minden valószínűség szerint ott fordul először a kormányzattal szembe a csalódott lakosság, amely szívesen fogadta az áltatást és ennek következtében az önáltatást. A klímaválság hatalmas pofont ad majd a nemzetállamok szuverenitást erőltető eszméjének.

Először valószínűleg ott éri el a halálfélelem miatt tiltakozni kezdők száma a kritikus tömeget. Az emberek majd tenni akarnak, de előbb eltapossák a kormányzatot, a törvényeket, az emberi viszonyrendszereket. Utána gyorsan, és egyre gyorsulóbban játszódnak le az események. Egyes tudósok szerint a civilizációk a technológiai érettség bizonyos fokán önmagukat intézik el. Ezért orosz rulett, amit a technokrata vezetők művelnek a klímaválság kommunikációja során, és így közvetetten a légkörrel.

Már most szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy a világ, az emberi civilizáció kifutott az időből.

Amikor majd egyszerre mindenki tenni akar valamit, a vélemények és szándékok koordinálatlan különbözősége miatt a nagy tömegek egymásnak esnek. Az egymás ölése rövid időre elfeledteti velük, hogy áltatták magukat, és már minden hiábavaló.

A vezetők még mindig a bővített újratermelést szorgalmazzák

Ma még sok elképzelés van, de kerékkötő annál is több. Trump elnök okosabb, mint a tudósok, mert azok, akiket a szén és olaj kitermelésére bátorít, rá fognak szavazni, és számára az újabb elnöki mandátum fontosabb, mint milliárdnyi ember jövője, élete. De így van ezzel valamennyi technokrata és populista politikus, és mindazok, akik a gazdaság fejlődését, a termelés fokozását fontosabbnak tartják, mint azokat, akikre hivatkoztak, akiknek a maguk érdekein keresztül az érdekeiket képviselik – pofátlanul hazudozva és ámítva. És itt sorolhatnám Kínát, Indiát, a kétszáz milliós Pakisztánt, Afrika legtöbb országát, Dél-Amerikát, és más országokat.

A cégek vezetői még képmutatóbbak, bár hangoztatják a zöldítést, igazán nem gondolnak a jövőre, azt ugyanis nem lehet a piacra vinni, viszont a kézben tartása érdekében számokban szinte kifejezhetetlen összegeket kellene ráfordítani. És talán már felesleges is volna, mert sokkal gyorsabban válunk semmivé, mintsem elképzelni tudjuk.

Azoknak a vezetőknek, akik klímaváltozást tagadják, csak egyet lehet mondani: nincs két bolygó, ennek következtében B. változat. Ha mégis igazuk van a tudósoknak, és szerintem igazuk van, lecsap ránk a végítélet, és késő lesz majd egymásra mutogatni.

Ökogyász

Amikor a fenti írás elkészült és elolvastam, napokig rosszul éreztem magamat, éjjel nem tudtam aludni, nappal nem találtam a helyemet, beborított az ökogyász.

Pedig mindazt, amit mások írásainak ismeretében írtam, nem azért, hogy bárkit megriasszak, bánatba, öngyászba hajszoljak. Mert van remény. Van egy nagy, és nehezen megvalósítható remény. De önmagunkért meghozhatnánk ezt az áldozatot.

Kétségtelen, az is fontos, hogy elültessünk egy fát, egymillió, ezer millió fát, s ne vagy csak módjával együnk húst és szálljunk ki az autónkból. De mindez kevés ahhoz képest, hogy több billió tonnányi szén-dioxid és metán van a föld légterében, s ezeket nem lehet és nincs is hova kivonni.

És ahhoz képest, hogy kritikus ponton vagyunk vagy tíz év múlva már biztosan ott leszünk, mégis megmenthetnénk önmagunkat és az emberi civilizációt. A legjobb úgy lenne, ha ezt az őrült nagy munkát alulról kezdenénk el, vagyis önmagunk nevelését, és az életmódváltást. Mert megmentésünk kulcsa bennünk van: bennünk, vagyis az életmódunkban.

Mivel az önneveléshez belátás és öntudat kellene, ha elindulna is, csak hosszú távon érhetne célba, amikor mi már a mindenség rossz álma leszünk. Járhatóbb – járhatóbb? – megoldást lenne, ha a világ nagyhatalmai félretennék önhittségüket, gyávaságukat, uralomra törésüket, önzésüket, s megpróbálnának egyetérteni és függetlenül attól, hogy ki melyik állam polgára, felülről nevelnék meg az embereket, paranccsal, és természetesen büntetéssel.

És minderre, még egyszer leírom, a kritikus, a visszavonhatatlan pont átlépése előtt volna szükség. Így ezzel a megoldással rohamos tempóban vissza lehetne fogni a gázok további légkörbe eresztését. Az ipart be lehetne vetni a környezetbarát energiatermelő telepek létesítésébe. A fogyasztás, a pazarlás csökkentésével konszolidálhatnánk magunkat akár húsz-harminc év alatt. Utána sem lehetne lazítani, mert amit felelőtlenségünkkel létrehoztunk, nagyon-nagyon hosszú távon fennmarad, az idő mégis nekünk dolgozna. A boldogságipar működtetése helyett a zöld társadalmi szerződéssel útját állnánk a lehetetlen fogyasztási álmoknak, feladnánk személyi függetlenségünk egy jelentős részét, s cserébe életet nyernénk magunknak, a gyerekeinkkel, az unokáinkkal, és minden eljövendő nemzedéknek.

Az ember elkezdené nevelni, irányítani magát, azonosulni jó tulajdonságaival. Egy időre visszafogná és aztán végleg abbahagyná legkedvesebb elfoglaltságát: embertársa leölését, és hatalmas lépést tenne abba az irányba, hogy egységes, összezáró földi civilizáció legyen belőle.

The post Asperján György: A klímaváltozás nem a jövőnk, hanem a jelenünk appeared first on Litera-Túra.

Április 11-én a költészetet ünnepeljük, miközben húsvétra készülünk. Ez a véletlennek tűnő egybeesés megmozdít bennünk valamit! Valami esszenciális megbízatást, amit már úgy elrejtettünk, hogy azt sem tudtuk, létezik-e még bennünk.
… és létezik!

Újra képesek vagyunk egymásra figyelni, egymást megbecsülni, együtt örülni! A járványtól való félelem féltéssé nemesedett legtöbbünkben. Feltámadt bennünk, hogy milyen jó adni!

A vers ünnepe és az idei húsvét a feltámadás erejében fénylik!

Áldott ünnepet Mindenkinek!

Hajnal Éva
a 3 éves Litera-Túra folyóirat főszerkesztője

The post Jeles napok elé appeared first on Litera-Túra.

– Jelenleg Kelet-Afrika legnépesebb városában, a kenyai Nairobiban él. Hogy alakult így az élete?

 Pócs Péter: 1957 nyarán költöztünk a Mecsek lábához, Kővágószőlősre, egy ezeréves, ezerlelkes kicsi falu annál is kisebb tízházas lakótelepére. A legendákkal átszőtt hely, a varázslatos környék számtalan kalandot kínált. A gyermeki fantázia szárnyalását, a felfedezéseket, megismerést semmi sem zabolázta. Kedvenc álmodozó helyeim, a Jakab-hegy tetejének kiugró ormai, a Babás-szerkövek, a Zsongor-kő; azokról kémleltem az alattam elterülő tájat, az apró falvakat, a pellérdi halastavakat, a messzeségbe olvadó távoli Jugoszláviát. Álmaimban újra és újra „bejártam” ezeket a területeket, kiterjesztett sas szárnyaimmal vitorlázva más és más szögből csodáltam a látványt, ízlelgettem szabadság több dimenziós szédítő mámorát. Imádtam repülni. Vonzott az ismeretlen, a másság. Gyakran elvágyódtam. Később, amikor csak tehettem utaztam, és hosszabb-rövidebb időre itt-ott le is telepedtem. Dánia, Albánia és most Kenya azok a helyek, melyekre feleségem munkája révén hosszabb időre juthattam el. Lukács fiúnkkal most Nairobiban élünk.

– Ez lett mára „a világ közepe”?

PP: „A világ közepe” nem egy állandó, fix, meghatározott pont. Az mindannyiunknak más és más. Nekem a Világegyetemen belül, a Földön az a hely, ahol tartózkodom, ahol élek. Ez az a hely, ahol közvetlen, szoros és kölcsönös kapcsolatom van a környezetemmel, annak minden dimenziójával.

– Kenyából mennyire figyeli a hazai közélet fejleményeit?

PP: Magyar vagyok. Felelős, (ön)tudatos magyar állampolgár. A gyökereim Magyarországhoz kötnek. Nem lehetek közömbös a hazám történéseire, ezért fő vonalaiban követem, és próbálom megérteni az ottani eseményeket.

– Ön „gyárilag rebellis”?

PP: Első gyerekkori emlékeim egyike 1956. Láttam, hallottam a tankokat. Apám megmutatta a halottainkat. 57-ben nem voltam hajlandó verset mondani Április 4-én. Nem voltam kisdobos, úttörő se, KISZ- és párttag meg pláne nem. 1969-ben egy évre kirúgtak a Pécsi Művészeti Gimnáziumból. 1982-ben Moszkvában – mint a Fiatal  Képzőművészek Stúdiójának delegált vezetőségi tagja – összeverekedtem a tolmácsunkkal, aki Jurij Andropov (56-os magyarországi szovjet nagykövet) titkára volt. 1983-ban bírósági ítélettel elkobozták a müncheni Nemzetőr emigráns szerkesztőitől becsempészett könyveimet. Időnként megfigyeltek, máskor meg lehallgattak. Eszterhás Péter – az egykori ’56-os forradalmár, dániai emigráns rendező, műfordító – szerint ha „akkor” vele egyidős lettem volna, minden bizonnyal én is a forradalmárok között találom magam. És van más is a tarsolyomban. Szerintem se rebellis, se deviáns nem vagyok, csak egy tudatosan ösztönös ember.

– Mi lett a legendás DOPP sorsa?

 PP: A DOPP csoport 1987-ben, a méltán híres francia Grapus hatására és mintájára alakult. A sikeres közös hazai és külföldi kiállításokat követően, vezetésemmel a DOPP Grafikai Stúdiót is létrehoztuk. A „rendszerváltás” meghatározó politikai plakátjai (MDF, SZDSZ és FIDESZ) ekkor és ott, de egyéni megközelítésben, ráadásul saját meggyőződés alapján születtek. Az egyre erősödő és megkövesedett nézetkülönbségek eredményeként a grafikai stúdióból kiléptem, azt követően a DOPP-csoport lassan-lassan elsorvadt.

– A Magyar Plakátmagány Társaság még mindig elhagyatott?

 PP: Ez a formáció sem előzmény nélküli. Egykori DOPP alapítók – Ducki Krzysztof, Orosz István, Pinczehelyi Sándor és én – az ellentéteinket félretéve, rövid mosolyszünetet követően, 2004-ben úgy határoztunk, elismert magyar tervezőkkel kiegészülve, a magyar plakátművészet fennmaradását szem előtt tartva, létrehozzuk a Magyar Plakát Társaság-ot. Ez a szervezet ellenszavazat nélkül, az MPT elnöki tisztét rám ruházta. 2005-ben Dániába költöztünk, ezért a megbízatást önként visszaadva, csak alelnöki megbízatást vállaltam. A társaság hangadóinak véleményével Koppenhágából gyakran ütköztem, a folyamatokat sem láttam tisztán, ezért ezt a pozíciót is felmondtam, majd később (az egyik meghatározó tag sugallatára) az MPT-ből 2008-ban távoztam.
Ilyen és hasonló történeteket követően, továbbá Pilinszky János: Négysoros-ának hatására 2008-ban megalapítottam a magam egyszemélyes Magyar Plakátmagány Társaságát. Valamennyi magyar tervezőgrafikusi kapcsolatomat, szövetségi és alaptagságomat felszámoltam. Megleltem és elfogadtam a magányt, mely kódolva volt. A magam tagja vagyok.

– Nemzetközi elismeréseit, díjait, kitüntetéseit felsorolni is embert-próbáló feladat. Melyikre a legbüszkébb?

PP: – Az elismerések száma inkább számos, mintsem számtalan. Több esetben voltam díjzsűri tag. A műfajt mérni, sokezerből néhányat kiválasztani, objektíve igen nehéz, a szubjektív tényezők jobbára felülkerekednek. Bár a lobbizás elismert szakma, de általam nem kedvelt, gyakorolt szokás. Ezért azt gondolom, bár a díjak igen megtisztelők, valójában jelzések csupán. Tartást adhatnak, és arra jók, tudd, hogy valami figyelemreméltót sikerült összehoznod. Valódi elismerés az, ha valaki arról mesél: „már a negyedik helyre költöztünk, de 35 éve a főhelyen ugyanaz a plakátod lóg.” 1993-ban a plakáttervezők doenjei kiválogattak száz tervezőtől 100 plakátot, melyek Európában és az Amerikai Egyesült Államokban 1945-1990 között születtek. A plakátokat nagy méretben újra nyomták, az anyag világkörüli úton lett bemutatva. Egy 100-as szériát és egy reprezentatív albumot én is őrzök. Nem akármilyen társaságba keveredtem.

– „Gúny, öngúny, világmagyarázat.” Tapasztalatai szerint könnyen megértik az emberek a vizuális jelképek rejtett üzeneteit?

PP: A plakát egy nyelv a sok közül. Magam ahhoz a grafikus generációhoz tartozom, akik úgy művelik ezt a nyelvet, hogy a tartalmat és a formát egyformán fontosnak tartják. Előszeretettel használom, keverem a szimbólumokat, szólásokat, közmondásokat. Ezek az eszenciális tartalmak, jelentések, az üzenettel ötvözve, leegyszerűsített, érthető vizuális formában igyekeznek az embereket meglepni. Nem tudom, hogy ez mindig sikerül-e, de: olyan kalappal köszönök, amilyen van.

– Életművében gyakori az abszurd vagy fanyar humor. Vannak „szent témák”, melyekkel nem illik viccelni?

PP: Talán voltak, de 2020-ban már semmi nem szent, semmi sem tabu többé. Amivel nem lehet viccelni, az maga a humor. A hajléktalanság, az egészségügy, a mentális lerongyolódás, a menekült kérdés, a kilátástalan mélyszegénység, a kizsákmányoltak és megalázottak élete, a szolidaritás hiánya, az öko-krízis és egyebek minden oldalról nézve tragikomikusak, mert kezelhetők, mert megszüntethetők lennének. És ez nem vicc. Ahogy a globális forradalom sem lesz majd az…

– Van olyan munkája, amivel kapcsolatban úgy érzi, hogy totálisan félreértették a művészi szándékot?

PP: Nyílván több is akadt, bár én csak kettőről tudok. Pályám kezdetén, a MOKÉP-es időszakban, 1981-ben került utcára az egyik első plakátom. Harangozó Márta az Esti Hírlapban nekiesett. Irgum-burgum ezt írta: „Ülök a buszon, bámulok ki az ablakon, látok egy plakátot, de a szövegét nem tudom elolvasni, várom a következőt, hogy megfejthessem. Na! Ott van! Látok egy metaforikus, farkába harapó kígyót, zöldekkel festve, felette a szöveg vörössel. Kénytelen voltam egy megállóval előbb, a Bajza utcánál leszállni. Na, végre, olvasom: Dürrenmatt: A bíró és a hóhér.”

1985-ben a magyar plakátot ünnepeltük, ennek örömére készült a „100 éves a magyar plakát” triptichonom, melyet az Év Legjobb Plakátjai kiállításra másokkal együtt be is adtam. Az eseményen fődíjat a Kecskeméti Animációs Filmszemle plakátom nyerte. Érdeklődtem a zsűritől, hogy a plakát triptichonom második eleme miért nem szerepel, miért maradt ki a kiállításból? Máté András a döntést így indokolta: „Petikém, egy rossz nyomatot, nyomdai selejtet nyújtottál be, ahol tükörfordított, „ezért olvashatatlan” a felirat”. (…) Ez a sorozatom (a szándékos selejttel), 1986-ban a Brno Nemzetközi Grafikai Biennálén bronzérmet nyert.

– Manapság is kísérletezik különleges technikákkal, mint korábban például a színezett sólisztgyurma-plasztika, a festett pirogránit, vagy az ezekről készült objektfotók esetében?

PP: A plakátnak vannak személyiségjegyei, melyekkel a tervező ruházza fel. Ezek a jegyek egyszerre stilárisak és tartalmiak. Ezek alapján azonosítható be a szerző. A témák feladványok, melyeket a tervezőnek úgy kell megoldania, hogy a vizuális üzenet a néző, befogadó agyába égjen, emocionális hatást gerjesszen. Kezdetben volt a sógyurma, ahol kihasználtam az anyag nyújtotta parodisztikus lehetőségeket (deformálódás, elmászás, összerogyás). És közben felfedeztem, hogy mi mindenre lehet használni a három dimenzió nyújtotta lehetőségeket, a kameraállást, a látószöget, a fényt és árnyékot. Ahol fény van, ott árnyaknak is kell lennie, ezért mást és mást tudó anyagok, eszközök is egyre gyakrabban kerülnek felhasználásra. Ma azt vallom: egy gondolat, egy plakát megfelelő megformálása hol ezt, hol azt, hol ilyen, hol olyan anyagokat igényel. A munkám a klasszikus grafikai eszközök mellett hol beemelt, hol készített tárgyegyütteseket, hol szkennelést, hol fotózást feltételez.

– Miként látja a „magyar karma” helyzetét 2020-ban, és az elkövetkező években?

 Pócs Péter: A „Hungarian Karma” 2009-ben, a „rendszerváltás” évfordulójára, egy általam szervezett, dániai csoportos politikai plakátkiállítás zászlajaként készült. A kiállításhoz Ducki Krzysztof, Orosz István és jómagam ennek a 20 évnek a politikai és szociális terméséből válogattunk. A katalógusba mindenki, a habitusának megfelelve, gondolatokat csatolt. Én akkor, 11 évvel ezelőtt, ekként proféciáltam: „Megemésztetlen múlt, öklendező jelen, felzabált jövő. Magyar karma.”

Ez a kép mára tovább sötétedett.

*Első közlés

Illusztráció: Pócs Péter-plakátok

1. Kecskeméti Animációs Napok
2. A bíró és a hóhér
3. Hungarian karma

The post Plakátmagány – Pócs Péterrel Varga Mihály beszélgetett appeared first on Litera-Túra.

Soproni András orosz nyelvtudásának alapjai a budapesti Makszim Gorkij Orosz-Magyar Iskolából erednek, majd 1966-ban magyar-orosz tanári diplomát kap az ELTE Bölcsészettudományi karán. Tanított általános és középiskolában – Bátaszéken és Tamásiban –, majd Budapestre kerül, ahol rövid kitérő után 1973-tól 2006-ig a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián és utódán, a Nemzetvédelmi Egyetemen oktatott. PhD címet kap (1997), majd sikeresen elvégzi az ELTE angol nyelvtanári szakát (1998). Szépirodalmi fordítással 1996-ban kezd foglalkozni, előbb oroszból, majd a kilencvenes évektől angolból is. Az 2007-ben megjelent „Orosz kulturális szótár” című könyvét „Az év russzistája címmel honorálják. Ugyanabban az évben kitüntetik az Európa Könyvkiadó Wessely László fordítói díjával is.

– Milyen indítékai vannak egy műfordítónak, amikor ötödik változatát készíti el a világirodalom egyik leghíresebb regényének, a Bűn és bűnhődésnek?

 Soproni András: – A magam részéről a Bűn és bűnhődés fordításának roppant prózai okai voltak. A néhai Ulpius Könyvkiadó vezetőjének, Kepets Andrásnak volt egy nagyvonalú, nagyszabású, tiszteletre méltó vállalkozása, a „Klasszikusok új fordításban” című sorozat. Ebbe akarta beletenni egyebek között a Bűn és bűnhődés-t is. Korábbi munkáim alapján úgy látta, hogy képes lennék a feladatra, ezért kért fel, én pedig lelkesen vállaltam. Az a helyzet, hogy az engem megelőző fordítói nemzedékek „elfordították” előlem a klasszikus orosz irodalom remekeit, és mivel egy-egy mű újrafordítására általában több évtizedet szokás várni, nem is számítottam rá, hogy valaha is kapok ilyen súlyú munkát.

– Szabó Endre, Görög Imre, G. Beke Margit és Vári Erzsébet fordítói változatok közül melyik áll az ízléséhez a legközelebb?

 SA: – Töredelmesen bevallom, hogy én csak Görög Imre és G. Beke Margit közös munkáját olvastam, azt is közel ötven éve. Nem érzem hivatva magamat, hogy alapos véleményt mondjak bármelyikről is, tegyék meg ezt a filológusok, a kritikusok. Amikor hozzáfogtam a munkához, kifejezetten kikötöttem magamban, hogy nem veszem kézbe a régebbi fordításokat, és ezt majdnem százszázalékig be is tartottam.

 – A mostani kiadásban a regény 67. oldalán – a mű egyik legdrámaibb pillanatának leírásában – azt olvashatjuk, hogy „Raszkolnyikov letette a baltát a padlóra, a halott mellé, és vigyázva, hogy össze ne FENJE magát a kiömlő vérrel…” Ez elgépelés, vagy tudatos fogalmazás?

 SA: – Egy szóval: tudatos. De nem kidekázva tudatos. Eszembe se jutott, hogy „összeken”-t írjak. A kérdésére utánanéztem a dolognak. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára az „összefen”-t az „összeken” népies szinonimájaként adja meg. A szó többször előfordul például a ma éppen nem divatos Szabó Pál regényében, a Talpalatnyi föld-ben. Hogy onnan szedtem-e vagy máshonnan, meg nem mondom, de én úgy érzem, hogy az „összeken”-ben több a szándékosság, az „összefen”-ben kevesebb. De lehet, hogy más másként érzi. Ez az enyhe népies íz egyébként szerintem bőven belefér Raszkolnyikov – kivált pedig Dosztojevszkij – stílusába, hiszen Raszkolnyikov vidéki gyerek, sőt, a korabeli Pétervár, és kivált annak az a negyede, ahol a cselekmény játszódik, tele van falusiakkal, Dosztojevszkij pedig kifejezetten gyűjtötte az népies nyelvi elemeket. Éppen ez a regény fordításának egyik nehézsége, mert a szereplők közül sokan beszélnek tájszólásban, méghozzá nem is egyfélén, ráadásul mai szemszögből archaikusan. Ezeket a színeket természetesen csak nagyon finoman adagolva szabad a magyar szövegbe belekeverni, de muszáj.

– Hetényi Zsuzsa egyszer azt kérdezte a Holmiban: „Hogyan fordítsunk címet? Ha nem Bűn és bűnhődés lenne, vajon akkor nem tudná az olvasó, miről is van szó? A hagyomány kötelez? Bizonyára ez is igaz. És mégis: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűntett és büntetés. Még az összehangzás is megmarad. Én megkockáztattam volna.” – Mi erről a véleménye?

 SA: – Nem értek egyet kitűnő kolléganőmmel. A mű címének második fele – a „nakazanyije” – egyaránt származtatható a „büntet” és a „büntetődik” igéből, és amikor Raszkolnyikovot először fogja el a lelkifurdalás, azon rágódik, hogy ez már a „nakazanyije”-e. Itt semmiképpen nem fordítanám ezt a kulcsszót büntetésnek, holott másutt megteszem, ott, ahol külső erők tevékenységéről van szó (pl. börtönbüntetés). Ez utóbbi megoldásba egyébként talán inkább beleköthet, aki a kákán is csomót keres. De hát könyörgök: miféle cím az, hogy „Bűntett és büntetés”? Ez lehet egy jogi traktátus címe, valami olyasféléé, amilyet maga Raszkolnyikov írt. No de egy morális kérdések körül forgó regénynek? Már bocsánat, szerintem nonszensz. Ami a hangzásbeli egybecsengést illeti, én ebből a szempontból is esetlennek tartom a Hetényi kollegina által javasolt alakot, mert kancsal, majdhogynem frivol szóismétlést érzek benne, szinte rááll a nyelvem, hogy úgy olvassam: bűntett és büntetés. De természetesen nem hiszem, a Görög Imre és G. Beke Margit, valamint a Vári Éva után általam is használt megoldás az egyedül üdvözítő, csak éppen nem találtunk jobbat.

 – „Zabhegyező” vagy „Rozsban a fogó”?

 SA: – Azt hiszem, ez a kérdés az adott esetben nem releváns. Barna Imre címe, véleményem szerint egyértelműen pontosabb, és nem viszi el a címet „Kukutyinba”.

 – Miként került át a Bűn és Bűnhődés legújabb kiadása az Ulpius-háztól a Syllabux Kiadóhoz?

 SA: – Eredetileg az Ulpiustól kaptam a megbízást, akkor a kiadó négy évre vásárolta meg a fordítás kiadásának jogát. A fordítás elkészült, de a kiadó – vélhetőleg anyagi okokból – elfektette. Ez nem volt egyedi eset, én négy könyvet fordítottam az Ulpiusnak, ebből egyetlenegyet jelentettek meg, sajna, éppen a legsilányabbat. Nem adták ki viszont pl. Pierre Chabon Pulitzer-díjas terjedelmes regényét, A szabadulóművész-t, amit máig sajnálok. Később, már a kiadási jog lejárta után Kepets úr ismét jelentkezett, hogy kiadná a Dosztojevszkijt, de a jogdíj körüli huzavona közben Kepets úr egyszerre közölte, hogy mégsem kell neki. A Syllabux igazgatója, R. Szabados Tamás – Dezsényi Katalin kollegina közvetítésével – szerzett tudomást a fordításról, és felajánlotta, hogy legalább elektronikus könyv formájában kiadja. Mivel nekem az adott viszonyok között már az is nagydolog volt, hogy a szövegem egyáltalán nyilvánosság elé kerül, boldogan vállaltam. Majd sikerült az „Insztyitut Perevoda” (Fordító Intézet) nevű orosz alapítványtól egy elég tisztességes támogatási összeget kapni, és ez tette lehetővé a könyv megjelenését.

– A Syllabux Kiadó a kötet borítóján feltüntette az Ön nevét is, ami bizonyára jóleső érzés. Egyetért ezzel a marketing-megoldással?

 SA: – Bár ötven éve vagyok a pályán, nem hiszem, hogy a nevem „brand” lenne, és hogy feltüntetése marketingfogás volna. Inkább szeretném hinni, hogy egy lépés lehet abban az irányban, hogy a fordító nevét általában tüntessék fel a címlapon, amint ez Nyugat-Európában nem egy helyen természetes dolog. A világirodalmat nem magyarul írják, azok a szövegek, amelyeket fordító kollégáimmal együtt létrehozunk, a magyar irodalom, a magyar kultúra részét képezik. Természetesen eszem ágában sincs azt állítani, hogy munkánk azonos értékű az íróéval, hiszen mi nem hozunk létre regényszerkezetet, nem találunk ki szereplőket, stb. De az igazi irodalmi műnek az anyaga mégiscsak a nyelv, ami nem egyszerűen a mű „bőre”, amit le lehet nyúzni, és helyette új „bőrbe” lehet kötni a szöveget. A „sűrű” irodalmi szövegek esetében a nyelv mélyen bele van ágyazódva a mű szövetébe. Ezért is maximálisan helyeslem, hogy Krasznahorkai László két fordítója – George Szirtes és Ottilie Mulzet – a magyar író Booker-díjával egyidejűleg tekintélyes fordítói díjat kapott. (Mellesleg: boldog lennék, ha olyan nagyszerű szövegeket fordíthatnék, mint Krasznahorkai regényei.)

– A mintegy hetven kötet orosz, és harminc angol nyelvű mű közül melyik jelentette a legnagyobb szakmai kihívást?

SA: – A Dosztojevszkij regénnyel küzdöttem kétségkívül a legtöbbet. Őszintén megvallom, egy-egy fordulata még most is foglalkoztat, hogy nem lett volna-e jobb mégis egy másik változat. Ami a szöveg „sűrűségét”, nyelvi értékét illeti, talán Nabokov elbeszéléseit emelném ki. Ami a „bravúrstükliket” – szójátékokat, stílusbravúrokat, leleményeket – illeti valószínűleg Vaszilij Akszjonov Volterjánosok és volterjankák című regénye vezet, amint ez a címből is bizonyára érződik. Terjedelem – és ami még fontosabb: erkölcsi-érzelmi súly – szempontjából Szolzsenyicin hatalmas műve, A Gulag-szigetvilág 1-3. (az Európa Kiadónál megjelent háromkötetes teljes változat) verhetetlen.

 – Mi volt a PhD-címét megalapozó kutatása, és miért ezt a témát választotta?

SA: – Dolgozatom címe: Hangsúlyhibák magyar anyanyelvűek orosz beszédében. Nem szakember számára ez nem sokat mond. Nyelvtanárként találkoztam a problémával, a mindennapi gyakorlatból kiindulva igyekeztem rámutatni a két nyelv egymásra hatásának sajátosságaira. A nyelvtanár és a fordító egyaránt két nyelv határmezsgyéjén haladva végzi munkáját, melyben a két nyelv lépten-nyomon ütközik egymással, és ez – mint a nukleáris részecskék ütközése (már ahogy azt én elképzelem) – segít belelátni mindkét nyelv szerkezetébe.

– Az „Orosz kulturális szótár” című könyvét „Az év russzistája” címmel jutalmazták. Polihisztornak kell lenni egy ilyen vállalkozás teljesítéséhez?

 Soproni András: – Nem hiszem. A mindennapi nyelvtanári és fordítói gyakorlatomból indultam ki, amikor belefogtam a munkába. A könyv célja az volt, hogy megvilágítson a magyar anyanyelvűek és anyakultúrájúak számára mintegy kétezer olyan fogalmat, jelenséget, amelyek az oroszok számára kézenfekvők (mint Bart István, az angol kulturális szótár szerzője szellemesen megfogalmazta: benne van a „banál-tudatukban”), a magyarok számára viszont érthetetlenek, meglepők.

*Első közlés

The post “A nyelv mélyen bele van ágyazódva a művek szövetébe”- Soproni András műfordítóval, Varga Mihály beszélget appeared first on Litera-Túra.

A Radnóti-, Csokonai- és Bessenyei-díjjal kitüntetett közművelődési és kulturális szakértő, rendező, szerkesztő, alapítója volt a Magyar Versmondók Egyesületének, a Magyar Szín-Játékos Szövetségnek, az Országos Diákszínjátszó Egyesületnek, életre hívója és kuratóriumi elnöke a Latinovits Emlékmű Alapítványnak, és főszerkesztője a Versmondó című, negyedévente megjelenő szakmai folyóiratnak. Nevéhez fűződik a Neszmélyi Vershajó és elődje, a balatonszemesi és a bajai versmondó táborok létrehozása, az általános iskolások legnagyobb versenye, a Regösök húrján… vers- és prózamondó verseny gondozása, szervezése, számos diák- és amatőr színjátszó találkozó megálmodása és fejlesztése éppúgy, mint a Bujtor István Filmfesztivál elindítása, a Latinovits versmondó találkozó megalapítása és szervezése, valamint a Kaleidoszkóp VersFesztivál elnevezése és a Ki viszi át a szerelmet díj megalapítása.

Megannyi versenyen helyet foglalt a szakmai zsűriben: a Nemzeti Színházzal közös Nemzeti VERSenyen, a József Attila országi vers-, prózamondó és verséneklő versenyen, a Radnóti Miklós versmondó versenyen, a Moson Megye Színjátszó Találkozón, az adácsi Országos Falusi Színjátszó Találkozón, a Feszt Festen és a Helikonon is. Az elmúlt években a Magyar Versmondók Egyesülete révén tevékenyen bekapcsolódott olyan európai uniós oktatási és közművelődési projektekbe, mint a hazai és határon túli testvériskolai programok, az egész életen át tartó tanulás lehetőségeinek kistérségi megteremtése, vagy a színházi nevelés pilot programjai, valamint segített hét megyei, illetve regionális NépmesePont létrehozásában. Innovatív, modern, de tradíciótisztelő szakember volt.

2018-ban Gyémánttengelyen címmel jelent meg életrajzi kötete, amelyben a vele és róla készült interjúkat, portrékat, elemző írásokat olvashatjuk. „Szerelmet, életet, egzisztenciát köszönhetek a versnek”– vallotta. A kötetben Lutter Imre versmondó egyesületi elnöktársa, barátja ír róla előszavában, jelezve, hogy a kötet pontos képet ad Kiss Lászlóról, viszont a vele készülő interjúk, illetve az általa írt tanulmányok, beszédek, szónoklatok révén maga a kultúra, az amatőr művészetek, a közművelődés és a civil társadalom korszakonként, s még azokon belül is időszakonként változó helyzetéről is pontos képet kaphatunk. Hiszen az amatőr mozgalmak, a közművelődés egyik előre mozdítója, tevőleges és fáradhatatlanul hatékony szereplője volt. Beleértve a színjátékosok, a táncházmozgalom, a versmondás műfajának képviseletét, a civil társadalom, a népművészet, a néptánc, a tárgyalkotó népművészet, a bábok művészetét és a költészetet is.

Kiss László 1947. június 5-én született Budapesten, nehéz sorsú családban. 1973-ban népművelés- könyvtáros szakképesítést szerzett, 1977-ben főiskolai kiegészítő államvizsgát tett, majd 1981-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karának népművelés szakán végzett. Az amatőr színjátszás szervezésével, rendezéssel már a hatvanas években foglalkozott. 1964-től három éven át a Danuvia Központi Szerszámgépgyárban, majd 1971-ig a VBKM Kaposvári Gyárában dolgozott népművelőként. Amatőr-színjátszó rendező képesítését ekkor szerezte meg, s ezt követően öt éven át a Kaposvári Megyei Művelődési Központ előadója, utána a Kaposvári Városi Tanács csoportvezetője volt. 1978-ban költözött a fővárosba, miután megismerte három éve elhunyt feleségét, az ugyancsak a közművelődésben tevékenykedő Kiss Mariannát, aki a pestszentlőrinci Kondor Béla Közösségi Ház igazgatója volt. Kiss László a Pataky Művelődési Központban dolgozott előadóként, majd Józsefváros művelődési osztályának csoportvezetője, 1982-től a Művelődési Minisztérium főelőadója lett. 1988-tól 1993-ig az Országos Kisipari Szövetkezet önálló osztályvezetője, majd tizenhét éven át a Kulturális Minisztérium vezető-főtanácsosa volt. Nyugdíjas éveiben, 2010-től a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársakét dolgozott.

Munkájáért 1974-ben és 1986-ban Miniszteri Dicséretben részesült, 2000-ben Radnóti-díjjal tüntették ki, 2003-ban megkapta a Honvédelemért Érdemérmet és a Magyar Kultúra Lovagjává avatták, majd 2005-ben Bessenyei György-díjjal, 2009-ben pedig Csokonai-díjjal tüntették ki. Komoly szakmai tanulmányokat jelentetett meg az amatőr művészeti csoportok helyzetéről, a szövetkezeti mozgalom közművelődési tevékenységről és szerepéről, az amatőrség fogalmáról, definiálásáról, az amatőr művészetek szerepéről a főváros közművelődésében, valamint az amatőr versmondásról. Nemrég született meg kis unokája, aki új lendületet adott a mindennapjaiban. Fia, Kiss Gergely és családja Berlinben él.

„Az első szót a föld mondja ki.

Az anyaföld, de aztán a dermedt

tél térdei, limlomjai

közül beszélni kezd a gyermek.”

Bella István költő, a Magyar Versmondók Egyesületének egykori tiszteletbeli elnöke A vers születése című költeménye ezt követően még hét versszakon át úgy halad, ahogy megtanul az ember, az emberiség beszélni. És a költő gondolatmenetéhez hasonlóan Kiss Lászlóval létrejött az amatőr művészetek bölcsője, s a benne cseperedő gyermek dadogása kerek beszéddé változott, amely nem kertel, s amely visszagurul, ha kell, egy előző korba, vagy előregördül egy következő társművészeti ágba, Kiss László létezésének egy szakaszába, ami sokak művészi létét határozza meg.

1. Gelencsér Katalindr., az ELTE  BTK-PTK nyugalmazott egyetemi docense írta róla, hogy „Kiss László, aki szellemi életünk egyik önkéntes, hatékony dzsinnje, varázslatai nyomán érzékenyebb, értelmesebb, szebb, jobb és igazabb lesz közösségi létünk, mélyebbé válnak kapcsolataink, versmondói, lapjai nyomán feltöltődik szívünk az együttes öröm nemes értékeivel, tágulnak horizontjaink, közösségibbé, szolidárisabbá válnak elképzeléseink. Minőségérzékeny, született társaslény, örök elégedetlen, aki csak közösségben tud élni, virulni, alkotni még evezni is, örökifjú csapatalkotó, alkotás-vezérelt mágnesember, természet- de leginkább különösen vízbarát, humánumát jóra-törekvés jellemzi, kapcsolati tőkéje gazdag a szellemi elittől a pici falvak fiatal előadói és a szép korú, néha sokszoknyás versmondó asszonyaikig. Mindet ismeri, számon tartja, buzdítja, szeretettel veszi körül őket. Gyermeki örömmel képes csodálkozni, minden jó ügyet segíteni, empatikusan kezelni.”

Egy hosszabb lélegzetvételű interjú itt nézhető meg Kiss Lászlóval:

https://youtu.be/I4RtYxocfNQ

Elnökét a Magyar Versmondók Egyesülete saját halottjának tekinti, végső nyugalomba helyezéséről a családdal közösen intézkedik. Búcsúszertartása nyilvános lesz, annak időpontjáról és helyszínéről az egyesület honlapján, a www.vers.hu oldalon tájékoztatja a közvéleményt.

The post Novák Imre: Elhunyt Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke appeared first on Litera-Túra.

Örkényi Ádám: 2068 Éld az életem! – könyvborító

A „2068 Éld az életem!” csak az első látásra detektívregény. Persze akár annak is lehetne olvasni, sőt, annak is jó – az utolsó pillanatig vannak váratlan fordulatok a cselekményben, és egészen a végéig nem tudjuk meg, hogy ki a gyilkos. De a könyv ennél jóval többről szól, mert olyan kérdéseket vet fel egészen komolyan, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak: működőképes-e még a demokrácia a huszonegyedik században; hová vezet a média totális uralma a fiatalok lelke felett; lehet-e egy társadalom egyszerre biztonságos és szabad? E kérdésekre nem feltétlenül találják meg a szereplők a választ – néha csetlenek-botlanak, néha nosztalgikusan tekintenek a tízes-húszas évekre, néha vitáznak egymással – felvillantva több lehetséges választ is. Minket most az érdekel, hogy maga a szerző mit gondol a jövő társadalmáról? Szűcs Tamással (azaz: Örkényi Ádámmal) Varga Mihály beszélgetett. 

– Klímaváltozás, klímaválság, klímavészhelyzet, klímasztrájk, klímakatasztrófa… Hogyan tükröződik ez a folyamat a regényben?

Szűcs Tamás: A klímaváltozás már ma is mindennapos tapasztalat – folyamatosan érkeznek a hírek, hogy most volt az évszázad legmelegebb szeptember-októbere, hogy az évszázad vihara tombol itt meg ott. Az emberek pedig a fejlett világban egyre érzékenyebbek a témára – főleg persze nyáron, amikor kellemetlenül meleg van. Ősszel, amikor kicsit tovább lehet pólókban sétálgatni, és élvezni a Napot, mérhetően csökken a zöld pártok támogatottsága. Szóval klímaváltozás van, klímahisztéria lehet, a klímakatasztrófa viszont nagy valószínűséggel elmarad. A 21. században az emberiség összességében elképesztően gazdag és elképesztően nagy erőforrásokat képes mozgatni. Az emelkedő tengerszint nyilván nem fog elmosni milliós nagyvárosokat, mert a tenger nyilván nem egyik napról a másikra emelkedik meg, bőven lesz idő, ha kell, mondjuk, gátrendszereket építeni, amelyek megvédik a városokat és környezetüket. Velencét nyilván nem fogja elönteni a tengervíz – ha kell – építenek köré egy öt méteres üvegfalat. Melegebb lesz nyaranként, amihez majd az akkori fiatalok hozzá fognak szokni, és nem lesz olyan hideg télen, úgyhogy az öregek még nosztalgikusabban fogják siratni a „régi jó fehér Karácsonyokat”, mint most.

A szubtrópusokon a fejlett országokban lehet, hogy általánossá válik, hogy egész városrészeket, sőt teljes településeket légkondícionálnak.

Dohában már most gondolkodnak ezen, de például éppen magyar tudósok dolgoznak egy olyan rendszeren, amelyik tudná irányítani ezeken a tájakon a felhősödést, és segítene valamelyest kizöldíteni a Szaharát.

Egyrészről sok tízmillió klímamenekülttel számolnak a borúlátók Afrikában – másrészről viszont pontosan tudjuk, hogy rendelkezésre állnak azok az eszközök, amelyekkel ezek az embertömegek a klímaváltozás ellenére is képesek lesznek/lennének ellátni saját magukat – szárazságtűrő hibridek (akár GMO-növények is), intenzívebb mezőgazdasági eljárások, öntözési technikák, ráadásul a világ termékeny, de mezőgazdasági művelésbe nem vont földjeinek több, mint a fele Afrikában található. Én bízom a kapitalizmusban – sokkal drágább lenne százötvenmillió embernek új városokat építeni a hegyekben, mint gátakat. Sokkal bonyolultabb százmillió afrikai menekülttel megküzdeni – és politikailag is sokkal komolyabb problémákat vet fel –, mint öntözőrendszereket telepíteni, és elfelejteni a GMO-ellenességet. Nagyjából ezt írom le a könyvemben is: egy olyan világot, ahol az öregek folyton izzadnak, és nyavalyognak a meleg miatt, ahol van globális felmelegedés, de az emberek élik az életüket, idomulva az új feltételrendszerhez.

– Milyen víziói vannak a táplálkozási szokások megváltozásáról? A vegán életmód és világszemlélet mennyire lesz elterjedt?

SzT: Először is szögezzük le: én nem vagyok vegán, lelkesen fogyasztok mindenféle hústerméket, imádom a disznótorost, a mangalicaszalonnát. A könyvben viszont olyan világot írok le, ahol ezek az ételek már nagyobb rést tiltólistán vannak – egyszerűen azért, mert úgy látom, valóban ebbe az irányba mozdulunk el. Az étkezés – mint sok minden más – már nem létkérdés, a bőséges étkezés már nem státusszimbólum – így lesz az étkezés is morális probléma, a kérdés már nem az, hogy mit engedhetek meg magamnak anyagilag, hanem,hogy mit engedhetek meg magamnak erkölcsileg, mi az az étel, amivel „a legjobbat teszem a világgal”. Az állati eredetű élelmiszer megtermelése nagyon jelentős környezetterhelést jelent – óriási a vízigénye az állattartásnak, és nagyban hozzájárul a széndioxid-kibocsátáshoz. Ehhez járul az is, hogy egyre erősebben tabusítjuk az állatok elleni erőszakot, az állatkínzást – és a nagyüzemi állattartás azért valóban nem egy állatbarát tevékenység. Sőt! Ezek a tényezők együtt mutatnak a jövő felé, amit a könyvben igyekszem bemutatni, ahol a vörös húsok fogyasztása ugyan nem tilos, de korlátozott, és a fiatalok számára egyszerűen gusztustalan. Alapjaiban változik már most is, az, ahogyan általában az étkezésre tekintünk: jellegzetes különbségek vannak a baby-boomerek és a millenniálók étkezéskultúrája között. A baby boomerek, a világháború után születettek még sokan a szegénységből jutottak valamiképpen a középosztályba, – náluk a bőséges étkezés még érték, a jólét jele, a hús ennek a frissen megszerzett bőségnek a szimbóluma.

A millenniálók számára már a bőséges étkezésnek nincs – mondjuk így – sportértéke, az étkezés részint élményszerzés, részt az egészségmegőrzés része, és egyre több benne a morális elem – „boldog csirkék” tojásait akarjuk enni, és komoly tudományos cikkek jelennek meg arról, hogy mik a boldogság jelei a háziszárnyasoknál, ez a kérdés nagyszüleink idejében egyszerűen röhejes lett volna, ma milliárdos üzlet. Persze mindez a fejlett világra, Európára, Észak-Amerikára vonatkozik – a világ más részein éppen ellenkező folyamatok játszódnak le, ahol korában azért nem ettek húst, mert nem futotta rá, ott most kezdenek rákapni – ez viszont azt is előre jelzi, hogy pont ötven év múlva már ott is eljutnak oda, hogy inkább az egészségre és az étkezés morális dimenzióira figyeljenek. Ha pedig egy iparágra globális szinten tekintenek úgy, hogy „káros”, „erkölcstelen”, „gusztustalan” – ugyanakkor (ha máshonnan nem, az akkor öregedő mai millenniálók részéről) megmarad valamiféle kereslet, akkor komoly iparági átrendeződést hoz: a termelés alacsonyabb presztízsű, szegényebb országokba tevődik át, átalakul a tulajdonosi kör, a fehérből a szürke-fekete zónába kerül a termelés, megjelennek az illegális csatornák. Erről is szól a könyv.

– A globális menekültválság hatásai is megjelennek a műben?

SzT: Ma már tudjuk, hogy a kétezer-tízes évek „nagy története” a közel-keleti politikai földindulás, és az ezt követő migrációs válság volt. Ennek nyilván meglesz – közvetetten – a hatása ötven év múlva is. A tízes évek eseménytörténete viszont jó messze lesz már akkor, annyira messze, hogy a mai kérdések már nyilván irrelevánsak lesznek. Hogy értsük, mire gondolok: kérdés-e ma, hogy lehet-e „emberarcú” a létező szocializmus? Nyilván nem, pedig ötven éve az 1968-as prágai tavasz után ez egy fontos kérdés volt a keleti blokkban. Tudjuk, nem lehet emberarcú, de már nem is létezik a létező szocializmus. Megváltoztatja-e a hippimozgalom a világot? Hol van már a hippimozgalom? Konvergál-e a két világrendszer? Mi az a két világrendszer? Ötven év múlva azok a politikai-társadalmi kérdések, amik most megosztják a társadalmakat és hatalmas vitákat kavarnak ugyanilyen érthetetlenek, értelmetlenek lesznek. Nyilván lesznek olyanok, amik egyszerűen ledőlnek.1919-nek még nagy kérdése volt, hogy restaurálható-e a Habsburg Monarchia, vagy, hogy kitörhet-e a „világforradalom”. 1969-re ezek már nem voltak kérdésesek, egyértelmű, hogy nem és nem.

2019-ben ugyanígy kérdés, hogy megmarad-e az Európai Unió. 2069-re ez már biztosan nem lesz kérdés. Vagy túlélte a mostani válságát, vagy nem. Én azt gondolom, hogy inkább igen, de nem mernék rá megesküdni. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a legutóbbi tízes évek „nagy története” ötven év múlva történelem lesz – filmet/videók/kalandjátékok fognak születni, amikor ezt a történetet dolgozzák fel, iskolai tananyag lesz, és az ötven éves évfordulókon majd lesznek megemlékezések. Ez a válasz egyik része. A másik, ami magukra a migrációs folyamatokra vonatkozik – amiről most rendszeresen elmondjuk, hogy „ha így megy tovább…”, csak közben azt nem tesszük hozzá, hogy biztosan nem így fog tovább menni. Az emberi migráció egyre inkább egyéni döntéseken alapuló folyamat, az ilyesmi pedig elég változékony. A gazdasági-politikai átalakulások alig néhány év alatt képesek megváltoztatni a vándorlási folyamatok irányát. Ötven évvel ezelőtt Dél-Korea fejletlen, túlnépesedett ország volt, magas születésszámmal, így egyértelműen kibocsátó ország volt, sok koreai települt az Egyesült Államokba, Kanadába. Azóta drámaian zuhant a születésszám, nőtt az életszínvonal, és Dél-Korea ideális célországgá vált – amivel a koreaiak egyelőre nem igazán tudnak mit kezdeni. A könyvben leírt Európa inkább kibocsátó, mint célterület – az akkorra már komoly munkaerő-hiánnyal küzdő, de gazdaságilag dinamikusabb ázsiai országok szipkázzák el az európai munkaerőt, Európa pedig egyfajta globális nyugdíjas-otthonná és turistalátványossággá alakul.

– Miként képzeli el a jövőben a gazdag és szegény társadalmi csoportok küzdelmeit?

SzT: A tízes évek másik „nagy története” a fejlett országok középosztályának válsága, elbizonytalanodása. Átfogóan az elmúlt két évtized egy komoly jóléti robbanást hozott – Kína, India, jó néhány afrikai ország középosztálya, sőt szegényei gazdagodtak drámaian, és szépen kerestek a milliárdosok is, különösen azok, akik a 21. századi iparban vagy a pénzügyi szférában mozognak. A fejlett világ középosztálya viszont szinte egyáltalán nem gazdagodott, amit a legtöbben szegényedésnek éreztek. Szögezzük le: itt nem tökéletes szegénységben élő emberekről van szó, sőt, olyanokról, akik ma is – a szó klasszikus értelmében –, jól élnek. Jó minőségű lakásuk van, van autójuk, amit (talán ritkábban, mint régen, de rendszeresen) cserélnek, nyaralni járnak, rendszeresen vesznek új ruhát. Csak éppen bizonytalanok, rosszkedvűek, mert nem nő az életminőségük, és folyamatosan nő bennük a félelem. A jövő nagy kérdése, hogy ezt a többszázmillió embert hogyan lehet úgy boldoggá és elégedetté tenni, hogy közben ne nőjön meg lényegesen a fogyasztásuk – mert az megterhelné a bolygót, és különben sincs már igazán hova nőni, hogy hogyan lehet kezelni az ésszerűtlen félelmeiket, és elhitetni velük az igazságot, azt, hogy ők egyáltalán nem szegények és szerencsétlenek. Ha lesz feszültség, küzdelem, az nem a valódi szegények és gazdagok, hanem a bizonytalan, aggódó középrétegek és bárki más között zajlik majd.

Visszautalva ismét az Ön előző kérdésére: ez is egyike lesz azoknak a témáknak, amelyek ötven év múlva már nem lesznek lényegesek. Addigra az a nemzedék, amelyik megtapasztalta a nyolcvanas-kilencvenes évek nyugati szárnyalását, majd lebizonytalanodását már kihal – a derékhadat pedig azok a millenniálók alkotják majd, akik már ebbe az új bizonytalan korszakba születtek bele. Ha azt akarjuk látni, hogy milyen lesz az a közeg, amit a 2050-es, ’60-as évek fiataljai nem szeretnek, és avíttnak tartanak, akkor figyeljük meg, hogy milyenek a mai tízen-huszonévesek politikai-társadalmi preferenciái Nyugaton.

– Megváltozhatnak gyökeresen a nők és férfiak közötti különbségek? Milyen jövőt képzel el a feministáknak?

SzT: Nem akarom lelőni a poént – de annyit elárulok a könyvről, hogy ez a történet egyik alapkonfliktusa. Persze ez is a tízes évek egyik „nagy története” – a Meetoo mozgalom, ami valójában jóval több mint pusztán a zaklatások feltárása, és az Incel mozgalom, amiről csak akkor hallunk, ha egy-egy frusztrált fiatalember elkezd nőket ölni. Úgy gondolom ezek a mozgalmak meg fogják határozni az elkövetkező ötven évet. Az incel mozgalom – azok a férfiak, akik úgy érzik, nem jutnak nőhöz, mert ők csak amolyan béta férfiak, akiket a nők nem választanak, és ettől frusztráltak lesznek, és nőgyűlölők – ma még értetlenség és nevetség tárgya. Ahogy tovább fog változni a világ, ahogy a nők részéről egyre elfogadottabbá válik majd az asszertív magatartás (jogom van nemet mondani bármikor, jogom van tévedni, jogom van megváltoztatni a véleményemet, és ezt nem kell megmagyaráznom), úgy nő majd a frusztráció és – valószínűsíthetően – növekszik az erőszak is. Azt az átrendeződést, amiben már most is élünk, hogy lebontsuk a nők érvényesülése előtti korlátokat, felszámoljuk a még létező üvegplafonokat, akár kvótákkal is alakítsuk át a cégek-állami szervek vezetésében a nemi arányokat, bizonyosan lesznek, akik nem a privilégiumok lebontásaként, hanem egy újfajta diktatúra megjelenéseként fogják értelmezni. Ugyanakkor Európában, Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában a csökkenő munkaerő-kínálat – az elöregedés – egyértelműen arra fogja kényszeríteni a cégeket s az állami szerveket is, hogy minél több lehetséges munkavállalót, vezetőt vonjanak be a munkába – így a nők elhelyezkedése, előre-jutási lehetősége már a puszta racionalitás miatt is javulni fog. A feminizmus – mint minden politikai mozgalom –, át fog alakulni. Sok szempontból, nagy valószínűséggel okafogyottá válik – hiszen mint láttuk lassan már nem csak a jogi és politikai, de a gazdasági, kulturális egyenlőség is elérhető lesz. Hogy ezek után hol, miben találják meg a céljaikat, az jó kérdés, de az is, hogy hogyan fognak a feminista mozgalmak aktivistái megküzdeni az incel-mozgalom sérültjeivel, miként reagálnak majd arra a helyzetre, amikor már ők lesznek kvázi hatalomban.

– „Élhető országnak” képzeli el Magyarországot a jövőben?

SzT: Nyilván. Bár jelentősen más lesz a klímahelyzet, mint most, de biztosan nem annyira szélsőséges, hogy élhetetlenné tegye az országot. Algéria élhetetlen? Omán élhetetlen? Nem azok, pedig nagy részük sivatag, olyan sivatag, amilyen az Alföld ötven év múlva sem lesz. Gyakran látom, hogy értelmiségi ismerőseim dobálóznak ezzel az „élhetőség” dologgal. Botswana is élhető ország, Pakisztán is, Laosz is – hiszen emberek élnek benne. Ötven év múlva is azok lesznek, hiszen akkor is élni fognak ott is emberek. Nauru talán nem lesz az, mert elönti az emelkedő tengerszint. Hogy ki hol menyire élvezi az életet, az sokszor nem az országtól, és végképp nem annak a politikusaitól függ, hanem csakis az illetőtől saját magától, a családjától, barátaitól, szűkebb lakókörnyezetétől. Ha jól érzi magát az ember a bőrében, van családja, vannak jófej szomszédai, barátai, akkor élhető helyen él függetlenül az éghajlattól, és a mindenkori politikától. Ezt nem, vagy csak alig befolyásolja, hogy kevesebben fognak élni az ország területén, mint ma, átlagosan öregebb lesz a társdalom, ami azt is jelenti, hogy egyes területeken jelentősen csökkenni fog a népsűrűség. Lesznek elnéptelenedett falvak, és olyan kiüresedő lakótelepek, ahol már nem nagyon lakik senki – jó esetben a tízemeletes házakat visszabontják emberi léptékűre. A könyv szereplői közül van, aki nagyon is élvezi itt az életet, van, aki elvágyódik, és van, aki rühelli a 2060-as évek magyar fővárosát, pontosan úgy, ahogy most is. Ez pedig akkor is leginkább attól fog függeni, hogy ki hogyan érzi magát – aki szeretve érzi magát, jó társadalmi beágyazottsága van, szerető család veszi körül, az fel van dobódva, és élhetőnek látja a környezetét, aki elmagányosodik, nem tudja, mit kezdjen magával, az a helyet is sokkal kevésbé látja élhetőnek, ahol él.

– A legtöbb disztópikus alkotást általában elembertelenedés, elnyomó, totalitárius rendszerek uralma, természeti vagy társadalmi katasztrófa jellemzi, ami a társadalom drámai hanyatlásához vezet. Gyakran ínség, szegénység, elnyomás, erőszak, járványok, szennyeződések lépnek fel. Ebben a regényben is így van ez?

Szűcs Tamás: Tudom, hogy a műfaj klasszikusai gyakran nyúltak az ad extremum extrapolálás eszközéhez a jövővel kapcsolatban Aldous Huxley-tól Ray Bradbury-n át, George Orwell-ig. Ez egy kiváló eszköz lehet arra, hogy felhívjuk a jelen problémáira a figyelmet – hiszen Huxley, is Orwell is a saját korának társadalmi – politikai problémáit vetítették bele az általuk elképzelt rendszerekbe. A Szolgálólány meséjének átütő sikere is nyilvánvalóan reakció a Trump-jelenségre: egyre többen látják úgy, hogy Atwood disztópikus világa akár valósággá is válhat. Ilyen szempontból érdekes Margaret Atwood legújabb könyve, a Testamentumok, amelyikben már nagyon sok a mai áthallás, a „nézői igény”. Tehát értem én az írói szándékot is a disztópiák teremtése mögött, valóban hatásosan lehet a jelen társadalmi-politikai-gazdasági gondjaira rámutatni, ha túlzásba visszük, és karikaturisztikusan mutatjuk be azokat. Azt hiszem nekem egyszerűen a habitusomhoz nem illik ez, ugyanúgy, ahogy nem tudnék romantikus regényt vagy horrort sem írni, mert nem szeretem azokat a műfajokat igazán, a disztópiák sem az én világom. Mondjuk azt, hogy jó értelemben földhözragadt vagyok – annyit foglalkozom napi történésekkel, tényekkel, hogy ha kitalált elmeszüleményt írok, akkor is szükségét érzem annak, hogy valószerű legyen. Azt éreztem, hogy az általam elképzelt jövőben egy ilyen történettel kell felhívnom a figyelmet a mai nézeteltérésekre. Bármilyen, a közeli jövővel foglalkozó sci-fi ugyanezt teszi, amit akár valóságosnak is láthatunk. A disztópiák pedig mindig bizonyos helyzetek erős sarkításán alapulnak. Az újságírói műfajok közül nem a hírekhez, hanem a publicisztikához állnak közel, amit szintén nem érzek a sajátomnak. Amúgy pedig a jövőt mi alakítjuk, ha a könyv világát disztópikusnak érzi valaki, ha azt gondolja, hogy nem szeretné, ha a gyereke, unokája – ifjabb olvasó esetén ő maga – olyan világban éljen, amilyet a könyv felvázol, akkor tegyen róla. A jövőt a mi egyéni döntéseink teremtik meg, azok a döntések, amelyeket szabad akaratunkból hozunk, hová költözünk, mit vásárlunk meg, mit eszünk, mire tanítjuk a gyerekeinket.

Ha nem akarunk disztópiában élni, és azt szeretnénk, hogy a gyerekeink se éljenek abban, akkor igyekezzünk őket olyanná tenni, amilyennek a jövő emberét szeretnénk látni.

Szűcs Tamás  (azaz: Örkényi Ádám) portréja

The post Varga Mihály: Rajtunk múlik, mi lesz ötven év múlva – interjú Szűcs Tamással appeared first on Litera-Túra.

A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1997-ben szerez diplomát filozófia szakos bölcsésztanárként. 2008-tól a ME Bölcsészettudományi Kar Doktori Iskola „Kortárs magyar irodalom” PhD programjának hallgatója; 2009-től ugyanott a „Politika és irodalom” alprogramon folytatja tanulmányait. Szellemi fejlődését befolyásoló tanárai: Beney Zsuzsa, Szőke György és Szili József. 2002-ben a terasz.hu irodalmi mellékletének kezd írni; 2003 áprilisától a litera.hu portálnak dolgozik, 2003 őszétől 2008 tavaszáig szerkesztőként Keresztury Tibor, Németh Gábor és Kőrösi Zoltán főszerkesztők mellett. „A nézőtérrel szemben” címmel készített interjú-sorozatot kortárs drámaírókkal – ennek darabjai is itt jelentek meg. 2008-ban Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesül. Ekkor készült el a Kosztolányi „A szegény kisgyermek panaszai” női párdarabjának szánt „Kislánydalok”-ciklus, amelyből több folyóirat közöl részleteket, s végül „Nőgyakorlat” című első önálló kötetében jelenik meg. 2008-tól részt vesz az Irodalmi Centrifuga online folyóirat megalapításában és szerkesztésében. Rövidprózáit különböző antológiákba válogatják be, többek között a kortárs nőirodalom keresztmetszetét nyújtó, több kötetes „Kitakart Psyché” sorozat apa-tematikát feldolgozó összeállításba is. 2014-ben a Syllabux Kiadónál jelennek meg Morgenstern „Bitódalaiból” készült fordításai, 2015-ben pedig „Nőgyakorlat” című első verseskötete.

– A világirodalom talán egyik legszebb mondatpárja Níkosz Kazandzákisz görög filozófusköltő, regény- és drámaíró „Jelentés Greconak” című művében olvasható, s mindössze tíz szóból áll. „Megkértem a mandulafát: ’– Nővérem, beszélj nekem Istenről!’ És a mandulafa virágba borult.” – Ön szerint manapság is lehetne hasonló egyszerűséggel megfogalmazni lételméleti gondolatokat egy posztmodern versben?

Györe Gabriella: – Gondolom igen. A lételméleti kérdések korszakoktól függetlenül érdeklik az embereket, az alkotókat. Hogy Isten létére és jelenvalóságára vonatkozóan itt és most feltehető-e közvetlen kérdés a naivitás vagy épp az átpolitizáltság bélyegének kockáztatása nélkül, más kérdés. A posztmodern szövegközpontú, fragmentált és idézetekből (is) építkező (vagy épp másféle) műveiben éppígy jelentősége lehet a saját hely keresésének, a létezés visszaigazolására irányuló vágynak; hogy a felmutatott kép értelmezése miképp megy végbe, szerzője és szerzői szándéka válogatja. A mandulafa-virágzásból Isten létére következtetés ilyenféle egyenessége már nem adott ugyanazzal a kétségtelenséggel. (Különösen ma, hogy már a mandulafát is féltenünk kell, hogy a természeti képek sem úgy adottak, mint akár száz évvel korábban.
Szomszédasszonyommal néha elbeszélgetünk. Tanár volt, túlélt egy csontvelőrákot, örvendezik első unokája megszületésének, a betegsége után nagyvállalatoknak és régi ismerősöknek gyártott mézeskalács díszek eladásából egészíti ki a nyugdíját. Az interneten olvas híreket, televíziót néz, rádiót hallgat. Legutóbb elkeseredetten számolt be róla, hogy már bátran gyermeket is vállalható korban lévő, külön élő, dolgozó fiatalabbik lánya azt mondta neki az egyik, klímaváltozással kapcsolatos beszélgetésük során, hogy komolyan gondolkodik rajta: ide nem szeretne gyermeket szülni. S ez az ‘ide’ nem csupán az ország határain belül lévő területet jelentette. Próbálta érzékeltetni, milyen kín volt ezt neki, anyaként, hallani.
Gimnazista diákokat tanítok: most épp a nagy klímasztrájkra készülnek, plakátokat rajzolnak, műanyag szemetet válogatnak. Foglalkoztatja, foglalkoztatta őket a környezetük Greta Thunbergtől és a nemzetközi mozgalomtól függetlenül is. Ha csak addig jutunk, hogy nem vesszük el senkitől a virágba borulás, gyümölcsözés lehetségességébe vetett hitét, már sokat tettünk.)

– Szép volna, „ha égre kelne az éji folyó csillaga”? Mennyire érdekli a kortárs költészet? Van olyan író, akinek a hatását érezve, próbált tudatosan megszabadulni attól?

GyG: – Tudatosan megszabadulni nem próbáltam senki hatásától. Vannak gyerekkori kedvenceim, akiknek hatásától, zeneiségétől nem is tudnék megszabadulni; vannak berögződött, elraktározódott versrészletek, töredékek, amik ki-kiszólnak, s nem érzem, hogy takargatni kellene őket. Vannak később megismert versek, kötetek, életművek, amiket szeretek, tisztelek, élvezettel olvasok, de inkább valamiféle távoli utánzási vágy munkál, ha munkál, mintsem az erőteljes hatásuk levetkőzésére irányuló szándék. Mondjuk, hogy a tanulási folyamatnak egy korábbi szakaszában járok, az elsajátítás és nem az elsajátított elemek túlhajtása, a csömör és az elszakadni vágyás kialakulásának időszakaszában.
A kortárs költészet sokfélesége magával ragadó – ha valaki fordít időt annak megismerésére, bizonyára talál a szívéhez közel álló köteteket, verseket; én szeretem a játékos, a humorral is barátságban élő szerzőket (is) – bár a magam írásait nem nevezhetem humorosnak, a játékosság, ha nem is a téma, de a forma tekintetében foglalkoztat. Ha valamitől szabadulni akarnék, az inkább az életemen elterpeszkedő hangulati rokonság; ha a mindennapjaimban idéződik meg, hogy „Piros vérben áll a tarló, s ameddig a lanka nyúl, kéken alvad. Sír az apró, gyönge gyep, és lekonyúl. Lágyan ülnek el a boldog halmokon a hullafoltok. Alkonyúl.”
Ha írásokra tett közvetlen hatásról beszélünk, egy időben a könnyűzene, a dalszövegek hatásától szerettem volna függetlenedni – a fülbemászó, naponta százfelől hangzó slágerek rossz rímeitől — hogy találjak valami egyedibbet, erősebbet. S itt jelentősége van a ‘rossz’ kitételnek — mert a slágerek között is találni olyat, ami megtetszik, és éppen azt szeretném, ha úgy (és kicsit persze mégis másképp) tudnék mondatot törni/szerkeszteni.
De abban az éji folyóban sok kis hullám alkot egy-egy nagyobbat, s az, hogy mi most a felszínen locsogunk, érintkezünk, apró hullámokká formálódunk, előbb-utóbb át kell alakuljon azzá a mélybeli, lassabb, szinte-hallgató áramlássá, mely a maga hosszan kitartott hullámhosszán azt vibrálja: érdemes.

– A rímpárokban írt verssorai mégis a biztos kapaszkodók iránti ősi vágyat tükrözik. Nem anakronisztikus ellentmondás ez?

GyG: – Azt remélem, nem ellentmondás. A „Nőgyakorlat” című kötet versei többnyire rímesek – s nagy részük kötött formában írott. Megpróbálni egy-egy forma teherbíró képességét, a verslábákba tört mondatokat szabad beszédhez is jól idomulónak őrizni meg szerintem jó játék. Ez a 2015-ös kötet három ciklusból áll. Az első ciklusban a „Kislánydalok” kaptak helyet – ezeket egy 2008-ban kapott ösztöndíjas év során írtam. A játék lényege számomra az volt, hogy Kosztolányi Dezső: „A szegény kisgyermek panaszai” verseinek párjaként teremteni egy lány-univerzumot is; van, hogy a versek témájukban érintkeznek, de mégsem nevezném szoros követésnek, ami a ciklus verseiben történik. Megtalálni azokat az élményeket, amik a másik nem számára talán másképp csapódnak le, megpróbálni őket versbe tenni a magam számára felállított játékos kihívás volt.
Bár közben gyűlt össze egy újabb kötetnyi versanyag, ezt nem érzem ennyire egységesnek, s jelenleg inkább a próza foglalkoztat; ha lesz belőlük kötet, azt viszont továbbra sem a rímtelen szabadvers dominálja majd.

– Egy budapesti sztárügyvéd – miután a közelmúltban elolvasta Forgács Zsuzsának és Erdős Virágnak ajánlott „Nőtudat” című verset –, élesen kifakadt, hogy nem hiszi, hogy „a nők érzékenyebbek lennének”, mint a „másik nem”. Jogászként a hétköznapokban nem ezt tapasztalja, sem a közúti vezetésben, sem a plázaáruházak luxusboltjaiban, de még a naponta új bálákkal feltöltött turkálókban sem. Sőt! A bíróságokon és a börtönökben – ahol nap, mint nap megfordul –, arról győződött meg, hogy a nők legalább annyira agresszívak, brutálisak és közönségesek tudnak lenni, mint a férfiak. Egy filozófus tud meggyőző érveket felsorolni a női irodalom különvalósága mellett?

GyG: – Én ugyan filozófia szakon szereztem diplomát, de nem tartom magam filozófusnak, s nem is tekinteném feltétlenül egy filozófus feladatának, hogy a női irodalom különvalósága mellett érveljen. Sőt. Nem tartom külön valónak a női irodalmat. (S talán még mindig tisztázni kéne a női irodalom fogalmát is.) Azt gondolom viszont, hogy vannak olyan témák, amikről autentikusan, a saját tapasztalatok megszerzett biztonságával egy nő tud beszélni – ahogy vannak olyan témák, amikről inkább egy férfi. Bizonyos tapasztalataink csak részlegesen megoszthatók, s nemünk szerint szerezhetők meg. Hogy ennek irodalmi relevanciája van-e s mennyi, azt a kritika és az olvasók kiváltsága eldönteni; hogy foglalkozik-e velük, az a mindenkori alkotóé. Hogy a szenzibilitás nem függ a nemtől, ebben egyetértek a kérdésében említett ügyvéddel. Ugyanakkor nem értem a kifakadás okát: a vers – legalábbis szándékom szerint – nem állítja, hogy a nők érzékenyebbek lennének, mint a férfiak. Azt állítja, hogy vannak sajátos női léttapasztalataik, vannak olyan élethelyzetek, amelyekben pusztán nemük miatt más elbírálásban részesülnek, s vannak velük szemben jelentkező elvárások, pusztán abból fakadóan, hogy ők nők. S ezekkel az elvárásokkal, helyzetekkel, szituációkkal melyikünk így, melyikünk úgy, de mindegyikünk megküzdeni kénytelen – nem függetlenedhetünk tőlük; ugyanakkor nem is azonos velük egyikünk sem. Szándékaim szerint a vers inkább erről, a szerep-kötelezettségeken és kényszer-helyzeteken túli lényegiről, az erre irányuló keresés megkerülhetetlenségéről szeretett volna jelt adni – de a szöveg adott, az olvasat szabad.

– A „Kitakart Psyché” egyik szerzőjeként mi a véleménye: lehet egy macsó karakterű férfi hiperérzékeny? Egy ilyen személyiségi attitűd nem ellentétes gyökeresen a férfiasságról alkotott női vágyképekkel?

GyG: – A ‘Kitakart Psyché’ című antológia-sorozat Forgács Zsuzsa ötletéből, az ő kitartó munkájának eredményeként, más és más szerkesztőkkel – Bódis Kriszta, Gordon Agáta, Kiss Noémi, Radics Viktória s mások – együttműködésben jöhet(ett) létre. A sorozat mindegyik darabja női szerzők, professzionális írók vagy más területen profi, de az írást épp most kipróbáló nők írásainak gyűjteménye. (Mindegyikben volt egy-egy álnéven író férfiszerző is.) Az első antológia, a 2005-ös „Éjszakai állatkert” írásai a nők és a szexualitás témakörét járták körül; a „Szomjas oázis” 2007-ben jelent meg és a női testről szóló írásokat adott közre; a „Dzsungel a szívben” a lányok és anyák, „A szív kutyája” a lányok és apák antológiája; évek óta készül a sorozat következő két kötete is. Az előbb említett vers: a „Nőtudat” tulajdonképpen egy nehezen összeálló antológia-írás margójára készült – végül aztán megszületett a próza is. Én felkérésre, álnéven írtam a lányok és apák antológiába.
Ami a hiperérzékeny macsókat és a férfiakról alkotott női vágyképeket illeti — ezek szerep-előírások. Szerep-előírás a macsóké (ahogy a hipstereké, a kockáké, az ügyvédeké, a gyúrós Balaton-Sound látogató aranyifjaké vagy másoké), s szerep-előírásnak tűnik nekem a férfiakról alkotott női vágykép is, ha így általában beszélünk róla. Fogalmam sincs, mi kell a nőnek általában, s mi kell a férfinak általában. Sokszor azt is nehéz megválaszolnom, mi kell nekem, s van, hogy ami éppen kell, szöges ellentétben áll az általában feltételezett céljaimmal. A pszichológia szerint a társadalom által sugallt és elvárt erős férfi szerepét alakító férfiak is hazamennek olykor, lerúgják a westerncsizmát, s ahol senki sem vagy csak a hozzájuk legközelebb állók látják, kakaót szürcsölve szipognak, ha Bambi rokonait eltalálja a simabőrű fegyvere.

– „A nő épp az a feladat, hogy néha megleld magadat.” Ezek szerint akár lehet következetesen „feminista” egy férfi is? Vagy ezt a mozgalmat végérvényesen kisajátította magának a „Második nem”?

GyG: – Szerintem lehet következetesen feminista egy férfi is – a feminizmus a nők egyenjogúságának megteremtéséért indult mozgalom, egy férfi is teljes mellszélességgel kiállhat ezen eszmék mellett. Pozícióban dönthet úgy, hogy nőket nevez ki magas (vagy a legmagasabb) beosztásokba. Hogy épp annyi fizetést ad nekik, mint hasonló munkakörben dolgozó férfi kollégáiknak. Hogy munkának tekinti az általuk a gyerekek körül és a háztartásban elvégzett feladatokat, nem tartja egyedüli női kötelességnek ezek elvégzését, hanem tevékeny részt vállal bennük; hogy ugyanolyanképp kezeli a nőket és a férfiakat a professzionális munka-helyzetekben, s a női történelmet is releváns olvasatként kezeli (lehetőséget teremt a fennmaradására és nem tartja ab ovo komolytalannak). A magam értelmezésében ez nem jelenti, hogy ne vehetne a nőnek virágot, ne engedhetné előre az ajtóban, vagy a nő ne készíthetne neki ebédet, vagy ne járhatna másképp kedvében. De a „Második nem”, mint kifejezés ellen, pusztán nyelvi szempontból is felhorgad bennem valamiféle ellenérzés, még ha Simone de Beauvoir könyvcíméről van is szó.

– Az irodalmi alkotó folyamat – alapvető lényege szerint – a legmagányosabb tevékenységek közé tartozik. Ön pár éve mégis belépett a Szépírók Társaságába? Miért? Mit várt a tagságtól, és mit valósult meg?

Györe Gabriella: – Én önigazolásképp tettem meg. Akkor évek óta nem volt hivatalos, nyugdíjjal járó állásom, cikkeket írtam, szépirodalmat olvastam, esetenként írtam, keveset publikáltam. A Nőgyakorlat volt az első verseskötetem, amiben még 2005 előttről is vannak versek, s az anyag nagy része 2005-ös, 2008-as keltezésű. 2015-ben úgy éreztem, szükségem van arra, hogy kívülről igazolják vissza, a létem nem pusztán légüres térben lebegés. 2002 óta írtam különböző formákban cikkeket, 2015-ben a nemzetközi sajtóigazolvány reményében a MÚOSz-ba is beléptem, akik azonban egy anyagi természetű vita miatt épp összeszólalkoztak a nemzetközi sajtószövetséggel és máig sem békültek ki; de rendezvényeik, hírlevelük és utóbbi időben egyes politikai helyzetekben való kiállásuk miatt is örülök az ottlétemnek.
Szinte meg sem érdemelt megtiszteltetés volt, főleg a viharosan zajló közgyűlés tagfelvételi vitáinak, majd azok következményeinek utólagos ismeretében, hogy a Szépírók Társaságának Közgyűlése alkalmasnak talált a tagságra. A Szépírók Társasága a Magyar Írószövetség mellett alakult, olyan szituációban, mikor az Írószövetség nem képviselte megfelelően a szövetség néhány tagjának véleményét, nem állt ki egyértelműen a rasszizmus ellen, az egyetemes emberi értékek mellett, s nem fogalmazott meg a politikai elittel szembeni különvéleményt olyan kérdésekben, amikben jó néhányan ennek szükségét érezték volna. Induló elvei alapján a Szépírók Társaságának célkitűzéseit éreztem magamhoz közelebb állóknak.
A Társaság azóta sok változáson ment keresztül. Öndefiníciós kérdésekről is vitatkoztunk (mennyiben érdekképviselet, mennyiben társadalomformálás a Társaság célja, ha a tagok maguk sem feltétlenül értenek mindenben egyet). Új elnököt választottunk, egyre kevesebb állami forrás felhasználásával, általunk egyre kevésbé befolyásolható kultúrpolitikai körülmények között navigálunk (bár próbálunk hatást gyakorolni), de fiókszervezeteket, helyi klubokat alakítunk országszerte, s a pénzhiány ellenére is megszerveződnek azok a könyvbemutatók, bemutatóórák és egyéb események, amik korábban öregbítették a Társaság hírnevét. Még mindig megtiszteltetésnek tartom, hogy a tagjai közé tartozhatok, sőt: az Irodalmi Centrifuga egy korábbi munkatársa, író, költő ismerősöm (már most több kötet szerzője), Debreceni Boglárka felkérése alapján mára magam is ajánlóvá léptem elő, így kis szerencsével januárban már én segítem hozzá őt, hogy a tagság megtiszteltetésében részesüljön.

The post Varga Mihály: Interjú Györe Gabriellával, Nőgyakorlat című könyvéről appeared first on Litera-Túra.

Minden kornak megvannak a maga meghatározó egyéniségei, szellemi vezérei, mérvadó értelmezői, akik szavaikkal hatást gyakorolnak a közgondolkodásra. Platon, Arisztotelész, Voltaire, Rousseau, nálunk Széchenyi írásai jelentettek egykor zsinórmértéket. Napjainkban N. Chomskyt és U. Ecot tarják a legbefolyásosabb gondolkodónak, de sokan H. M. Enzensbergert is melléjük sorolják, mint aki képes befolyásolni a világ szellemi mozgását.

Életünk párbeszéd a világgal, és a legfontosabb a dramaturgia. Történelmi tudásunk, szemléletünk mások feljegyzéseire épül, így a múltról a tőlük megismert események alapján ítélkezünk, és igyekszünk víziót alkotni a jövőről. Optimisták vagyunk, hiába öldökölt múltunkban regimentnyi katona vérfagyasztó hurrával. A múlt és a jelen egyik neves értelmezője, titkainak, rejtett kapcsolatainak felkutatója, a második világháború utáni német irodalom jeles személyisége, és a német sors kíméletlen elemzője H. M. Enzensberger. Kultúravíziója a szabad szellemre és a meghökkentésre épül, de nem szappanoperák modorában fogalmaz. A dokumentumok montírozásából teremt fikciót. Irodalomszervező és –közvetítő.

Bajorországban, Kaufbeurenben született 1929-ben. Gyerekkorát Nürnbergben töltötte, a II. világháború idején kamasz, 1944-ben még besorozták a Hitlerjugendbe, elvitték népfölkelőnek. A harcok után abból élt, hogy tolmácskodott és mixerkedett az angol hadseregnél. 1949-ben érettségizett, majd germanisztikát, irodalomelméletet és filozófiát hallgatott több német egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on is. 1955-ben doktorált Clemens Brentanóról írt költészetfilozófiai értekezéssel. Előbb diákszínházban dolgozott, majd 1955-től három évig a stuttgarti rádió esszéosztályán szerkesztő, és vendégtanár az ulmi Képzőművészeti Főiskolán. 1957 fontos évszám az életében, az Egyesült Államokba és Mexikóba utazott, és megjelent első kötete. Tagja lett a Gruppe ’47 csoportnak, amelynek tevékenységében többek között Grass és Walser is részt vett. Enzensberger a csoport egyik legmarkánsabb szereplője. Célul tűzték ki, hogy művészi eszközökkel feltárják a német valóságot, elősegítsék a múltfeldolgozás, a Vergangenheitsbewältigung folyamatát.

Számtalan nyelven beszél, így könnyen boldogul más országokban is. Bejárta a világot, dolgozott Norvégiában, aztán Rómába költözött, majd Frankfurtban volt lektor. 1960-ban Büchner-díjat kapott, majd amerikai ösztöndíjat, de megszakította az USA külpolitikája elleni tiltakozásaként, és Kubába utazott egy évre. Megalapította a Kursbuch folyóiratot, és az ott megjelent írásai tették a ’68-as diáklázadások egyik szellemi vezérévé. Aztán konfliktusba került az egyetemistákkal, akik nagyobb szerepvállalásra bíztatták, de ő visszafogott maradt, mert úgy vélte, nem szabad hitvallásokkal dobálózni, és a kétes estekben úgyis az élet dönt. 1980-ban létrehozta a TransAtlantic kulturális magazint, aztán könyvsorozatot adott ki. 1978-ban jelent meg a Titanic pusztulása című verses eposza, ami nem csak a hajószerencsétlenségről szól, hanem visszaemlékezés is a hatvanas évek forrongásira, forradalmi lelkületérére, reményeire.

Amolyan dühös német fiatalként üdvözölték az irodalomban. A háború utáni német életérzést drámaian fogalmazta meg a Dal azokról akikre minden ráillik s akik már mindent tudnak című versében: és hogy bűnösök / és hogy nem tehetünk róla hogy bűnösök vagyunk / és hogy az a bűnünk hogy nem tehetünk róla / és hogy éppen elég nekünk / ennyit tudunk már. A tovatűnt reményeket és a reménytelen csendet írta meg. A bűn itt az elődök bűne, akik közül sokan jóhiszeműen váltak támogatóivá, hívőivé, álmodóivá egy torz és gonosz világszervezési elvnek, hatalomnak, amelyet szörnyű ébredés követett, mert megtudták, hogy az aljasság szolgái lettek, és nem egy szép, szabad Németország jött, hanem a gyilkos ösztön helytartójának birodalmát támogatták. Az idézet utolsó sora folytatásra hív, és ezzel a nyílt szembenézésre bíztat, amit a németek meg is tettek. Csak reméljük, hogy világunkban máshol is bekövetkezik ez előbb-utóbb.

Amolyan poeta doctus világundorral, mert nála nem csak hangulatok és érzelmek kifejezésére alkalmas a vers, hanem politikai véleményt és tájékoztatást is jelent. Gazdag a szókincse, kedveli a szójátékokat. Költeményeit nyelvi játékosság jellemzi. Tájékozott a világ költészetében is.

A jóléti állam alatt – a gazdasági csoda idején – a mélyben meghúzódó visszásságokat kutatta. Érdemes ideidézünk a Bevezetés a kereskedelmi levelezésbe című versét, ami jól jellemzi a hivatal és a társadalom képmutató arcát. A vers felsorolás: a szívélyes üdvözletből indul, aztán ironikusan folytatódik, olyanokkal, amiket csak versben lehet leírni, levélben a partnernek nem, mert a vers ábrázol, a lényegbe bújik, onnan üzen, de az elküldött levél vége formalitás, nem kapcsolódik a tartalomhoz. Hányszor írják a hivatalnokok kedves szavaikat, miközben feljebb elutasították, és nem támogatták a címzettet. Pedig sokszor hívebben fejeznék ki a tényeket, érzéseket a viszolygó grimasszal, vagy kéjelgő pofával kifejezések, záró formák, hogy a szexuális utalásokat ne is említsük. Őszintén ír, kendőzetlen nyíltsággal. Bölcselkedik, de nem játssza meg magát. Prózája találó, izgalmasan érinti össze a múltat és a jelent. Gondolkodásra késztető, tűnődő esszéista, szuggesztív és merész novellista és költő. A legális és az illegális cselekedetek iránt egyaránt érdeklődik, ahogy Habermas fogalmaz.

Írásait olvasva romba dőlnek a nagy Német Birodalomról szőtt ideák, mert a második világháború során sérült az európai sokszínűség. Háttérbe szorult, hogy csak az emberi személyiségnek van értéke és méltósága. A németek a nürnbergi per eredményeképp szembesültek a koncentrációs táborok tényével. Németország demokratikus ország lett, és sokat tesz azért, hogy érvényesüljenek is az emberi jogok. Napjainkban már Németországban különösen magas erkölcsi mércét állítanak a híres emberek, művészek, politikusok elé, és nem csak azért van így, mert a németek a rend és a tisztesség kedvelői, és Németország a költők és gondolkodók hona, hanem mert tudják, új világállapot kell. Napjainkban Berlin a világ egyik legizgalmasabb kulturális életet mutató városa. Németország vállalta bűnét, nem tolta másra felelősséget. Nem mondja azt, hogy mindenki erkölcstelen, csak mi vagyunk a tiszták.

Enzensberger a német szembenézés, önvizsgálat írója, az európai közös gondolkodás szellemi tisztulásának előkészítője. Tudja, hogy az új világhoz új architektúra kell. A fasizmus is bizonyította, hogy az átlagember nem látja át a világ szövevényeit. Hitler tudta, hogy a népnek célt is adni kell, és ez mágnesként vonzotta az embereket. A germán faj elterjesztése, jó hívó szó volt.

A Haza-beszéd című írása arról győzi meg az olvasót – a művészi szó erejével -, hogy a rosszabbik Németországban is lennie kell egy jobbiknak, és nem csak irodalmi lecsapódásként, hanem a valóságban is. Elég csak a német-francia hatvanas évekbeli megbékélésre gondolnunk, hogy ez igaz.

Azt, hogy a két német az egy német, megtapasztalhattam 1966-ban, mikor családunk drezdai barátai nálunk nézték az angol-német vébédöntőt – persze fociról beszélek – nem úgy szurkoltak, mint egy szomszédos ország csapatának. ( Én úgy tapasztaltam, hogy a keletnémetek – lelkük mélyén – nem fogadták el a hivatalos értékrendet.)

Az 1960-as évek elején íródott Honatyák és ponyvahősök című esszégyűjteményében a demokratikus körülmények között működő illiberális diktatúra természetrajzát adja a karib-tengeri Dominikai Köztársaság egykori diktátora, a haza Jótevője életének és tetteinek bemutatásával. Trujillo az öntelt és nyárspolgári banánköztársaságok vezetőjének típusa. Uralkodásának 31 éve alatt minden hatalmat – és persze pénzt – magához vagy hűséges embereihez és családjához vont. Hatalmas vagyont szedett össze, mert a hadsereg ruhatisztítási költségét is az általa létrehozott cégnek fizették. Rendszere hiába paródia, az elnök felhasználta az ideológiákat és egyiknek sem esett áldozatul. (Kivéve akkor, amikor a baráti Amerikai Egyesült Államok érdekeit sértette, akkor megölték – természetesen titokzatos körülmények között.) Trujillo módszertanának összefoglalásakor láthatjuk, hogy minden a személyi politikájában rejlett: soha nem bízott senkiben, és ehhez figyelemre méltó önfegyelem kell. Soha a hála legkisebb jelét sem mutatta. Ez a belső szilárdság jele. És elsőrangú zsaroló és áruló volt. Ez hajlékonyságát bizonyítja. A politika, mint bűnözés minden vezér előtt kísértetként ott lebeg. Enzensbergert az események, a történetek érdeklik, a szövegezés, a leírás csak másodlagos szerepet kap nála, úgy gondolja, hogy a tények – hatásuknál, erejüknél fogva – mindig segítenek.

A Chicagói ballada címmel jegyzett esszében egy terrorista társadalom modelljét mutatja be Al  Capone életútján keresztül, aki milliók fejéből kipattant kísértetnek mondta magát. Történelmi alak, de a képzelet és a kollektív fantázia torzszüleménye. A jelenség neve: mitológia, és hőse a gengszter, akinek a nevét még az utolsó török analfabéta is le tudja írni, akár a japán értelmiségi. Az amerikai gengszterizmus a régi Európa félgyarmati társadalmában gyökerezik, második generációs bevándorlók voltak a főszereplői, hősei, akik a főnöktől elvárt bőkezűségben bíztak. A XX. század első harmadában már turistalátványosságnak számítottak a nyílt városban, ami azt jelenti, hogy várták a vendégeket. Chicagó a szerencsejáték, a tüzes víz, a palifogás, a prostitúció hona, a préri iszaplevezető csatornalyuka, ahol a gengszterfőnök a gazdasági vezető. Capone élete a gengszterutánpótlás normái szerint történt. A Róma melletti Castellameből származott. Egyéves, mikor Amerikába ment a sokgyermekes család. Nyomornegyedben éltek, 16 évesen otthagyta az iskolát, alkalmi munkákból élt, autólopásba keveredett, végül játékszalon tulajdonos lett a bandaháborús időkben. Nem jellemezte a békés megoldások iránti beteges vonzalom. Soha nem derült ki, de 60 saját kezűleg és legalább 400 felbujtóként elkövetett gyilkosságot írtak a rovására. Közben konzervatív volt, ellenezte a női emancipációt is. A rossz törvények idején az igényeket elégítette ki. Nimbusza kétértelmű vágy- és rémálom együtt. A régimódi rendformát honosította meg. Capone rég halott, de életműve nem követte a sírba.

Enzensberger kiváló esszékommentátor. A világ morális térképén elemez etikai kreativitással. Megfigyelési obszervatóriumában helyzetelemzés, állapotleírás zajlik. Lírai tömörséggel és epikus valósághűséggel ábrázolja a világot. Mint egy kutató, pontosan jegyzetel, és mint egy operatőr – a kamera állandó mozgásával – kereséssel tartja fenn az érdeklődést. Türelmes, mint egy horgász, és alapos, mint egy bélyeggyűjtő. Ehhez szerencsésen társul a német nyelv, amelyben a legegyszerűbb mondat is úgy hangzik, mint egy ismeretelméleti tétel. Amúgy is nagy hatással volt a filozófia a német nyelvre. Ítélet van benne, egy megcáfolhatatlannak tetsző állítás. Richtig – ahogy ezt egy német bíró (Richter) mondja, azt jelenti, hogy pontosan, valóban, igazán így áll a dolog. Így válhat a legegyszerűbb dolog is komollyá.

A politika és a bűnözés kapcsolata a kedvenc témája.  A társadalom mélyében rejlő erők izgatják. A chicagói mellett a nápolyi Camorráról is írt egy történetet a Pupetta, avagy az új Camorra régi címmel. Egy dráma rekonstruálása során az elvarázsolt történelem ponyva műfajban jelenik meg, vásári színjátékként, és a tényekkel szemben igaza lesz. Egy nápolyi esküvői ebédtől indulunk, aztán belemerülünk a történetbe, ahol sok viszály lappang, és az ügyek elintézése a testvéri társaság méltányos elvére épül, ahol bárkitől vállalnak megbízást. Az alapszabály a megtámadottnak semmire sem szabad visszaemlékeznie. A Camorra – amely nyelvtörténetileg a viszály szóra vezethető vissza – anarchista szervezet, törvénye a hallgatás. Per igazság nélkül. Korábban az állam tartópillére volt, és új rendet hozott a délolasz városba. A haladás a nagytőke alakjainak képében jött, és az új Camorrát úgy hívják: kartell.

Szintén dokumentumelemzés a Gyanútlan szökevény, avagy egy kivégzés rekonstruálása című írása, amely a második világháborúban kivégzett amerikai katona sorsáról szól. Hívhatnánk úgy is, hogy a Slovik-akta. Megszólalnak az ügy szereplői, a bírák, a katonatársak, mert Slovikot, mint szökevényt Párizsban kivégezték. A jószándékú fickó nem volt képes elviselni semmiféle erőszakot. Születésekor nehéz idők jártak Detroitra, az autógyártás visszaesett, és ő olyan társaságba keveredett, akik éhesek voltak a lopásra. Azután mikor jórafordulni látszik az élete, szép kedvese és lakása lesz, jön a katonai behívó. Irtózik az ellenséggel való harci érintkezéstől, kitér, elszökik, és be is ismeri, hogy újra megtenné a fronton. Félelméért halállal lakolt.

Az Ó Európa! 1987-ben jelent meg a még két osztatú világban. Alcíme: Megfigyelések hét országban Epilógussal 2006-ból. A múlt század nyolcvanas éveiben svéd, olasz, magyar, lengyel, spanyol, norvég és portugál tájakon tett látogatásairól, észleléseiről számol be riportjaiban. Magyarországra való érkezését időutazásnak nevezi. Budapest falai őrzik a század harcainak golyónyomait. Az országot afféle laboratóriumnak mondja, ahol az emberek dilemmája, hogy okosak legyenek vagy tisztességesek. Inkább ellenzékiekkel találkozik, a népiekkel és a kelet-európaiakkal, ahogy ő nevezi őket, és akik pár év múlva megtöltik a Parlamentet. Ők kalauzolják a pesti Lenin körúton és falvak Lenin útjain. A kialakult helyzetet úgy jellemzi, hogy alacsony bérekért, árakért cserébe minimális erőkifejtést várt el a párt, ami a társadalom mozgólépcsője volt az embereknek. Régi kastélyokban állami gondozott gyerekeket nevelnek, a falvakban egyhangú, közepes jólét. Látja a tervgazdaság végelgyengülését. Az emberek papírszalvétát, bélyeget gyűjtenek, néha egy-egy színház, vasárnap irány a gyerekekkel a Városliget, a Vidám Park, vagy a főtéri presszó. A budai Panoptikum felfalja a magyar történelmet ízletes gulyásként. A könyv igaz csemegéje az Epilógus. Közel húsz év múlva „írt” fiktív útirajz, jóslat. A békében újraegyesített Németországról, az osszik és a vesszik ellenségeskedéseiről szól.

Aztán a jövő igazolta őt. Az NDK váratlan kimúlása után sem jött létre a felejtés jótékony paktuma. Jelképes ítéletek születtek a kommunista káderek és besúgóik ellen, de mégsem jártak jól, mert a keletnémetek ezrei elvesztették munkájukat és presztízsüket ideológiai megbízhatatlanságuk miatt, így az osszik helyett a vesszik befolyása nőtt. Ezek a sebek azóta sem gyógyultak be.

1998-ban született a Kilátások a polgárháborúra című kötete. Az indiciumok, önkísérletek fejezetben a molekuláris polgárháborúról ír, ami észrevétlenül kezdődik, és nehéz megmondani honnan indul a veszély az agresszióhalmazból. Az eset, amit leír ennek kapcsán, gondolatébresztő. Egy vasúti kocsiban vagyunk, gyenge a világítás, négy húsz év körüli fickó hangosan, arabul beszélve nagyon kihívóan viselkedik, mintha áldozatot keresnének, de a fenyegetettségen túl senkinek semmi baja nem lesz. Elmennek, és a többi utas, a tisztes hivatalnokok, az enyhén spicces öregúr akasztásról, ledurrantásról mormog, ők a honfitársai, tőlük is lehet félni. Ide lyukad ki a végén. Érdekes helyzet, el lehet merengeni azon, hogy a liberalizmus jogkiterjesztést is jelent, és hol a határa. Jól mutatja a morális tévelygést a látszatokon alapuló hiedelmek miatt.

Az ideiglenes csodák Szüszifoszról szól, akiből egzisztencialista hőst akartak faragni, de inkább emberfeletti tragikumú outsider lázadó lett luciferi ragyogásban. Nem volt filozófus, hanem szemfényvesztő, akinek sikerült a halált béklyóba vernie, aztán a büntetése, hogy nehéz követ kell a hegyre felgörgetnie újból és újból. Ez a kő a béke.

Az értelmezési útvesztők, zsákutcák a konzervatív szónokok érvrendszerét vizsgálja, akik felidézik az imaginárius régi rendet, ahol az erkölcs, a tisztesség és a fegyelem uralkodott. A világ elvadulását a tekintélyek széthullásában gyanítják, és a mentséget a patriarkális rendi társadalomban gyökerező erényekhez való visszatérésben látják. A Rousseau-i tételt, hogy minden ember természeténél fogva jó, el kell vetni, mert ez csak általánosította a terápiát, és minden felelősség alól felmentette az eltévelyedetteket. Tettes már nincs, csak kliens. Mengele is segítségre szoruló áldozat ebben a felfogásban, és a betegsegélyző költségén kellene kezelni. Ennél a megközelítésnél a legdurvább materialista válságmagyarázatok is több hitelt érdemelnek, mert azok gazdasági tényekre hivatkoznak, de mióta nincs víziónk a jövőnkről, hanem csak egy globális realitásunk van, a világpiac egyre kevesebb nyertest és egyre több vesztest produkál. Aztán következik a kollektív erőszak, ami nem más, mint a vesztesek reagálása a kilátástalan helyzetükre, de miután nem következett be a marxista teoretikusok jóslata, és a nemzetközi osztályharc elmaradt, senkinek sincs kedve konfrontálódni, a vesztesek nem harcolnak egy lobogó alatt, csak saját elpusztításukon munkálkodnak, és a tőke pedig visszahúzódik a háború színhelyéről.

Enzensberger vesszőparipája, hogy a politikusok a hatalom technikája, módszere okán elszakadtak a mindennapi emberektől, a hétköznapi élettől. Saját apparátusuk zárja el őket a valóságos élet helyes megítélésétől, s csak egy látszatvilág tárul eléjük. Döntéseiket ez befolyásolja, így nem a világ egészének jobbításáért hoznak rendeleteket, és ez nagy baj. Információs kárpótlásra van szükség, hogy tisztuljon a kép.

A médiummal időről időre foglalkozik, vizsgálja, hogyan lett a tudatbefolyásolás eszköze. A nullmédium avagy miért bántjuk a televíziót? című írásában az elektronikus médiáról szólva túllép a közkeletű felfogáson, hogy a médiát az agitáció és a propaganda, a nagy átverés, a káprázat, az agymosás jellemzi, és aki sokat tévézik, hozzászokik a szabadossághoz, és az áldozat-bűnös felosztás is túl általános számára. Napjainkban már másról van szó: az ipar aszkétikusan józan: csatornák, normák, költségek, reklámpénzek szerint gondolkozik. A médium eszköz, hordozó, mint a levegő, a program közlés. A nullmédia állapotához való közeledés tanúi vagyunk. A program nem számít, a csecsemő sem fogja fel, amit a tévé előtt lát. A programnélküliség felé haladunk. Az adott kultúra és a televízió kapcsolata a lényeg, a közös programillúzió. A nullmédium a Nirvana, a televízió a buddhista gépezet, jobb, mint a drog, bekapcsoljuk a tévét, hogy kikapcsoljunk.

Az emberáldozat visszatéréséről elmélkedik a 2011-es amerikai ikertornyok elleni támadás kapcsán. Az elemzők maguk is részesei annak, ami ellen küzdenek – írja. Ismét visszanyúl Marxhoz, akitől a globalizáció elemzését idézi, aki azt közgazdasági jelenségnek írta le, amelyet egyetlen lehetséges perspektívának nevezett és napjainkban sincs egyetlen szektor sem, ami kivonhatná magát alóla. A terrorizmus is ennek a következménye, mert az is globálisan operál. Fennáll a kérdés, hogy jön-e az iszlám fasizmus. Összecsapnak-e a civilizációk? Hogyan marad az egyenlőtlenség a gondviselés kifürkészhetetlen titka? Bebizonyosodott a világban, hogy gonoszoknak mindig nagy az erejük, és a művelt ember mindig gátlásosabb a műveletlennél. Korunkbéli jelenségekkel és nem pedig archaikus maradványokkal állunk szemben, de minden belül van, mert az embertelen cselekedeteknek nincs externális tere.

Enzensberger különböző műfajok mestere. Nagy formakészség és mítoszellenesség jellemzi. Esszéi merész tételekkel lepnek meg minket. A kor fontos kérdései foglalkoztatják, felmér, elemez olyan kilátástalan helyzetet is, mint a migráció, vagy az idegengyűlölet. Nem anyámasszony katonája, ha álláspontot kell megfogalmazni. Nem oktat, gondolatokat ébreszt, saját véleményünk kialakítására serkent. Számára a legnagyobb regényíró a történelmi fantázia, amely a tények bekeretezése, mert az író nem egyedül dolgozik. Enzensberger így ír magáról: …sok történet kering rólam. Én vagyok a csélcsap úrfi, aki mindenbe beleüti az orrát, és állandóan változtatja a véleményét, a megbízhatatlan, az áruló, a rossz elvtárs és végül az a német polgár, akinek problémái vannak saját hazájával. Ezek legendák, amikkel együtt kell élni. Valami igazság mindegyikben van. Egyiket sem nevezném teljesen alaptalannak. De miért kellene elfogadnom, hogy ezek tényleg rólam szólnak?

The post Novák Imre: Az esszéíró appeared first on Litera-Túra.

*Egy rövid esszé, azt hiszem az Elle közölte. Azt kérték, képzeljem el, milyen lesz a jövő lánya. Én persze a szabadságról írtam.

The post Dragomán György: A jövő lánya appeared first on Litera-Túra.