The post 41. LAPSZÁM SZEPTEMBER 2020 appeared first on Litera-Túra.
]]>
A művész így vall önmagáról:
“Ez gyónás lesz, érzem. Lelkiismeretfurdalásom van, ha fényképezek, ha nem, még inkább. Nem tudom, mi a penitencia. Számomra a fényképezés mind addikció, mind meditáció. A világ nagyrészt rejtett es feltárulkozó kapcsolatok szövevénye. Ebben a textúrában nagyon könnyen elmerülni látszom: amikor fényképezőgépet tartok a kezemben, számomra az idő és a lélegzet megáll, a világ elhalkul, a megnyilatkozás egyre teljesebbé válik. Talán ez nem is vétek, hanem egyfajta elmélkedés, a szabadulás iránti vágy: annak átérzése, ami lényegében vagyok, és ami lényegében minden és mindenki. Ilyenkor más színben kezd kitárulkozni a látható világ. Egy fa, ami mellett éveken át elsétálok, hirtelen megcsillan a fényben úgy, ahogy még sosem láttam annak előtte. Az öreg utca aszfaltrepedéseit, mintha egy szobrász véste volna ki. A hortenziabokor, mint egy menyasszony sugárzik boldogan a kertben. A lehullott, széllel sepert falevelek ütemes szálldogálása és ragyogása zenei kompozícióvá válik. A friss hóban egy megdermedt fűszál, lélekbe hasító. A cirrus felhők elegáns, könnyű sumi-e ecsetvonásai szárnyat adnak. Egy arc őszinte szépsége, akár tele ránccal, vagy egy gyermeki tekintet eggyé varázsol velük. Ilyenkor mindenemmel átérzem, hol a helyem, ki, vagy mi vagyok. Ezért fényképezek.
Budapesten születtem és Kanadában élek húszas éveim kezdete óta. Művészettörténetet tanultam, és éveken át a Kanadai Nemzeti Galériában dolgoztam mint kurátori asszisztens. A grafikai munka volt mégis az, amit, mint hivatást választottam, így, mint számítógépes grafikus dolgozom teljes munkaidőben. Az első (harmónikás Zeiss Ikonta) fényképezőgépet Édesapám adta a kezembe, még 10-12 éves koromban. Ő nagyon szeretett fotózni. Most is bennem él, ahogy kéz a kézben nagyokat sétáltunk, és akárhova mentünk, mindig hozta a gépet. Fényképezést sosem tanultam mástól. Csak, már jócskán felnőttkoromban vettem újra kezembe gépet – azóta le sem tettem. Ami érdekel, az a belső világ titka, a numenon az érzékelhető világban.”
Borítókép: Mánfai Gyuri, pécsi fotóművész ajándéka.
Szeptemberi lapszámunk tartalmából:
Turczi István: Sem por, sem parázna
Petőcz András: A hajléktalan Isten
Lackfi János: Minden áldott reggel
Szabó T. Anna: A belső mosoly
Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm
Kiss Ottó: Ki az angyal?
Izsó Zita: A vendégség vége
Fetykó Judit: A lány
Müller Péter Sziámi: Jó embert keresünk
Pethes Mária: varázslat
Debreczeny György: nem én rontottam el
Ahmed Amran: Hullámok
Asperján György: Ha a költő
Batári Gábor versei
Varga Mihály: Útkeresők
…és még számos jeles kortárs szerző kiváló írása.
The post 41. LAPSZÁM SZEPTEMBER 2020 appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Turczi István: Sem por, sem parázna appeared first on Litera-Túra.
]]>mely léted felkent törvényeit
fennen hirdeti? Mely utat mutat
és ösztöneid labirintjában eligazít?
Ha lenne is,
természeted ellen való.
Sem por,
sem parázna angyalok
nem röpíthetnek akaratod túloldalára.
Inkább tévelygésed óriásléptei.
Inkább égbolt-szakadék.
A magadé vagy,
már végképp magadnak.
Nincs törvény, mely megrögzött
dobbanásaidtól eltávolít.
Sem por, sem parázna angyalok.
Ezt mondod ma,
tehát végleges.
Szemedben dacos álmok gyűlnek.
Kristályfonálon kötnek megátalkodottságaid.
Maradsz hát konok tömb, csend lakója,
a lemenő nap vörösében kérleletlenül
vakító üvegbarát.
Nem vagy egyedül.
Követnek
tengerrel változó,
fényérzékeny halottjaid.
The post Turczi István: Sem por, sem parázna appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Petőcz András: A hajléktalan Isten appeared first on Litera-Túra.
]]>májfoltos kezében műanyagpohár,
suttogják, ő, aki a fiát keresi,
s ő miatta olykor visszajár.
Fehér szakálla van, loboncos haja,
nem láthatsz rajta különlegest,
bakancsát a vaságy mellé teszi,
s elnyugszik, hogyha leszáll az est.
Mondják azt is, hogy mindenható,
hogy ő lesz, aki mindenkin segít,
ha majd nagy lesz itt a baj.
Nem tudom, hogy igaz-e mindez,
de tény, hogy a léptei alatt
recseg a padló, omlik a talaj.
*A megvénhedt Isten (újabb versek) – Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2016.
©Sarolta Gyoker: Leszáll az est
The post Petőcz András: A hajléktalan Isten appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Lackfi János: Minden áldott reggel appeared first on Litera-Túra.
]]>egy nagy tömb áldást
a Központi Elosztóból,
nehéz, mint a ménkű,
teljes napra valót adnak,
leteszik az asztal közepére,
kerülgetjük folyton.
Aztán hozzá is szokunk,
valahogy élni kell,
annyi a tennivaló,
néha csak este vesszük észre,
hogy ott az egész bontatlanul,
próbáljuk gyorsan tukmálni
a gyerekeknek, bárkinek,
de akkor már hogyan?
Van, hogy valaki beteszi
egy szekrénybe, ne legyen útban,
elfelejtjük egészen,
ránk penészedik.
Van, hogy valaki felaprítja,
kiszórja a galamboknak,
az is jobb, mint ha itt áll.
Jó esetben ahogy jönnek-mennek
az emberek, mindenkinek vágunk,
vigyen az övéinek is, adja tovább,
s ha mi megyünk valahová,
feltarisznyáljuk magunkat,
tudjunk osztogatni belőle
lépten-nyomon.
Ha jól sáfárkodunk,
estére nem marad más,
mint markunkba söpörni
a morzsákat, elnyammogni rajtuk,
megvan az a jó ízük,
bennük van mindaz, amit álltó nap
szét tudtunk osztogatni.
*Lackfi János szerzői oldala: https://www.facebook.com/pg/lackfi/posts/?ref=page_internal
©Sarolta Gyoker: Áldás
The post Lackfi János: Minden áldott reggel appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Kiss Ottó: Ki az angyal? appeared first on Litera-Túra.
]]>– Beee, úgyis én leszek az angyal! – mondogatta ilyenkor a legnagyobb fiú.
Általában tényleg ő ette meg leghamarabb a vacsorát, így szinte mindig ő lett az angyal. És ezt sietett is azonnal a többiek tudomására hozni.
– Én vagyok az angyal, én vagyok az angyal! – rikoltozta, alighogy lenyelte az utolsó falatot. Aztán piff-paff, ütögetni kezdte a testvéreit, és azt hajtogatta, hogy ha nem siettek, ördögök lesztek, ha nem siettek, ördögök lesztek!
Ha az édesanyja rászólt, a fiú kicsit megszelídült, már csak a terítőt húzogatta, vagy az asztal alatt rugdosta a lábakat. De amikor a többiek is befejezték a vacsorát, megint csúfolni kezdett valakit. Általában a kisebbik lányt, mert ő lassan evett, ezért szinte mindig utolsó lett.
– Te vagy az ördög, te vagy az ördög! – kiabálta ilyenkor a legnagyobb fiú.
Egyik este azonban a fiúnak megfájdult a foga, és bármennyire is sietett volna, a falatokat csak óvatosan tudta a szájába tenni, és rágni is csak lassan, óvatosan tudott.
Aznap este nem szólt a többiekhez, örült, ha fájdalom nélkül le tudott nyelni egy-egy falatot.
– Beee, nem te leszel az angyal! Beee, nem te leszel az angyal! – hajtogatták most a többiek, és a sok beszédtől most ők is lassabban haladtak az evéssel.
A fájós fogú fiún kívül csak a kisebbik lány nem kiabált. Ugyanolyan csendesen evett, ahogy máskor is szokott.
Aznap ő lett hát az első.
De amikor végzett, akkor sem kezdett kiabálni, hogy ő győzött, hogy ő lett az angyal.
Megvárta, míg mindenki befejezi a vacsorát, és amikor a legnagyobb fiú is lenyelte az utolsó falatot, rámosolygott, és csak annyit mondott neki:
– Azt hiszem, ma te lettél az angyal!
*Kiss Ottó író hivatalos oldala: https://www.facebook.com/KissOtto.Official/
The post Kiss Ottó: Ki az angyal? appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm appeared first on Litera-Túra.
]]>válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
The post Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Szabó T. Anna: A belső mosoly appeared first on Litera-Túra.
]]>csak szavak nélkül simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,
a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
mindvégig ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,
a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,
a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a Nap.
*Szabó T. Anna honlapja: http://szabotanna.com/
The post Szabó T. Anna: A belső mosoly appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Izsó Zita: A vendégség vége appeared first on Litera-Túra.
]]>ezért csak a nyálunkkal tisztálkodunk.
Evés után, miután mindenki megtörli a száját és egyéb testnyílásait,
az evőeszközöket sem mossuk el,
a villákkal a gyerekek a porba rajzolják
kiszáradt tavaink hullámait.
Éjszakánként egy olyan vidékről álmodunk,
ahol felrázott dunyhaként dagad a tenger,
és az ég nem távoli tájak mocskát hozza,
az eső pedig nem olyan,
mint egy elharapott méregkapszulából kicsorgó folyadék.
Felébredve eszünkbe jut,
hogy a madarak hamarosan kihalnak,
és tojás nagyságú jégdarabok hullnak az égből,
ezért még elszántabban keressük a folyót,
mindenkinek csak a nagy, távoli kékségről beszélünk,
hátha látták,
de hiába próbálunk ügyesebben kérdezni.
Mindenütt csak ovális, lapos kövek,
hallgatásra ítélt isteneink kitépett nyelvei.
*Éjszakai földet érés – Budapest, Scolar, 2018
©Sarolta Gyoker: Folyó
The post Izsó Zita: A vendégség vége appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Fetykó Judit: A lány appeared first on Litera-Túra.
]]>Egyik nap elmélázva az ismétlődő tájban, magamat átadva a rezgések lazító hatásának, egészen megfeledkeztem a másokról, a köröttem utazókról. Aztán egyszer csak felkaptam a tekintetemet, keresni kezdtem a látóterembe csak úgy, mellékesen bevillanó alakot. Valahol ott jobbra kell lennie, s amit pillogtam, megláttam egy fiatal nőt, aki nekem háttal ült le; ő az egyik ajtó, én a másik közelében. Nem ismerem, mondta a fejemben az a valami, valaki, aki az emlékeket, ismerősöket tárolja.
Nyikorgás, rezgés, megállók, ajtók csapódása. Már besüllyedt az iménti gondolat a többi közé, s az ablakon kibámulva néztem az elém futó látványt, mikor váratlanul, s hívatlanul – ó, dehogy hívatlanul! A gondolataim hívták elő, az idegeimben lévő szabad asszociációk keltették fel azt a valamikori találkozást:
…………….
Fel sem tűnt volna, ha más is ül a fülkében, vagy ha nincs annyira kifestve. Semmi kellemetlent nem mondott, nem tett, de bárhogy igyekeztem, hogy ne érezzem, mégis ellenemre volt, hogy megzavarta egyszemélyes nyugalmamat, azt a lehetőséget, hogy a végállomásról olyan fülkében indulhatok, ahol egyelőre csak magam fogom a helyet.
Egy ideig állt a folyosón a lehúzott ablak előtt, s családjának üzent mindenféléket, hol gyerekesen, hol a felnőtt lány szavaival. Mikor bejött, és leült velem szemben, az ablak másik oldalán lévő helyre, elcsodálkoztam rajta, hogy bír ki a füle ennyi csecsebecsét, vajon hány lukat furathatott bele, hogy a sok színes klipsznek helye legyen. Hajában masni, szeme erősen, élénken kifestve, száján a harsány rúzs és a kontúr hibátlan. Kezén számtalan gyűrű, karperec, mik minden mozdulatára halkan megcsörrentek. Ruhája összhangban volt az előzőekkel, ám mégis volt benne valami kislányos, naiv, tudatlan, mint aki nincs tisztában a rajta lévő tarka csüngők ízléstelenségével, vagy talán azt hiszi, ez úgy helyénvaló, ahogy viseli.
Kezemben a jegyzeteimmel egy pár percig elbámultam a semmibe, azaz a kinn futó tájra, aztán olvasni kezdtem. Egy kis önvizsgálattal megállapítottam, valamikor, sok éve én is szerettem a fülön függőket, persze ennyit egyszerre sosem, de míg nem voltak valódi ékszereim, szívesen hordtam a bizsut. Milyen furcsa, hogy most taszít a látványa.
A lány pakolta a táskáját, majd hatalmas iratfűzőt vett elő, telis-teli papírokkal. Akaratlanul néha rápillantottam. Sóhajtva lapozta a feljegyzéseit, közben gyakran megigazította a haját, simított a szemöldökén. Enyhén szólva mosolyogtatónak tartottam a nagy készülődést, s azt gondoltam talán valamelyik következő állomáson egy fiatalember fog felszállni a vonatra, hogy vele utazzon tovább. Ennyi szépítkezés, magára figyelés azt sejtette.
Az első négy település között zötyögött a vonat, aztán odaértünk arra az állomásra, ahol végre villanymozdonyt kötöttek a diesel helyére, s már meg is volt rá a biztos lehetőség, hogy eztán valóban gyorsvonat legyen a gyors.
Kinéztem az ablakon. A szokásos nyüzsgés, ismerős vasutasok, a büfé előtt állt a sor, ahova a szomjas lelkek leléptek meginni valamit, vagy valami szeszt.
Sokan felszálltak, egy szláv ajkú sokgyerekes család, talán lengyelek, helyet kerestek számtalan csomagjuknak és gyereküknek. A mi fülkénkbe is beszóltak, s lánnyal együtt egyszerre szólaltunk meg, ő lány szlovák nyelven, én a keményebb oroszon hogy, igen, van itt szabad hely.
Összenéztünk. Tiszta kék szeme volt, vagyis a tekintete volt tiszta, mert így utólag csak gondolom, hogy egyenletes színezésű kék íriszű volt az a szem. Biztosan kék volt, mert a nagybátyám jutott róla eszembe, akinek feltűnően erős-kék, vidám szemei voltak.
Hogy a bácsi emléke, vagy a lány tekintetének tisztasága volt-e az ok, nem tudom. Összemosolyogtunk.
– Én magyar vagyok – szólalt meg aztán. – szlovákiai magyar – tette hozzá, és kicsi félmosoly jelent meg a szája szögletében.
– A szüleim is onnan valók – mondtam, s talán valamivel barátságosabban nézhettem rá, mint előzőleg, mert látszott rajta, hogy még akar mondani valamit.
– A Pázmányon tanulok. Ahol a külföldieknek van egy nulladik év. Otthon is felvettek, de valahogy nem bírtam megszokni. Itt mégis mindenki magyar…
Miközben beszélt, újra megigazította a haját. Öltözetének és viselkedésnek sokatlansága hirtelen érthető lett. Rokonaim hasonló korú lányai is ilyenek, így öltöznek, állandóan a külsejüket igazítják. Persze az odaátiakra gondoltam.
A lengyelek mégsem telepedtek le a mi fülkénkben, talán találtak egy teljesen üreset. Hamarosan egy merev részeg férfi húzta ki az ajtót, és azonnal le is ült, alig forgó nyelvével sokszor elnézést kért a zavarásért, meg mert annyira részeg.
Miskolcig hármasban utaztunk, a lány olvasott, én szunyókáltam, a férfi néha halkan mondott valamit maga elé, vagy aludt. Ezen a nagy forgalmi csomóponton társult hozzánk egy fiatalember, akinek feltűnő megjelenésétől csak a csendes viselkedése volt feltűnőbb. Hosszú, hátközépig érő haját valamikor befonta, tán vagy négy-öt éve, s azóta ki sem bontotta. Farmerben, mellényben, színes ingben volt. Leült szemben a részeggel, mikor az előrecsuklott, visszasegítette az ülésre, ha nem a haja kelt bennem ellenérzéseket, akkor beillik valami segítő szervezet tagjának…
A lány letette a jegyzeteit, s mikor szembenéztünk egymással, beszélni kezdett.
– Annyira ideges voltam tavaly ilyenkor, hogy orvoshoz kellett menni. Majdnem idegosztály lett belőle… – elpirult, félresandított, de a fiú látszólag nem figyelt a beszédre. – Sokáig kellett gyógyszer szednem. Néha még most is előjön. Olyan furcsa megérzéseim vannak.
Elhallgatott, hátradőlt az ülésen, egy ideig behunyt szemmel, ölbe ejtett kézzel ült, már azt gondoltam, hogy elaludt, vagy csak így próbál kitérni a váratlan, önvallomás keltette zavar elől.
Magamban azt latolgattam, hogy mennyire beteg ez a gyermek, vagy csak annyira érzékeny idegrendszerű, hogy akár médiumi hajlamai vannak, vagy csupán fantáziál. Fiatal, érzelem-dús lányok néha túlzottan érzékenyek, aztán ha orvoshoz kerülnek gyakran nem olyanhoz, ahova kéne, hát megbíztatják őket mindenfélével, szóbelileg, és gyógyszeresen.
– Tetszik tudni, olyan érzéseim vannak néha, hogy tudom ki fog hozzánk eljönni, és az el is jön. Aztán olyan is, hogy most mindjárt csörögni fog a telefon. Olyan, hogy valami érte az aput, vagy anyut, mikor nincsenek otthon, és igaz is amit gondolok – felsóhajtott, kicsit fel is nevetett, én is épp abban a pillanatban sóhajtottam fel.
Szerettem volna, ha nem veszi észre a sóhajt, nem akartam félbeszakítani. Olyan volt ez, mint mikor valakinek nagyon nyomja a lelkét valami, és egy alkalmas ismeretlennek kiönti az egészet, mert azzal úgysem találkozik többé, annak nem kell magyarázkodni, csak úgy elmondja a történetét, ahogy ő érzi, nem úgy, ahogy a többiek, s kicsit megszabadul a belső feszültségtől, mert meghallgatták.
………
… az a lány, a másik ajtónál, akit még jól szemrevételezni sem tudtam, meg tán nem is akartam, itt, most, ezen a villamoson… nem az a több évvel ezelőtti találkozás.
Valami mégis volt a mozdulatában? A ruhák, a csecsebecsék színeiben? Valami… Egészen apró, egyetlen elem… vagy az egész… s itt, ezen a nem-szeretem járaton feltolult annak a valamikor lánynak, annak a feledésbe ment találkozásnak egy része…
*Fetykó Judit: Az úton , MEK – 2013
The post Fetykó Judit: A lány appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Cs Nagy László: …kitalálnálak appeared first on Litera-Túra.
]]>fogadóórát kérnék Istennél,
bár nem állnék be a körmenetbe,
veled ragyogna bennem az este,
szemed keresném minden parázsban,
meglelnélek majd a hallgatásban,
neked adnám ami megmelenget,
húznék fénnyel köréd sziluettet,
várnálak estig üres tereken,
szívvonalam ott ülne kezeden,
ott lobognál minden kis szál gyufán,
téged álmodna rám a délután,
betöltenél minden üres lapot,
és meghallgatnád hogyha hallgatok,
célom lennél, ha céltalan futok,
tudnád rólam amit én sem tudok,
hangom mindig csak hangod követné,
tengerből válnék veled egy cseppé,
nem tűnne semmi sosem nehéznek,
úgy is látnálak ha nem is nézlek.
©Sarolta Gyoker: Kitalálnálak
The post Cs Nagy László: …kitalálnálak appeared first on Litera-Túra.
]]>