The post Kiss Ottó: Ki az angyal? appeared first on Litera-Túra.
]]>– Beee, úgyis én leszek az angyal! – mondogatta ilyenkor a legnagyobb fiú.
Általában tényleg ő ette meg leghamarabb a vacsorát, így szinte mindig ő lett az angyal. És ezt sietett is azonnal a többiek tudomására hozni.
– Én vagyok az angyal, én vagyok az angyal! – rikoltozta, alighogy lenyelte az utolsó falatot. Aztán piff-paff, ütögetni kezdte a testvéreit, és azt hajtogatta, hogy ha nem siettek, ördögök lesztek, ha nem siettek, ördögök lesztek!
Ha az édesanyja rászólt, a fiú kicsit megszelídült, már csak a terítőt húzogatta, vagy az asztal alatt rugdosta a lábakat. De amikor a többiek is befejezték a vacsorát, megint csúfolni kezdett valakit. Általában a kisebbik lányt, mert ő lassan evett, ezért szinte mindig utolsó lett.
– Te vagy az ördög, te vagy az ördög! – kiabálta ilyenkor a legnagyobb fiú.
Egyik este azonban a fiúnak megfájdult a foga, és bármennyire is sietett volna, a falatokat csak óvatosan tudta a szájába tenni, és rágni is csak lassan, óvatosan tudott.
Aznap este nem szólt a többiekhez, örült, ha fájdalom nélkül le tudott nyelni egy-egy falatot.
– Beee, nem te leszel az angyal! Beee, nem te leszel az angyal! – hajtogatták most a többiek, és a sok beszédtől most ők is lassabban haladtak az evéssel.
A fájós fogú fiún kívül csak a kisebbik lány nem kiabált. Ugyanolyan csendesen evett, ahogy máskor is szokott.
Aznap ő lett hát az első.
De amikor végzett, akkor sem kezdett kiabálni, hogy ő győzött, hogy ő lett az angyal.
Megvárta, míg mindenki befejezi a vacsorát, és amikor a legnagyobb fiú is lenyelte az utolsó falatot, rámosolygott, és csak annyit mondott neki:
– Azt hiszem, ma te lettél az angyal!
*Kiss Ottó író hivatalos oldala: https://www.facebook.com/KissOtto.Official/
The post Kiss Ottó: Ki az angyal? appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Fetykó Judit: A lány appeared first on Litera-Túra.
]]>Egyik nap elmélázva az ismétlődő tájban, magamat átadva a rezgések lazító hatásának, egészen megfeledkeztem a másokról, a köröttem utazókról. Aztán egyszer csak felkaptam a tekintetemet, keresni kezdtem a látóterembe csak úgy, mellékesen bevillanó alakot. Valahol ott jobbra kell lennie, s amit pillogtam, megláttam egy fiatal nőt, aki nekem háttal ült le; ő az egyik ajtó, én a másik közelében. Nem ismerem, mondta a fejemben az a valami, valaki, aki az emlékeket, ismerősöket tárolja.
Nyikorgás, rezgés, megállók, ajtók csapódása. Már besüllyedt az iménti gondolat a többi közé, s az ablakon kibámulva néztem az elém futó látványt, mikor váratlanul, s hívatlanul – ó, dehogy hívatlanul! A gondolataim hívták elő, az idegeimben lévő szabad asszociációk keltették fel azt a valamikori találkozást:
…………….
Fel sem tűnt volna, ha más is ül a fülkében, vagy ha nincs annyira kifestve. Semmi kellemetlent nem mondott, nem tett, de bárhogy igyekeztem, hogy ne érezzem, mégis ellenemre volt, hogy megzavarta egyszemélyes nyugalmamat, azt a lehetőséget, hogy a végállomásról olyan fülkében indulhatok, ahol egyelőre csak magam fogom a helyet.
Egy ideig állt a folyosón a lehúzott ablak előtt, s családjának üzent mindenféléket, hol gyerekesen, hol a felnőtt lány szavaival. Mikor bejött, és leült velem szemben, az ablak másik oldalán lévő helyre, elcsodálkoztam rajta, hogy bír ki a füle ennyi csecsebecsét, vajon hány lukat furathatott bele, hogy a sok színes klipsznek helye legyen. Hajában masni, szeme erősen, élénken kifestve, száján a harsány rúzs és a kontúr hibátlan. Kezén számtalan gyűrű, karperec, mik minden mozdulatára halkan megcsörrentek. Ruhája összhangban volt az előzőekkel, ám mégis volt benne valami kislányos, naiv, tudatlan, mint aki nincs tisztában a rajta lévő tarka csüngők ízléstelenségével, vagy talán azt hiszi, ez úgy helyénvaló, ahogy viseli.
Kezemben a jegyzeteimmel egy pár percig elbámultam a semmibe, azaz a kinn futó tájra, aztán olvasni kezdtem. Egy kis önvizsgálattal megállapítottam, valamikor, sok éve én is szerettem a fülön függőket, persze ennyit egyszerre sosem, de míg nem voltak valódi ékszereim, szívesen hordtam a bizsut. Milyen furcsa, hogy most taszít a látványa.
A lány pakolta a táskáját, majd hatalmas iratfűzőt vett elő, telis-teli papírokkal. Akaratlanul néha rápillantottam. Sóhajtva lapozta a feljegyzéseit, közben gyakran megigazította a haját, simított a szemöldökén. Enyhén szólva mosolyogtatónak tartottam a nagy készülődést, s azt gondoltam talán valamelyik következő állomáson egy fiatalember fog felszállni a vonatra, hogy vele utazzon tovább. Ennyi szépítkezés, magára figyelés azt sejtette.
Az első négy település között zötyögött a vonat, aztán odaértünk arra az állomásra, ahol végre villanymozdonyt kötöttek a diesel helyére, s már meg is volt rá a biztos lehetőség, hogy eztán valóban gyorsvonat legyen a gyors.
Kinéztem az ablakon. A szokásos nyüzsgés, ismerős vasutasok, a büfé előtt állt a sor, ahova a szomjas lelkek leléptek meginni valamit, vagy valami szeszt.
Sokan felszálltak, egy szláv ajkú sokgyerekes család, talán lengyelek, helyet kerestek számtalan csomagjuknak és gyereküknek. A mi fülkénkbe is beszóltak, s lánnyal együtt egyszerre szólaltunk meg, ő lány szlovák nyelven, én a keményebb oroszon hogy, igen, van itt szabad hely.
Összenéztünk. Tiszta kék szeme volt, vagyis a tekintete volt tiszta, mert így utólag csak gondolom, hogy egyenletes színezésű kék íriszű volt az a szem. Biztosan kék volt, mert a nagybátyám jutott róla eszembe, akinek feltűnően erős-kék, vidám szemei voltak.
Hogy a bácsi emléke, vagy a lány tekintetének tisztasága volt-e az ok, nem tudom. Összemosolyogtunk.
– Én magyar vagyok – szólalt meg aztán. – szlovákiai magyar – tette hozzá, és kicsi félmosoly jelent meg a szája szögletében.
– A szüleim is onnan valók – mondtam, s talán valamivel barátságosabban nézhettem rá, mint előzőleg, mert látszott rajta, hogy még akar mondani valamit.
– A Pázmányon tanulok. Ahol a külföldieknek van egy nulladik év. Otthon is felvettek, de valahogy nem bírtam megszokni. Itt mégis mindenki magyar…
Miközben beszélt, újra megigazította a haját. Öltözetének és viselkedésnek sokatlansága hirtelen érthető lett. Rokonaim hasonló korú lányai is ilyenek, így öltöznek, állandóan a külsejüket igazítják. Persze az odaátiakra gondoltam.
A lengyelek mégsem telepedtek le a mi fülkénkben, talán találtak egy teljesen üreset. Hamarosan egy merev részeg férfi húzta ki az ajtót, és azonnal le is ült, alig forgó nyelvével sokszor elnézést kért a zavarásért, meg mert annyira részeg.
Miskolcig hármasban utaztunk, a lány olvasott, én szunyókáltam, a férfi néha halkan mondott valamit maga elé, vagy aludt. Ezen a nagy forgalmi csomóponton társult hozzánk egy fiatalember, akinek feltűnő megjelenésétől csak a csendes viselkedése volt feltűnőbb. Hosszú, hátközépig érő haját valamikor befonta, tán vagy négy-öt éve, s azóta ki sem bontotta. Farmerben, mellényben, színes ingben volt. Leült szemben a részeggel, mikor az előrecsuklott, visszasegítette az ülésre, ha nem a haja kelt bennem ellenérzéseket, akkor beillik valami segítő szervezet tagjának…
A lány letette a jegyzeteit, s mikor szembenéztünk egymással, beszélni kezdett.
– Annyira ideges voltam tavaly ilyenkor, hogy orvoshoz kellett menni. Majdnem idegosztály lett belőle… – elpirult, félresandított, de a fiú látszólag nem figyelt a beszédre. – Sokáig kellett gyógyszer szednem. Néha még most is előjön. Olyan furcsa megérzéseim vannak.
Elhallgatott, hátradőlt az ülésen, egy ideig behunyt szemmel, ölbe ejtett kézzel ült, már azt gondoltam, hogy elaludt, vagy csak így próbál kitérni a váratlan, önvallomás keltette zavar elől.
Magamban azt latolgattam, hogy mennyire beteg ez a gyermek, vagy csak annyira érzékeny idegrendszerű, hogy akár médiumi hajlamai vannak, vagy csupán fantáziál. Fiatal, érzelem-dús lányok néha túlzottan érzékenyek, aztán ha orvoshoz kerülnek gyakran nem olyanhoz, ahova kéne, hát megbíztatják őket mindenfélével, szóbelileg, és gyógyszeresen.
– Tetszik tudni, olyan érzéseim vannak néha, hogy tudom ki fog hozzánk eljönni, és az el is jön. Aztán olyan is, hogy most mindjárt csörögni fog a telefon. Olyan, hogy valami érte az aput, vagy anyut, mikor nincsenek otthon, és igaz is amit gondolok – felsóhajtott, kicsit fel is nevetett, én is épp abban a pillanatban sóhajtottam fel.
Szerettem volna, ha nem veszi észre a sóhajt, nem akartam félbeszakítani. Olyan volt ez, mint mikor valakinek nagyon nyomja a lelkét valami, és egy alkalmas ismeretlennek kiönti az egészet, mert azzal úgysem találkozik többé, annak nem kell magyarázkodni, csak úgy elmondja a történetét, ahogy ő érzi, nem úgy, ahogy a többiek, s kicsit megszabadul a belső feszültségtől, mert meghallgatták.
………
… az a lány, a másik ajtónál, akit még jól szemrevételezni sem tudtam, meg tán nem is akartam, itt, most, ezen a villamoson… nem az a több évvel ezelőtti találkozás.
Valami mégis volt a mozdulatában? A ruhák, a csecsebecsék színeiben? Valami… Egészen apró, egyetlen elem… vagy az egész… s itt, ezen a nem-szeretem járaton feltolult annak a valamikor lánynak, annak a feledésbe ment találkozásnak egy része…
*Fetykó Judit: Az úton , MEK – 2013
The post Fetykó Judit: A lány appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Ahmed Amran: Hullámok appeared first on Litera-Túra.
]]>Ez volt portréjának háttere. A hatalmas kék erősen hullámzott, és nagy fehér habokat vert fel a levegőbe. Ezt odalent nem láttuk ilyen tisztán, mikor a parton, a cipőket kezünkben fogva, mezítláb sétáltunk.
A homokparton kerülgettük az időről időre előrenyomuló víznyelveket, szaladgáltunk, mint a gyerekek.
Futkározás közben hol közeledtünk egymáshoz, hol eltávolodtunk. Összevissza beszéltem, a hullámzás diktált, és ingadoztam aközött, hogy valóban jól érzem magam, vagy csak azt akarom hinni.
A pincér illedelmesen letette az asztalra a süteményes tálat és a parázson készített mentás teát. Utána megfogta a teáskancsót, és felemelte, marokkói szokás szerint magasról, majdnem egy méterről teliöntötte a poharakat.
Akkor szólt hozzám, amikor a helyi népviseletbe öltözött pincér hallótávolságon kívülre került.
– Zavarna, ha egy személyes kérdést feltennék?
– Majd meglátjuk.
– Jól látom, hogy régóta egyedül élsz, úgy értem, nő nélkül?
– Miből látod azt?
– Abból, hogy jó érzéked van a háztartáshoz.
– Ezt honnan veszed?
– Te kérted, hogy olyan helyre vigyelek, ahol ruhákat és egyszerű háztartási kellékeket vásárolhatsz.
– Hogyne, ez tegnap volt.
– A ruhák vásárlásánál figyelembe vetted a mosást és a vasalást is, egy férfi ritkán gondol erre.
– És még miből láttad?
– A teáscsészéket nézegetve mondtad, hogy zavaró, ha az aljukban enyhe mélyedés van, így hiába fordítja az ember őket lefelé a csepegtetőben, fent egy kis víz megmarad.
Van itt értelme bármit is fátyol alatt tartani? – kérdeztem magamtól. Meghatott, hogy valaki foszlányainkban is meglátja az összefüggő világot, míg más számára az egészünk sem elegendő foszlánynak. Messzire néztem, mintha az óceántól kérnék tanácsot.
– Benned nagy félelem lakozik.
– Félelem? – kérdeztem vissza meghökkenten.
– Igen, félsz valamitől, talán az érzelmektől, főként attól, ami szép.
– Kifejtenéd ezt?
– Téged olyanok bánthattak vagy hagytak magadra, akik nagyon közel álltak hozzád. Te a hozzájuk fűző lágy, bensőséges érzelmekre vágysz, de jobban félsz azok újbóli elvesztésétől. Hát inkább nem engedsz senkit közel magadhoz, és inkább lemondanál azokról az
érzelmekről.
– Ha ez így lenne, ellenszenves alak volnék?
– Ellenkezőleg. Csak az fél valaminek az elvesztésétől, aki tisztában van annak értékével. Az ilyen embert meg kell győzni arról, hogy van, akiben bízhat. Ez a totális érzelmi fékrendszer nem használ, az életkereke ezzel nem forog, legfeljebb nyikorog.
– Kezd bonyolódni a beszélgetés, egyre nehezebb követnem a lelki elemzést.
– Ugyan, ez neked nem bonyolult, de máris keresed a kiutat, a Bika sarokba szorítva érzi magát.
– Honnan veszed, hogy Bika-jegyű vagyok?
– A jellemedből.
– Milyen a jellemem?
– A Bika-ember ragaszkodó, inkább tűr, de megtart, önmagát hibáztatja és önmagának okoz szenvedést, miközben figyelemre éhes és elismerésre vágyik.
– És még?
– A Bika-embernek ragyog az arca, ha kacag, de a szeme mélyén ott marad a fájdalom, ha igazi szomorúság lakozik benne. A Bika-ember olyan, mint ez a kék óceán, sokszor feszült a mélye, bár a felszíne nyugodt.
Ha ez sportmeccs lenne, időt kértem volna. Ha ez tárgyalás vagy munkamegbeszélés lenne, technikai szünetet kértem volna. De most nem a megszokott tér vesz körül. Védtelennek érzem magam, de védettségre most nem vágyom. Nyúltam a mentás tea után, kortyoltam belőle, megdicsértem az ízét. Ő csak mosolygott ezen.
Kicsit várt, utána folytatta:
– Jól van, megértettem.
– Mit?
– Neked ennyi elég ebből a témából.
– És ez zavar?
– Fontos témát sem muszáj erőltetni.
– Ezt hogy érted?
– A gyógyszeres doboz tartalmát nem egyszerre kell bevenni, hanem adagonként.
– Miért, én beteg vagyok?
– Az örömérzeted sérült.
– Furcsán érzem magam.
– Miért?
– Általában én szoktam a kérdező szerepében tündökölni.
– A tündöklés az, amikor elfogadjuk a magunk válaszait, és megszűnnek az ismétlődő kérdések.
Kimentette magát azzal, hogy kezet mosna. Tudom, hogy azon a vidéken a kézmosás az illemhely bújtatott kifejezése. Nem tudtam, hogy valóban ki kellett-e mennie, vagy csak levegőhöz akart juttatni, időt adott arra, hogy az óceán tanácsot adjon. Meglehet, hogy csak a beszélgetés kötelét akarta ellazítani, azt a kötelet, amelyet valójában én tekerek saját nyakam köré; az önostorozás, ami jellememből adódik, vagy talán a nemrég megszakadt múlt teszi mindezt velem?
Tegnap ruhavásárlás közben gyermekeim telefonon hívtak. Kérdezték, hogy hány nap múlva utazom vissza hozzájuk. Hányat kell még aludniuk? Ahogy a telefonbeszélgetést befejeztem, kerestem az arcát a tömegben.
Láttam, hogy szemei mosoly közben finoman könnyeztek. Kérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta, hogy nincsen baj, csak régen látott ilyen őszinte lelket egy emberi arcon eláradni, amikor olyannal beszél, akit igazán szeret. Hozzátette, hogy érzelmi nemesség vett akkor körül minket. A földrajztól, a kortól, a származástól és a nevektől független szabad világ teremtődött meg.
– Sokáig hagytalak magadra?
– Nem, vagyis…
Újból leült a szemközti székre, felvette a portré hátterét, és megszólalt:
– Tegnap elég hevesen és negatívan beszéltél a szinglikről, emlékszel?
– Én bizonyos szinglikről beszéltem.
– Nem védekezem, hisz én is egyedül élek, negyvenévesen.
– Ne haragudj, téged nem akartalak bántani.
– Tudom, hisz a szingliség, amire te gondoltál, az nem életmód vagy családi állapot, hanem gondolkodásmód.
– Talán erre gondoltam.
– A szingli az szerintem, aki reggel felébredés után arra gondol, hogy vele – csak vele – mi lesz. A szingligondolkodás már a nyelvben, az igeragozásban is megnyilvánul. Szingli lehet egy családapa vagy anya, vagy bármelyik testvér.
– Adott esetben egy család egésze szinglikből állhat?
Elmosolyodott. Vett egyet a rabati vegyes süteményekkel megrakott tálból, és bátorított, hogy én is egyek belőle. Mondtam neki, hogy bár édesszájú vagyok, nem szeretem a süteményt. Mosolya még nagyobbra szélesedett, akkor láttam őt szépnek.
A tengerparton visszafelé is mezítláb tettük meg az utat. Addigra megnyugodott a hatalmas kék, szelídebb hullámokat keltett. Jóval kisebbek lettek az előrenyomuló víznyelvek, alig kellett kerülgetni őket és körbe szaladgálni, többnyire egymás közelében maradhattunk.
Mintha szavak nélkül folyt volna tovább a beszélgetés.
A homokpart végén felvettük a lábbeliket. Azt vettük észre, hogy egymás kezét fogjuk. Egy pillanatra megrándult a keze, de én nem engedtem el. Mindketten mereven előre néztünk, mintha semmit sem tudnánk arról, amit kezeink tesznek. Különös pillanat volt. Azt éreztem, hogy a keze nem a testének, hanem a lelkének meghosszabbított része.
*Ahmed Amran: A lélek gőze – Fekete Sas Kiadó Budapest, 2019
The post Ahmed Amran: Hullámok appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Ferenczfi-Faragó Eszter: A cseresznyés tál appeared first on Litera-Túra.
]]>Tizenhárom éves koromig próbáltam meg elhitetni a világgal, és magammal, hogy nálunk minden rendben van otthon. Mi voltunk a környéken a mintacsalád. Akkor jöttem rá, hogy körülöttem mindenki hazudik, leplez valamit – apám, anyám, s a velünk élő apai
nagyanyám. Sokáig nem tudtam, milyen módon fejezzem ki tiltakozásomat. Ahhoz gyáva voltam, hogy a szemükbe kiáltsam: ne áltassatok, többet látok, és hallok, mint gondoljátok, mert gyerek vagyok ugyan, de hülye nem – így más útját választottam a tiltakozásnak: elkezdtem hallgatni, és kizárni a külvilágot. Bezáródásommal párhuzamosan felépítettem magamban egy csak a saját magam számára látható világot; itt nem volt hazugság,
nem voltak fölvállalhatatlan élmények, itt minden átlátható volt és igaz. Pontosabban úgy igaz, ahogyan én akartam. Még az öcsémet sem engedtem be ide.
Dani mindig jó kisfiú volt, soha nem lépte át a mások által meghatározott és elvárt határokat. Most is engedelmesen kint maradt megszabott körömön, csak addig közelítve, amíg nekem ez jó volt, s ha megérezte, hogy túlságosan közel merészkedett hozzám, azonnal visszavonult, minden lázadás és sértődés nélkül. Azt, hogy ő a kedvenc, magától értetődőnek tekintettem; Dani olyan ártatlanul viselte tündérszép vonásait, arányos termetét, megnyerő modorát, hogy egyszerűen nem férhetett hozzá semmiféle irigység, sem neheztelés. Inkább mintha azt éreztem volna, hogy valami nagy veszedelemtől kell őt örökösen óvnom – egy értehetetlen és megfogalmazhatatlan veszedelemtől. Korán megtanultam aggódni érte, bár nem szorult rám, hiszen sürgölődésemet a köztünk levő alig két év sem indokolta. Dani úgy élt családunkban, hogy sosem észlelt semmit; legalábbis sokáig úgy hittem.
Egy nap, amikor szüleink elutaztak, s mi ketten maradtunk nagyanyánk felügyelete alatt, éjjel testvérem hangjára riadtam. Mondtam, valamiért folyton azt éreztem, hogy védenem kell őt egy megfogalmazhatatlan bajtól. Riadt kiáltozására ébredtem:
láthatatlan kísértettel hadakozott, s még akkor sem ébredt föl, amikor berohantam a szobájába.
Párnája, lepedője egy kupacban volt alatta, szeme rémülten tágra nyitva meredt egy pontra, s legalább 2-3 percembe telt, mire magához térítettem. Arca maszatos volt a könnyektől, úgy reszketett, hogy én is megriadtam. Kérdésemre, mit álmodott, nem felelt, csak nézett rám gyönyörű pillantású szemével, aztán megkérdezte, hogy az a fény, ugye, az ablakban már a hajnal odakinn? Akkor jöttem rá, hogy Daninak is van egy titkos világa, ahova ő sem enged be még engem sem, csak az övé tele van félelemmel, szorongással. Lassan megnyugodott, és már lehunyt pillái alól kérdezte, hogy holnap jönnek-e anyáék haza. Megigazgattam gyűrött ágyneműjét, és sután betakargattam, csak aztán feleltem, hogy még két nap. Lassan elaludt.
Éppen kifele lopakodtam, amikor dünnyögő hangja utolért: – Misike, ne nevess, Misike félek!
Visszafordultam, de aludt, felismerhetetlenné váltak motyogó szavai, majd elcsöndesedett.
Reggel, amikor megkérdeztem tőle, mit álmodott, és ki az a Misike, csak bámult rám, mint egy oltárkép. Nem figyeltem föl rá, hogy nagyanyám kezéből hangos csörömpöléssel esik ki a villa; megszoktuk, hogy ügyetlen, hol egy tányért, hol egy bögrét ejtett el, de apa megmagyarázta, hogy így, a nyolcvanon túl, már nem olyan ügyes az ember, hát segítsünk neki, nevetést, gúnyt nem tűrt meg.
Amikor megjöttek a szüleink, nagyanyánk bezárkózott apánkkal és anyánkkal a szobájukba, és a fojtott beszélgetésből nem hallatszott ki más, mint nagyanyánk fel-felcsukló zokogása, s szótöredékek. Apa, amikor kijöttek, furcsán nézett Danira, kutatva rám, de nem
szólt egy szót sem, vette a kalapját, és bement a munkahelyére. Anya és nagymama zavartan, kisírt szemekkel jöttek elő, de ők sem szóltak; nagymama ment szokott feladataihoz a konyhába, anya pedig nekiállt a mosásnak.
Mivel már iskolaszünet volt, Danival a kertben bóklásztunk, próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy semmi sem történt, később előkerült a bőrlabda is, és azt rúgtuk eszelős eltökéltséggel, hogy ne kelljen tudomásul venni, valami mégis történt a felnőttekkel. Nem
bírtam legyőzni a rettegést, amelyek cikázó gondolataim során kergették egymást, mert akkorra már sok iskolatársunk szülei váltak el, hát mi lehetett volna a biztosíték, hogy a mieink ilyet nem tesznek, s nem erről szólt odabenn a titkos megbeszélés. Akkorára nőtt a feszültség bennem, hogy muszáj volt Danival is megosztani félelmemet. Dani azt felelete, hülye vagyok, a mi szüleink soha nem válnak el, s ez a tőle szokatlanul durva megnyilvánulás átmenetileg megnyugtatott. De azért izgatott a kérdés: miért zárkóztak be a szüleink, és mi az a titok, amitől a nagymamánk sírt, és apánk elmenekült itthonról? Egyre inkább éreztem, valami sötétét titkot rejtegetnek előlünk. Késő estig kóboroltunk a kertben Danival, és
napnyugtakor a hintaágyon beszélgettünk csendesen, amikor végre vacsorához szólítottak minket. Apa még ekkor sem volt otthon, négyen ültünk a vacsorához. Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel, mert anya és nagymama nem beszélgettek, csak föl- fölpillantgattak hol ránk, hol egymásra. Ekkor határoztam el: kiderítem a titkot, ami tűrhetetlen, ami feszültséget kelt, s félelmet bennem. Hogy aztán mi lesz, ha minden kiderül, azon egy pillanatig sem töprengtem el, pedig jó lett volna, de akkor nem éreztem mást, mint az adrenalint, ami egyre magasabbra szökött bennem, és a mohó kíváncsiságot, hogy beleláthassak a felnőttek zárt világába. Lopva megfigyeltem anyámat és nagyanyámat, mintha még sohasem láttam volna őket. Anyám arca kemény volt, mint mindig, mióta az eszemet tudom, nagyanyámé meg a sírásra görbülő szájával maga a gyengeség, védtelenség. Eldöntöttem, hogy a nagyanyámmal kezdem; azt reméltem, hogy hamarabb megadja magát, mint anyám. Nem gondoltam volna, hogy gyengeségében rejlik az ereje, hogy könnyei mögé bújik, ha védekezni kényszerül.
Aztán egy véletlen feledékenység sietett a segítségemre.
Másnap reggel mindenki munkába sietett, nagymama meg a szomszédba megbeszélni valamit, amikor Dani tudta nélkül beosontam apa szobájába, és lázas izgalommal nyitogattam ki a fiókjait, folyton kifele fülelve, nehogy meglepjen valaki. Óriási mázlim volt: apa a legfelső fiókban felejtette a kulcsait! Lázas buzgalommal lapoztam át a sokszor számomra érthetetlen és érdektelen iratokat. Egyszerre csak, az egyikben leghátul egy fotóalbumra leltem. Kicsit szakadozott volt, de belelapoztam, hiszen eddig még semmit sem találtam, jobb híján ez is érdekesnek tűnt. Már épp indultam volna, hogy megmutassam Daninak is a szerzeményemet, amikor megállt bennem az ütő: az egyik fénykép, az utolsó előtti oldalon, döbbenetesen újnak tűnt, és a testvéremet, Danit ábrázolta – duplán! Két kicsi fiúcska ült egy hálós járókában egymással szemben, közöttük valami puha szőrmejáték, aminek az egyikük a mancsát, a másik kisgyerek meg a fülét fogta. Remegő szívvel fordítottam meg a fényképet. A hátulján egy tíz évvel ezelőtti dátum állt és két név: „Dani és Misi első születésnapja, 20..
május 15.”. A döbbenettől bénán álltam, szememet nem tudtam levenni a képről. Aztán lassan mélyeket lélegeztem, s óvatosan visszasüllyesztettem a fényképalbumot a helyére. Majd egy
hirtelen ötlettől vezérelve újra kikaptam, kivettem a fotót, majd gyorsan visszadobtam újra az albumot. Becsaptam a fiókot, és visszagyömöszöltem a kulcsokat. Épp ideje volt. Dani hangját hallottam, ahogy nagymamával beszélgetve közeledett. Kisurrantam a fürdőbe, magamra zártam az ajtót, és csak most kezdtem el gondolkodni. A kád szélére ültem, és újra elővettem a fényképet. Alaposan megnéztem, egyetlen részletet sem hagyva ki, miközben
lázasan jártak a gondolataim. Szóval Daninak volt egy ikertestvére is, akit soha nem említettek a szüleink nekünk! De miért titkolták? Hogy képzelik, hogy csak úgy elfelejtik az egyik gyereküket, aki meghalt? Hiszen valószínűleg meghalhatott, ha csak úgy eltűnt a
semmibe! Ha én halok meg, engem is elfelejtenek? Rémületes gondolat volt, majdnem megfulladtam tőle. És vajon Dani emlékszik az ikertestvérére? De hiszen még álmodik is vele! Saját fülemmel hallottam, amikor álmában szólítgatta!
Megmostam az arcom hideg vízzel, elrejtettem a képet, és kimentem a fürdőből.
Alkonyodott.
Dani a kertbe vezető lépcsősor legtetején ült, és cseresznyét eszegetett egy tálból. A kertből ezer illat szállt föl az alkonyattal, és én is leültem a testvérem, az egyetlen testvérem mellé.
– Kérsz? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem, és bambultam a lassan sötétbe boruló kertbe.
– Na, mitől vagy így elkámpicsorodva? – kérdezte és játékosan oldalba bökött. Ijedtemben dühbe gurultam. Nagyot löktem Danin, aki éppen felém fordult nevetve, s a következő pillanatban már gurult is le a nyolc lépcsőfokon, elejtette a cseresznyés tálat, majd egy fájdalmas ordítással elterült a kertben. Aztán csönd lett, és nem mozdult többé.
A cseresznyék hangtalanul, játékosan szökelltek utána a lépcsőfokokon, és ekkor belém vágott egy szörnyű emlék; az ikrek babakocsija egy sötét lépcsőház legfelső lépcsősorán, a lakás, ahonnan éppen kiköltözünk, tárva, nyitva áll, anya kiszól, fogjam meg a kocsit, le ne guruljon, amíg ő apával pakol valamit. Én szó nélkül megtaszítom a gyerekkocsit, s az gurul és pattog lefelé a lépcsőkön, némán bámulok utánuk, anya sikítva, apa ordítva rohan, hogy elkapják, a gyerekek torkuk szakadtából bömbölnek, majd csönd lesz, s csak az egyik kicsi nyikkan olykor-olykor még egyet…
Dani fölállt, leporolta magát, és amikor meglátta halálra vált, hófehér arcomat, szederjessé vált ajkaimat, fölszaladt mellém, barátságosan hátba vert, s vigyorogva mondta:
– Beszartál, mi? Nyugi, nyugi semmi bajom, nem öltél meg, tesókám! De magadat látnod kellene! – s nevetni kezdett – Ember! Micsoda arc!
– Nem – gondoltam, amíg megölelt -, téged nem öltelek meg valóban, és nem rajtam múlott, hogy nem sikerült.
Most már rájöttem, miért volt bennem az az érzés, hogy védenem kell az öcsémet, és már azt is megértettem, hogy az a láthatatlan árny, amely évek óta fenyegeti őt, én vagyok.
©Sarolta Gyoker: Az éjszaka játéka
The post Ferenczfi-Faragó Eszter: A cseresznyés tál appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Egervári József: Zuhanás – koreográfia nélkül appeared first on Litera-Túra.
]]>A fiatal nő nem mozdult, csak rémülten bámult rá. Kezeit a férfi az épület íves, fém tartóelemeihez kötözte, mintha egy karcsú kupola alatt ácsorgott volna, száját vastag, átlátszó ragasztószalag fedte, fülétől füléig.
Szép nő, állapította meg rezignáltan, szinte ki sem mondva a szavakat, vékony, lezser ruháját az erőteljes szél teljesen a testéhez tapasztotta, kiemelte formás melleit, lapos hasát, izmos combjait, de még kívánatosan domborodó szeméremdombját is. Elkapta tekintetét róla; nem kellene megölnöm, talán elég lenne, ha megerőszakolnám, morfondírozott. A kés biztatóan simult tenyerébe. Odasétált a kikötözött nőhöz, hosszasan nézte az arcát, a szemét, aki elkerekedett, rémült tekintettel bámult vissza rá.
Az anyjával kezdődött minden, és talán ott is végződött. Még iskolába se járt, amikor egy napon maga elé állította, érezte leheletén a bor szagát, melyet felerősített a rengeteg elszívott cigaretta. Két ujjával összecsippentette orrát, erre anyja lekevert neki egy pofont.
Ne bohóckodj, te kis patkány, ha hozzád beszélek!, üvöltötte. Én nem akartalak téged. Régen sem akartalak. Most sem akarlak. Jobb lenne, ha kiszaladnál az utcára, hátha elüt egy busz vagy egy teherautó! Hidd el, könnyebb lenne mindkettőnknek. Üres tekintettel bámult fia szemébe, aztán legyintett, öntött magának az olcsó borból, rágyújtott egy cigarettára, bekapcsolta a televíziót.
Két évvel később egy sötét éjen arra ébredt, hogy alig kap levegőt, füst áramlott be az ajtó alatt, félelmetes ropogás hallatszódott anyja szobája felől. Kinyitotta az ablakot, kiugrott az utca kövére. Anyja szobájának ablakán vöröses lángok csaptak ki, a tűzoltóautó szirénázva fordult be a sarkon, néhány szomszéd és kíváncsiskodó ácsorgott az utcán, már a tető is égett, aztán hatalmas robajjal beszakadt.
– Nem haragszom rád. Gyönyörű vagy. Mindig is ilyen gyönyörű nőt akartam magamnak, mindig is azt akartam, hogy valaki nagyon szeressen, hogy valakit én is nagyon szeressek. Egyszerű ez – simította meg a lány arcát, aki elkapta a fejét. Ezen bedühödött, lekevert neki egy pofont. – Mondtam, hogy nem akarlak bántani, de ha ezt így folytatod, megduglak, aztán elvágom a torkodat. Nekem már mindegy. Minden nő ribanc, a pasik azt gondolják, hogy ők a dominánsok, ők keresik a pénzt, ők elégítik ki a csajokat, pótolhatatlanok, körülöttük forog a világ, de a csajoknak csak a pénzük és a farkuk kell, ez a kettő motiválja őket, hogy működtessék saját kis világukat. Igen, gyűlölöm a nőket, meggyűlöltették magukat, de te ezt nem értheted, te csak következménye vagy az élet kibaszott szövevényének, következménye és áldozata, a véletlen sodort utamba, a gyönyörű, kerek segged az oka mindennek, úgyhogy csak a véletlent hibáztathatod sorsodért, ártatlan áldozat vagy, nem több, akit elém sodort a szél.
Utálta az intézetet, vézna kis patkány volt, szép arccal, de ez a fiúkat nem hatotta meg, farkastörvények uralkodtak, és ököljog, a gyengéknek nem sok szavuk lehetett. Az intézet megtanította neki az élet törvényeit, ha nem vagy egy magas, erős állat, ha nincs pénzed, örökké csak csicska lehetsz, hiába bájos a képed, nem jutsz semmi. Már alig emlékezett anyja arcára, csak a bor- és dohányszagra.
Épp betöltötte a tizennégyet, amikor egy este a folyosón rohant Csizek Frédi elől, aki meg akarta verni. Nem tudta, hogy miért kergeti a tagbaszakadt fiú, de nem is volt kíváncsi az indokra. Futott, mert futásban jó volt, soha nem érte utol senki.
Bokodi Lajos! Megállj, te pernahajder! – kiáltott rá a nevelői szoba kitárt ajtajából Guzsai Eleonóra, az intézet igazgatója. Utálta, ha valaki Lajosnak szólította, állítólag az apja is Lajos volt, ráadásul Bokodi, így letagadhatatlannak tűnt a rokonság, de egy rohadék Bokodi Lajosból éppen elég egy, nem kell kettő! Valójában ő nem is Bokodi, és nem is Lajos, ez csak az élet tragikomédiája. Te kis nyomorult, este tizenegykor miért rohangálsz a folyosón?, ragadta meg a fiú ingét az igazgatónő; egészen közel hajolt az arcához, édes parfüm és krumplifőzelék szagot árasztott, melyet még undorítóbbá tett a blúza alól gőzölgő izzadtság szag. Guzsai Eleonóra alacsony volt, kövér és nagyon csúnya, hórihorgas orra alatt, duzzadt ajkai között sárgás, kócos fogsorával állandóan vicsorgott; közelített már ötvenedik életévéhez, egyre elkeseredettebben vadászott férj után, de egyetlen pasi nyakába sem tudott hurkot vetni; legalább néha egyik-másik megbaszhatna, morogta, ám erre sem talált vállalkozót. Lajos, ezért büntetés jár, most bemegyünk az irodámba, vonszolta maga után a megrettent fiút, akinek halvány fogalma sem volt arról, mi következhet. Mindenre felkészült, legfeljebb összeverekednek. Nem, nem fogja hagyni magát.
Az igazgatónő bezárta az irodája ajtaját, nem volt ellenséges, játszunk, jó?, kérdezte vigyorogva; egy durva zsineggel felkötötte a fiú kezeit a központifűtés rozsdásodó csövéhez, aztán elé térdelt, lehúzta a melegítőjét, az alsóneműjét, benyúlt kövér kezével combjai közé, heréit simogatta, aztán merevedő hímvesszőjét a szájába vette.
Bokodi Lajos nem állította, hogy ez elviselhetetlen volt, ám sokkal jobban szerette volna, ha mindezt Sáfár Lili csinálja vele, az a gyönyörű, fekete hajú lány a párhuzamos osztályból, akivel imádott beszélgetni, imádta illatát, mély örvénylésű tekintetét, érzéki ajkát. Kioldódott a zsineg, határozottan érezte, hogy ő Lilit akarja, váratlan gyorsasággal és kíméletlen erővel lendült meg jobblába, térde az igazgatónő arcát találta el. Hanyatt dobta magát, szája vérzett, nem mozdult.
Amikor szélnek eresztették őket az állami gondozásból, néhány hónapig egy távoli rokonnál húzta meg magát, egy pékségben talált munkát, gyorsan kitanulta a szakmát, Kornél úr, a pékmester megkedvelte őt, gyakran meghívta magához vacsorára. Egyedül élt, három feleséget fogyasztott el, kettőtől elvált, a harmadik meghalt. A nőket nem lehet megérteni, fiam, okította egyszer, a vacsora utáni borozgatás közben; ne is reménykedj ebben, az ő agyuk teljesen másképp működik, mint a férfiak agya. Nem rosszabb, nem mondom én, ám ők másképp látják a világot, talán még jobban is. A férfiak a pöcsük és a gyomruk után mennek, leegyszerűsítve kezelnek mindent, hímek akarnak lenni, vezérhímek, ez az egyetlen fontos számukra, és ha ezt a nő elismeri, tud bánni vele, akkor nincs baj, ám ha a nő nem csak szép, hanem okos is akar lenni, megalázva, porba tiporva a férfi méltóságát, akkor gyorsan követelőző sárkány válik belőle.
A fiú Lilire gondolt, aki nem akart vele menni az intézet után. Orvos leszek, hidd el, Lajos, te is tanulj, mutassuk meg ennek a szemét világnak, hogy mi sem értéktelen söpredék vagyunk!
Egyszer szeretkeztek, az utolsó nap éjjelén; mélyen beszívta a lány illatát, feszes, izmos combjai derekát szorították, aztán hanyatt döntötte az ágyon a lány, ráült, magáévá tette, lihegve, hörögve, kiszakítva mindkettőjüket a sivár terem sötétjéből, megidézve az öröklétet, mely csalóka délibábként izzott közöttük a hideg holdfényben.
– Tudod, két feleségem is volt, mindkettőt nagyon szerettem. Az első szépséges tüneményként csöppent az életembe, kényeztetett, tenyerén hordott, legtitkosabb vágyaimat is kitalálta és megvalósította, de utált takarítani és mosogatni, főzni pedig nem tudott. Mindig azt mondta, én vagyok az ő cukor mosómedvéje, hát, mostam is. Egy férfi tartsa el szíve hölgyét, közölte hidegen, nem törhet le a körmöm sikálás közben, és nem áll jól nekem a kötény, nevetett megvetően. Ha nem tudsz eltartani, akkor húzz el a francba.
Másfél év után elhúztam a francba közös lakásunkból. Egy táskába gyömöszöltem minden cuccomat. És ismét nincstelen lettem.
Odalépett a lányhoz, egy hirtelen mozdulattal felemelte a lány szoknyáját, belecsúsztatta kezét a bugyijába. Érezte ujjain a finom, de erőteljes szőrzetet, érzékelte, hogy gondosan megnyírták. A lány összeszorította combjait, vergődött, amennyire csak engedte a kötél. Bokodi hátrált, dühösen letépte a falatnyi bugyit. Nem, nem a lányra volt dühös, hanem önmagára. Nem szerzett neki örömet, hogy ujjaival érinthet egy női nemiszervet. Visszalépett, megmarkolta a lány kemény melleit, gyönyörűek voltak, ruhán keresztül is, finom melltartója inkább csak megemelte a kívánatos halmokat, mint vaskos páncélba zárta. Egészen közelhajolt arcához, belenézett a szemébe, de csak félelmet és viszolygást látott.
Leült egy szürke betongerendára, rágyújtott egy cigarettára, mélyen leszívta a füstöt.
– A nevedet is tudom, Donász Emília vagy, egyetemista. És van egy pasid is. Jóvágású, láttam valamelyik nap. Szép gyerekeitek lehetnének.
Nekem szerencsére nincs gyerekem. Egy sem. Mennyire utálnák, hogy ennyire semmirekellő apjuk van! Ugye, te is így gondolod? Egy ripacs vagyok, aki csak annyit akart, hogy szeresse valaki.
A második feleségem teljes ellentétje volt az elsőnek. Kis cetlikre írogatta a napi feladatokat, minden egyes percét beosztotta életüknek. Mindennek megvolt a maga ideje, a munkának, a tévézésnek, a szeretkezésnek. A napirendtől soha nem lehetett eltérni. akkor is aludni kellett, ha még nem voltam álmos, akkor is enni, ha nem voltam éhes, mert épp az következett. És az ágyban mindig ő volt felül. Mindig.
Három évig bírtam vele. Egy vasárnap délelőtt kiborítottam a konyha kövére a szemetes tartalmát, rá a fortyogó sertéspörköltet, majd a serpenyőben lévő tarhonyát. Öntöttem magamnak egy féldeci pálinkát, aztán még egyet, összepakoltam a cuccomat, köszönés nélkül távoztam. A maradék pálinkát is elvittem magammal.
Tudod, Emília, ha nincs összhang, ha nem azonos frekvencián rezegtek, akkor sosem fog működni semmi. Sosem.
Rosszkedvűen bámulta a lányt, kereste magában a gyűlöletet, ám nem lelte, helyette csak a kiábrándultság és keserűség ragacsos nyála gyűlt torkában, ám képtelen volt kiköpni, lenyelni viszont nem akarta. Megszorította a kommandós kés nyelét, mintha abból erőt meríthetne, ám nevetségesnek tűnt, egy kikötözött lány, egy kését szorongató szerencsétlen hülye, mindketten kétségek és fájdalmak között vergődve; gyűlölni sem olyan egyszerű, ha az ember nem arra vágyik, ha nem az élteti, suttogta maga elé. Nézte az Emília arcán legördülő könnycseppeket, melyek beszivárogtak a széles ragasztószalag alá. Gyönyörű lány volt. Nem volt, még most is az.
Rágyújtott egy újabb cigarettára, elővette telefonját, megnézte facebookját, üzeneteket küldözgetett, szótlanul bámult maga elé.
– Jól van, fejezzük be ezt az egészet – pattant fel a betongerendáról. A lány kétségbeesetten rázta a fejét. – Szereted a pasidat? Bólints, ha szereted! – ragadta meg vadul a lány vállát, aki bólintott, miközben patakzottak arcán könnyei. – Az nem elég! Nem a tulajdonod, nem tehetsz vele, amit csak akarsz, nem élhetsz vele vissza, hogy ő szeret téged! Megértetted? – rázta meg a lány vállát, aki ismét bólintott. – Ígérd meg nekem, hogy úgy fogod szeretni, ahogyan még senki! Ígérd meg! – üvöltötte. – Ha nem úgy lesz, visszajövök! És megbüntetlek!
Fellépett az épület peremén magasodó betonszegélyre, kését visszadugta a tokba, nézte a lányt, aztán szép lassan hanyatt dőlt. A mélység sem akarta őt, de aztán szánakozva befogadta.
– Visszajövök! Hülye barom! – röhögött hangosan, majd a röhögés köhögésbe fulladt. – Csak én vagyok képes ilyen ökörséget összehordani! – ismét fuldokolva köhögött és röhögött. – Még a végén ez a kurva cigi visz a sírba! – motyogta. A füle mellett zúgó szél furcsa dallamot játszott, az ég olyan kék volt, mint még soha. Egyetlen apró felhőfoszlány leskelődött nyugaton. És nem mozdult.
©Sarolta Gyoker: Fuldokolva
The post Egervári József: Zuhanás – koreográfia nélkül appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Varga Mihály: Útkeresők appeared first on Litera-Túra.
]]>
ELSŐ TÉTEL
Auguste Piccard vagyok, svájci fizikus. 1884. január 28-án születtem, Bázelben.
A ‘kozmikus sugárzás’ a legfontosabb kutatási területem.
Gyerekkorom óta vonz a (látszólag elérhetetlennek tűnő) magasság szédülete, amit a kedvesem 45 éve készülő „távolságelmélete” fog megoldani, ha majd túl fogja lépni a káosz-elméletből származó démonológiáját…
Gyakran órákig bámulom az eget, és a felhők méltóságteljes vonulását. Amikor kissé párás a levegő, az én szemem is homályosabb.
(Orvosi szempontból ez persze lényegtelen…)
Évekig kísérleteztem egy túlnyomásos, zárt kabinnal a Genfi-tó felett.
A Tudományos Kutatások Belga Nemzeti Alapja messzemenően támogatja a kísérleteimet, anyagi gondjaim nincsenek.
Megterveztem a két méter átmérőjű léggömböt – légmentesen záródó, túlnyomásos gömbfülkével –, amitől azt remélem, hogy lehetővé válik számomra a különlegesen nagy magasságba történő emelkedés.
Az a nő, akit mutatványommal le akartam nyűgözni (a hegyek között született emberek utánozhatatlan magabiztosságával) egyszer azt mondta nekem: „– Soha NE NEKEM próbálj bizonyítani, mindig csak önmagadnak! Az emberi természetben van valami cirkularitás, és önmagad elől nem menekülhetsz. Kiszállhatsz, elrepülhetsz – de hová?”
1932. augusztus 18-án végső stádiumba értem a kísérleti sorozatommal, immár minden készen áll.
A nő ma délután vásárolni ment, az országunkba bevándorolt, emigráns értelmiségi barátnőivel Luzernbe.
Este (egyedül) be fog ülni a Genfi Operába, hogy (ismét) megnézze a Rigolettót.
A precíziós mérések szerint a mai napon 16.940 méter magasságba emelkedtem ezzel az ingatag hőlégballonnal.
A tengerszinttől számítva ez a távolság megközelítően kétszer nagyobb, mint a Csomolungma – a Himalája legmagasabb csúcsa.
MÁSODIK TÉTEL
Jacques Piccard vagyok, bennszülött svájci. Eredeti foglalkozásom szerint: mérnök –, magamat azonban inkább mélytengeri óceánkutatónak tartom.
Kölyökkorom óta a mélység vonz, a földalatti barlangok, a meredek zuhanás nem-várt szédülete. Rögeszmésen szeretem a szürkeségen túli félhomályt, a mély-bíbor, mályva és a sötétzöld színeket.
Dan Walsh amerikai barátommal, konstruktőr-társammal közösen építettük meg a Trieste nevű Baliscope-ot.
Hosszas töprengés után, úgy döntöttem: a Föld legmélyebb pontján próbálom ki a különleges tengeralattjárót. Ez a hely: a Challenger Deep, ahol a tenger mélysége 10.994 méter.
Jelentős támogatást kaptam az amerikai haditengerészettől, a mélytengeri járművemet (örök-áron) megvették, engem pedig tanácsadói státuszban alkalmaztak. Ettől kezdve nem voltak többé anyagi gondjaim.
A kísérletemnek 1960. január 23-át választottam, 28 évvel az apám világraszóló rekordkísérlete után. Aznap megtörtént a mélybe szállásunk.
Mielőtt fejünkre tettük volna a sisakokat Dan, a társam – tőle szokatlanul szigorú képpel – rámnézett, s azt mondta nekem nagyon halkan, szinte suttogva, hogy az összecsődült bámész tömegből senki se hallhassa: „descente infinie”!
Az emberiség addigi történetében először került emberi lény ennyire távol a földfelszíntől.
A Trieste-nek becézett batiszkáffal sikerült elérnünk a Föld legmélyebb tengeri pontját: a Csendes-óceánban fekvő Mariana-árok fenekét. 10.911 méter mélyre merültünk, majd visszakecmeregtünk az unalmas felszínre. (Mindezt tizennyolcezer másodperc alatt…)
Erre az ötórás útra azért nem vittünk magunkkal műszereket, sem tudományos felszerelést, mert csak azt akartuk bizonyítani, hogy a legnehezebb küldetés is teljesíthető. Az apám akkor már nem élt, a szeretőm a parton ácsorgott, kissé távolabb húzódva a tömegtől, a visszatérésünket hisztérikus ovációkkal fogadó rajongóktól és szenzációt hajszoló (általa „prostituáltak”-nak minősített) fotóriporterek sisere-hadától.
A nő – akit a merülésemmel el akartam kápráztatni –, azt mondta nekem (néhány órával később, rá jellemző határozottsággal), egyenesen a szemembe nézve, halálosan komolyan:
„– Ez a nagy dobolással együtt járó nyilvánosság világa tőlem nagyon idegen. Én a csendet és az önként választott magányt szeretem. Minden kimondott szóval sokat veszít az ember.”
Este persze gyertyát gyújtott értem a Genfi Nagykatedrálisban tartott „hálaadó éjféli misén”, aztán hazasétált lassan kóricálva, egyedül. Útközben készített néhány remek fotográfiát, romos lépcsőházakról, alvó hajléktalanokról, kapubejárati rozsdás kilincsekről.
HARMADIK TÉTEL
Dr. Bertrand Piccard vagyok, svájci főorvos-pszichiáter, amatőr léghajós. Lausanne-ban születtem, 1958. március 1-jén.
Kutatási területem: a regrediált hipnózis.
Brian Jones brit vadászrepülővel – a társammal és barátommal –, elsőként repüljük körbe leszállás nélkül a Földet – egy üzemanyag-feltöltés nélküli léggömbön.
Ez az út 1999. március 20-án kezdődött, ezt követően 19 napon át folyamatosan lebegünk, végül a huszadik napon 21 óra 55 perckor ismét földet érünk.
A barátommal kettesben – embert próbáló körülmények között – összesen 46.759 kilométert tettünk meg.
Repülés közben úgy éreztem magam, mint aki hosszas vajúdást követően végre újjászületett.
Útközben többször gondoltam az apám és a nagyapám életére és világra szóló, rendkívüli teljesítményeikre.
Eszembe jutott az anyai nagyanyám tragikus élete is.
Magamban legtöbbször egy nálam tizenkét évvel fiatalabb lányhoz beszélek, aki mostanában az indiai Tamil Nadu árvaházait látogatja.
Végtelenül hosszú ideje semmilyen konkrét részletet nem tudtunk egymás életéről, ezért azt módszert választottuk, hogy telepatikus önszuggesztió útján időnként suttogunk egymásnak.
Amikor (legutóbb) India fölött lebegtünk, megkértem Briant: vegye át a légijármű irányítását, amíg átszeljük a kontinenst.
A repülési bravúrom előtt a libanoni emigráns nő keskenyre összehúzódó szempilláival pislogva halkan azt mondta nekem:
„– Senki sem élheti mások életét.
Mindenkinek egyetlen élet jutott: a sajátja.
Az is túlságosan rövid, és tele van csalódással…
Csak a művészi alkotás és a teremtő fantázia ment meg a végleges elmúlástól.”
The post Varga Mihály: Útkeresők appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Ferenczfi János: Bor és bodzaszörp appeared first on Litera-Túra.
]]>És úgy lett. A szegény ember legkisebb gyermeke, Akáctövispuszta sáros Petőfi utcájából eljutott a nagyvárosba, majd szégyenszemre hazatért. Az édesanyja, aki pár napja még büszkén mutogatta az oklevelét, most hallgatott. Az oklevél és a jutalomkönyvek egy dobozba kerültek, a doboz a padlásra. Az apja morgott: „El kellett volna égetni, és elfelejteni az egészet!” De az anyja csak eltüntetni akarta, és nem megsemmisíteni a fia álmát.
„Mi az, hogy ’álnok zászlók lengenek a szélben’? Azt állítod, hogy ez csak egy szerelmes vers?”
Azt állította. Az apja dühödt szótlansággal forgatta a két napja levágott szénát. Ő maga is igyekezett. A tenyerére előbb hólyagot tört a villa durva nyele, majd a hólyag kilukadt, hogy a sós, ragacsos nedvtől csúszóssá vált a tenyere. Utóbb aztán a bőr is leszakadt a hólyagok helyéről, és nyers, hússzínű sebeit marta a verejték. Nem tudott lépést tattani az apjával. Az iskolapadban nem erősödik meg az ember.
Elment Petri Györgyhöz. Valaki beszélt neki róla, az ellenzéki költőről. Petri szabadkozott, hogy majdnem üres a lakás. „Tudja, így kényelmesebb, mert gyorsabban érnek véget a házkutatások.” A feleségéből végtelen szeretet sugárzott, és a bodzaszörp igazán ízletes volt. De Petri György nem tehetett semmit. Csak annyit mondott el, hogy a költőnek hinnie kell az igazságban, még akkor is, ha sok bor kell a túléléshez. Visszatért hát a sáros utcába, hogy a ház körül dolgozzon, kevés szót váltva komor felmenőivel.
Így telt el az a nyár. Augusztus elején megjött a behívója. A Hadkiegészítő parancsnokságon megnézték, van-e aranyere. Órákon át valami tanteremben ült a földön ötvened magával, aztán egy fiatal őrmester vezényletével, gyalog mentek a vasútállomásra.
Éjfél felé értek a laktanyába. A méretes étkező színpadáról egy tiszt üvöltve szónokolt arról, hogy az összes újonc szedett-vedett szarházi. Egy szál gatyában álltak sorban, hogy a felszerelést átvegyék. A sorállományú raktárosok unottan és a zavarodott újoncokat siettetve baszták oda a holmit. Igen, az a jó szó. Ruhák, pokrócok, málhazsák, rohamsisak, hadtáp készlet, csajka és kulacs, surranó. Szarnak a méretére! Majd elcseréli. „- Írja lá!” Aláírta. Mind aláírták, hogy átvették, és felelősek a dolgozó magyar nép rájuk bízott vagyonáért.
Hajnali kettőkor megnyírták. Pedig két napja nyiratkozott. De a fodrásznak kell a pénz.
Gyalog fókázott éppen a folyosón, amikor a politikai tiszthez hívták. Az előbb lebaszta, hogy milyen mocskos a gyakorlóruhája. Aztán egy dossziéra mutogatott, és az üvöltésről halk szóra fogva mondta: mindent tudunk magáról. „Látja, itt van: rendszerellenesen gondolkodó elem.”
Az eskütételre eljött a család. A szerelme is. A nővére szörnyülködött, hogy mennyire sovány. Az apja mogorván sürgette a nőket, hogy pakolják már össze az elemózsiát. Mindenki egyszerre beszélt hozzá. Aztán a tisztek felszólították a látogatókat.
Októberben kétszer gyakorolták az oszlató éket. Karácsonyra már kapott eltávozást.
Rókaháthy úr, most már „T-H-Y”-nal egy művelődési házban találkozott havonta régi felfedezettjeivel. Valaki szólt neki is, hogy egyszer jöjjön el. Egyszer elment. Sokáig nem kapott szót. Nézte azokat a fiúkat és lányokat, akik vele együtt a húszas éveikbe léptek, és már neves folyóiratokban publikálnak, antológiákról és kötetekről mesélnek. Ő csak azt mondhatta el, hogy végre van járda abban az utcában, Akáctövispusztán, így az anyjának nem kell a sárban caplatnia, ha felmegy a templomba, vagy a boltba. Ő megmaradt városinak. Dolgozik, megházasodott és a két fizetésből az egyik teljes egészében az albérletre megy.
De ez senkit nem érdekelt. Mikor aztán nekiszegezték a kérdést, hogy ő miért is van itt, zavartan arról mondott pár szót, hogy mennyire sajnálja, hogy akkor rég kellemetlenséget okozott, mert hát tudja ő, hogy akkor milyen szelek fújtak. De reméli, hogy ma már nem bűn az a sor az álnok zászlókkal, hiszen az elvtársak ideje szerencsére lejárt. Sőt, talán ma már nem kell szégyenkeznie, hogy akkor, naiv, vidéki és idealista fiúként ellenezte azt, amit mások is elleneztek, csak okosabban, hiszen ma már senki sem elvtárs.
„- Az a baj veled, fiatal barátom, hogy túlságosan baloldali vagy. Mi, polgári értelmiségiek így nem vállalhatunk közösséget veled. Köszönjük, hogy eljöttél, de többé ne gyere.”
Pár évvel később találkozott még egyszer Rókaháthyval. Megpróbált újra bocsánatot kérni, de hiába. Este aztán megivott egy sört, és dobozba rakta mindazt, amit az utóbbi években írt. Nem semmisítette meg, csak felrakta porosodni a szekrény tetejére. Temette, felejtette. Kereste az okát az életének.
Pár évig rendezvényeket szervezett egy alapítvány munkatársaként fiataloknak. De a tollat nem vette fel az évtized végéig.
Aztán, hallotta a hírt a rádióban: Petri György meghalt. Már sötétedett. A buszt lassan bekebelezte az este. Ő pedig írni kezdett, mert üvöltött a lelke. Amikor ő átvette Rókaháti elvtárstól azt az oklevelet, Petri Györgyről hivatalosan nem tudtak. Hivatalosan nem létezett. Most ő sem létezik. Mert ellenezte a rendszert, amely látszólag megbukott. De csak ő bukott meg. Valaki azok közül a fiatalok közül most kapta meg a második József Attila-díját. Ő meg biztosítást árul, egyre nyomorúságosabb jutalékért. Hiteleket törleszt, és azzal bajlódik, hogy valahogy biztosítsa a családjának azt a keveset, ami feltétlenül kell.
Rókaháthy a költészet nagy embere lett. Annyira jobboldali, nemzeti, keresztény és magyar, amennyire csak lehet. A nemzet ellenségeinek számító, baloldaliakra, liberálisokra rossz idők járnak. Hiszen ezek mind külföldi ügynökök, buzik és minden vágyuk az, hogy az országnak ártsanak. Ő pedig annyira megbántotta akkor régen az elvtársakat, hogy nyilvánvalóan közéjük tartozik. Úgy igaz az, mint az, hogy akik annak idején elvtársi sikereket értek el, mind antielvtársak voltak, a lelkük velejéig. Ilyen ez az ország: ő azért mutatta magát a rendszer ellenségének, mert a rendszer feltétlen híve volt. Ők pedig azért mutatkoztak a rendszer híveinek, mert az esküdt ellenségei voltak. És ezt ma fényesen bizonyítja is, hogy ők vannak, ő azonban nem létezik, mert odaszart, ahonnan adtak, és ezzel örök gyűlöletet váltott ki azokból, akik mindig is azok voltak, akik.
Már nem néz tévét. Minek? Így hazudtak gyerekkorában is. Néha megered a tolla, de sokszor hónapokig egy sort sem ír. Mi értelme? A szél fúj, amerre akar, a szélkakas forog, amerre kell. De ő nem forgolódott jól. Ha mégis ír, gyakran figyelmeztetik, ne politizáljon. De miről írjon akkor? A politika ott van az élet minden zugában. Tolakodóbban, erőszakosabban, mint ahogy bevalljuk magunknak. Ahogy Illyés írta az Egy mondatában: „jelenvalóan mindenekben.”
Miről írhatna, ha nem írhat az igazságról?
Nem kell más, csak egy majdnem üres élet, bor és bodzaszörp. Így kényelmesebben és gyorsabban ér véget.
The post Ferenczfi János: Bor és bodzaszörp appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Danyi Zsuzsi: A kis viking appeared first on Litera-Túra.
]]>Ő talán kilenc éves lehetett. Kistermetű, teste izmos és szikár. Fején középen végigfutó hajfonata a háta közepéig ért. Két oldalt felnyírt haja méginkább kihangsúlyozta kicsi kerek fülbevalóit, és elképesztően hosszú szempilláit.
A legkitartóbb és legsikeresebb vadász volt. A nap által szőkére szítt frufruja alatt összevont szemöldökkel dolgozott. Volt benne valami magányos büszkeség. Mint egy kis harcos viking, aki tudja, kemény élete lesz.
Egy rövid, egykoron ruhaszárító fém rúdjára kötött madzag végén karabiner lógott. Először nem is értettem mi történik. Mi haszna a karabinernek? Mire jó a kövek közötti zsinórlógatás? Rákra vadászott. Granchiora.
Néztem, ahogy elmélyülten dolgozik. A többi gyerek lassan feladta, Ő még maradt. Fekete sortján kitárt szárnyú sasmadár díszelgett. Felegyenesedett, szétnézett jobb helyet keresve. Ahogy ott állt szembe velem a sziklán, nem tudtam nem szeretni. Egyszerre volt törékeny gyermek és kész férfi. Az a fajta, akinek időnap előtt kellett felnőnie.
Nem tudhattam a múltját, de a külleme is utalt bizonyos szülői háttérre, s a szemében tükröződő szomorúság is. Rám nézett, és a szája szegletéből küldött egy kicsi mosolyt cserébe az én elragadtatott, anyai érzésekkel teli mosolyomért, aztán elment.
Nem ment ki a fejemből a sziklán álló törékeny alakja. Elkezdtem írni róla, amikor egyszercsak ismét ott volt mellettem. Kezében a kis horgászbot, a vödör és a háló. Egy kislánnyal jött.
Most már az is kiderült, hogy kagyló van a karabinerben, amit egy kaviccsal tör le a szikláról, és ha a rák rákap, a hálóval villámgyorsan kiemeli. No, meg az is megmutatkozott, hogy kedves fiú. Szépen beszélt a kislánnyal, aki épp úgy rákot halászott, mint ő, csak sokkal nagyobb türelemmel.
Magam is láttam a fürge jószágokat és segítettem, hogy ő is rátaláljon. Az izgatott figyelemmel végzett tevékenységi láz hamarosan ránk is átterjedt, és nemsokára mind a négyen rákot kerestünk a tengernyaldosta sziklákon. Ha sikerült egyet kifogni együtt örültünk, s nem számított, hogy egy szót sem tudunk abból, amit a másik mond, mégis értettük egymást. Érezték, hogy szeretjük, segítjük őket, hogy komoly játékukban velük foglalkozunk.
A kis viking szeme ragyogott az örömtől. Különösen, amikor a leány, majd a párom is szabadkézzel egy tenyérnyi méretűt fogott. Elismerő befogadás volt a szemében. Te olyan felnőtt vagy, aki méltó rá, hogy velem játsszon! Felemelő, szívmelengető elismerés volt.
Aztán, amikor a hálóból nem a mellettem lévő vödörbe, hanem mellé esett az apró rák, és beszaladt a fenekem alá, én pedig visongva, sikítozva nevettem, Ő is kacagott. Miatta bevállaltam, hogy belecsíp a hátsómba a kicsi olló, csak el ne vesszen a zsákmány.
Onnan derült ki, hogy már két órája együtt vagyunk, hogy megjelent az anyja, s hangosan korholta. Valami olyasmit mondott, hogy azóta nem ivott és evett, majd a kezébe nyomott egy műanyagpoharat, benne valamilyen gyümölccsel. Apró, fiús alkatú, keleties szemű, oldalt felnyírt hajú, nyaktól bokáig televarrt, erősen tikkelő nő volt. A fiú szó nélkül hallgatta, majd összeszedte a holmiját és elment. Előtte azonban sokszor megköszönte, amit tőlünk kapott. A kislány tanulhatott angolul, mert úgy is megköszönte, tudva, hogy olaszul nem értünk.
Aztán amikor kijöttünk a hosszú mólón a partra, és lehajoltam egy kavicsért, a vízből hallottam, ahogy a fiú kiabál.
– Thank you very much!
Nyilván megbeszélték az élményt, és kibeszéltek bennünket.
– Nice to meet you! – kiáltottam vissza, és indultam a kijárat felé. Akkor azonban újra hallottam a fiú hangját:
– Nice to meet you!
Biztos vagyok benne, hogy a kislány elmondhatta mit jelent ez. S a kis viking ezzel is el akarta mondani, szeretett velünk lenni.
Muszáj volt visszafordulni. A tengerben lubickoló tengernyi ember között is messziről kiszúrtam őket, ahogy két kézzel integetnek. Integettem, és összeszorult a lelkem. Nem tudom kívántam-e valaha erősebben, hogy egy ismeretlen gyermek boldog életet éljen.
The post Danyi Zsuzsi: A kis viking appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Hidasi Zsolt: Elrontott kép appeared first on Litera-Túra.
]]>Ma is ábrándozva tekintek körbe, bélyegként raktározom el az éltető napsütést, a szemem előtt kibomló színeket, a térérzékelés szabadságát, ezt néhány percre megnyíló perspektívát, mindent, ami segíthet, hogy átvészeljem ezt a mai napot (csak még ezt az egyet, kérem!). Az irodában, ahol íróasztalom fölé görnyedve, kollégáim veséig látó szemeinek kereszttüzében ülök a terem közepén, felidézem majd ezt a nagyszerű látványt. Ide surranok ki titokban, ha nyöszörögni kezdek és erőt vesz rajtam az émelygés. A belső tájakon szabadon tehetek majd néhány lépést, nem veszi észre senki sem.
Igyekszem hát mindent magamba szívni, a legapróbb részleteket is gondosan elhelyezni. Az éppen nyíló ablaktábláról visszaverődő fénypászmába kedvesen beúszik egy pitypang felvillanó bóbitája, az ablakon egy lány hajol ki, haját szenvedélyes mozdulattal elsimítja és rám mosolyog. Közben egy kerékpáros csenget dühösen, a járdáról öregúr lép le, szemben egy fa tövét megjelöli egy vizsla, és az erkélyen cigarettafüstöt ereget a házmester. Tekintetem bejárja a legeldugottabb részleteket is. A kompozíció készen van, mindent beletettem, ami a túléléshez kell. A biztos siker tudatában mosolyom előre készen itt virít már arcomon, ujjamat óvatosan hajlítom rá képzeletem exponáló gombjára, amikor váratlanul bemozdul a kép! Kinyílik előttem egy ház ajtaja, és egy pillanatra fullasztó dohszagot pöffent rám. A fekete kosztümös kopott nő, aki a kapualjból kilép, színtelen közönyt sodor magával, pillantása megsemmisít, összeszorított szája helyén vékony, vértelen csík. Egy csapásra szürkeség borul mindenre, agyonvágja az áttetsző nyári szoknyákat, a levelek között bujkáló napsütést, a fagylaltozó gyerekeket és a zöldséges tarkán pompázó portékáit. A kép el van rontva.
Végem van.
©Sarolta Gyoker: Fekete
The post Hidasi Zsolt: Elrontott kép appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Kovács Gábor: Ima a Kék mecsetben appeared first on Litera-Túra.
]]>Szálláshelyül az óvárosban lévő Szinbád Hostelt választottuk. Ez a név a magyar fülnek is kedves, elég ha csak az Ezeregyéjszaka meséire, Krúdy Gyula írásaira vagy Huszárik klasszikussá vált játékfilmjében szereplő – Latinovics Zoltán által alakított – Szinbád figurájára gondolunk. Más kérdés persze, hogy a valódi Sinbad Hostel-nek ehhez a fantáziavilághoz vajmi kevés köze volt. Viszont közel volt mindenhez, jó szobái is voltak, különösen a felső szinten, ahol még a tetőteraszra is ki lehetett menni. A Sindbad tulajdonosa egyébként egy fiatal koreai férfi volt, aki honfitársaival mindig kedvesnek és előzékenynek mutatkozott, másokat viszont alig- vagy egyáltalán nem vett észre, éppen ezért azt hittük először, hogy ő is csak egy turista a sok közül. Mindenesetre a reggeli mindig ugyanaz volt: kenyér, kisvaj, kisdzsem, egy tojás, egy kockasajt, két szelet uborka és két szelet paradicsom, továbbá egy pohár tea. A kilátás a tetőteraszról, a reggeli színhelyéről, viszont ennél sokkal nagyvonalúbb volt. Közvetlenül a Márvány tengerre nézve reggeliztünk, egy-két utcányira tőlünk pedig ott volt a Kücsük Ajaszófia, azaz a kis bölcsesség temploma, amelyet Justinianus császár idejében építettek, később pedig dzsámivá alakítottak. Maga az épület, felújított állapotában, ma is szép látványt nyújt, sőt, egy rendezett, templomudvarnyi, kis muszlim temető is van az oldalában.
Nyaralásunk mindenben saját szervezésű és rögtönzött jellegű volt, így hát szabadok voltunk, mint a madarak. Mondanom sem kell, hogy Isztambulban naphosszat szabadon kószálni nagyszerű dolog. Az alatt, amíg ott voltunk monszuneső is esett, pár perc elteltével mindenütt komoly patakok alakultak ki. A víz azonban a kiválóan kövezett utcákon nem alakított ki időszakos tavakat, nem volt sár sehol. Az utcákat ugyanis úgy képezték ki, hogy azoknak van egy kis domborulata, így a víz minden különösebb akadály nélkül folyhat a legalsó szinten lévő rácsokon keresztül a csatornákba.
Az egyik napon – Abdullahnak, török barátunknak köszönhetően, aki eljött a messzi Bartinból, hogy velünk találkozzon – fantasztikus élményben volt részünk. Először is kivonatoztunk Floriya-ba, amelynek közelében van Európa legnagyobb tengeri akváriuma, s benne egy nagyszerű kiállítás. Mindez nemcsak a szokásos szemfényvesztés volt, mint az akváriumok többségének esetében, hanem – láss csodát – egy oktatási központnak is kiváló, gyerekeket okosító és foglalkoztató intézmény tárult fokozatosan a szemünk elé. Volt itt minden. Mikroszkópok számítógéppel összekötve a kis lények tanulmányozására, érintőképernyős, interaktív szemléltetőanyagok, játékok, és az egyes területek atmoszférájának igen jó bemutatása. A trópusi esőerdő-részben például óriásfa-utánzatok, sőt, a helyszínt idéző magas páratartalom és hőmérséklet, a sarkvidék tengereit bemutató résznél pedig jéghegy-imitáció valódi jégből. Egyébként a hatalmas akvárium minden oldalról, így alulról is nézhető volt.
Az akvárium bejárása után kiadós ebéddel jutalmaztuk meg magunkat egy helybeli tradicionális étteremben. Ezt követően pedig visszamentünk Sultanahmetbe (Isztambul óvárosába), és Abdullahhal együtt tartottunk a Kék Mecsetbe, ahova a turistákat éppen nem engedték be, mert ima következett. Mi viszont akadály nélkül mentünk befelé, mivel ebben az esetben nem turistának számítottunk, hanem Abdullah barátainak. De lássunk mindent sorjában. Mielőtt beléptünk volna a mecsetbe. Abdullahtól megtanultam a wudu szertartást, ami nem más, mint a rituális bemosakodás ima előtt. Ennek részletei mélyen beivódtak az emlékezetembe.
E szükséges előkészületeket elvégezve végre beléphettünk a Kék mecsetbe. Feleségem természetesen a női részleghez csatlakozott. S a továbbiakban innen kísérte figyelemmel az eseményeket. A nők szeparációjának kérdésére most nem térek ki, azt hiszem, ez egy újabb írás tárgya lehetne, jóllehet ebben a témában a muszlimok – akárcsak a katolikusok a papi cölibátus kérdésében – nem nyitnak vitát.
A magam részéről egyébként nem vagyok egyetlen vallásba sem belerögződve. Szerintem mindegyiknek van pozitív oldala, ugyanakkor negatív is, amit a hívők rendszerint nem szívesen látnak be. Isten viszont csak egy van, ahogy azt a Korán is állítja, akármilyen névvel is illetjük őt. A mecset szőnyegén ülve Abdullah barátom barátságosan vizsgáztatni kezdett.
– Hiszel Istenben – kérdezte lehalkított hangon.
– Természetesen, igen – volt a válaszom.
– Hiszel az angyalokban – tért rá rögtön a második kérdésre.
– Igen, miért ne lehetnének emberfölötti lények, akiket angyaloknak hívunk – válaszoltam neki.
– Hiszel Mohammed prófétában – kérdezte kissé nyomatékosabban.
– Elfogadom és kedvelem őt, mint a többi emberi prófétát, de kritizálom is, ha szükségesnek érzem – tettem hozzá.
Abdullah a “kritizálom” szót elengedte a füle mellett. Én pedig átmentem a vizsgán. Ezután minden úgy történt, ahogy azt az ima (szalah) szabályai megkövetelik. Török barátom egyetlen instrukciója így hangzott: “Csak mindent csinálj úgy, mint én. Ne aggódj semmi miatt.”
Nem aggódtam, csak elámultam azon, ahogy ez a testvériség, mert valóban az volt, gond nélkül befogadott, hacsak egyetlen ima erejéig is.
Persze történt még sok minden más is ezen a nyáron. Isztambul a látványosságok terén szinte kimeríthetetlen város. Nekem azonban a Kék mecsetben elvégzett ima maradt meg a legélénkebben az emlékezetemben.
Nemrég, több évvel az események után, feleségem Keleti utazások című blogjában a következő szövegre bukkantam: “Gábort itt mindenki helyi erőnek nézi, Ali Babázza, szóval a mecsetben sem szólt be neki senki, mikor előrement Abdullahhal imádkozni. Én addig hátul voltam a női szakaszban. Igyekeztem úgy tenni, ahogy a többiek, meg elbújni a kendőmben, mert szemben egy nő figyelte folyamatosan a társaságot. Le-fel keltem, hajlongtam velük, rendkívül érdekes volt az egész. Tulajdonképpen ez így egy közösségi élményt adó dolog, ráadásul úgy, hogy közben mindenki megtartja az identitását, nem oldódik fel a tömegben. Először azt hittem, hogy de, pedig nem. Az iszlám nagyon demokratikus vallás. Ima közben mindenki egyenlő, és nagyon szimpatikus az is, hogy nem antropomorfizál, Allah nem egy szakállas öregember. És a környezet, a hangok együtt különös, emelkedett hatást keltenek. Értem én, hogy sok követője van az iszlámnak, én azonban továbbra sem váltam muszlimmá. A Gábornak nagy élmény volt a közös ima a férfiakkal a mihráb előtt, de ezt biztos meg fogja írni.”
The post Kovács Gábor: Ima a Kék mecsetben appeared first on Litera-Túra.
]]>