Összezártan
Vagyok, a múlttal összezárva,
hol már semmi sem osztható,
fölöttem felhő lusta árnya,
alattam elkorhadt bitó.
Vad viharok haragos lelke,
hajdan-volt magamra feszül,
s szemed tüzéből kint rekedve
tőlem a fagy is menekül.
Tegnapok sápadt vadvirága,
lopakvó ősszel vigasztal,
s a szín bomló kíváncsisága,
fürge felleget marasztal.
Hol zápor csorgott vállaimra,
két szemedtől bőrig áztam,
ott üres pad hátára írva
vagyok, veled összezártan.
*
Üvegég
Fölöttem átlátszó üveg az ég,
mégsem dereng át Isten ujja,
a semmiből visszaverődő kék,
csak a tegnapot játssza újra.
Ha kíváncsian átnéznék rajta,
visszalesne rám a káröröm,
és szaladó felhők között hajtva
a mindenség lustán átköszön.
Időt szülve önmagát feléli,
időtlenné lesz a változás,
s míg önmagát lassan körbeéri,
nem marad egyetlen vallomás,
mit ne írnék a tiszta üvegre,
földre rántva a fenti kéket,
és az ős-káosz megszülte rendbe
nem álmodnálak bele téged.
*
tükörvilág
álmok között
turkál a rend
tört fény mögött
lapul a csend
tükörvilág
mit rejteget
dal hull le rád
már csendesebb
árnyék borul
nincs látomás
nem boldogul
keresse más
elnyűtt kacat
csend-vallomás
álmom alatt
lelkembe láss
*Első közlés