Az anyanyelvhez
Magyar nyelv!
Veled szólva
szárnyalni kellene
dalomnak,
fényben,
magasban,
ám kit érdekel
ma himnusz, óda?
Nagy költők utódai,
veréb módra
csivitelünk,
fürdünk a porban.
Nem mentség:
lágy női hangot,
érces férfiszót —
nem hallok
zenét,
csengést!
Mégis
elválasztod
sötétségtől
a fényt.
Kulcs vagy az értelemhez,
anyanyelvem,
általad
csöndön át
tör utat
a tudat.
Gondolatokkapukon
múlt s jövő tárul:
Magyarság,
Mindenség – szédítő
magasságokban
szárnyalj, képzelet.
Ajkak mozgásán,
csontvezetésen,
szájtól fülig kézfolyosón,
képeken, betűkön,
testbeszéden,
kézszavakon át,
annyi küzdelem,
tragédiák közt
viszem
hitünk,
a mát!
Vigaszom lettél,
menedék,
őrzöl
túl az életemen,
ha érdemes
lennék rá,
anyanyelvem,
édes mostohám!
*
Napja, se holdja
Petz, jó Petzem, régen pedzem,
költőlétnek tetszel, tetszem.
Fantázia kell, semmi más,
a többi csak betűfuttatás.
Mert őriz a Héttorony gombja,
tekintetünket a kékség oldja,
bár nem vagyunk napja, se holdja
*
Ne hagyj!
Ki a szavaknak rabja, fáraszt,
és borzasztó, kiben a csend,
mint állóvíz, békanyálas,
bűzös, fojtó iszapja teng.
Eszméjét az, ki válogatja,
fontolva mond és nyomba mást,
természetmód, ártatlanba
vont arccal sorol cáfolást.
Kinek világ s ember: ruhák,
színét váltó szép köpönyeg,
belül: rivaldás örömhullám,
őrjöngő, vérlátó tömeg
Mit vár, kinek türelme nincs
szájmozgását lassítani,
lelki téren gyarmatosít,
gőgje fenségét váltva ki.
Ne hagyj magamra! Úgy figyel
bennem a vadász-értelem!
Az élettel, az életért
kommunikál az életem!
*Első közlés