Jajgatásom
kihallik
a földből,
szép magyar
földből;
szívemnek
porából
kikerics
nyílik
és vad, tüskés
hajtások,
a
virágtalanba
borult világot
szánom,
életen túl,
innen
halálon,
arcátlanságába
szőtt
hamis
mosolyával,
rabló két
kezével,
gőgös
undorával.
Egy hajléktalan
hal halált,
útszélen nem
hagyva,
árokba henterítve,
szegénységét
leköpve,
asszonyt,
gyereket verő
vigyorog,
Bartókot énekel
szép hazából
indulók
könnyes hada.
A világ meg
ugyanolyan konok,
cinikus
plakátvigyor
követel
tiszteletet,
jóllakott
úr, hűbéres,
éhező melós,
jobbágy, cseléd
lesi a
királyt,
talán lesz
szeplőtelen
kegyelem.
Honnan jön a viszály?
A földre,
szép magyar földre
ömlik a mocsok,
sötétség lengi be
az ugart,
éhes kölyköknek
anyjuk nem mesél,
apjuk nem szól.
Épül a birodalom,
kő kövön sem marad,
fényár és éhhalál
disszonanciájában
hallgat a szép
magyar szó.
Még hallgat.
S jön az éj.