Élet-ciklus verseiből
IV
„Mily boldogság!” Micsoda boldogság!
S ha elbuknék, micsoda nyomorúság!
De most, még ily szegényen
Mindent kockára tettem,
S mindent elnyertem! Igen! Tétován
Álltam a győzelem küszöbén!
Az élet csak élet, a halál csak halál!
Az üdvösség csak üdvösség, s a lélegzés csak lélegzés!
Ha tényleg kudarcot vallanák,
Legalább a legrosszabban elmerülni oly édes.
A bukás csak bukás,
A bú nem győzhet!
S ha nyerek – ó, az a mindenség,
Ó, a toronyban rejtett harangok
Lassú kongása!
Rejtekéből hirtelen kirobban
Egy másfajta teremtés,
Mely uralkodik felettem!
V.
Vigadjunk! A viharnak vége!
Négyen ziháltak a parton,
S negyven hullámsírba ment
A fortyogó zátonyon.
Kiálts a gyér üdvösségért!
Kongass a jó lelkekért,
Szomszédért, barátért, s a vőlegényért,
A mélyben örvénylőkért!
Hogy regélnek majd a roncsról,
Mikor tél veri a ház falát,
S a gyerekek kérdezik: „Hát a negyven?”
„Mind odaveszett talán?”
Akkor majd csend takarja a mesét,
A regélő könnyeit,
S a gyerekek sem firtatják,
S csak a hullámok felelnek nekik.
VI.
Ha meg tudok menteni egy megtört szívet,
Nem éltem hiába már;
Ha enyhíteni tudom más bánatát,
Vagy csendesíteni fájdalmát,
Vagy fészekbe segíteni egy vergődő fiókát,
Nem éltem hiába már.
VII.
Karnyújtásnyira tőlem!
Érintésemre várva!
Ez lehet az örök pillanat!
Csendes barangolás alatt a tájon át,
Kóborlás a bársonyos távolba!
Míg ártatlan ibolyák
Takarót terítenek a mezőkre,
Késő már a mohó ujjaknak
Múltba szállt a pillanat, vagy egy órája.
VIII.
Sebzett szarvas ugrik a legmagasabbra,
Mesélte nekem a vadászrege,
De tudtam ez már a halál mámora,
Bár rejti még a vadon sűrűje.
Szétzúzott kő robbanása,
A hajlott penge remegése;
S az arc lángolása
Hol csókkal hinti a láz tüze.
A jókedv csak a kín páncélja,
Melyben a seb rejtve van,
Valaki lássa már a vért,
S kiáltsa „A vad te vagy!”
IX.
A szív először gyönyört kér,
S azután, feloldozást a kíntól,
S azután, azok a kis pirulák
Melyek zsongítják a szenvedést;
S azután, az álomba merülés;
S azután, hogy meglegyen
Inkvizítorának óhaja,
A halál szabadsága.
X.
Becses, óbor öröme
Egy antik könyv kitárulkozása,
Kötését századai koptatták;
Ez kiváltság, gondolom,
Tiszteletre méltó kézbe venni,
Dédelgetni tenyerünkben,
Előre, hátra pergetni
Az időt, mikor sugárzott ereje teljében.
Mágnesként vonzza a tekintetet,
Feltárni titkát
Mivel egyesíti elménket,
Ősi irodalmát;
Melyet tudósok kutatták,
S ő volt a tanítómester
Mikor Platón volt a bizonyosság,
S Szophoklész csak egy ember;
Mikor Szapphó pajkos lány volt,
S Beatrice kelméjét
Dante az égig magasztalta.
Tények, századok fényét
Ismerőssé varázsolja,
Mint mikor vándort húz haza az otthon,
S elmeséli álmai igazát:
Életét az álomszülő parton.
Lénye varázslatos,
Könyörgésed marasztaló;
Fakó pergamenje zörgése
Pont így, szívfájdító.
XI.
Sok őrültség isteni áldás
Az értő szemnek;
Sok értelem teljes elborultság.
A sokaság
Mint mindenben, így uralkodik.
Bólogat józan eszed gyanánt;
Elfordul, ha tényleg őrült vagy,
S rázod béklyóidat.
XII.
Nem kértem mást,
Más sem volt megtagadva.
Felajánlottam a Létet, ezért;
A hatalmas kereskedő bólogatott mosolyogva.
Brazília? Csavart egyet a dolgon,
Rá sem pillantva utamra:
„De, asszonyom, nincs más
Mit kegyednek a jelen tartogatna?”
XIII.
A lélek társát megleli,
S akkor lepecsételi ajtaját;
Isteni többségének
Nincs hatalma odaát.
Rezdületlen, mikor harci szekér pihen
Kapujánál;
Rezdületlen, mikor császár hajt térdet
Trónjánál.
Látom, sokak közül
Választ egyet;
S akkor bezárja figyelme héját
Mint egy szemfedő.
XIV.
Sok minden él szárnyra kapva,
Madarak, órák, mezők bogara:
Nincs számukra elégia.
Míg mások lenn ragadnak,
Bánat, sírhalom, örökkévaló:
Egyiket sem akarom magamnak.
A sírban pihenők feltámadnak.
Van-e regém a csillagoknak?
Mennyire szövődik álca a talánynak!
*Első közlés