Hasadás
Volt, hogy kéttörzsű diófának
láttam belülről magam. Éppen
éjjel volt? Szerda, vagy csütörtök?
Ezer éve? Vagy a múlt héten?
Magamba ojtott két diófa!
Hol van a vég, és hol a kezdet?
Hiába kérem magam: Engedj!
Hiába intem: Elengedlek…
Mióta tudjuk mind az egyen
kiégtél én, és te is kiégtem,
szeretjük magam gyűlölettel,
ölelem egymást minden éjjel.
Újra születnék magam nélkül!
Nem felel. Faggatok akárkit:
melyik én akar menekülni,
és itt maradna – e a másik?
*
Éjszakai álom
Nap voltam én, melyet a gonosz
fakószín felleg eltakart.
Felhő lettem. A viharos szél
Nem kérdezett, csak belémmart.
Voltam Hold is, de éjjelente
ebek ugatták fényemet.
Csillaggá lettem! Szupernova!
De senki fel nem fedezett.
Tollatlan madár szárnyak nélkül!
– úgy elröpültem volna már –
/előbb vagy utóbb puskavégre
kerül a szárnyatlan madár…/
Kisgyermek újra! Rongyos zsebemben
egy régi csúzli megmaradt.
Kapok egy kavicsot és a kővel
széjjelrepesztem álmomat.
*
A csönd és a végtelen
Néha egy gyermekkori álom
meséli, milyen volt a csend.
Olykor egy furcsa pillantásod
feszíti föl a végtelent.
A végtelent – mely örök élet –
a csendet, ami betakar.
Gyermekként nem tudtam, hogy félek,
S az is meghal, ki nem akar.
Ma már tudom, hogy ezerféle
lehet a csönd, s a végtelen,
lehet magának ellentéte.
Gyűlölöm hát, és élvezem.
*
A csend
Az ég leroskad –
lerombol mindent földig
a vihar.
Megint én hallom
csak itt bent?
Egy füstkarikán felszáll,
és megpihen a csend
majd ezer csönddé széjjelfoszlik.
A bezárt ajtó keretét
a dühödt szélvihar
bedönti .
Lehet-e még,
szabad-e még
hazug csöndeknek hinni?
Halkan suttogom:
Mi az a rend?
Egy füstkarikán felszáll,
és megpihen a csend,
majd ezer csönddé széjjelfoszlik.
Láttam a kapukat kinyílni
láttam a kezeket összezúzni.
Kapuk nyíltak és bezárultak,
kezek és lábak összetörtek –
elszaladnék és itt maradnék
az élet csiki-csuki játék
a vers élet, az élet ajándék.
Volt tüzem gyertyalánggá korcsult,
már nem tudok, már nem akarok
kaput törni, bezúzni ablakot,
teleírtam a fehér papírt
apró gyermek-tejfog betűkkel –
rámordítottak, megrettentem:
Tépd el, tépd el, tépd el!
Ha csendre ítélnek,
mi is lesz velem?
Egy füstkarikán megpihen,
én ráülök és
az égbe száll
majd hirtelen
örök némasággá foszlik.
*Első közlés