“Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.”
(Parafrázis: Farkas Árpád: Mikor az öregemberek mosakodnak – a szerző engedélyével)
végül hosszan mosakodnak az öregemberek
mint a tó tükrére az utolsó éji csillag
a mosdótál fölé hajolnak
lassú mozdulatokkal dermedt tagjaikra simítják
a múltból visszahulló gyengéd érintéseket
erőtlen szusszanásaiktól az emlékekből
mint szelíd forrás fölfakad a sírás
fukar könnycseppjeik árvultan csillognak
száraz szemhéjukon
ráncos arcuk árkaiban kicsit megpihennek
majd a tükröződő vízre hullva
pillanatra életre keltik a tűnt idő ragyogó arcát
felsejlenek a rég eltávozott kedves lágy mozdulatai
halk mosolya az árvult körtefához
az aranyeső bokorhoz
a kék levendulákhoz
a legszomorúbb nyárban
mielőtt végső útra térnek
megpihenni a hűs anyaföldbe
hosszan mosakodnak az öregemberek
és szívükre hajolnak gyönyörű
múlhatatlan álmok
Könnyes szemmel gondolok nagyapámra…Láttam őt, pontosan ezt éreztem, amit te megírtál Valikám. Köszönöm
Nekem öröm, ha gondolataim és az eredeti szerző hangulata segítettek megidézni Őt… Számomra ez a vers örök érintés… Hálás vagyok érte Farkas Árpádnak.
Gratulálok Valika, szép folytatása ez Farkas Árpád versének!
Kedves István!
Megtisztelő a véleményed. Köszönöm.
Hálás vagyok Farkas Árpád Kossuth-díjas költőnek, hogy megismerhettem az ihletést adó, különleges, megérintő versét, ami vissza-visszahívott, és a szerző engedelmével továbbgondolhattam, hogy mindörökre belém ivódjon üzenete.
Köszönöm a megtisztelő megjelenést.