a sötétség próbafúrásai
a sötétség már próbafúrásokat végzett
a dinnyehúsú alkonyban,
mikor elindultam az esti sétámra,
nasztaszja filippovna.
ilyenkor minden arc halál közeli élmény.
nem tudom, mi tart ebben a városban.
ahogy a hajléktalan sem tudja megmondani,
miért éppen azon a padon hagyja,
hogy deresre húzza az éjszaka.
ha lenne erre tárgyi bizonyíték,
az mindjárt ereklye lehetne.
de hát krisztust sem
a szögek tartották a kereszten.
*
valahol hajnal
a kettévált utak
ugyanoda tartanak,
nasztaszja filippovna.
a horizont alá süllyedt test
valahol hajnal.
ki lázamba elhagy,
ott hideg homlokomtól sem mozdulhat.
dúdol, s még csak nem is tudja,
hogy hallgat.
[apám emlékének]
*
kimegy a képből
várni, míg mindenki
más kimegy a képből.
és magára marad a gyermek árnyékával.
hogy utána miként pergeti a homokot.
a szorítást engedi utána,
mikor látja,
hogy az anyag így is, úgy is szökik.
megragadni az árnyékkal:
elengedni.
mióta meghalt a költő,
tragikus hirtelenség az idő.
halálának nincsenek kerek évfordulói.
hisz mindig prímszámokkal üzent.
az élőknek. míg földön kívüliek.
úrnapja van
minden vasárnap.
megragadni:
az árnyékkal elengedni.
a szorítást
engedni
utána.
[in memoriam Borbély Szilárd]
*
Forrás: Hegedűs Gyöngyi – a pont felett (Új Forrás Könyvek, 2017)
*
Hegedűs Gyöngyi (Budapest, 1967) orvos, költő, fotóművész.
„Négygyermekes anyaként kezdte el az orvosi pályát. Negyvenéves elmúlt, amikor olvasóból író ember is lett. Csak ezután kezdett fotózni, első verseskötetét pedig, amelynek a szövegeket ihlető fotók is szerves részei, ötvenévesen jegyzi. Sosem okozott gondot számára, hogy másoktól, akár fiatalabbaktól is tanuljon, ugyanakkor a szakma is kellő figyelemmel és tiszteletadással fogadta.”
„Aki ezt a könyvet írta, a zuhanás utáni nyelvet beszéli. Az álom szövetét vizsgálja az emlékezet összebútorozott terein. Aki nem álomból érkezik, az sokáig ácsorog a hűség zavarával valahol múlt és jövő között, ami azonban sohasem jelent jelent. Mert ebben a könyvben nincs jelen, csak elmozdulások vannak múlt és múlt között, melyek közül egyik néha jövőnek neveztetik. Ebben a különös időben, netán időtlenségben, meg sem lepődik, aki egyszer egy másik csendre ébred. A halál csöndje ez, de a halál annak, aki ezt a könyvet írta, mást jelent, mint ahogy az élet sem egyéb vagy kevesebb számára, mint feltámadni a kereszten. Neki már minden arc halál közeli élmény. Ismeri, de nem írja le a fény útját az emberben. Tudása az emberi szánalomban gyökerezik: Krisztust sem a szögek tartották a kereszten, látótere a látvány mögötti világ tereibe hasít: angyalok le nem hullt hóban mosdatnak haldoklókat. (…)
Zalánt Tibor”
(Forrás: az idézett kötet fülszövege.)