Íme vagyok
Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.
Fényemben él mindaz, mi gyönyörű,
melyeknek talán Isten is örül.
Szétszórt és megtalált szerelmek,
felvállalt rabságaim szabadon.
Árnyaimat magam mögé csapom.
Volt mi volt, hagyom. Igen, ott hagyom.
A kihűlt kezeknek szorítását.
Sorsom összepiszkolt démonjait.
Íme vagyok. Ember, apa, férfi.
Barát, társ. Lesz, aki sose érti.
Két fiam az, ki végül leméri
negyven évemnek szórt szén-köveit.
*
Légy minden
Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Remény, ha keserű száj ontja szennyét;
otthon, mely a Mindenségtől megvéd.
Láz: forró, perzselő.
Nő, anya, tiltott szeretőm.
*
Oldódó hófehér
Valami elromlott:
recsegnek hangok,
torzulnak arcok,
nyikorog az idő.
A tegnap le(b)omlott:
magányos gangon.
Falon még karcok:
odarótt hajcihő.
Kezemben vakolat.
Kavics a számban.
Fogak közt homok:
fáradt fogaskerék.
Arcod, mint patyolat
a koszos kádban:
csendben szűkölő
oldódó hófehér.
© Márkus László