Az embert kergeti az idő,
lépni, tenni, dönteni, szeretni,
túl az első visszariadáson,
ültetett szavakat viharok között
újratölteni, a változó ég alatt
ismét kezdeni, színlelni felejtést.
A naptárról annyi lapot téptem,
a vénség képe lóg szemem előtt,
szédít a megállíthatatlan körforgás,
a végtelen faláról porszemként hullok.
Fosztott gyökereimen anyám könnyei dúdolnak,
apám vére nem engedi sebeim hegedni,
örökségem csont határolt cserje.
Köröttem imbolygó múlt, akár a gyertya holdja,
eltakarnám csókkal csalt napokon,
szendergő szerencsét szórnék lepedőmre,
hadd nyíljanak a temetett virágok,
csepp mézzé csöndesüljek maradék napokon.