Van még erőd kiállni a sárdobálók közül,
tisztán maradt szívedből őszintén szónokolva
Magad köré gyűjteni a riadt embereket?
Akik már nem akarnak senkin se bosszút állni,
Elégedettek lennének egy boldog élettel,
Higgadtságodat látva Benned bíznak! Benned!
Lábadhoz lerakva maradék fegyvereiket.
Októberi eső-áztatta szürke délután,
A szíveket elárasztja ismét a remény.
Kicsit öregebbek lettünk – de nem kell búsulnunk,
A megújulás lépcsői kirajzolódnak a ködben,
Párás hideget lehelő őszi, tisztító esőben
Bölcs és halk beszéddel egyre egymást erősítve
eszmélni újra – otthagyva a tetszhalott-létet,
Amelybe gonosz félelem kényszerített minket,
egymást látogatva, immár semmitől se félve
Együtt enni! Elolvasni egymás novelláit,
Aki zenét írt – örömmel körbevenni azt,
Meghallgatni új dalait – festőművész barátaink
Új csodáit megbámulva – új létet fakaszt
Köztünk a mámorító, lüktető, tiszta élet;
Bátorságunk virágzik és már csak a jót látjuk.
Már csak azt, mi éleszti a megtépázottakat;
Azokat, kik már lemondtak mindenről e földön:
Megfáradtak. Most ismét megérzik a tavaszt.
Együtt eszünk a nappali asztalánál ülve,
Bort töltünk egymásnak – könyvek kézről-kézre járnak;
Mi, akik telefonon is ritkán beszélgettünk
Már el is hagytuk a tavaszt: ujjongunk a nyárnak.
Ez történik – ha kiállunk a vádlók sorából,
nem félve rabszolgatartónk szöges ostorától;
A régi helyen egy titkos, új ajtót nyitunk,
Szárnyra kap s értelmet nyer minden gondolatunk.
*Első közlés