“Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.”
/Sartre/
A hetvenes évek végén, másodéves főiskolás koromban, két szemeszteren át tanultam filozófiát Koch József tanár úrnál, aki már kezdetben másnak mutatkozott, mint kollégája, Hajdú elvtárs, a marxista ördögűző. Kochról akkoriban csak annyit lehetett tudni, hogy németszakos tanár, és kizárólag csak filozófiát tanít a tanárképző főiskolán. Amit viszont nem mindenki tudott róla, hogy a városban évente megrendezésre kerülő nyári egyetemeken szinkrontolmácsként is tevékenykedett. Itt nemcsak fordította a beszélgetéseket, előadásokat, hanem állandó kísérője volt a német csoportoknak, akiknek – mint afféle gondos idegenvezető – szerteágazó programokat szervezett, így aztán gyakorlatilag reggeltől estig velük volt. Lényegében ezek a tények, minden egyéb, amit vele kapcsolatban írni fogok, szubjektív megfigyeléseimből ered.
Koch fő témája a XX. századi filozófia és azon belül is az egzisztencializmus volt. Ebből adódóan szemináriumain rendszerint ez utóbbi filozófiai iskola megismerése és elemzése volt terítéken. A szokásos marxista kritika azonban a legtöbbször elmaradt, sőt, mintha az irányzat – felolvasásokon keresztüli – bemutatása és hangulatának átélése lett volna a legfőbb cél, ezt persze ő, így, ebben a formában, soha nem mondta ki. Nem is volt rá szüksége, hiszen akaratlanul is minden pórusából az egzisztencializmus lényegét, az ember rettenetes magányát, ugyanakkor szabadságának lappangó lehetőségeit sugározta felénk.
Talán furcsa, hogy ezt mondom, de érezni lehetett, hogy filozófiatanárunk életét alapvető módon egyfajta eltakart, rejtett sóvárgás határozta meg, aminek a tárgyával és mibenlétével valószínűleg még ő maga sem volt tisztában. Az mindenesetre látszott rajta, hogy tiszteli a nagytekintélyű embereket, a híres filozófusokat, költőket, gurukat, lelkiatyákat, akik valamilyen mélységgel, vagy különlegességgel bírnak. Mindamellett világos volt az is, hogy neki csak a “belső tekintély” számít, a személyiség által nem garantált, formális tekintély nem tett rá különösebb hatást. Mondjuk ki nyíltan: meglehetősen pontos érzéke volt az “igazi” szellemi gyümölcsök iránt, ám kivéve az egzisztencialisták, a létezés filozófusainak távoli, csak a gondolatvilágában létező társaságát, közel s távol nem találkozott ezzel – vagy csak ehhez hasonló – szellemi környezettel. Ha azt mondom, hogy egy eszme vonzotta, valószínűleg keveset mondok. Mindez egy kívülálló számára bizonyára groteszknek, sőt csaknem mókásnak hangzik.
Mi, akik részt vehettünk már-már félénknek mondható, visszafogott előadásain majd szemináriumain, igazi magának való (Einzelgänger), figurának tartottuk, akit szinte lehetetlen kicsalogatni saját elefántcsonttornyából. Nyilvánvaló, hogy Koch önként vállalt magánya egyúttal védelmi bástyául is szolgált számára, hiszen, ebben az időben, az egzisztencializmus hivatalosan burzsoá, kispolgári filozófiának számított. Sartre – aki ekkor még élő kortársunk volt – baloldalnak tett ideológiai gesztusai egy idő után füstbe ment tervként hatottak az igazi marxistákra, akik nem értettek egyet az egzisztencializmussal sem általában, sem a részletekben. A keresztény irányultságú egzisztencialistákat pedig – mint amilyen például Marcel és Jaspers volt – egyszerűen reverendát nem viselő papoknak tartották, akik elvont formában ugyan, de újrateremtették a keresztény dogmákat. Hajdú elvtárs, akinek hányingere volt az egész egzisztencialista bagázstól, bizonyára egyetértett M. Csalinnal, akinek A pesszimizmus filozófiája című könyvében (Kossuth Kiadó, 1963) az alábbi épületes gondolatmenet található: “Az egzisztencialista körülbelül így gondolkodik: nekem az élményeimmel van dolgom, számomra ezek a valóságosak, velük összhangban cselekszem és gondolkodom, ami ezen kívül van, ahhoz semmi közöm, az engem nem érint. Ez szubjektív idealizmus. Az ilyen álláspont tarthatatlansága nyilvánvaló.”
Számomra az ilyen elnagyolt és durva megnyilatkozások persze már akkoriban is csak üres vádaskodásnak tűntek, különösen annak fényében, hogy ismertem olyan magyar szerzők írásait is, akiket úgymond egzisztencialista írókként azonosítottam. Az én szememben, ha nem is fogalmaztam ezt meg minden esetben a szavak szintjén, igazi és hiteles egzisztencialista volt akkoriban – és persze ma is az – Pilinszky János és Tandori Dezső. Ennek bizonyítékaként álljon itt elsőként Pilinszky remek verse:
MAGAMHOZ
(részlet)
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod a csillagokra,
benned érjen a végzet.
De tudok Tandoritól is konkrét vers-példát mondani, aminek már a címe is árulkodó:
A PUSZTA LÉTIGE
SZOMORÚSÁGA
Szerettem volna, ha úgy van.
Nem volt úgy.
Kértem: legyen úgy.
Úgy lett.
Visszatérve Koch személyéhez, az ő lélektani csapdája a melankólia vagy a mélabú volt, egyfajta keserédes szomorúság, amely ködként ülte meg egész életét. Azonban Koch depresszivitása első ránézésre is több volt annál a szomorúságnál, amit általában valamennyien megélünk, romantikus alkat révén valószínűleg társult ehhez a saját szenvedés egyedüliségének érzése, valamint a segítség visszautasítása. Egyébként a mögött a kibúvó mögött, hogy ezt úgysem értheti meg senki – Freud követői szerint – a gyásztól való félelem rejlik. Könnyen lehet, hogy így van. Mindenesetre érdemes fejben tartani vele kapcsolatban ezt a felismerést.
Ha van olyan beszédstílus, amelyről Koch “belső hangja” felismerhető, úgy az a vágyaktól, sóvárgásoktól fűtött kesergés és panaszkodás diszkrét hangja. Valamiféle hűvös esztétikába tudta beleilleszteni azt a meggyőződését is, hogy az élet negatívumaiból és veszteségélményeiből egyfajta szellemi igazgyöngyöt lehet létrehozni. Hiszen ezt bizonyítják az egzisztencializmus jeles képviselői is, függetlenül attól, hogy vallásos meggyőződésűek, avagy sem. Feltételezem, hogy Koch ezt nemcsak mint filozófiatanár, hanem mint – saját tapasztalataiból építkező – ember is jól látta. Ugyanakkor mégis meg kell állapítanom, korántsem a marxista kritika kedvéért, hogy hiányzott belőle az a fajta egészséges realizmus, amely lehetővé tette volna számára, hogy vágyai végső soron elérhető célokra irányuljanak. Nem hiába mondják, hogy a “gyászra való képtelenség” akadálya a megszabadulásnak. Igen, a szembenézés ereje hiányzott akkor még belőle, az az erő, amellyel górcső alá vehette volna saját sznobizmusát és rejtegetett elitizmusát.
Nem az a kérdés ugyanis, hogy mennyiben kedvező vagy akadályozó valakinek a sorsa. A lényeg az öntevékenységben van. Tökéletesedésünk folyamatát a durva kő folyamatos csiszolásához is hasonlíthatjuk, szerencsés esetben ez a soha le nem zárható folyamat az egyénen keresztül a szélesebb társadalomhoz is utat törhet. „Az Értől az Óceánig” – ahogy Ady mondja – ugyanis szabad az út, s csak rajtunk múlik, hogy élünk-e ezzel a szabadsággal.
Negyven éve már, hogy Koch József jellegzetes, kissé oldalra fordított fejű, mélázó tekintetű alakját nem láttam, az idő hamar elszállt. Azt hiszem, ő tette számomra végérvényesen szimpatikussá az egzisztencialista filozófiát. Sohasem felejtem például az ilyen mondatokat: “Elszigetelt szabadság nincs. Ahol van szabadság, ott az harcban áll az elnyomással.” /Jaspers/
*Első közlés