számba venni hogy mit jelent hány
évet zsúfol össze a Margitsziget
a romokból mennyi de mennyi fellegvár
nőtt ki amit nem bírtak el a mohos kőszirtek
vagy a megrepedt öntözőcsövet
amiből szivárványosan szaladt szét a víz
bugyiban álltunk alatta és nagyi fölvett
egy-két képkockát a talpunkba belefúródott egy kavics
a fű sarjadása a Nagyréten a Víztorony
a bútorok az impozáns Grand Hotelben
és mégis ahol a gyerekkor kibomlott
nem a zöld rét volt a szoba inkább egy steril kórterem
a Palatinuson a hullámmedence volt
a kedvencem nagyi kezét kellett fogjam
hogy el ne vigyen a sodrás nem mondok
igazat inkább óránként a velőtrázó kolompolás
de igazán a tölgyfák piszkos barna hasát
szerettem és a lombok alatt a bringóhintózást
nézni a vízesést és ha már nem voltak kacsák
ahogy a kis tó maga alá temetett egy-egy tavirózsát
a lezúduló víztömeget is megsimogatnám
összes fodrát elnyelte a boldog sikongatást
mint egy áttetsző fátyol a sziklából aztán szakadt ki
valami évezredes fájdalom és olyan volt mint a kőzápor.
*
a lélek belső fénytörésre
emlékeztet és egyre
istentelenebb a félhomály
a megdicsőüléshez valami
más illik a Lánchíd oldaláról
a díszkivilágítás
az oroszlánok szája üres nincs benne
fog nekünk valahogy a legzengőbb napsütésben
vakon kéne elbotorkálnunk
a föltámadáshoz és megállapítani
körülöttünk még mindig rendületlenül
alszik a város a szív zajához igazítani a víz
moraját majd azt mondani hogy a lélek
mégis inkább a félhomályból való
lassú és töretlen kibontakozás.
SzeretemZitaversek 🙂