minden reggel kétszer kelek
álmaim támasztom neki a falnak
bekeríthetetlen árnyak vigyáznak
fejem fölül lázasan csurog a pirkadat
másodszor amikorra a vörös ég
is megvirrad fény zavarja szemem
a test korlátja gyullad ki hófehéren
magamat is föl kellene ismerjem
mint ágynak döntött létra
fekszem harsadnak a fokok
a belül gyújtott világosságon
a purgatórium ameddig fölkapaszkodom
és most hogy már állok két lábamon
mintha megnyúlt volna a köröm
a menny a pokol is zárva tart
isten ajkán tör fel számon a káröröm
csak nézem magam egy sebet a térdemen
vagy az ereket ahogy behálózzák a lábam
harminc lépés a konyha negyven és menet közben
kellene elsüllyedni a föltámadásban.
*
csak egyszer
ugyanaz az ég jut a lombnak
a fák hegyén a bűvös szélkolompnak
amikor a csillagtisztás sorban levél zörren
csak a menny világít zölden
ugyanaz a fény lobban
a félénk holdkaréjban
benn a szobában az
őszi jácint fejére koppan
ez az ezüstös béke
könny játszik isten szemében
és rácsurog az ember szívére
hogy sose legyen vége
most csöndes a lomb
csak a fűszál susog
fehér ragyogáson rágja át
magát az összes csillagtorok
csak egyetlenegy fénye
hogy kitartóan tovább égne
csak egyszer sikerülne fölnéznie
a reggeli égre.
*
valami szűnni nem akaró
finom áramlásban
hunyt szemmel is apadó arcát
láttam a gomolygó holdragyogásban
isten előtt állt lábánál finomabban
rezzent össze a csillagnádas
mintha a szél verné ide távoli
árnyékát egy halhatatlan imádságnak
ezekben az éjjeli szentélyekben
a fény rendíthetetlen pattogása
emlékeztethette a föltámadásra
hogy az éjszaka korhadó csillagok keresztfája
mintha ezen a viharos reggelen
ismét ő köszöntene nem a földre hullik le
minden koppanással fölfele a mennybe
fúródik át az esőcseppek szögfeje.
*Első közlés