a gyöngyhajú lányt játszotta a Scorpions átirata
lehetett inkább az üvegcsarnokkal szemben ült
másnap vettem észre hogy eltűnt
a hajkefe a táskámból pont szemben álltam vele
a szemem összekente egy könnycsepp
három éve voltam utoljára szerelmes
arra a fekete ruhás nőre emlékeztettem a nyugatinál
ezeréves vagy nincs is kora
a csörsz utcai fájdalomambulancia
és a lélek kezelhetetlensége foglalkoztatott
úgy ül ahogy én állok két élő halott
mély csöndbe kapaszkodtak kődarabok
hallottam ahogy leesik egy pénzdarab
amikor elült a dallam amit a szél fölkapott
a csarnok üvegfaláról néztem magamra
megláttam azt a földre tapadt arcot
három éve ugyanilyen október volt csak
akkor minden második percben kitavaszodott
*
arra keltem a macska megnyalta
az arcom
vártam hogy legalább a saját nyelvén mondja ki
miau pardon
nem mondott semmit míg csillagokkal édesitette magát
egy múlhatatlan este
én kezdtem nyivákolni hogy legyen
napfelkelte.
*
egy olyan versre bukkantam
Gergely Ágnes írta apunak
és apu egyik barátnője szerint
apuról írt verset Szabó Lőrinc
tudod amelyikben a Józsi fürdik
de nem tudtam melyik vers az
köszöntem a megelőlegezett bizalmat
amelyikben a vers alanya azt hiszi hogy a hajbalzsam
sampon és hajmosásra való testét a habos víz úgy
nyeli el mint áttörhetetlen jégtakaró
vagy a hozd ide a borotvámat nem láttad
csukd be az ajtót mert bejön a huzat
és az elpukkanó szivárványos gömbökben
az 55 éves férfitest még egyszer megteszi a
haza utat
minden párolgás isten felé
mutat csak a gravitáció húz folyamatosan lefelé
nem láttad a másik rég elvesztett hajkefém?
a kék törölközőből kibukkan az a testrész a balkéz
amibe túl korán költözött az örök reszketés
és szájsarkában 55 év roppan el karcsú
hófehér derekánál egy Symphonia vég
az elmúlás füstjét nyeli el a fürdőköntös
színén rászakadó ég
ma a Hold ismét az oroszlán jegyébe lép
szorosabbra fűzi magát minden kötelék
mindenkiből a legszebbet őrzi
meg a nemlét így lesz minden egész ismét töredék
de néha valami sajgó fény szalad át a kisszobán
megint fölpattan a rés a nyikorgó ágyon
szétvetett lábbakkal ül és tárja föl hegedhetetlen
sebeit az emlékezés.
