Szebben élt, mint ahogy lehetett

Vas Istvánról

A magyar irodalom kánaáni bőségének egyik legnemesebb értéke, jelentős alakja, bár napjainkban ritkán kerül említésre, művei alig jutnak el a mai olvasókhoz, de kétségtelenül elvitathatatlan szerepet játszott irodalmi életünkben. Vas István a XX. század ideológiailag viharos, ellentmondásos, háborús időszakában is igyekezett az örök emberi értékeket, magatartást képviselni. Nem impresszárió volt, hanem költő. Kitűnő ajánlókkal érkezett. Kassák és Kosztolányi fedezte fel és Babits fogadta be az irodalom titkos lovagrendjébe.

Vas afféle többrétegű kuriózum költészetünkben. Az ősi forrásokhoz nyúlt vissza. Hagyományőrző költő, aki életművében minden irodalmi műfajt hasznosított. Észjárását tisztánlátás jellemezte, a maga folytonosságát élte meg erős emlékezettel, tudta, mihez hű, mit hagy el. A tisztaságot, az erényt nem csak a testiség vonatkozásában értelmezte, hanem a gondolkodásunkra, magatartásunkra is. Nála is, mint minden költőnél a hangja a legfontosabb, hiszen ez többet nyom a latban, mint a tartalom vagy a forma. Ez még a metafora szellemiségénél is fontosabb, mert a hang hordozza a képzettársításokat. A költő hangjával szerzi meg a bizalmat, amivel eléri, hogy odafigyeljenek rá, és neki nem csak egy hangja volt. Tehetséggel megáldott író, irodalmár, fordító, kritikus, aki nem ájult el saját magától, sikereitől, tehetségétől, de mindig igyekezett kihozni magából a legtöbbet. Hellenisztikus példákat követett formai és tartalmi szempontból. Életképessé tette a hexametert. Az archaizáló affektáció és a természetes közbeszéd felé tágította a versnyelvét. Komolyan az utóbbit vette. Ő képviselte az átmenetet a Nyugat harmadik korszakától, a Kassák-féle avantgardon át, a klasszikus formákig visszanyúló Kosztolányi és Babits verseléséig, majd kései költészetében a lázadás és a beletörődés kettősségével szólalt meg. Több kritikus történelmi korszak tanúja volt, a neobarokk Horthy-korszak, valamint a Rákosi- és Kádár-féle kommunizmus túlélője. Látta, hogyan öli meg a lelki brutalitás a szabad emberi szellemet. Átélte, mikor az irodalom csak néhány száz emberben működött, és nem a szellem piacain, fórumain, pedig tudta, az irodalomnak tér kell, közeg irodalmi élet nyüzsgéssel, véleményekkel, vitákkal, megegyezésekkel, őrségváltásokkal. Kölcsey óta világos, hogy – a kritika, még ha fáj is – hasznos.

Vas István 1910-ben született Budapesten, katolikus családban, de ősei között zsidó rabbik is akadtak. Kereskedelmi főiskolát végzett Bécsben, ott találkozott a szakmai tárgyak mellett Freud és Marx tanításaival. Első feleségével, Nagy Etellel, Kassák nevelt lányával való kapcsolata és érdeklődése, költői világlátása az avantgardhoz fűzte, majd a Nyugat köréhez kapcsolódott. Tudatosan tanulta a verselést. Pontosság és irónia jellemezte. Ha olvasás közben megragadta egy ritmus, akkor annak a hangzásnak az alapján írt egy verset. Ezeket gyakorlatnak szánta, és kevés került be közülük köteteibe. Amúgy is szigorú kritikusként rostálta könyveit szerkesztésükkor. Az ellentétek keresztezési pontjait vizsgálta, fontos volt számára a látottak átélése. Önéletrajzi személyességű és az élet közvetlenségével telített lírát írt a vállalt keserű múlttal. Képes volt különbséget tenni a dolgok között, mint ahogy az énekes madarak is képesek szétválasztani szín szerint a nekik való eleséget. Tudta, amit ír, azt csak ő mondhatja el. Olyan írótípus volt, aki nem csak azért írt, mert erre volt kedve, hanem azért, mert volt mondanivalója. „Robbanó töltetű gondolatai fojtva erősödtek.” Barátjával és sorstársával, Radnótival lázadó alkatok voltak.

Érdekes évszázadban élt, amelynek néhány felvonását szívesen kihagyta volna. Ezekből válogatta, mit ír meg, mit nem. A történelem osztotta részekre életművét, és a korok szellemisége befolyásolta az ő világlátását is. Oly korban élt ő is, mikor mítoszok foszlottak szét, utópiák tűntek el, álmok zúzattak szét. Hazaszeretetét semmi sem kezdhette ki. A nemzeti hagyomány ötvöződött a világirodalmi szellemi áramlatokkal, ezért mondhatjuk, hogy a Nyugat hagyományainak folytatója. Már fiatalon felfedezte benne Fejtő Ferenc, hogy nem csak hangja van, hanem képességes költő, de nem kapott könnyen kifutó pályát az irodalmi életben.

Minden korosztály életében van nagy megrázkódtatás. Őt is kegyetlenül figyelmeztette a kor „jövevény” mivoltára. Ezek gyógyíthatatlan sebeket hagytak lelkében. A XX. század első felében hozott zsidótörvények őt is kizárták a magyar városok visszacsatolása felett érzett örömök részesei közül. Ő nem volt „illetékes az örömre”, sőt a zsidótörvények miatt bujkálnia kellett, mert eljött a modern mágiák kora – ahogy fogalmazott. 1944-ben Ottlik Géza lakásában rejtőzött, aki osztozott Vas Istvánnal abban, hogy sorsközösséget vállalt kora üldözöttjeivel. Meggyőződhetett arról, hogy a háborúnál minden jobb. Nehéz időket élt át. Többször hívták munkaszolgálatra, akár Radnótit, amit nehezen bírt gyenge szervezete, és a nehéz munka a lelkét is megviselte a megalázó bánásmód miatt. De Vas nem vált mítosszá, mint Radnóti. Többször próbált meg öngyilkosságot, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen léttől, de életben maradt. Szellemileg is kettőségben élt: a lázadás és rezignáció tartotta hatalmában az ország romló erkölcsi állapota miatt. Megtapasztalhatta, hogy a kultúra is antihumánussá válhat, de hitt abban, hogy az olvasás és az írás gyógyítja az emberiséget. Ebben rejlik szellemi ereje és bája.

Írásait tekintve a régies formákat használó költő mögött igazából egy modern lázadó ember állt, aki tiltakozott az emberellenes kor ellen. Az örök emberi értékeket hangsúlyozta a társadalmi jelenségekben. A költőietlenséget is poézissá tette. A teljességre törekedett. Képes volt visszatérni az írás nulla fokára, mert a történetek véget értek, vagy majdnem véget. Mégis című versében az emberi életúton haladt végig, ahol látjuk, melyik mezsgye merre visz, mikor lehet, mikor éled a remény, hogy mégis, mikor szól a múlt arról, hogy majdnem, aztán végülis minden úgy lesz, ahogy lehet. Tudta, hogy az Univerzum nem törődik velünk.

A világháború utáni műveit érzelmekkel telt gondolatiság jellemzi, izgatta a társadalmi, szellemi változás. Múlt és jövő, illetve romlás és túlélés kapcsolatán merengett. Egy ideig az új közigazgatás hivatalnoka, miniszteri számvevőségi tanácsos, de inkább könyvkiadónál akart lektor-szerkesztő lenni. Ő nem hitte azt, hogy csak akkor alkothat nagyot az ember, ha egy eszme rabja lesz. Nem gondolta, hogy a politikának és az irodalomnak szövetséget kell kötnie, hogy együtt képviseljék a helyes életet. Aztán amikor a politika az irodalom szószékére emelkedett banális előadásokkal, bajba került. Lukács Györggyel való vitája miatt a kommunista hatalom háttérbe szorította, ekkor fordításokból élt. Saját maga kérte, hogy zárják ki a pártból. Nem tette meg azt, amire kérték, és Istentől sem akart semmit, így túlélte vezérek pusztulását.

Magánélete az ötvenes évek elején ért révbe Szántó Piroska, festőnő mellett, aki élete végéig a társa maradt, nem egy könyvéhez készített ilusztrációt.

Elévülhetetlen érdeme a műfordítói munkássága. Az ő idejében a fordítás lehetősége „becses portéka” volt, neves írók álltak sorba egy-egy könyvért, még a silányabbakért is. Leggazdagabb műfordítói hagyatékkal rendelkezők között tartjuk számon. Nemcsak találomra, hanem módszeresen igyekezett fordítani. A választott művek eszmei hitvallást is jelentenek. Kassák után ő is úgy gondolta, hogy a fordítás olyan, mint a táncruha. Az eredeti stílusréteget csak jelezni kell, nehogy elnehezüljön a vers vagy a próza, hogy könnyen mozogjon benne a fordító és az olvasó.

Irodalmi tájékozottságunk is szegényebb lenne munkássága nélkül. Villon, Appollinaire, Goethe, Cicero, II. Rákóczi Ferenc, Schiller, Shakespeare is az ő nyelvén szólalt meg magyarul. Vas műfordításai is a jó borok, szivarok, finom étkek ízét idézik. Nyelvi műveltséggel feleltette meg egymásnak a nyelvek szóképeit. Érezte a messzeségek üzenetét. Idegen hangokat, színeket, fogalmakat nevezett meg a magyarra ültetett szövegekben (versekben, drámákban, regényekben), mint ahogy a zongorista is újrateremti a kottából a zeneművet és hangokká, hangzássá alakítja, lélekkel tölti meg.

Verseinek szekszepilje van, de a szavak nem hoznak megkönnyebbülést az olvasóra. Élettörténetének belső tükreit nézhetjük. Az ő írásaiban a boldogság lopott jószág. Rousseau nyomán hitt az ember eredendő jóságában, de látta, hogy a valóságban elaljasulnak az eszmék. Aztán a komoly gondolatok a viszály élesztői lesznek. Utálta korát, de nem az embert. Korábbi századok csábító szépségei vonzották, mert elkalandozni van elég út. A művészet felől közelített a „nem-művészet” felé. Nem mutogatta magát, alapvetően szégyenlős természetű volt. Tudta, az írónak az igazi társa az olvasó, és ehhez tartotta is magát. Ez adja írásai aranyfedezetét.

A „keményfedelű” könyvek költője, olyanoké, amelyek belső igazságokat keresik. Nyersanyaga az intellektuális kételkedés, a rezignáció. Általánosan ellenzéki lelkülettel, gondolkodással a személyiség egységének a hirdetője, a racionális világlátás képviselője, nála első volt a tapasztalat. Az érzelmek reflexív kifejezője. A romantikus elvágyódástól a racionalitásra épülő gondolatok kettőssége jellemezte. Berzsenyi vízjele az ő verseiben is benne van. Elégikus emlékező, a jövőt bizonytalannak látó költő. A tudat önvizsgálatára épült a gondolkodása. Az idő a központi a témája, melyben az angyalföldi villamos a kárhozatba ring, süpped alatta az idő, és madarak szállnak szárnyak nélkül.

Nézzük legismertebb versét, a Cambridge-i elégiát. Ebben is több idősíkban fogalmaz. 1960-ban jelent meg a Rapszódia egy ősi kertben című kötetében. Rólunk, magyarokról ír benne. Magyarságélmény átélése szólal meg itt is bizakodó megnyugvással. Igazi Vas István-i vershelyzet: múlt és jövő, némi remény és elmúlás ötvözete. Egy 1959-es nyugat-európai utazás emlékét idézi fel. Szimbolikus a versbeszédje. Kiinduló pontja a kedves angol táj. Szerencsés volt, hogy eljuthatott oda, miközben barátai börtönben ültek. Utazni akkor nagyon nehezen lehetett, különleges élmény volt, csak a kiválasztottak tehették meg. Ő úgy került közéjük, hogy az angol külügyminisztérium meghívta. Ez a Shakespeare fordításoknak szólt. Így ismerték el munkáját.

Kétféle nemzeti sors jelenik meg az elégiában. 1956 is lappang a versben a Sárospataki sub rosa teremmel, ahol Wesselényiék a titkos összeesküvést szervezték, aztán ott bujkál a halál a kivégzésekkel. Nádasdy, Zrínyi Péter és Déry meg Zelk. A vers a nyolcvanas évek óta iskolai tananyag, pedig őt ritkán veszik fel a tanítandó költők közé. Önvigasztalás árad belőle valószínűtlen optimizmussal. Cambridge az idill, Sárospatak a sorstragédia. Filozofikus mű történelmi tapasztalatokkal. Angliában a harcok demokratizálódási eredményt hoztak, míg nálunk mindig a fennmaradás volt a tét. Itt folyton a nemzethalál képe fenyeget, de ettől a világtól nem lehet elszakadni. Jambikus lejtésű érzelmi emelkedések, zuhanások adják az elégia rapszodikusságát.

XX. századi irodalmunk jócskán rászorul a felülvizsgálatra, az elemzésre. Kétségeinket kellene eloszlatni afelől, hogy valóban létrejöttek-e a szabad művészet által elismert alkotások vagy politikai, faji, ideológiai behatások, torzítások után beszélhetünk magyar irodalomról, magyar művelődésről, tanításról ( célzatos fordítások, írások) valamint kultúráról. Nálunk gyakran nem lehetett racionálisan viselkedni, gondolkodni, gazdálkodni. Itt minden ok nélkül minden gyorsan elveszhetett, nem kellett ahhoz lóversenyre járni, vagy kártyaasztalhoz ülni. Hány tehetséges költő, író került a politikai süllyesztőbe, hányan fuldokoltak a század szűk levegőjében.

Vas István bánatos hangú költő, hibátlan vágazatú verseket írt. Birtokolta egy igazságos világrend szellemi értékeit. Lázongott és lelkesült verseiben. Nem volt mentes a támadó hangtól sem. Bölcsen és emelkedetten mondta el a véleményét. A háború után az elkövetkező kommunizmust új középkornak képzelte. Túllépett az ősi rombolás érzésén, előkelő humanizmusa nem hajlott az erőszak felé. Soha nem vesztette el a hitét az emberben, bármilyen baj is érte. Védelmi egyensúlyrendszert épített ki az ortodox türelmetlenségtől a szabadelvű türelmességig. Illyéssel – akivel minden irodalmi hadjáratban egy oldalon állt – a marxizmus eretnekjei voltak.

Hiába töltötte élete nagy részét tisztes polgári foglalkozású könyvelőként, Vas költői magatartását nem lehet a hivatalnok létéből kibontani, a pontos ügyrendhez való ragaszkodó tisztviselő viselkedéséből levezetni. Nem oldódott fel a hétköznapok praktikumában. Nem a mindennapos hivatali munka szövege jelenik meg írásaiban. Inkább az olvasók előtt zajló dalnokversenyen induló költő szövegét írja, amelynek a valóság és a világirodalom a nyersanyaga kora életérzésének megfogalmazásában. Szabó Lőrinc így fogalmazott: „jó erős hullámzás van a verseiben.” Ezzel duzzasztotta is önérzete vitorláit.

A legvidámabb barakkban, a gulyáskommunizmus idején már díjakat is kapott. A József Attila-díjat követte a Kossuth-díj. Távol volt a politikától, de elismert alakja volt az irodalmi közéletünknek. Nem merült el az aktuális politikum meghatározottságában. Az ovidiusi „csak művészet” gondolatvilágában élt. Nekünk szegzi a civilizáció bonyodalmainak hol gyilkos, hol csak felörlő hatását, ami rossz közérzetünk alapja.

Igazából lírai költő volt, a világot megérteni és kifejezni vágyó verselő. Átélte a költészet és a szerelem kiszámíthatatlan fordulatait. Választékos kifejező erővel bírt, mindig a logika szabályai szerint gondolkodott, fogalmazott. Kereste az igazság biztonságát. Gondolatébresztőek írásai, műveihez kommentár fűzhető. Ő maga is írt egy önéletrajzi epikus prózát, amiben művei magyarázatát is olvashatjuk. Megvilágítja művészete és élete hátterét. Ebben sorra veszi kora költőit, íróit, kritikusait, mindenkit, aki az irodalom körül tevékenykedett. Egyenes beszédben szólt kortársairól. Hasznos forrás a kor megítélésre, szinte irodalomtörténeti olvasókönyv is. Goethe önéletrajza volt a példaképe. A Mért vijjog a saskeselyű? című írását is ő ihlette. Ebből az önéletrajzi írásából olvashatjuk költészete és a valóság kapcsolatát saját értelmezésében. A XX. század kultikus helyeire kalauzol bennünket. A Nyugat Dunacorso törzsasztalához megyünk, majd a Japán, New York kávéházak vendégei között találjuk magunkat, a viták közepette.

Vas szerény, tépelődő, gyöngéd az emberi vágyak iránt. Drámai klímát teremt, de méltóság van benne. Képei szemérmesen takargatják érzelmi tartalmukat, hiába fogalmazott egyszemélyes érvényességeket. Érzelmi-hangulati jelentésvilága rezignáltságot, csendes beletörődést hordoz, erre jó példa Nyári szél című verse is. Egyszerűsége nemcsak eljátszott „szerep”, hanem védekezés, maszk, amely mögé gyakran bújt a XX. század költője. „Nyári szél a szépek szépe fut a kerten át/Álmaimon át is” Ő különkocsiban bámulja a nagy úton magát a vagon falában lévő hosszú tükörben, időben néha vissza is tekint. Magányos utazás elképzelt társakkal, mert nem lehetett együtt utazniuk.

Aztán jönnek a kérdések: „Létezik mégis a jó halál?” és „hol a vonat mikor indul kérdezni mit ér”. Aztán a kérdezősködést is abbahagyja, de el nem veszett a látása, hiába időz az üres házban csupán a konok türelemmel, a társával találkozik. Akinek a konok türelem a társa, az képes várni, képes tűrni, mert van benne remény. Vas finoman érinti a súlyos dolgokat. Képes közös kínjainknak formát adni, amelyekkel önmagunk is birkózunk.

Amúgy ő is Budapest szerelmese volt. Ezerszer énekelte meg bérházait, palotáit, a terein nyüzsgő árusokat. Urait, szegényeit, a dolga után futó polgárait és dolgát nem lelő téblábolóit. Megszállottjait, kóklereit. Ők utaznak Pestről Budára, Angyalföldre, velük zörög a villamos, ők zötykölődnek a kocsikon. Ők ülnek a kávéházakban, kocsmákban, sétálnak a parkokban, és ők bújnak a városban vérzivatar idején. A város számára egyszerre az élők és az élettelenek helyszíne, tája, vidéke. Elfojtjuk lélegzetünket ihletett hangulatai olvasásakor. A kényes ízlésűek is érdekesnek találhatják. Nála minden könnyed, természetes, fel sem tűnik, mennyi mindenről szó van, hány hangon szólít meg minket. Pesti elégia című verse szenvedélyes vallomás. Hiába a mocsok az utcán, a hulló vakolat, a kiszámíthatatlanság, itthon mégis Budapesten van ő is. Itthon, az 1957-es Budapesten, ahol a „gyász bíborát latyak fedi”, és „a Körút sebeit köd”, és a múltból még emlékszünk, hogy „sosem volt remény hallatta itt fiatal füttyszavát”. A vers az 1956-os októberi forradalomról szól, ahogy később fogalmazták: a „sajnálatos eseményekről”. A szovjet hatalom és kiszolgálói rágalmai, hazugságai „ólmos esőként” hullottak a városra és az itt élőkre. De Vasnál megint feltámad a remény, „nem győzhet a Végzet”, mert a „Város kőszíve nem állhat meg soha”, de ha mégis, az „Időben újra felépülne, mert joga van hozzá.”

Verseiből árad, hogy mindenki vigaszra szorul, senkinek sincs a zsebében a bölcsek köve, és az eső mindnyájunkat egyaránt veri. Tartózkodó eleganciával viselte az őt támadó irodalmárok szidalomkórusát. Gyakran érték fűszeres nedvekkel teli kritikák. Nem volt diplomataköltő, ahogy egy korabeli kritikus nevezte, aki csak rajtaütéssel akarja meggyőzni a közönséget rejtett célzásokkal, valamilyen világnézetbe való beugratással, de közben távolról szemléli az olvasót.

Nem szeretett az árral úszni, úgy gondolta, hogy nem kell félni a korból kimaradni. Egyik versében így ír: „Adj bátor szívet és elmét, /Vígan kimaradni e korból!” A költészetben lelt igazi otthonra, hazára.

Ő is a „baloldali álomlátás hajótöröttje” lett – ahogy Ignotus fogalmazott. Évekig igyekezett megőrizni a kommunista „Tant”, ahogy azt Bécsben megtanulta, melyről később azt írta: „a pokol útja jó szándékkal van kikövezve.” Tudta, ahol a stílussal baj van, ott a hatalommal is, és ő is úgy tartotta, „nincs csodásabb valami az emberi dolgokban, mint az okok és a következmények láncolata.” Tudta, hogy a „szocializmus kiment a divatból”. Persze korábban ő is bedőlt a szocializmusnak, úgy gondolta, ő hivatott képviselni az új szocializmust, aztán elmúlt az eufóriája. Nem állt messze, hogy a marxizmust ő is „egy szakállas agyrémnek” tartsa.

Kellemetlen és borúlátó természete volt, a hivatalban kuviknak hívták. Balsejtelme tompító hártyája vonta be az elkövetkezendő rossz előérzetét, de vallotta, küzdeni kell, nemhiába volt a bibliája Madách Az ember tragédiája drámája. Nyílt és zárkózott volt egyszerre. A magasrendű gondolatok és a visszafogottság művésze. Ismerte a csend értékét, a meghitt pillantok rögzítője.

Vas Istvánt elbűvölte Nietzsche gondolkodásának szikrázó merészsége, még akkor is, ha néhány megállapításával (állításával) nem értett egyet. Nietzsche megkerülhetetlen volt számára, aki átalakította görögségfogalmunkat, és megteremtette az ember vadonatúj mítoszát, megalkotta a vallástörténet új útját. Gyakran kereste gondolatainak megerősítését nála.

Kénytelen volt odafigyelni a világra, mert nem tehette meg, hogy nem figyel oda. Megszólította a sors. Tisztában volt vele, hogy mi, magyarok értékes kultúrát örököltünk. Vas István is úgy gondolta, hogy a változó korszellem mögött ott rejtőzik a magyarságtudat szelleme, ami szembefordult a barbársággal. Ez a keresztény, nemes szellem segített élethelyzetünket felfogni. Keleti jellemünk ebben találkozik az európai kultúrával, ami Krisztus elveinek logikus alkalmazásán alapul.

Ő is megszervezte a maga irodalmi életét. Műveinek lényege a folyamatos elbeszélés, ahol nincsenek fölösleges megállók. A szöveg a versritmussal szigorú szövetségben a lényeget mondja el. Verseivel nem szórakoztatni akart, hanem mint a régi görög színházak, a lélek felüdülését a szellem felemelkedést kívánja szolgálni. Elveti a modorosságot, a híg és olcsó szellemességet, a léha formákat, a felületességet. Tudta, mi nem tartozik az elmondható történetek közé. Nem bújt rejtjeles képek spanyolfala mögé. Nem mulattatni akart, hanem a nyárspolgári kátyúból akarta kimozdítani olvasóit, hogy az igaz szépséget pillanthassák meg. Művei a lemondás katarzisát jelentik.

Nem volt Xerxes, aki megkorbácsoltatta a tengert, mert az nem úgy hullámzott, ahogy az neki tetszett. Ő inkább magát büntette, mert nem tudott szakítani azzal ábránddal, hogy a mű kötelezi a művészt. Ebből vett lendületet. Szembe tudott nézni azzal, hogy nem fogadták el a kritikusok, és legszebbnek vélt verseit becsmérlik. A dicsérő kritikák is inkább zavarba hozták, mint megelégedettséget jelentettek volna számára.

Húszévesen eldöntötte, hogy konzervatív költő lesz, aztán kiderült számára, hogy a korszerűtlen klasszikum keresője lett. Mestere lett a rímelésnek. A zárt verstani formák között tudta legjobban kifejezni azt, amit a világról mondani akart. A formák magabiztos ura volt. A sors neki is „elébe tárta”, amire a költőnek szüksége van. Élete minden fordulata csiszolta gondolatait, stílusát. Értett a dísztelen és az egyszerű szövegekhez, de otthonosan mozgott a mély, filozófiai gondolatok kifejezésében is. Izgatták a „tegnapi asszonyok” és a „vándor idő”.

Szép, egyszerű magyar nyelven fogalmazott, költészetének fő ereje a harmónia, ami szókimondással megy eseményszámba – írta róla Weöres Sándor, mikor költészetének lényegi alapvonásait elemezte. Versépítményei robosztus vázára nem apró gondolatokat, megjegyzéseket tesz, hanem súlyos mondatokat. Erős vonásokkal rajzolta versei alapjait, legjellemzőbb gondolatait. Ismerte a világ magától értetődő igazságait, és tudta: önuralmunk a legfőbb kincsünk.

Elkülönülésében reménytelen-analitikus művészi attitűdöt követett, amely a dezillunionizmusból fakadt, mint egy újromantika. Már nem hitt az egyenes vonalú fejlődés szükségességében. Ok-okozati összefüggésben jelenítette meg a fikcióit. Az összegzések híve volt, egybefonva a magánéletet, az irodalmi életet és a történelmet. Múltja fölé hajolt, hogy kibogozza a dolgokat, az emberi viszonylatokat. Az utóbbi területen mélytengeri kutató volt, akinek ez a viselkedésére is hatással volt.

Végezetül álljon itt Megyek című verse, amely az egyszerűség és a lélekbemarkoló vallomásosság példája.

Megyek

Az élet ha elenged
Indulni készen állok
Vörös bor és fehér bor
Sokszor folyt poharamba
Ez is volt és az is volt
Kínból üdvözülésből
Uram eleget adtál
Megyek ha elbocsátasz

A művet kései versei között találjuk, az Anakreoni dalokból való. Itt is a görög forma adja a keretet. Tartalma az öregség és a halál. Központozás nélkül írta, lágyan futnak egybe a szavak. A megszólított az Élet, itt ő a Teremtő, a legfelsőbb hatalom. Ha ő elengedi az embert, nincs apelláta, hiába szeretnénk még maradni a földön, hiába minden fohász: indulni kell. Túl a kínokon és üdvözüléseken, menni kell, ha az Élet elbocsát. Vasnál sincs sehol egy ellenkező szó, pedig még szívesen töltene bort a poharába, bár ebből is folyt elé, de beletörődötten szól és megy.

Vas István is azok közé tartozik, akik igazolják, hogy a magyar irodalom sem lett, mint a tenger vagy az őserdő, hanem elszánt férfiak teremtették tudatos munkával.