Járj és láss!
Kicsiny eleven lakhelyeden
ma jeles napra keltél,
az ismeretlen
felé igyekezve,
mint felhőn járó églakó,
ha földre száll, megtetted
az első láb-emelő lépéseket,
s négykézláb-teredet
hátra hagyva, sugaradat
a vége sosincs szoba
messzeségébe vethetted.
A játékautód berreg kezedben,
s nagyobbnak tűnik,
mint a valódi,
az ablakon túli, a hangtalan.
Lassan megtanulod
a távolság az, ami kicsinyít,
– és az elérhetetlen
vonz majd mindig.
Üveg-tiszta tekinteted
köti egybe a kusza vonalakat,
s falja nagyevőn a tudnivalókat,
– a változó lehet mozdulatlan,
a messzeség tűnhet közelinek.
De féltelek, mert
fény-leső elméd ajtaján,
tudom jól, sokféle kóró,
virág, szúrós eszme
kopogtat majd.
Az a szó, amit hallasz,
más jelentéssel kelhet ki
pelyhes hidegben, nyári lázban,
– lehet mézes méreg, vagy
nyers vigasz.
A tudás hajszolt lova
messze visz,
– de lobbonc sörénye
büntethet is.
Szétfoszlott darabkáit
a zsibbadt ész többé
megfogni nem tudja.
Pattanjon fürge
tenger-képzeleted,
ez legyen benned
el nem múló ajándékom,
álmodj hozzá
fehér vitorlát,
s röpülj vele, röpülj!
Szűk Idő!
Megőszült éveimbe
add látnom majd
angyal-korod után,
felnőttként,
hogyan jársz-kelsz,
küzdesz,
élsz dús titkok,
ásító vermek, új mérgek közt[1],
– merészen.
Az Ige zenéje nyargaljon
szét ereidben,
s hited szűrje meg
tekintetedet!
[1] Utalás József Attila: Thomas Mann üdvözlése című versére.
*
Vakító villanással
Jajgató fények
hintáznak a hullámokon,
a tenger tesz bosszúesküt,
fehér óriások hajolnak föléjük,
a villanásokat
pokolgépek döreje követi,
s a part nyomtalanul tűnik el
a gyors sötétben.
Az ablakkeret ijedten keresztet vet,
vonítanak a rémült könyvek,
a képek egymás sarkát taposva
menekülnek,
a magányos fogas
állja a strázsát,
soványan integet utánuk.
Álmaim, félig éber fejemből,
szobám szögleteibe húzódnak.
Valamit végleg elhagytam,
ahová többé
visszatérnem nem lehet.
*Első közlés