Terminus
Mellkasod összeszorul.[1]
Levegőt alig véve
magzati pózba görnyedsz.
Magányod mélye,
az aszfalt, az olaj
szaga kering köréd.
Haragod ellenük vétek,
de többé eltitkolni nem tudod.
Hátadon fekszel. Könnyedet nyeled.
– Talán nem vesznek észre
– villan a remény fel benned,
de egy jeges hang
minden súlyt leold rólad
– Ott lapul! –
mutat vadászó üldöződ rád,
s gyűlöletének lehelete
eléri arcodat.
A silány jelszó nyelvet öltve
nyílik ki benned.
„Töröld el a határokat!”
Húr pendül a sokaságból.
Akaratuk ránctalan kisimul.
Jól táplált karok ragadnak meg.
Élesre köszörült céljuk
szikrázik a fényben.
Vad röhögések közben
vonszolnak
az aréna közepére.
Megadás feketén fut sebedből.
Állatsorba térdepeltetnek.
Megvetésük vértezi fel
cselekedetüket.
Kívülről nézed magadat,
egy abszurd tragédia
szereplőjét látod,
aki a végszóra vár.
Még hallod saját lélegzetedet,
érzed véred ízét a szádban.
Épen maradt szemeddel
még látod a téren
a határkövek istenének[2]
torzulva is ragyogó
szobrát. Sziluettje mögül
izzón süt szemedbe
a Nap.
[1] Versem megírására L. Obertone Gerilla című regényének egyik jelenete késztetett.
[2] Terminus, a rómaiak hite szerint, minden határkőben lakozó istenség.
*
Orlando
A gyenge fény elém vonja
derengőn testem friss mását.[1]
Háttal a szélnek
gyönyörködöm új alakomban.
Erőt mutató szobrom
mozdulatai,
a jelen színeiben is,
visszaidézik
éjarcom előtti testi valómat.
A fák összefonódó
törzsei együtt növekednek,
a vihart kiálló erő
így gyarapszik bennük.
Ősállapotban maradt
másik felemmel,
magamat
felcserélve, vagyok képes
többféleképpen látni
az eget és a földet.
A KETTŐSSÉG,
a lázadó és a feslett,
a szomjas ölelés és a sebző harag,
a vészes kalandokra hajszoló
gyulladt szemek,
és a félhomály nyugalma utáni sóvárgás,
a taszító és az ölelő
akaratok közötti ellentét
– kezdetektől bennem él.
Az egyik
falánk éhében a világot
dolgokká széthabarta[2],
a másik
az álom segítségével,
rögvest visszabillentette.
Ivarredőm a magzati
rajtvonalon
szaporodó sejtjeimnek még
kínált másik lehetőséget,
de a spirál-láncba
rejtett egyik dolog
a másikát[3],
szelíd erőszakkal
meghatározta,
s döntött arról,
milyen legyen bőröm,
szemem színe,
ahogy determinálta
azt is melyik nemnek
legyek a rabja.
Vágyak és kínok
tisztító vészein át,
versekkel szőtt álmodó életeben
külsőm lehet ragyogó,
vagy színehagyott,
feszes vagy fonnyadt, mindegy milyen,
dédelgetnem a legbelül élő
ikreimet kell,
Ha sír az egyik, nevet a másik,
bűnös zuhanás, büszke szárnyalás
váltják egymást.
Tudnom kell mit éreznek,
súgnak nekem.
Így él szilaj szövetségben
bennem a női és férfi elem,
és együtt szenved, örül velem
mind a kettő.
[1] A vers címe és témája Virginia Woolf: Orlando című regényére utal
[2] Weöres Sándor: A két nem
[3] József Attila: Eszmélet
*Első közlés