Szálló undor
A pimasz betolakodó,
láthatatlan cirádák vonalát
követve röpdös, zúg,
birokra kél keresztet vető
mozdulatoddal,
a tükör csaló izzója miatt
hiába koppan,
örvénylik körülötted tovább,
még alvó képedre is ráül.
Táncát a tér tágra nyitja.
Irigy-mérgesen nézed
hogyan lesz
egy tetovált dekoltázson
a dísz szemétje.
Az illanó gyönyört követve
ő az első az ünnepi asztalnál.
Iszonyodva bámulod, ahogy
dőzsölve dörzsöli össze,
két édes falat szünetében,
ízelt lábait.
Ki mérgezni jött közénk
vajon minek örül?
E szálló undor nevét
a szén sötét színével
megjelölnöd nem szabad.
Még felkeltenéd vele
figyelmét azoknak,
kik a megállt időben
könnyedén ragasztják
másokra a gyűlölet
valamelyik címkéjét.
Megtalálja a rést,
s ha az éjszaka
gömbölyű csendjén
bejut közénk
béke-álmunknak vége.
Hamarosan társai
és szapora utódai veszejtő
zűrzavarában kell élnünk.
Vézna kölykök, és a hasukat építők,
üde illat árján ringók, és a testük
visszhangjába fúltak
egyformán irtóznak tőle.
Ha sújtó tenyered csattan
egy csupa szem arcátlanon,
hogy panasz-dala ne zúgjon többé feléd,
cselekedeted miatt
azt kiáltják rád: hóhér vagy!
Az áldozat, szól a magyarázat,
zsongító dalával,
csak sivár világodat akarta földeríteni.
De Te tudod, gyönge szárnyain
eléd zengő lény,
a kosztot-kvártélyt sose hálálja meg.
Rút és kemény csatából eleged van,
mégis küzdesz az ellen,
ki győzelmes hitében
szabadon cirkál,
s azt hiszi bármit megtehet.
*
Felhőszeletelő
Olíviának
1.
Magasban,
a csalogató tó fölött,
harag-fekete bánat gyűlik,
forró mezők, szomjas szántók
várják vacogva a vad szél őrületét,
várják mikor veti le végre az ég
fodros fátylát,
nehéz álma habos hálóingjét,
mikor vágja, aprítja könnyekre
a foghatatlan vattát
a felhőszeletelő,
mikor kezd pörögve, forogva
a vihar-kések sűrű éle
vizet vetni virágnak, vetésnek,
vén fáknak, tikkadt tábláknak,
mikor tűnnek el
a romolhatatlan cseppek
a láthatatlan nyílásokban,
és mikor válnak végre friss fűszerévé
a száradó zöldnek,
mikor fullad a meztelen horizont
a nedves ölelés gyönyörébe.
- A folyékony kristály
boldogtalan tavában
friss éjek, latin gyönyörök helyett
szófelhők fals visszfénye lebeg,
betűk érc-fénye szúr belénk,
s keményen kiabálva követelnek
tőlünk érintést.
Ragok béka kórusa kuruttyol,
hamis írásjelek nádszálai hajladoznak,
idegen kavicsok rínak, zúzott nevek
kerengnek a kopár képeken.
Düh-villámok szitkai
sercegnek, fullánkos
káromlások hars méh-raja
árad ránk, ütközetet vívni
türemkedik elénk
a jelzők hálátlan kórusa,
menekülő rímek, hasonlatok
kuszálják össze a sorokat.
Kifejezések képzelt
szabadsága szabdalja szét
őrizetlenül hagyott nyelvünket.
Hirdetik régóta a modernek
egyszer minden elmúlik,
és az írásjelek tánca többé
fel sose támad,
a hanyagul hulló ecsetvonásokból,
a dőlt ékekből hamu sem marad,
a hímzett vásznak
tündértestű versképei
nem szállnak többé felénk,
s szárnyas szavaink örökkön
a kitörölt adatok tengerén
hányódnak majd.
***
Ez a felhőszeletelő, a négy és féléves unokám,
Lázók Olívia rajza, a versem címe is tőle ered.
*Első közlés