Kificamodott térben, időszilánkok között
lebegő hídon tévelyeg a múlt,
szobáról szobára jár halk könyörgéssel.
Pislákoló fényben kitörni készül a jelen
egy emlék lakatolta kalitka ajtaján,
apró remény-madárkák hiába repkednek,
bódultan koppannak a semmi ablakán,
fantáziált árnyékfalon lángoló kérdőjelek,
belül egyre ingerültebben dobol a vér,
az értelem dac-vitorlába kapaszkodik, míg rém-
lidércei fekete lepelként ülnek tort az éj felszínén.
*Első közlés
©Koncz Csaba – A csodálatos természet / Tisza-tó