Hozzám beszél;
hangjára úgy rezdülök,
mint tó tükre,ha fodrozzák
lágy szelek,figyelem
szavát, újra meg újra
rémülök; kettétörik a csend,
megrendülök, s nézi az
arcát révülten szemem
Többé nem tűnik el,
drága jel,lelkem még feldúltan
üres,csak lassan tölti el fájdalom:
Ha én nem,mondd akkor
ki szánná meg, olyan ez,mint
a bűntelent bűnössé tevő rágalom
Beszél,de már csak
jaj-szónak hallom mondatát,
mi lesz,ha a búcsúszó
végtelen marad, mi lesz,
ha a lágy szellő, ős viharrá
szilajul, s tajtékzón arcomba
ver, haraggal,idáig mélyen
szunnyadó,vad hullámokat
Bátran figyelem, hisz
nem maradt más, mint én
neki, s jövőnk reményként, Ő nekem
Nézem, s már észre sem
veszem, hogy nem nézhet soha
senki így reám, ha arcán az úr a félelem
*Első közlés