HÍRADÓ
Anya, te folyton dolgozol,
alig beszélgetsz velem.
Miből élnénk meg, kislányom?
Aludnod kéne már, nem?
Anya, ti apával soha
nem ölelitek egymást.
Látod, ő most is dolgozik.
Csöndet, mert mondok egy s mást!
Anya, te ritkán mosolyogsz
és türelmetlen is vagy.
Hogy mondhatsz ilyet, kislányom?
Aludj el szépen és hagyj!
Anya, te nem vagy boldog és
nem is szeretsz már talán.
Mit képzelsz mégis, te taknyos? –
és sírva aludt a lány.
+ + + + +
A szülők, mint a robotok,
a programozott agyúak,
úgy tesznek, mintha élnének;
szülőknek hiszik magukat.
Elvárják, amit maguk és
az ő szüleik sem tettek,
s hálát követelnek azért,
mert nekünk adtak egy testet.
A szülők, ezek a lények,
talán más bolygó lakói,
miért hiszik, hogy mindezért
sohasem fognak lakolni;
hogy fel nem ismert bűnüket
senki sem rója fel nekik –
és késő lesz már mindenre,
mikor végül észreveszik.
+ + + + +
Hogy megtanultam gyűlölni –
ezt köszönjem nektek?
Hogy undorodom tőletek –
erre büszkék lesztek?
Hogy minden rendben lenne, ha
nem lennétek önzők –
hát miért nektek család, ha
mindent összetörtök?
Mi soha nem beszélgetünk
és hallgatunk inkább,
mintha szavak nélkül tudnánk
mindannyiunk titkát,
pedig hazug hallgatás és
semmi más, csak magány –
hát mit tiszteljek bennetek
apám és te, anyám?
*
AURORA
Az enyészet tenyésztett.
Életünk folytonos elmúlás,
szakadatlan születés
és mérhetetlen tudás.
Húsunkba nőve
– mint zárt áramkörökbe –
lüktetünk magunkban
most és mindörökre.
Istenről beszélünk,
s mint istentelenek
utálkozva toljuk el
részként az egészet-
és olcsó reményekkel
karóba húzva
köpünk az életre
újra meg újra.
Az álmodás teremtett.
Nem is tudjuk, ki álma;
ki alszik itt tényleg
és benne hol találja
magát;
hogy mi végre ez
a végtelen menet,
mi mindent élni hagyott,
majd eltemettetett-
és rejtély maradt,
bármit is mondott,
míg úgy nézett minket,
mint bölcs a bolondot.
Talán csak tévedés.
Hisz ősz lett újra.
És az egész világot
újjágyúrja;
színmocskos tenyerén
ott ülünk te meg én
és nincs már,
hogy a tiéd,
nincs már,
hogy az enyém.
Minden teória
és hipotézis alszik,
míg a semmi álarcában
csendesen matatsz itt,
mint apró emlős
az erdei avarban,
ha élelmét gyűjti
serényen, titokban.
(itt mindenhol titok van)
S mint gyilkos
az iszonyban,
úgy állunk a
lerogyó test előtt,
és üresen, kábán
csak nézzük, nézzük őt.
Olyan ismeretlen.
Olyan ismerős.
* Első közlés