Marika néni egy ideje gondosan figyelte a szomszédjait: fiatal pár, a férj elektroműszerész, anyuka pedagógus, két gyerek, két macska, egy kutya. Az esetleg lakásban tartott állatokról nem szerzett tudomást, ennek ellenére vérmes reménységet táplált: talán tartanak egy papagájt is. És ha már papagáj…
Marika néni azt is észrevette, hogy rendszeresen kocognak, hol együtt – az egész család – hol egyenként, az utóbbi főleg hétköznap fordult elő, de futottak. Tehát egészséges emberek, akik elélnek még néhány évig. Addig biztos nem, amíg… De ez is jobb, mint a semmi!
Remek szomszédok voltak, annyi biztos, de mikor hozakodjon elő a kéréssel? Talán este a legjobb, akkor ráérnek, még szerencse, hogy egy elektroműszerész udvara tele van mozgásérzékelő lámpákkal, így nem nehéz megtudni azt, hogy éppen merre járnak. A dolgot minél gyorsabban el kell intézni, nem szabad kifutni az időből. Marika néni két hete kirándult az unokájával az állatkertbe, ahol a kakaduk kalitkájánál szembesült az ijesztő igazsággal. Bár lehetnek kivételek, gondolta, közbejöhet egy-egy madárinfluenza vagy egyéb betegség, de az ember azért ne bazírozzon saját madara halálára.
A jelzőfényeknek köszönhetően Marika néni pontosan tudta, hol járnak a szomszédok, így a legváratlanabb pillanatban tudott megjelenni a kerítés megfelelő szakaszán, hogy egy spontán megjegyzést tegyen például a kutyára: csak nem német juhász? Nem, belga juhász. Hároméves szuka.
Máskor meg: A cicusok nem félnek a kutyától? Ööö… hogy is hívják?! Zsombi. De nem félnek, mert együtt nőttek fel.
Pár hét alatt kialakult egy kedélyes beszélő viszony Marika néni és a szomszéd család között. Sok minden kiderült, például az, hogy az apuka néhány évvel ezelőtt még erősen dohányzott, és egy húszórás repülőút után szokott le a cigiről. A feleségével pedig egy külföldi túra alatt jöttek össze, mikor is két görög sziget közt egy gumicsónakkal evezgettek. Kész csoda, hogy túlélték. De a legfontosabb információ az volt, hogy bent a lakásban él még egy teknős. Marika néni sajnálta ugyan, hogy nem papagáj, de ez is jobb, mint a semmi.
Egy szép, tavaszi napon szánta rá magát arra, hogy előhozakodjon a kéréssel. Előző napokban többször is leesett a vérnyomása, az egyik délutánt ágyban is töltötte. Ezek után joggal gondolta, hogy itt az idő.
Napsütéses, aranyeső-virágzásos szombat délelőtt volt. Az anyuka, apuka kertészkedett, a gyerekek a kutyával játszottak nagy zsibongással. Ebben a szép családi idillben jelent meg Marika néni a kerítés mellett.
– Nem kell maguknak véletlenül egy sárgabóbitás kakadu? – kérdezte a családfőt némi tiszteletkör után.
A szülők zavartan néztek a szomszédasszonyukra, majd egymásra. A gyerekek azonban rögtön lelkesek lettek. Egymás szavába vágva kérdezgették Marika nénit, hogy mekkora a kakadu (40-50 centi), tud-e beszélni (nem, sőt nagyon csöndes), tud-e valami produkciót (igen, nagyon játékos, sok mindenre megtanítható, még csak ötéves).
Mondhatni, hogy a dolog ott helyben eldőlt. A házaspár részéről a következő napokban néhány gyakorlati kérdés merült csak fel a madár tartásával kapcsolatban, melyekre Marika néni készségesen válaszolgatott, sőt azt is felajánlotta, hogy ha bármiféle probléma merül fel, bátran szóljanak neki, segít, ha tud. Két éve van nála a madár, a lányáéktól került hozzá, nagyon jól összeszoktak, a szívéhez nőt, de ő már túlságosan is idős egy ilyen kakaduhoz.
Marika néni kakaduja pont ugyanolyan verőfényes reggelen költözött az új gazdáihoz, mint amelyen hetekkel azelőtt eldőlt a sorsa. A család valamennyi tagja átment érte, a gyerekek azon versenyeztek, ki viszi a kakadu egy méternél is magasabb kalitkáját. Marika néni pedig könnyes búcsút vett a madarától. A házaspár és gyerekek már a kapuban álltak a kalitkával, mikor Marika néni még mellékesen megemlítette, hogy a sárgabóbitás kakaduk élettartama száz-százhúsz év, ezt az állatkertben tudta meg ő is. A házaspárnak ez már csak a saját nappalijukban esett le:
– Mit is mondott Marika néni? Hány évig él?
– Száz…
– Most hány éves?
– Öt körül.
– Ez azt jelenti, hogy…
De nem tudták folytatni. Apuka, anyuka sápadtan néztek egymásra a kalitka felett, miközben a kakadu őket figyelte lentről, sunyin, gyanakodva: új gazdákat kapott.
Hosszú életében nem először és nem utoljára.
*Első közlés