egy kicsit túl nyafogós voltál
a szemed kert
benne szentjánosbogarakkal
a közepe vízesés
aljára ejtett fehér kövekkel
mellém bújtál
az sem számított
hogy a reménynek
szárnya nőt furcsa érzésekből
apró tintapöttyökkel
óvatosan kisurrantál
csak egy lepedőben
pőrén
kacagva puha talpakon
és én csak vágytam utánad
e bolond világ alól
emlékszel
este
zöld alga vonta félre
az égre szánt csillagokat
félárbocon hintáztatták
a konyha
sárgás fényeit
csempe…langyos csendben
vajas kenyeret ettünk
hagymával meg sóval
morzsát hagytunk a padlón
a szöszök mellett
és magunkból alig valamit
magyar hangok
hallatszott a tévéből
kilenc körül
s egy pillanatra megszédült
a lámpa neon árnya…
amikor
a zuhanyrózsa
tágra nyílt pupilláin keresztül
könny szökött a melledre
minden lemállott rólad
mint
a cseresznye vörös húsa
másnapra
nylonzacskóba raktam a szívem
aztán kiszállt a kádból
a lehulló pára
telt kék összes cseppjeivel
bújt a köntösébe vigyázva
©Tarcsai Béla -Vakolat