Szelfi
Belebújtam már jó pár idegen ruhába.
Egyik bő volt, a másiknak hosszú az ujja.
Sohasem ácsingóztam remetecsuhára.
Olykor, gonosz szó éle, csak bosszúra futja.
Billegtem a tükröm előtt, és nem tetszett
a kép, mit velem szemben csillogni láttam.
Hány félredobott fotó lett még kegyvesztett,
mire végre már egyet domesztikáltam.
Siker-szelfiként beégett retinámba:
Ez vagyok, ahogy magam ilyenkor látom!
Próbálom őrizni végleg, de hiába!
Idegen szemekbe ezt vizionálom.
Mára az idő beleszólt mimikrimbe.
Szivárvány plakettem fehérre festette,
s antik porcelánként zárt be nippvitrinbe,
mire nap még rásüt, de a por belepte.
Belebújtam, éltem, s hány divat múlt hiába?
Feszes bőrnaci, s blúz melynek szabott az ujja…
Vitrinemből tán tollseprű küld túlvilágra
egy szemetes lapáton… darabokra hullva.
*
Illemtan életen túl
A fűző rajtam rég nem falatnyi.
Szökevény a kikelet.
Időm, mi vissza van, talpalatnyi.
Tanulom az illemet.
Pukedli illik – a Halál nagy úr -,
vagy elég, ha bólintok?
Köszönjem meg végső alázatul,
hogy mindez még most, titok…
Látlak-e még onnan föntről, avagy
lentről, vagy akárhonnan?
Nézzem csendben, ahogy a föld halad,
s nap fáklyalángja lobban?
…és a fűzőm ott már falatnyi lesz?
Kortalanság… múlt idő…
Lesz-e bánat ellen valami szesz,
vagy holt nő is úrinő?!
*Első közlés