Sakkozni tanítanak a napok. Fekete-fehér táblán lépked az idő, kiszámítható minden mozdulat. Taktikázó, néma titkok rejtik részvalóságunk egyenetlen görbületeit. Eláll a szó, a csend. Megalkuvó hiányba temetkezik a vágy, szomorúságba hajló éjeket ragyognak át az égi fények. Ígérettelen törekvésbe bújt békességre hangol az elme. Ez Isten, s ember kegyelme. Fekete-fehérTovább…
Sétálni utcákon bolyongó léptek nyomán, köszönni a korosodó fáknak, amikor némán meghajolnának erőtlen, tétova testem után. Ölelni a vén törzsükben rejtező erőt, süllyedni sárguló avarágyban, hinni az apró, égi csodákban, s hogy minden perc teremthet szép jövőt. Érteni a szótalan pillantások kegyét, titkok, csöndek, könnyek áradását, reményt látni a NapTovább…
Én mindig csak túlélni akartam… Feledni hátrahagyott gyermekkorom magányba nyomorult csendjét, letenni a gyökértelenség nehéz keresztjét, s hinni, hogy a szépség – mint angyali tükörkép – kívülről sosem látható, hisz’ az bennünk ragyog. Még felderengnek a régi reggelek, mikor zöld csempés, steril szobám rácsos ágyában kikötve, sebektől szenvedek, s arrólTovább…
Felismerés Nekem szánt tudás megismerni a magány összes csöndjét. * Írisz Hamis tekintet mélyén csaló szándékot rejt a pillanat. * Ásatás Időzített tény- feltárást sejtet a csönd. Kínzó hallgatás. * Barlangos Magamon hagyom a rajtam felejtett fényt. Minden más sötét. * Forradás Az élet csupán hegesedett viszonyok összenövése. * SzínházTovább…
Nem számít más, csak a látszat: a hazugság nem gyalázat. Nem a hitünk – csak az érdek. Torkon akadt, vak miértek. Nem szavaink: csöndünk lázad – fölsajduló, bús alázat, rendre vágyó, igaz élet. Istennek tett tűnt ígéret. Nem lángolva: duruzsolva, mint a parázs, mi tűz volna. Fellobbanó rőzse-gallyak égig érőTovább…
KÉNY-SZER Belekényszerültem rég a virtuális térbe. Az elképzelt valóság csak itt ad örömöt. Figyelmet halmozok érintésekért cserébe, míg szótlanság ölel magányos falak között. Konok dacból fordítok a kegyelemnek hátat. Sértettség és közöny: naponta szíven hasít. A fojtó csönd torkában is felduzzadt a bánat: minden pillanat életben maradni tanít. * RégótaTovább…
Nagy Mihály – Arany-Tóth Katalin portréja Ketté tört bennem a csönd. Alattomos. Vádol. Ledönt. Minden felett uralkodó, sértett önmagát adó térben, időtlen hallgatok. Elnyomott végtagok szúró zsibbadásai – lélegzeteim lázadásai: millió apró szilánk. Szívemben a Miatyánk reménye, s alázata dobban. Figyelhettem volna jobban, de belátom, kevés vagyok. Ne sajnáljatok.Tovább…
Kihűlt szavak mellé kuporodom, mint egy járdaszegélyen megakadt levél. Panaszkodni – azt mondják – nincs okom. Kit cél és vágy is hajt, így, vagy úgy, de megél. Napsugaras nyár köszön az utcán. A reggeli csend olyan, mint egy jó barát. Kóbor macskák jönnek léptem után, akár az ember, ki márTovább…
Nyáresti éjben alszik a túlpart: távoli, kéklő ormokba olvadt. Csönd tenyerében hallgat a sóhaj, bíboros álom árnyakra fényt varr. Rendez az Isten vágyat és vétket, összerak vérző törtből – egészet. *Első közlés
Álmomban dúdoltam neked. Bódultan súgva éneked fülembe bújtak dallamok. Amerre léptél, hallgatott az út: csönd hullott a földre. A Göncölt írtam kezedre, s te sárga pillangók röptét csodálva, titokban csentél ajkamról egy szelíd mosolyt. Markomból patak vize folyt, medrében sok kis kő lapult. Est-ében tükrében megunt sóhajok születtek újra: vártakTovább…