Felnőtt csak akkor lesz a nő, ha
nem fél harcolni egyedül,
de ha a férfi segít néha,
nem haragszik, hanem örül.
Mit vársz el tőle? Hogy egyszerre
apád legyen és Istened?
Te is ember vagy – nézz magadba:
benned is ott van a gyerek.

Ha nem nézel fel rá – lenézed?
A szemébe nézz: ott a hit.
Ha bízol benne, ő is felnő,
csak támogasd a céljait.
Mint Áron vesszeje, virágzik,
és nem ernyedten szendereg.
Ne gügyögj, ne csalj, és ne csábíts:
a férfi ettől lesz gyerek.

Herceg…? Nem herceg. Nincs fehér ló.
Ő király lesz – ha engeded.
De ha szidod, hát ne csodálkozz,
ha előtted csak kisgyerek.

*Szabó T. Anna: ár – Magvető Kiadó, 2019

©Nászta Katalin – Mese.mese-mátka

The post Szabó T. Anna: Felnőtt ballada appeared first on Litera-Túra .

Ha Teng a lélek éjről éjre,
ha minden ébredés csoda,
ha holt hitek hazug reménye
nem mar sebet belé soha,
úgy szabad lesz a Loges fia.
Ki én volnék az ég alatt:
egy hárompontos, csúf hiba.
De pofámon nem lesz lakat.

Én üvöltök a börtönökből,
én gyóntatom a véneket.
S az ifjúságra feldörömböl
egy ki nem rakott ékezet.
Hát hallgass részeg éneket,
hol halálhörgés sem maradt!
Míg démonokkal szelfizek,
a pofámon nem lesz lakat.

Hiába súgja gyáva szolga:
a csönd az úr, a nagy titok,
hiába rúgnak átkozódva
a szürke kis csinovnyikok,
hallgatni én már nem tudok.
Így szájalok hetet-havat,
s ha fogy szavam, hát ordítok,
de pofámon nem lesz lakat.

A poklok ormán láb lógatva
mesélek ócska vicceket,
vagy angyalokba kapaszkodva
becézem Őt, ki így szeret.
És csengőkkel csilingelek,
ha váradban dögvész dagad,
mi patkányokkal incseleg,
s a pofámon nem lesz lakat.

Egy árok partján földbe ásnak,
mint rothadó szamárdögöt,
és bevarrják büdös pofámat,
mi akkor, ott is hőbörög.
De néhány éjbe öltözött
szavam talán majd itt ragad,
s ha suttogod, üvöltözöd,
a pofámon nem lesz lakat

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A pofázós-ballada appeared first on Litera-Túra .

A hátam mögött ordasként osonva
a vén halál egy véreset köpött,
hogy úgy kerüljön herceg, vézna szolga,
mint én kerültem szentet, ördögöt.
Csak börtön volt a zöld mező előttem,
hol más utas vidáman bandukolt,
a varjak népe silbakolt fölöttem,
míg telt, fogyott az isten arcú hold.

A völgyek, hágók reszketeg tanyái
magukra húztak lombot és avart,
s én röstelltem a paraszttól tarhálni,
ki görbe bottal úgyis elzavart.
A városokban utcán énekeltem,
a szeplős lány egy kancsó bort hozott.
Hogy átölelt, én hajnalig szerettem,
de kelt a nap, s ő messze átkozott.

Az éji erdőn rémektől futottam,
minden bokorban porkoláb lapult.
Tán jobb lett volna elrohadni holtan,
de vert a szív, és várva várt az út.
Lopva léptem a bűzös ingoványban,
csak engem gúnyolt Szent Elmo tüze.
Én jártam ott, hol sötét és halál van,
hol mit sem ér egy koldus esküje.

Úgy is volt, hogy a véletlennek hála,
két karom egy asszonyt ágyba vitt,
s ha lángra lobbant minden porcikája,
én meghallgattam lázas álmait.
De reggel már egy vén dió tövében
nyakamba dőlt a másnapos világ,
és szomjan, étlen ott elüldögéltem,
míg szólt az út, s én indultam tovább.

A Nagy Folyón át, csónakorrban ülve,
ha vízbe ért a korhadó lapát,
ezüst-szemem a révészt elkerülte,
és vacogtam, mi várhat odaát.
De nem volt menny, sok, büszke szép kerubbal,
sem kénköves bűz, lángok és korom,
csak szemközt álltam újra minden úttal,
s én megkötöttem ócska bocskorom.

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A végtelen út balladája appeared first on Litera-Túra .

Lehetsz Pilátus tiszta kézzel,
hogy bámulhasd a köldököd,
vagy júdásként bolyongd az éjjelt,
mi harminc ezüstöt köpött!
Fenn angyalok, lenn ördögök.
A kettő közt keselyűk várnak
(S a kocka is ma jól pörög!)
rongyos csúcsán a Golgotának.

Lehetsz Barabás láncok nélkül,
hogy rikolthassák rút neved.
A Királyság, mely Égben épül
egy ünnepelt hőst elfeled…
Hajtsanak száraz, vad szelek
A Héttőrsebű Városon át,
s kerüljenek az emberek,
ahogy hajdan Ábel gyilkosát!

Légy arc az arctalan tömegben!
Hiába bújsz, ha rád mutat
egy néma őr a lándzsaheggyel,
hogy kereszt húzza válladat.
Vagy szórj fejére átkokat,
te asszonyszoknya mellől bátor,
köpködj, vagy rázd a farkadat
a kardok óvó árnyékából!

Légy árva, céda Magdaléna,
ki vaksötétig is kitart,
kit nem húz gyávák szakadéka,
mint azt, ki lopva elinalt.
Vagy légy te az, ki elinalt,
hogy háromszor még megtagadja.
Így nem hozol fejedre bajt,
s a püspököt majd Róma adja…

Légy bal lator, kacagd pokolra
a lelked: úgysincs istene!
Légy jobb lator, ki imádkozva
nagy útra indul most Vele!
Vagy légy tövise, nyílt sebe
az Ácsnak, aki halni készül!
De mennyországot vérzel-e,
vagy poklot hagysz ránk örökségül?

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A passiójáték-ballada appeared first on Litera-Túra .

Emlékszel még a kis koldusfiúra?
Pofánk elé egy lapockát lopott!
A februárt még úgy-ahogy kihúzta,
majd lázasan, köhögve távozott…
És tavasz jött a fürtös gyöngyikékkel,
koslattunk együtt sok veszett szukát,
s Holdra nyígtunk a farkasok dühével,
mi vándorok, mi elvadult kutyák.

Emlékszel még a sintér csúf szemére?
Borban égett, mikor nyakon fogott.
Hogy víziszonyt haraptunk vérerébe,
s ő káromolva Istent átkozott?
A mészárszékek sarkain lapulva
lestük az ízes marhacsontokat.
Bár ott járt volna Jézus Krisztus újra,
ki feloldoz – ki marhacsontot ad!

Emlékezz majd, ha véget üt az óra,
s az Égi Ajtó aranyküszöbén
ha elénk áll a nagyszakállú szolga,
hogy milyen jól mulattunk, te meg én!
Megosztva ezt a rongyos, kurta álmot,
mi velünk együtt út sarába hull,
örök időkre testvérek, barátok,
örök időkre, jaj, gazdátlanul.

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A kóbor kutyák balladája appeared first on Litera-Túra .

Állj meg egy percre, püspökváros,
ne folyj tovább, te nagy folyó,
emeld a fröccsöt áldomáshoz,
bukott diák és naplopó!
A vége egy, bár száz a szó:
a júliusi ég alatt
Bolond Laci, a csavargó,
egy bőrkabátban elrohadt.

Aszongyák vérzés vitte messze,
veres lőn, mint az alkonyat,
negyvenkét fokos volt a teste,
s nem tért vissza az öntudat.
A reszkető szemhéjakat
borzadva leste ott a nép,
még néhány görcsös pillanat,
és tudták jól: olajra lép.

Bolond volt ő és béna félig,
de gonoszság, rosszindulat
nem érhetett fel szép szívéig,
örökre kisfiú maradt.
Hány tetves év! Mondd, hány vonat
szaladt el úgy egy jobb világba,
hogy nem kapott, csak átkokat
a tegnapi lángosra várva.

Ha gazdag kölykök unatkozván
a régi pályaudvaron
rúgták, leköpték, kigúnyolták;
ordított, mint a vadbarom.
De minden áldott szombaton
velünk szurkolt a meccseken,
és káromkodott vastagon,
és boldog volt – én úgy hiszem…

Állj meg egy percre, püspökváros,
ne folyj tovább, te nagy folyó,
emeld a fröccsöt áldomáshoz,
bukott diák és naplopó!
A vége egy, bár száz a szó,
kiáltsunk együtt jó nagyot:
Bolond Laci, te csavargó,
vigyázzák álmod angyalok!

*

Koldusballada egy árulóhoz

Csodáld meg feslett rongygatyámat,
hogy lóg belőle bús tököm,
s a farkam, mely rég nem vadállat,
fejét lesunyva rád köszön.
Látványuk nem kislányöröm.
S ha szél dudorászna lyukamon,
mielőtt messze költözöm,
azt a karcos nótát rád hagyom.

Csodáld meg borzas, gondozatlan
szakállam, kócos bajszomat!
(Otthagytál engem, ott a szarban,
kínok közt, vasbilincs alatt…)
Legyen tiéd e pillanat!
Legyen tiéd szakállam, bajszom,
s a pörköltszaft, mi ráragadt,
ha bármit is rád kéne hagynom!

Csodáld az undort csúf pofámon,
a beteg, sárga szememet,
ha népkonyhán tarhót zabálok:
nincs benne hála, élvezet.
Őrzök még régi képeket,
rajtuk három gyerek s az asszony,
hogy tudjam, kiket nem lehet
soha-soha zálogba csapnom!

Csodáld meg öklöm jó közelről:
az lesz a végső állomás.
Előttem indulsz majd a lejtőn,
kutyám leszel, ha sírba szállsz.
Tíz retkes körmöm sárba ás,
hadd táncoljak én a hantodon!
Halálos bűn az árulás:
ezt az intelmet még rád hagyom.

The post Rusvay Balázs versei – Villon diák szerint appeared first on Litera-Túra .

The post Asperján György: Ballada a mennyek Urához anyám lelkéért appeared first on Litera-Túra .

Ballada az örök életről

Daloltam én a múló szerelemről,
s rímbe zártam a kolduló magányt.
Szavamra kélt a csontos temetőből
a legutolsó, férgek járta tánc.
Hogy karjaimról lehullott a lánc,
őrültek álmán csónakázhatok.
Bár messze űzött vérszutykos hazám,
míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Hány ének rítt a kártyáról, s a borról,
mi sírba zárt annyi szép családot!
Én nyelvet bifláztam a tolvajoktól,
s leköptem, ki engem bőgni látott.
Így lettem bolond fejednek áldott
csibész, aki még ott is faragott
pár rímet, hol más csak egy imát mond.
Míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Mária-fohászt írtam jó anyámnak,
ismertem én Orleans hercegét.
(Csak úgy jártam ott, szívemből vigyázva
a földet, ahol Szent Johanna élt.)
S ha borért adtam pár levél babért,
vagy kilyuggattak ferde évszakok,
én megspóroltam hóhértól a bért.
Míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Parázna pap és nagy valagú dáma
pokolra szállt a lúdtollam alatt,
s a fegyverkovács asszony tanítása
általam intett kis ribancokat.
És Diomedes rongy kalóz maradt,
bár úrrá tette őt a Nagy Mocsok.
Bár húsom, csontom föld alá rohadt,
míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Most lelked lesem vaksi tegnapokból,
ki megidézte kósza lelkemet.
A bocskorom bocskoroddal barangol,
ha megpihensz – én megpihenhetek.
Utcák, folyók, puszták és tengerek…
Hát, lángoljunk át hét évszázadot
egy fáklyaként a mélységek felett!
Míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

*

Balladás levélke

Kegyelmes Úr, ha volna rá mód,
juttassál egy kis pénzt nekem!
Bár nem cipeltem dicső zászlód,
s nem harc emelte hírnevem,
ki gazdag, azt én tisztelem.
Hisz nálad a jog, a hatalom,
s én koldus volnék, Istenem,
de a tartozásom megadom.

A gonosz nyelvek azt locsogják,
hogy nőkre szórom mindenem.
Ez rágalom, aljas hazugság,
hiszen a bort is kedvelem…
Csak az támadjon így nekem,
akit nem ejtett rabul, vakon
egy falatnyi fehér selyem!
De a tartozásom megadom.

A ló se képes úgy ügetni,
hogy enni, inni nem kapott.
Ezért szoktam lovakra tenni:
vegyenek rajta abrakot!
Habár az apám nem hagyott
rám vagyont, hogy éljek gazdagon,
s az állam gyakran felkopott,
de a tartozásom megadom.

Kegyelmes Úr, bízzál nyugodtan
– ők bármit is fecsegjenek-
a vaskemény adott szavamban:
Ha télen jön a nagy meleg,
s a Bastille tornya megremeg
egy egérfingtól, vagy szombaton
a püspök oszt kegyelmeket,
én a tartozásom megadom.

*

A bujdosó Villon utolsó fohásza

Úgy van most, hogy a lábaim megállnak,
hiába hív a rózsabokros út,
nincs több lépés Montcorbier fiának,
ki semmiből a vakhomályba fut.
Nyakamban váddal kergetett a Város,
kötél köszönt, ha visszahúz a vágy.
Múltam véres, holnapom ingoványos,
poshadt mezőkön bűvöli magát.

Mint szutykos, folyós Marion, a bálvány,
ragad gatyámra tüske és bogáncs.
Gúnnyá görbül a haldokló szivárvány
baljós egekben, özönvíz után.
Hollók varjak a szememről dalolnak,
sebembe légy köp milliárd petét,
hogy nyüzsgő férgek falják fel maholnap
egy régi költő szerelmes szívét.

Hogy élek, engem éppen úgy vigasztal,
int kóchajamban kullancs, vérmocsok.
Nem vár asszony, nem vár terített asztal,
mögém lopódznak lassú démonok.
Nincsen kobzos, ki hívebben zokognak
megtört hazája üszkös romjain,
mint én jajgatok hozzád, Szent Madonna,
emelj fiadhoz, vedd el kínjaim!

Te látod szívem, Szeplőtlen Nagyasszony!
Félúton föld és pokoltűz között
feléd fordul az ótvar ette arcom:
leljen békét Villon, az üldözött!
Messze Mennyben, az angyalok honában
örökkön zengjem Krisztus szent nevét,
és járja át az áldott bűnbocsánatért
egy régi költő szerelmes szívét!

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: Villon diák balladái appeared first on Litera-Túra .

„Arany János a magyar szellemi élet sugárzási központja”

(Szerb Antal)

Arany János művei kapcsán sajnálhatjuk csak igazán, hogy kis nemzet vagyunk, és nyelvünk elszigetelt. Költészete nem jutott el az európai kultúrkörbe, nem kapcsolódott be a világirodalom vérkeringésébe, nem derült ki a széles nyilvánosság számára földrészünkön sem, milyen fantasztikus nyelvmester, gondolkodó, művész volt alkotójuk. Olyan alapvető érzéseket fogalmazott meg, mint az énekhang vagy a dobolás, amit génjeinkben hordozunk, és mindennapjaink ritmusát adják.

Kezdjük egy közelképpel: Arany János Nagyszalontán született 1817-ben. Kilenc testvére volt, de közülük nyolc meghalt, csak Sára, a legnagyobb élt, így nem véletlen, hogy szülei még a széltől is óvták a legkisebb fiút. Hatévesen már írt és olvasott. Nemesi származásúnak vallotta magát, hiába volt szegény paraszt. Volt segédtanító, vándorszínész, írnok, fogalmazó, lapszerkesztő, tanár, akadémikus, és a magyar szellemi élet sugárzási központja. Verselése a magyar költészet kánonja lett.

Onnan indult, ahonnan Csokonai, ő is a kálvinista Debrecenben tanult, ahol magába szívhatta a katolikus középkor lelkének levegőjét. Autodidakta volt, önállóan szerzett hatalmas műveltséget. Shakespeare-en tanult meg angolul, Moliere-en franciául, Vergiliuson latinul.

Arany tépelődő természetű, szerény, de büszke ember volt, a költői lángelmék egyik legnagyobbja. A Toldival robbant be a köztudatba, és szerzett országos elismertséget. Az ő alkotásaiban is világok harca zajlik, mint Zrínyi, Milton vagy Richard Wagner műveiben. Kiválóan rögzítette a történelmi hátborzongásokat, az irreális dolgokat aprólékos realizmussal ábrázolta. Balladáiban feléledtek debreceni emlékei, az ott hallott történetek, anekdoták. Több balladájának, mint a Tengeri-hántásnak, a Tetemre hívásnak novellái szolgáltak alapul, de túlnőttek rajtuk.

Elégikus hangjába gyakran vegyült irónia, de nem a politikusokra jellemző rebbenékeny idegesség vezette, hanem a finom tapintat, talán ő a legérzékenyebb magyar költő. Nem a jelennek élt – idézhetjük a neves irodalomtörténész, Arany-kutató, Riedl Frigyes megfogalmazását. Ez alatt azt értette, hogy mindig a múltba vágyott vissza. Zárkózott, tartózkodó természetű volt, és csak az álmok birodalmában érezte jól magát, pedig a világ jó megfigyelője volt. Költészete mélabús hangulatát csak fokozta Petőfi és lánya, Juliska korai halála, a forradalom balsikere és hazája elnyomatása. Az örök üldözött bolyongásában látta élete jelképét. Ő egy nagy tragédia hőse, aki életben maradt, bár nem egészen idegen tőle az élet öröme, de belsőleg örökre meg volt törve. Arany álarcot hordott. Hiába kapott Ferenc József-rendet, ő őrizte a forradalom lángját, és ez leginkább balladáiban érhető tetten.

Tanulékony volt az irodalomban is, és az európai minták és rezignáltsága vezették el a balladák felé is, ami jól illett hangulatához. A skótoktól és a székelyektől tanult leginkább. Virtuóz a balladáiban is, bár a ballada maga is virtuóz műfaj. Mondanitudása egyedülálló, a népi romantika és nemzeti história költője. Tele volt a lelke mindenféle történettel és dallammal. A romantika témái jellemzik: bűn és bűnhődés, bűn és büntetés, őrület, vihar, szélvész, hatalom, gyilkosság, áramlás, rabság, a szürreális kavargás, az érckakas csikorgása, méregpohár, lidércnyomás. Ezek mind az ő motívumkincsének jellemzői.

Az ötvenes évek elején fordult a balladák világa felé. Az első balladás hangok a Szőke Panniban szólalnak meg, mert alkalmasnak találta a válságérzület kifejezésére. „Balladáim fogalmazásakor” – írja Arany – „az első, még homályos eszme felködlésénél is már ott volt a ritmus, dallam: rendszerint nem eredeti, hanem valamely régi népdalhang, mely épen az szülemlő eszméhez társult”. A kor is sugallta a sejtelmest, borzalmast leíró történeteket, hiszen az egész elvére épülő világlátás felbomlott. Az ember külső és a belső világa szétvált, léket kapott a liberális romantika csónakja, és elvesztett az ember önazonosság tudata. A szabadságharc bukása, a Bach-korszak, a megtorlás, a besúgó rendszer örökre kitörölhetetlen törést, bánatot eredményezett a magyar szabadságban hívőkben, így Aranyban is. Tudta, hogy a zsarnokok szemében csak a halott magyar a jó magyar, többi lázadó. Nem véletlenül gondolta, hogy leteszi a lantot, nem ír. A társadalmi változások elmaradása miatt előállt csalódása kiheverhetetlen lett számára, mert saját elképzeléseinek kudarcát is jelentette. A ballada Shakespeare-je lett, ahogy Gyulai Pál esztéta nevezte őt, mert ezekben találhatjuk meg igazi énjét.

A XVIII. században született műballadák alkalmasak ennek az érzésnek a kifejezésére, mert felvállalják a népi indíttatást, világképet, a szerző személyes véleményét, művészetét, stílusát. A népköltészet és a műköltészet közti hidat jelenti. „Tragédia dalban elbeszélve” – tanultuk, tanítjuk, bár vannak komikus témát feldolgozó balladák is. Történetről szól, de a szereplők beszélnek, mondják a párbeszédek közti eseményeket, és a többi néma csend. ( Nem véletlen, hogy gyakran jutunk a balladák során Shakespeare szavaihoz.) De milyen beszédes is ez a csend!

Arany eposzi hajlama a balladáiban forrják ki magát, miután megteremtette egyéni stílusát, örök mintát adott a magyar költőknek. A ballada természete, hogy nem tényeket, hanem a tények hatását írja le – vallja. Nálunk ő tette jelentőssé, ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmaz róla. Az már egy másik kérdés, hogy a XX. századra miért szorult háttérbe ez a műfaj.

A balladákat tekintve érdemes az üldözöttség érzését megfogalmazó Az örök zsidó című költeményét részletesebben is megvizsgálni. Ez a drámai monológ Arany első pesti évében, 1860-ban keletkezett, a rezignáció idejében. Egy világirodalmi vándormotívum az alapja. Ahasvérus, a legendás bolygó zsidó legendáját dolgozza fel benne. Fausttal, Don Juannal együtt Ahasvérus a leggyakrabban emlegetett mondahős volt a XVII. századtól. Az örök vándorlás jelképe. A motívum Arany állandó zaklatottságát mutatja, mert minden hely, idő lakhatatlan számára.  A versszakok utolsó sora a meg nem állás kifejezője: „Tovább, tovább” – írja, mert átok ül rajta, aminek a lényege a hajsza, az űzöttség, a menekülés vágya.

Aranyt magánéletében inkább a nyugalom, a helyhez kötöttség jellemezte, mégis ezt a versét joggal mondhatjuk önvallomásnak, kétségeinek kifejezőjének. A modern pszichológiában ezt a „drive” érzésnek hívják. Ez az, ami hajtja az embert belülről, amiről nem is tudjuk, honnan származik, de űz, hajt mindenkit: előre, tovább, tovább.

Arany a lélektani helyzetek pontos ábrázolója, örökké azon tépelődött, hogy nem élt igazán. Kereste a boldogságot, de kerülte, ha közel került hozzá. Itt is meglelhetjük a XIX. századi kollektív társtalanság érzésének kifejezését, hiszen Isten halott, és az embernek magában kell hinnie.

Mi hat ránk leginkább Arany balladáiból? „ A jó lírai költemény előhozására igazi érzelem kell” – vallja vagy teszi hozzá „olyan művészi tárgyiasság, amivel tudja az érzelmet utánozni a szerző, mint Goethe”. Hatóanyaga a pszichikus bomlás, a műveknek bonyolult történelmi alaphelyzetük van. Gyakori büntetés nála a lelkiismeret-furdalás (A walesi bárdok, Ágnes asszony), amely a vétkező hősök sorsa. Arany morális emberként hitt abban, hogy a gonoszoknak is van lelkük, és gyötri őket a bűn, furdalja őket a bűntudat. Ágnes asszony is az emberi szenvedélyek, konfliktusok sötéten villogó szövevénye. Arany kemény, fekete szavai visszhangoznak lelkünkben.

Vonzódott az anarchista hajlamú Byronhoz, még példaképének is tekintette, élt benne a luciferi gondolat, melyet Madách is megfogalmazott: „Küzdést kívánok, diszharmóniát./ Mely új erőt szül, uj világot ád.”  A walesi bárdokkal, ami éppen a kiegyezés évében jelent meg, azt akarta, hogy forrjon és lázadjon a vérünk, mert a lelki szabadságharcban nincs középút.

Ha a balladák téma szerinti csoportosítását tekintjük, akkor az irodalomtörténet három nagy kört különít el. Az elsőben az ősi világképet újraalkotó, a lét, a gondviselés kérdését vizsgáló műveket találjuk, ahol a hősiesség és az erő a fő motívum. Itt a Mátyás anyja, az V. László vagy a Rozgonyiné említhető. (Kár, hogy a Mátyás balladakör sem született meg teljes egészében.) Az V. László párhuzamos szerkesztésű, tele van elbeszélő anyaggal. Elmondja az összeesküvést és Mátyás szabadulását, visszatérését.

A balladákban Arany a Hunyadiak pártján áll, akik számára a dicső múlt képviselői, és ezért is találunk az V. Lászlóban politikai áthallásokat. Itt is esküszegő a király, aki visszavonja a kodifikált alkotmányt.

A második halmazba tartozó balladatémák az ősi viszonyok helyébe lépő, azt felváltó erőszakra és zsarnokságra épülő, a világrendet bemutató vagy azt áthágó ember sorsáról, bűneiről szóló történetek tartoznak. Itt a harmónia, az erkölcs, az elvek érvényesítésének küzdelme jelenik meg. A Szondi két apródja és a Tetemre hívás jellemzi leginkább ezeket a balladákat.

A Szondi két apródja a hűség és a hősiesség balladája. Többszintű építmény, a motívumok tartják össze. A két vezér, Ali és Szondi neve végigvonul a művön, először a basa szerepel többet, aztán Szondi alakja fordul elő többször, a két ifjú is róla szól. A rendkívüli hős bukása adja a katarzist. A vereségből már annyiszor újjáéledt nemzethez szól, hogy erkölcsi kötelesség az eszmékhez való hűség. Retorika nélkül is tudott hazafi lenni, ami nem minden költőnkre jellemző.

A harmadik csoportba az elszabadult káosz erőiről szóló műveket sorolja az irodalomelmélet. Ezekben a művekben az erkölcsi világrend bizonytalan lesz, a modern ember lelkisége jelenik meg finom, borzongató idegszálakon. Még inkább jellemző ezekre a művekre a kihagyásos technika, a hézagos cselekményvezetés, a gyakori sík-, nézőpontváltás. Gondoljunk csak a Híd-avatásra vagy a Vörös Rébékre. Az utóbbit a népbabona szemszögéből nézi. Alapja, hogy a boszorkák varjúvá változhatnak, de ha meglövik őket, újra asszonnyá válnak. Így már érthető a visszatérő refrén: „kár! /Hess madár!”

Arany balladái szaggatottak, homályosak, drámaiak, de szívünkbe hatolóan líraian vallásosak. Szereti a gyorsan eltűnő dolgokat, szereti azok felidézését.

Talán érdemes még egy másik csoportosítási elvet is megemlíteni a balladák világában, mert ez is hozzásegít az értelmezésükhöz, korban való elhelyezésükhöz, illetve stíluseszközeik jellemzéséhez. A népies jellegűek között találjuk az Ágnes asszonyt, a Shakespeare-ek közt az V. Lászlót , de van  anekdotikus, mint a Pázmán lovag,  aztán ismerjük a Goethét és Schillert idézőt, a már említett Híd-avatás című felkavaró művét, ami nagyvárosi csüggedtséget fejezi ki, amelyben a veszélyes homályban embersorsokat találunk, némelyiket vizionáló önkívületben. Goethével a zeneisége is rokon, lehet, hogy Arany is szívesen írt volna operát.

Arany szerkesztési elveiben a zeneiség központi helyet foglal el. Nem a dúdoló melankolikusság értelmében, hanem a mű folyamatában megvalósuló összefüggés érzékeltetésében.  Bor vitéz című írása a nyelvi szépség egyik kiemelkedő példája, jól kivehető, hogy a szavak, a rövid és hosszú magánhangzók mennyire képesek fokozni a drámaiságot. Lassú ritmusú dal, a szavak előrevetítik a bajt, a halált. Kevés ennél dermesztőbb sor akad a magyar irodalomban, mint a következő mondat, ami így hangzik: Hűs szél zörrent puszta fákat. Bor vitézt hívja a harc, elhagyja érte kedvesét. Aztán következik a hír: Elesett hős, pusztán árnyék. És a lyány belehal az elvesztésébe. Mindketten a ködbe vesznek, a vak homályba. A vers rövid, szomorú dallamú sorai, mondatai vonják a cselekményt.

A költő versben gondolkodik – írja Theodore de Bouville. A szavakhoz kapcsolódó asszociációk ülik meg a mű természeti képeit. Arany észreveszi a nyelv adta lehetőségeket, az élő anyag magát felkínáló mozdulásait, kiaknázza a bennük rejlő vonzásokat és taszításokat. Ősi finnugor kori szemlélet is előkerül. A képzelet- és hangulattársítások szavai megsokszorozzák egymás jelentéstartalmát. Így válik a vers kötött beszéddé, és a tördelt sorokból árad a belső feszültség, és lesz eleven erővé, mindenkori tudatállapotunk tükrévé.

Arany szorgalmasan dolgozott, humorizált, mulatott, de kedélyvilága inkább borongós volt. Mindig a költészet eszménye lebegett előtte. Önmagát is kritikusan szemlélte, néha maró gúnnyal is. A nagy izgalom és a teljes bágyadtság váltakoztak benne, ezért van az, hogy sok művet csak elkezdett, de nem fejezett be. (Bár az akadémiai elnöksége is sok idejét elvette, ezért is maradt torzóban a tervezett magyar ősrege szövege.)

Feltűnő volt józansága, Megvolt benne a lelkesültség is, de emellett a latolgató hideg ész is. Arany üresség érzete „radikális ürességérzet”, melyben belül fortyog a tett, de még önmaga elől is menekül. A nemzet és az egész emberiség kérdései folyton érdekelték. A múlt értékes, a jelen értéktelen. Gondolkodása négy alapvető pillérre épül: Isten, család, haza, költészet. A hit nála a bizalom és a vigasztalás kútfeje volt. Mint magyar költőnek, neki is alapérzelme a nemzetfenntartásért való küzdelem a versekkel. A családi élet boldogsága elvonta őt a szerelmes versek írásától. Páratlan jelenség a világirodalomban, hogy elsőrangú költőnek nincs szerelmes verse.

Legnagyobb erénye a nyelvérzéke. Különösen fogékony volt magyar nyelv szókincse és fordulatai iránt, melyeket finom ízléssel alkalmazott is, de mellette kitűnő szerkesztő is volt, a kompozíció mestere, és kitűnő érzékkel vette észre, amikor a szüzsé döntő kanyarulathoz ér, és jól helyezi el a közbeszúrt félmondatokat, a lényeges fordulatokat.

Sorsélménye Petőfi volt, mint ahogy Radnótit testvére és anyja halála kínozta, mardosta élete végéig, őt az, hogy túlélte a lánglelkű barátját. Hiába őrizte belső függetlenségét, lelkében lokális viharok dúltak. Átérezte a kor világnézeti válságát. Az ő világszemléletét, művészi megfogalmazásait is áthatotta Nietzsche „Isten halott” gondolata, amely megváltoztatta az embert, az emberiséget, a világról vallott felfogásokat.

Arany fenntartásokkal volt az idegenekkel szemben, látszik ez már Toldiban is, ahol a cseh vitéz Pesten öldököl. Amúgy a magyar irodalomra jellemző, hogy a nemzeti függetlenség hiánya a külföldieknek tulajdonítható. Elég, ha a Bánk bánt említjük. Ebben is látszik, hogy a magyarság vigaszra szorul.

Arany kritikusnak is óriási volt. Írásaiból kitűnik, hogy úgy tartotta ő is, hogy a művészet örök számvetés korunkkal, sorsunkkal, és ez az alkotás folyamatának a része. Ennek pedig az őszinteség a legalapvetőbb feltétele, mert ez adja a hitelességet, a gondolat tisztaságának aranyfedezetét.

Ha a művekről gondolkodunk, elemezzük őket, az kritikai ízlésünk nemesítését is szolgálja, mert megállapításaink mögött értékrend is lappang. Hunyt mesterünkről szóltunk, ahogy Babits fohászkodott hozzá, és remélem, gondolataink és érzéseink tisztítására is érdemesek voltak a felidézett balladák. Zárásképpen jegyezzük meg, hogy a tudós és a művész is a világot vizsgálja, és jósolja a jövőt, bemutat egy lehetséges változatot, de a művészen nem kérik számon, mit ábrázolt.

*Első közlés

The post Novák Imre: Ballada, drámai monológ appeared first on Litera-Túra .

Egy gondtalan nap hogyha erre tévedsz,
és barát vagy, kit régről ismerünk,
vagy kósza vándor, s holttestünkre révedsz,
nem úri “sárm” ha gúnyolódsz velünk,
itt lógunk hárman, szélcibált-pörögve,
szemünk fényét a holló rég kivájta,
és úgy köröz fölöttünk körbe-körbe,
mint az ördög sötét glóriája.
Hordónyi hasunk tál-laposra sorvadt,
mi jó bornak adott menedéket,
ülepünk, mint rossz fazék behorpadt,
nem zeng értünk miséken sem ének,
hát emlékezz egy Áve Máriával,
az Úr előtt mind egyformák vagyunk,
fel úgysem érünk egyetlen fiával,
a világra csak bűnöket hagyunk.
Kérd helyettünk, te erre tévedt vándor,
az égiek majd nézzenek le ránk,
rút életünk nem volt sohasem jámbor,
a templomnál nem ösztökélt a láng,
de esdeklünk, segíts a mennybe menni,
oly aprók vagyunk, akár egy mákszem,
Villon s társai kérése csak ennyi,
“Krisztus nevében, ámen, ámen.”

A rőt színek a fákról már lehulltak,
vármegyéken át, mi Flandriából,
jöttünk, akik csak koldulni tanultak,
tépett gatyánk nehéz volt a sártól,
és rászakad szűz lelkünkre a hó is,
utcahosszan kövekkel dobáltak,
a kökény mint a megfagyott golyóbis,
véresre ütötte már a szánkat.
Mint riadt róka bokrok mélyén bújtunk,
míg fölöttünk csak varjú károgott,
dérlepelben fagyott a rétre múltunk,
s a hó alatt szívünk elkárhozott.
Kislány, ha erre hoz vágyad egy esten,
szánd majd faágról lógó tagjaink,
legényhez bújsz egy csendesült ligetben,
csókokra gyúlsz, és lerepül az ing,
suttogj egy Áve Máriát el értünk,
bűnös lelkünk a Tejút habjain
ne ázzon el, míg végre révbe érünk,
kérd a mindenség kegyelmét, amin
egyformán üdvöz’ gazdag és a koldus,
mind lefoszlik, mit az élet ráken,
hogy ne legyünk a túlvilág egén bús,
“Krisztus nevében, ámen, ámen.”

Kihunyt a tűz, s csak ültünk ott mi hárman,
a tejfehér köd hajunkon vacog,
Rouen vára holdas glóriában
a messzeségben éppen felragyog.
“Nézd, izzik a hó vérveres lepelben”
-Ythier Méchant épp a kését nézte-
“még Bellini sem festhetné meg szebben”
egy vándor láb az utat becézte,
s mi körbevettük tűzszerszámot kérve,
szemében ott lángol a rémület,
s míg megremegett fáradtan a térde,
minket sodort a gyilkos szédület.
Bűneinkért mondj egy Áve Máriát,
Göncöl-szekér itt az út porában
el ne hagyjon, és e három jó barát,
a vezeklés áldott otthonában,
imáidtól nyugodt otthonra leljen,
s vétkeinkért felmenti az áldás,
az örök élet lelkünkben kiteljen,
kiverteknek ott legyen a szállás.
Ott feloldozva átlépni a titkon,
ne kísértsen földi látomás sem,
csak lelki üdvéért könyörög Villon,
“Krisztus nevében ámen, ámen.”

A búzaföldön nyirkos gödröt ástunk,
és száz tallérral lettünk gazdagok,
de nem remegett bűnünktől a lábunk,
a lelkiismeret rég elhagyott,
a jó kocsmákat vígan sorra jártuk,
hol bőven jutott bor, és jó falat,
a vén zsidót biz egy cseppet se szántuk,
részegen mostuk a vérfoltokat.
De elhagyott az áldott jószerencse,
nehéz láncokon vittek Párizsig,
hol ágon végeztük vidáman lengve,
aszott testünkön már halál hízik.
Testünk rút csontja soványan kilátszik,
sárgult bőrünk, mint meggyűrt csizmaszár,
szemünk fényévek éhes holló játszik,
mint félrevert harangok nyelve jár
a lábunk, és meggyűlölt a nagyvilág,
te szánd meg e három istentelent,
és zokogj értünk egy Áve Máriát,
mi balsorsunknak megváltást jelent.
A pokol várja tékozló hitünket,
tűz emészt, ha pokolra kell mennem,
ám ha lelkem köré angyalok gyűlnek:
“Krisztus nevében ámen, ámen.”

*Első közlés

The post Cs Nagy László: „Akasztófavirágok balladája” appeared first on Litera-Túra .