Semmi A messziség szélére ül a lélek, hol a puszta magány őgyeleg, vissza rá, régi messzeségek néznek, hátrahagyva a szülőhelyet, hol arcára folyt a sötétség fátyla, és hol nem volt már kit szeretni, az időt lassú csendjeibe zárta, s tenyerébe olvadt a semmi. * Kikötődben Hullámzik volt idők peremén azTovább…
Hasztalan mos Két álom közt az élet meg se rezdül, gondolatból a csend sátrat hajtogat, az éjszakán a hold húzza keresztül az álmokról lecsorgó halk hangokat. A sötétben egyszer csillagok leszünk, hol fénnyéhevülten minden hullni kész, majd minden “egykor-t” gyorsan elfelejtünk, a valóság hatalma már nem igéz, vagy időtlen visszhang,Tovább…
Szívemben vadló szél ül el, patája már annyi port kavart, és szembeszáll az esküvel, mit a higgadt, józan ész akart, nyugodva száz csenddel beszél. Csapzottan horkan, felnyerít, vágtatni szélnek szárnyán nem mer, kötőfék szaggatta szelíd, megzabolázott türelemmel remeg, mint hullnikész levél, az idő gúnnyal felnevet, a perceket kezedből ette, barátjaTovább…
Jeges A tó jegén végigkarcol, csúszik a ködkabátú szél, a felhőkbe belemarkol, megdermedt jégcsapon zenél, nap is hiába csitítja, szalad, rohan, nem néz körül, a dombokról le, sikítva, fagyos hófelhő hengerül, leroskad az ég tövébe, a télnek kemény súlya van, a szikrázó hó ölében, ágak hajlongnak lombtalan. * Pillanathalom CsakTovább…
Összezártan Vagyok, a múlttal összezárva, hol már semmi sem osztható, fölöttem felhő lusta árnya, alattam elkorhadt bitó. Vad viharok haragos lelke, hajdan-volt magamra feszül, s szemed tüzéből kint rekedve tőlem a fagy is menekül. Tegnapok sápadt vadvirága, lopakvó ősszel vigasztal, s a szín bomló kíváncsisága, fürge felleget marasztal. Hol záporTovább…
Ugyanaz másként – Villon ciklus Egy gondtalan nap hogyha erre tévedsz, és barát vagy, kit régről ismerünk, vagy kósza vándor, s holttestünkre révedsz, nem úri “sárm” ha gúnyolódsz velünk, itt lógunk hárman, szélcibált-pörögve, szemünk fényét a holló rég kivájta, és úgy köröz fölöttünk körbe-körbe, mint az ördög sötét glóriája. HordónyiTovább…
Az őszi fényt a hullám partra rántja, árnyára hajlik szomjasan a nád, fecseg, zizeg a hulló levél-bárka, a nap vörösen izzik, mint a szád. Mosolyod a tótükör beissza, felpántlikáz majd vele egy felleget, tükörfényből összefont kalitka rácsozza rabságba ejtett két szemed. Felcsillansz még a szerteszórt avarban, míg hajad festi ráTovább…
Kopott az út, és elfedi sorstól nehéz lett lépted, nyomába porként kergeti a szél, megannyi vétked, az éjszaka sötét verem, álmaidat beissza, a hold mögött halál terem, mi sosem adja vissza, az elpazarolt perceket, mit vakon lépve éltél, a szirt fokára felvezet, kegyet hiába kérnél, bár volt időd megvallani, sajogTovább…