©Sarolta Gyoker: Fuldokolva

The post Egervári József: Zuhanás – koreográfia nélkül appeared first on Litera-Túra.

A két méter magas, inas, izmos férfi a garázs betonján feküdt, habzott a szája, végtagjai görcsösen rángatóztak, szeme felakadt, aztán nem mozdult többé. A mentőorvos megcsóválta a fejét. Beleszagolt a vörösboros üvegbe.
– Valószínűleg valamilyen növényvédőszer lehetett benne – közölte a mellette ácsorgó nyomozónak.
Mariskát rázta a zokogás, felnézett a hófelhőktől súlyos égboltra.
– Isten majd megbocsát nekünk – suttogta maga elé. – Lesz neki dolga.

The post Egervári József: Isten majd megbocsát appeared first on Litera-Túra.

Másnap Göröndeki Kázmérral volt találkozója, Göröndeki egy undorító műkereskedő és galériatulajdonos, utálta, de utolsó szalmaszálként kapaszkodott belé. Te nem vagy hivatalos festőművész, egy szerencsétlen kis amatőr vagy, nem több, emelte fel magasra mutatóujját a kövér férfi, némi tehetség mutatkozik benned, de nem vagy sem a király fia, sem a pártfőtitkáré, úgyhogy nincs sok esélyed betörni a nagyok közé. Sőt, bevallom neked őszintén, semmi esélyed sincs. Két festményedet megvásárolom, hogy ne halj éhen, vagy ne heréljen ki az asszony, a kiállítást is megrendezheted, tíz napra biztosítok helyet neked a galériámban, de nem adok hozzá egy vasat sem. A marketing, a meghívók, a vendéglátás a te reszortod.

Bólintott. Hatvanezerbe került, a két festményért százhúszat kapott. Tizenketten jelentek meg a megnyitón. Gyorsan eltelt a tíz nap. Felesége el sem ment a kiállításra. A gyerekek sem. A negyven festményt felvitte a padlásra, otthon nem lehetett feltenni a falra egyet sem. Nem engedték. Nem vitatkozott, nem tiltakozott.

Talán el kellene menned dolgozni! Igen, neked beszélek!, szólalt meg a határozott, érdesen kemény hang a fejében. Éjszaka volt, úgy hitte, csak álmodik, de tisztán érzékelte, hogy nyitva a szeme. Hagyj békén, akárki is vagy!, mordult fel hangosan, felesége összerezzent, de nem ébredt fel, csak átfordult a másik oldalára. Nem, nem hagyhatlak békén, az életed felénél kószálsz, ténferegsz cél nélkül, álmodozol, ám nem jutsz semmire! Tényleg azt gondolod magadról, hogy művész vagy? Ne röhögtess már!
Mi lennék?, nyögött fel fájdalmasan. Senki!, röhögött a hang, te csak egy kókler vagy, egy álmodozó kókler, akinek nincs elég tehetsége, aki sosem fejez be semmit, aki úgy hiszi, művészetével megváltja a világot.
Igen, a művészet alkalmas rá!, vágta rá azonnal. A hang ismét felröhögött. az a tizenkét ember, aki ott volt a kiállításod megnyitóján, megváltottnak érezte magát? Egy frászt! Alig várták, hogy végre hazamehessenek! Az igazi művészet megérinti az embert, felháborítja, megríkatja, felzaklatja. A te festményeid gyenge művek. Tartalmukban, technikájukban is.
Nem igaz!, vitatkozott, beértek már ezek a festmények, az emberről szólnak, a fájdalmakról, a hányattatásról, életről és halálról! A hang ismét röhögött, kinevetteted magadat, az embereket nem érdeklik a fájdalmak, az élet és a halál. Az emberek nem akarnak gondolkodni, csak a szépség, a jólét és a szeretkezés érdekli őket. A te képeiden melyik szerepel?
Az én képeimen is van szépség, szeretkezés! Aha, a kisember sosem elég szép, a te megfestett szeretkezésed csak dugás, apám, a kispolgári otthon egyetlen ingyen elérhető szolgáltatása. A te képeid nem a szerelemről szólnak, hanem a túlélésről. Aki pedig csak túlélni képes, annak élni sem érdemes!
Nem tudom, miről beszélsz, de nem is érdekel! A valóság olykor csúnya, olykor szép, sosem könnyű, ám gyakran gyönyörű!
Na, ilyet is csak egy idealista állít!, hördült fel a hang, az emberek többsége halálraítélt rabszolga, nem is érdemel többet, csak a munkaereje kell, ám egyetlen hatalomnak sincs szüksége az érzelmeikre, a gondolataikra, és lássuk be, a hatalomnak legkevésbé van szüksége gondolkodó, gondolkodást szító művekre, művészekre. Te is halálraítélt vagy!

Másnap délután berúgott, összeveszett az asszonnyal, a gyerekek is sírtak. Nem akarta hallani többé fejében a hangot, nem akarta többé hallani felesége kárálását. Apja jutott eszébe, aki – mielőtt kitagadta – azt mondta neki, belőled csak egy tróger lesz, sosem leszel művész, és sosem leszel rendes ember!
Zokogva ücsörgött a terasz lépcsőjén. Én megmondtam!, szólalt meg fejében a hang. Takarodj a fejemből! Takarodj az életemből!, ordította megvadultan. Ez csak egy silány kispolgári anzix, amit élsz, nem élet, nem siker, nem gazdagság, amire oly nagyon vágysz. Ez semmi, tudod? Ez semmi!
Bebotorkált a műhelybe, beindította a körfűrészt. Éles, visító hangot adott ki a fényesen forgó tárcsa. Még mindig folytak szeméből a könnyek. Úgy metszette le jobb kezét a csuklójánál, mintha csak papírból lenne. A fájdalomtól összevizelte nadrágját; na, végre egy bátor action!, vihogott a hang! De így hogyan fogsz festeni? Képtelen volt válaszolni, elsötétült előtte a világ, elájult.

Eltelt egy hónap. Sebe kezdett begyógyulni. Nem beszélt senkivel, hiába kérdeztek tőle bármit, meg sem szólalt.
Szeptember negyedike volt. Reggel kivonult a műhelybe, foga közé fogva tekerte le a festékes tubusokat, a lágy festékeket kinyomta a palettára, sorban, rendszerezetten, ahogyan mindig is csinálta. Jobb kezének csuklócsontjához rögzítette az ecsetet, nagy levegőt vett. Hiába beszélek, ugye?, szólalt meg váratlanul a hang. Nyomorék vagy, már nem csak a lelked, hanem a tested is!, minek küzdesz? Mit vársz az élettől, te szerencsétlen?

Egy hét alatt negyvenkét képet festett. Teljesen másféléket, mint addig, csupa szépség, csupa kegyetlenség, csupa érzelem.

Elköltözünk anyámhoz a gyerekekkel, közölte halkan felesége. Megpróbáltalak szeretni, de nem hagyod. Talán tényleg nem is vagy szerethető. Nem szólt semmit, csak bólintott, úgy érezte, levágott kezének ujjai ökölbe szorulnak, de a kíméletlen fájdalmat mellkasában érezte, szívében megfeketedett a vér. Sosem akart mást, csak szeretni, mindent megadni feleségének, gyerekeinek, ám igaza volt apjának, csak egy tróger lett. Na, ez aztán a közhelyes duma!, visított fel a hang, csak szeretni! Oda ne rohanjak! Nem szégyelled magad? Te vagy a művész? Egy frászt vagy művész, csak egy nyivákoló kismacska! Hol a kemény férfi? Legalább egy pofont lecsavartál volna annak a némbernek! Elhagyott téged, te pedig egyetlen kurva szót sem szóltál? Gyáva pöcs vagy, tudod? Egy érzelmes, gyáva pöcs!

Takarodj a fejemből, akárki vagy is! Ki vagyok én, szerinted? Nem tudom. Nem is akarom tudni! Nem hát, miért is akarnád tudni? Senki nem akar szembenézni önmagával, mindig csak a mentség, a mellébeszélés, a hazudozás. Te sem vagy különb! De ha akarod, én megmutatom neked, hogyan lehetsz végre önmagad! Nem érdekel! Hagyj békén! Úgy néznek rám, mint aki nem normális! És tényleg úgy is érzem magamat. Egy hang beszél a fejemben, nem az én hangom, és válaszolok, és dühöngök, pedig ezek az én kérdéseim, melyeket felteszel, de csak én tehetem fel magamnak, másnak ehhez nincs joga, még neked sem!
Jól van, ne morogj, menjünk. Hová! Fel a hegyre, a város fölé. Minek? Semmi keresnivalóm nincs ott! De, oda kell menned. Végre szembe kell nézned önmagaddal. Nagy művész leszel utána. Ígérem! Hová menjek? Az erőmű alatti úthoz. Ahol az a vastag cső bújik ki a földből. Vigyél egy lemezvágó ollót magaddal! Nem kérdezte, minek is kell egy lemezvágó olló.
Tudta hol van, nem kellett keresgélni, nem volt túl vastag cső, épp elfért benne egy ember, a végét egy vasrács zárta le, rajta lakat. A lemezvágó olló megfeszült, a vékony lakat engedett, hangos, éles reccsenéssel tört ketté.
Hol vagy? Mit csináljak most?, kérdezte, de a hang nem szólalt meg. Benézett a csőbe, néhány méterrel arrébb barátságtalan sötétségbe veszett a járat. Nehezen bemászott, az elemlámpa gyönge fényében kúszott egyre beljebb, a kiálló fémforgácsok felsértették bőrét, szétszakították ruháját, ám elszántan kúszott egyre beljebb. Úgy becsülte, talán húsz métert kúszott a csőben, amikor megakadt, nem tudott mozdulni, se előre, se hátra.
Na, megérkeztél!, szólalt meg a hang. Itt az út vége. Ez az elmélkedés helye, egy másik dimenzió kapuja, a megváltás!, röhögött hangosan. Furcsa morgást lehetett hallani, aztán elemi erővel zúdult rá a víz, sárral keveredve. Teste szinte teljesen kitöltötte a csövet, fuldoklott, nem kapott levegőt, görcsbe rándult. Óráknak hatott, mikorra a víz lefolyt mellette, hörögve kapkodott levegő után.
Mindenki megkapja, ami jár neki!, közölte a hang. Nekem ez jár? Én honnan tudjam, te jöttél ide. De te mondtad! Igen, de nem mondtam, hogy másszál be a csőbe. Tényleg nem mondtad. Az ember kényszerhelyzetben kreatív. Szabadulj ki, ha tudsz!, kiabálta és cinikusan felröhögött. Rohadj meg!

Két óránként zúdult alá a víztömeg. Elemlámpája már nem működött, foszforeszkáló óráján egyre halványabban látta a számokat. A sötétség beleivódott bőrébe. A következő vízáram után már az órája is elsötétedett, a fuldoklástól majdnem elveszítette eszméletét.
Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el, kiabált, hátha meghallja valaki, rekedtes hangja erőtlenül futott végig a csövön, aztán valamelyik kanyarnál elhalt. A hang nem szólalt meg.
Igen, megérdemlem, suttogta, megéltem negyvenhat évet, nem tettem semmi fontosat, nincs helyem senki szívében. Te csak ilyen érzelgős közhelyekben tudsz gondolkodni?, rivallt rá a hang, életed utolsó óráit éled, nincs egy értelmes gondolatod? Nincs, felelte halkan. Akkor elpusztulsz! Igen, lehetséges, valójában eddig sem éltem, csak azt hittem. Na, ez jó meglátás, barátocskám, egy senki voltál mindig, csak úgy csináltál, mintha lettél volna valaki! Senki voltam. Tényleg. Na, látod, ennek a beszédnek van értelme!

Már nem sok erő volt benne. Megmozgatta még meglévő ujjait. Sírni akart, de nem jöttek a könnyek.
A csöngő hangos berregéssel zavarta meg a csöndet, felesége ült a kanapén, nehéz volt a szíve. A szomszéd telefonált rá, hogy három napja nem látta senki férjét. A férjét, akit elhagyott, akit már nem tudott szeretni.
Göröndeki állt az ajtóban, köszönt, elindult az asszony mellett a ház felé, meg sem kérdezte, hogy bemehet-e. Ez csoda, kérem, asszonyom, ez csoda! Dezső világhírű lesz, csak még kell néhány festmény, darabjáért adok egymilliót, higgye el nekem, bámulatos tehetség a férje, egy New York-i műkereskedő rácsapott. Hol vannak a festményei, most rögtön elviszem mindet! Felesége lassan fogta fel a szavakat. Beszéljünk azzal a műkereskedővel. Göröndeki megrökönyödött, de én nem tudok angolul, itt a névjegykártyája, a lányom váltott vele e-mailt. De én tudok angolul, kapta ki kezéből a nő a névjegykártyát, szíve hevesen dobogott, mérhetetlen keserűséget érzett. Minden későn történik, a sors nem kegyes. Göröndeki nem értette, miért mondja ezt Dezső felesége. Menjen innen, mutatott az ajtó felé! De asszonyom, a festmények! Húzzon innen, most!
Az utolsó vízáramban majdnem megfulladt. Sokáig köhögött, kapkodta a levegőt. Na, végre, kuncogott a hang, végre valaminek a végére jársz! Dögölj meg!, suttogta, aztán elveszítette eszméletét. Már nem érzékelte, amikor megjelentek az első patkányok.

The post Egervári József: Siker appeared first on Litera-Túra.

A férfi hajnalban ébredt, jóval óracsörgés előtt, még nem is szürkült, a koromfekete égbolton sötét hófelhők ölelkeztek, a mögöttük lévő Hold fénye furcsa, derengő kontúrt festett köréjük; jó ember vagyok én, állapította meg, még sosem vertem meg az asszonyt, nem öltem meg senkit, nem gázoltam halálra a főnökömet, pedig az egy disznó. A távolban sírt egy hegedű, kicsit hamisan, kicsit erőtlenül; semmi sem tökéletes, állapította meg vészjóslón, ám nem akart sírni, sírva vigadni pedig főleg nem. A férfiak nem sírnak. A férfiak kemények, mint a marha szarva, “no woman, no cry”, énekelte valamikor Bob Marley; némileg egyetértett. Aztán nagyon egyetértett.

Az autó lengéscsillapítói nyöszörögve küzdöttek az úttest folytonossági hiányával, Norsen Edömér úgy döntött, világgá megy, de az első benzinkútnál meggondolta magát, se nyelvtudás, se pénz, se posztó; a falu egy biztos pont, bár már a biztos pontokban sem volt biztos, ami igaznak tűnt, annak már ellenkezője is; Aranka egy arany karkötőre vágyott, mintha a világ aranyba öltözötten élhetőbb lenne. Nem az, de nem vitatkozott; nem olyan régen azt mondta neki valaki, ha hinne Istenben, akkor azt kérné tőle, áldja meg őt, mindkét kezével, mert Norsen Edömér jó ember. Igen, ezt mondta, hogy ő jó ember, de az ember ebben a világban már semmire sem megy a jósággal, az olyan, mint a falra hányt borsó, az elszáradt palánta, a szúrós királydinnye. Persze, már egy kézzel is elég lenne, ha a Jóisten megáldaná, csak egy kicsit, hogy ne böfögjön fel a sors minden étkezés után, keserű ízzel, kiköphetetlenül és lenyelhetetlenül, beakadva a torokba, kispolgárilag egyik hónaptól a másikig terjedőn, egyik fizetéstől a másikig nyújtózva, néha megszorítva, máskor kicsit kiengedve a nadrágszíjat; már az is jó lenne, ha messzebbre látna a falu tornyánál, ha nem cselédje lenne az új uraknak, ha értene valamihez, valamihez, nagyon komolyan, például a földhöz, a metszéshez, a disznókhoz, dehát a disznók és birkák közt az ember is disznó és birka lesz, röfögve zabál, bégetve bólogat, ha pedig űzött kutya lesz belőle, akkor előbb-utóbb még harapóssá is válik. Az erdő, a kert azért hozott valamit, nem hagyta az éhséget beosonni a házba, sőt, néha még másnak is jutott kevés krumpli, alma, egy darab hús, tüzelő.

Nincs neked se önérzeted, se önbecsülésed, vágta oda egy reggel Aranka, semmire se vagy jó, nem is lesz belőled senki, soha! Aznap már nem beszéltek többet, Norsen magába fordult, kereste a gondolatait, hogy legyen mivel vitatkozni, ám csak üres tekintettel bámult a száraz akáctuskókra, melyeket vad erővel, de visszafojtott érzelmekkel hasogatott szét a sima nyelű, csillogó fejszével. Nem, nem akar a polgármester szolgálatába állni, nem akar egy gazember zsoldosa lenni. El akarta magyarázni feleségének, hogy léteznek a világban morális megfontolások is, az ember nem adja a becsületét, nem pofoz meg senkit, akit utál a polgármester, nem szorítja sarokba a mellkasnak szorított vasvillával, hogy adja el a földjét, a szőlejét, a házát, még akkor sem, ha ő a falu legerősebb embere, még akkor sem, ha a kocsmában négy pribék akarja meggyőzni, hogy álljon szolgálatba, jó fizetségért, hogy lássa a falu népe, merre is kell nézni, merre is kell menni. Ő nem akart semerre sem menni, csak fájt a szíve, érthetetlenül, gyógyíthatatlanul; Gosztás Gerzson télen megfagyott saját házában, Zsidai Mari megölte a gyerekét és magát is, amikor megkapta a levelet a banktól, hogy elárverezik a házát, férje egy évvel azelőtt akasztotta fel magát az udvaron álló óriási eperfára. A szégyen elviselhetetlen, belemar az ember lelkébe, tépi folyamatosan, apró harapásokkal, reggeltől estig, aztán éjszaka is, hajnalban pedig előtörnek a könnyek, melyek nem mutatnak utat. Mert talán nincs is már út. A világ élhetetlenné vált. És már nincs, aki segítsen. Akarat és szándék híján nincs segítség.

Bepakolta rozoga járgányába a havi apanázst, gyümölcsöket, füstölt kolbászt, a gyerekeknek édességet. Bolond ez a Döme, mutogattak olykor a háta mögött, ám kimondatlan elismerést vívott ki magának a faluban, a kevésből is ad. Aranka megvető grimaszt vágott, aztán látványosan, köszönés nélkül csapta be a bejárati ajtót. A férfi nem foglalkozott vele, a szegénység hallgatag, szemérmes, utál könyörögni, csak rágja a szívet, észrevétlen, míg el nem fogy az utolsó szívdobbanás is. Norsen jól tudta ezt, a szegénység a lassú halál, az élet közönyös pótcselekvések állapota. Mindig.

The post Egervári József: Hallgatag szegénység appeared first on Litera-Túra.

The post Egervári József: Hallgatásba merülve appeared first on Litera-Túra.

Összecsukta a könyvet; Esterházy Péter tudta jól, hogy csak a józanság, a tisztesség és a tudás emelhet fel egy nemzetet, most pedig hol tartunk?, a hazugság, a mocsok, a szenny elönti az utcákat, nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra szakadt a világ, lassan egymás ellenségei lesznek, kíméletlenül; a spiclik pedig már nem jegyzettömbbe írják feljegyzéseiket, hanem okostelefonra mondják rá; beleborzongott, a történelem nem játék, tanulni érdemes, nem feltámasztani. Ezt ő – gimnáziumi tanárként – pontosan tudta, az előző rendszer is megtépázta, idióta párttitkárokkal hadakozott folyamatosan, aztán az új rendszer is kitermelte a maga csinovnyikjait, a demokrácia erőtlennek bizonyult megvédeni a szabadságot. Persze, ez már nem érdekelte őt, csak sétált, olvasott, amióta meghalt a felesége, egyetlen lánya elment világgá, semmi és senki nem marasztalta már, nem volt öröme, íze, értéke életének.
– Why are you so sad? – kérdezte tőle egy ötévesforma kislány, hosszú, fekete, göndör haja volt, kreolos bőre, hatalmas fekete szeme és szempillája, egy méterre ácsorgott tőle, babáját szorította magához, és mosolygott.
– Kicsi lány, nem értem, mit mondasz – felelte. Megöregedett, és egy ekkora csemete multikulturálisabb, mint ő. Szégyellte magát. Imádta a magyar nyelvet, de mást sem ismert, külföldön elveszettnek érezte magát; felesége jól beszélt angolul, bárhol is jártak, szorította a kezét, nehogy elvesszen, mert sosem talál akkor haza.
– Azt kérdeztem, te miért vagy szomorú? – nézett rá komolyan a kislány.
– Szomorúnak látszom?
– Nagyon. Fekete pillangók röpködnek az arcod előtt. Mert egyedül üldögélsz itt a padon.
– Fekete pillangók? Én egyet sem látok.
– Én látom mindet. A felnőttek néha nem látják, ami az orruk előtt van.
– Ebben teljesen igazad van.
– Igen, tudom, hogy igazam van – nevetett, huncut nevetéssel, görgetve a csintalan hangokat egymás után. – Én Constance vagyok. Neked mi a neved?
– Bakardi Barnabás vagyok.
– Szép neved van. És már nem is vagy annyira szomorú. Hol vannak a többiek?
– Többiek?
– Igen, akikkel együtt laksz.
– Egyedül lakom. Szépséges feleségem meghalt, lányom pedig nyolc éve elköltözött.
– És nem jött vissza? Haragszik rád? Vagy te haragszol rá?
– Én nem haragszom rá, szeretem, hiszen a lányom.
– Akkor ő haragszik rád. Biztosan nem jól viselkedtél.
– Lehetséges – bólintott elgondolkodva.

Szombat délelőtt volt, még a boltba szaladt, elfelejtett szalvétát vásárolni. Kitakarított, ablakot pucolt, szépen megterített a nappali közepén terpeszkedő díszesen faragott tölgyfaasztalon. Két év után jön haza a lánya Londonból, két éve nem látta, csak telefonon beszéltek olykor. Mindig ő hívta, hogy azzal is segítse, majdnem két évbe telt, amíg orvosként el tudott helyezkedni. Féltette, nagyon féltette, még akkor is, ha kiválóan beszélt angolul, egy idegen országban, egyedül, messze mindenkitől, aki segíthet. Mosogatóként kezdte, albérletben, ingázva reggel, este. Némely telefonbeszélgetésük alkalmával érezte Laura hangján, hogy elkeseredett, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy lelkesítse, vagy inkább csábítsa haza.

Vásárolt még két üveg száraz vörösbort is, azt szerette a lánya, csörgetve vette elő zsebéből kulcscsomóját, hangosan, arcán széles vigyorral köszönt Keneseinének, a házmesternek, aki épp felmosott a lépcsőházban.
– Maga minek örül ily fenemód? – vágott egy undorodó grimaszt a hajlott hátú, kövér öregasszony.
– Mindjárt itt lesz a lányom – vigyorgott tovább Bakardi. – Most jön haza Londonból. Két év után.
– Arra a fruskára gondol, aki az előbb itt volt? Azt üzente, hogy nem akarja többé látni magát!
A férfi elejtette kezéből a lakáskulcsot. Elsápadt.
– Nem, biztosan nem ő volt. Nem is ismeri, hiszen maga nem olyan régóta lakik itt. Biztosan téved. Laura mindjárt itt lesz.
– Lesz a fenét! – vicsorgott Keneseiné. – Gyűlöli magát, mert nem segítette, kurva lett Londonban, abból már jól megél. Szemrevaló lány, az biztos.
– Nem, az nem lehet! – hördült fel Bakardi. – Ő orvosnő. Londonban. És mindjárt itt lesz.
– Ne higgyen nekem. Maga a hibás. Aki nem hazaszeretetre neveli a gyerekét, az meg is érdemli. Elmennek a francba, mert csak a jólét érdekli őket. Miért nem itt lett orvos? Miért ott lett kurva?

Ismét érezte mellkasában azt a furcsa, vészjósló nyomást, a szomorúság csákánnyal csapott a szívizmokba; mély levegő, kihúzni magát, elengedni minden negatív gondolatot!, hallotta fejében az utasításokat. Rámosolygott a kislányra, elővette zakója zsebéből tárcáját, kihalászta belőle a fotót. A repülőtéren készült, mielőtt Laura elindult Londonba, izgalom és félelem különös elegye csillogott a szemében, hosszú, szőke haja lobogott a szélben. Sokáig ölelte apját, mintha csak ő adhatna erőt az ismeretlen kalandhoz. A férfi ott ácsorgott a repülőtér teraszán, amíg – apró ponttá zsugorodva – el nem tűnt szeme elől a repülőgép.
– Ő a lányom, Laura. Nagyon szeretem.
– Nagyon szép – vette kezébe a fényképet Constance –, hasonlít anyukámra, csak az én anyukámnak rövid, vörös haja van.

Egy fiatal, néger lány állt fel a játszótér túloldalán lévő padról, integetett a kislánynak, aki felkapta a fejét, angolul visszakiabált valamit, Bakardi Barnabás ezt sem értette.

– Szia, bácsi! Mennem kell! Majd biztosan találkozunk – integetett nevetve, és már szaladt is át a játszótéren.

Elmélázva bámult a lobogó hajú kislány után, néhány pillanat múlva befordultak a sarkon, el is tűntek a szeme elől. akkor jutott eszébe, hogy lányáról a fotó ott maradt nála. Néhány pillanatig bosszankodott, aztán legyintett egyet; majd ismét előhívatja, otthon valamelyik fiókban megvan a negatív. Nem dől ettől össze a világ.

Másnap is kiment a játszótérre, hátha összefutnak a kislánnyal, de nem volt szerencséje. Következő nap is ott ücsörgött a padon, könyvet is vitt magával, de nem volt türelme olvasni. Fejében kergették egymást a gondolatok; vén hülye vagyok, tényleg, miért várom azt az idegen kislányt?, elment az eszem! Dühös volt magára, csalódottság mardosta, de nem tudta megfejteni okát. Kezébe kapta a padon heverő könyvét, elindult haza. Nem volt kedve semmihez sem. Remegő kézzel dugta a zárba a kapukulcsot; felmegy a lakásba, lefekszik, talán alszik is kicsit, hátha az segít elhessegetni rosszkedvét. Megkapaszkodott a lépcsőkorlátban, olykor nehezére esett már az első emeletre is felvergődni. A lépcsőfordulóban megállt pihenni, amikor Csugassyné Böbe, a szomszéd hangjára lett figyelmes, aki harsányan mondta a magáét. Na, erre végképp nem volt szüksége, hogy belecsöppenjen egy veszekedés közepébe, már majdnem visszafordult, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Maga azt mondta nekem, hogy édesapám látni sem akar többé, mert úgy gondolja, egy igazi magyar ember semmilyen körülmények között sem hagyja el a hazáját. És azt állította, templomba ment, mert elveszítette bennem a hitét, de a Jóistenben megtalálta – kiabált Laura.
– Azt mondta, persze, és igaza is volt neki. Maga egy hazaáruló, hogy orvos létére itt hagyta az országot. Miféle aljas viselkedés ez?
– Maga piszkos némber! – ragadta meg Keneseiné, a házmester grabancát Böbe. – Én ismerem ezt a lányt születése óta, és az édesapját is, imádják egymást! Miket hazudozott nekik?
– Én ugyan semmit, csak az igazat – tartotta magasba rémülten a felmosófát az öregasszony.
– Két napig Bakardi úrhoz járt az emelet minden lakója, hogy ne menjen pocsékba az a sok étel és ital, melyeket akkor rendelt, amikor két év után végre haza tudott jönni a lánya Londonból! Aztán pedig infarktust kapott a fájdalomtól, amikor nem érkezett meg, és mai napig sem tudja, mi történt! Maga a felelős azért, hogy elkerülték egymást, hazugságokkal mindkettőt félrevezette, majdnem szétszakította a családot! Laura, én most kivágom az ablakon ezt a szemét banyát! – nézett kérdőn a lányra Csugassyné.
– Ne tessék bántani, Böbe néni – intett a fiatal doktornő. – Megfizet majd a bűneiért.
– Egy kis előleget pedig szívesen adnék neki – rázta meg az öklét a harcias szomszédasszony.

Bakardi Barnabás remegő lábakkal lépegetett a lépcsőn. Ott állt Laura a házmesterrel szemben, csípőre tett kézzel, vörös, rövid hajjal, nagyon jól állt neki a rövid haj és a vörös szín is, mellette Constance elkerekedett szemekkel figyelte a felnőttek szócsatáját. Keneseiné megelégelte a vitát, flegma tekintettel földhöz vágta a felmosófát, váratlanul megfordult. Szembe találta magát Bakardi Barnabással. Rémületében tett ismét egy félfordulatot, meglódult, ám megbotlott, lefejelte a lépcsőfeljáró vasoszlopát. Az ütéstől megtántorodott, hanyatt esett, feje a felmosóvízzel teli vödör széléhez csapódott, a víz kidőlt, a vödör a fejére borult. Pillanatnyi csönd után mindenkiből kitört a nevetés.
– Nagyapa! – kiáltotta Constance, kitárt karral futott az öregemberhez, nyakába ugrott. Bakardi Barnabás könnyes szemmel ölelte, szívében forrongva loholt a vér, minden egyes szívdobbanása újabb darabot szakított le az ereket gúzsba kötő szomorúságból.
– Apa, a férjem, Nathan, és az unokád, Constance –, borult apja nyakába Laura. – bár ezt a cserfes kis csitrit már ismered. Jó újra itthon.

The post Egervári József: Constance appeared first on Litera-Túra.

– Jól van már, összeroppantasz, kölyök, annyira ölelsz!
– Mindig ölelni akarlak, amíg meg nem halsz.
– Neked már a lányokat kell ölelgetned Dr. Karakas Dániel, nem egy öregembert.
– Nem tudok elég hálás lenni – nézett rá mosolyogva a fiatal férfi. – Te tanítottál meg rendesen olvasni. Te adtad kezembe a jobbnál jobb könyveket. Te tanultál velem, hogy az ellinkeskedett első négy osztály hiányosságait be tudjam pótolni. Te voltál az apám, aztán – amikor tizennyolc éves koromban válatlanul meghalt édesanyám –, te lettél az anyám is. Te intézted el, hogy testvéreim ne kerüljenek intézetbe, hogy én lehessek a gyám. Te segítettél, hogy elvégezzem az egyetemet, a jog ugyan nem a kedvencem, de mostantól már én tartom el húgaimat, én iskoláztatom őket, és amíg csak élsz, amikor csak tehetem, megölellek téged.
Az idős férfi elmosolyodott, nem akarta, de könnyes lett a szeme.
– Majd megtalálod, amit szeretnél, az álmok nem hagyják magukat, valahogyan, valamilyen úton-módon, mégha sok áttételen keresztül is, de utat törnek maguknak. Tudom, ez nagyon közhelyesen hangzik,de igaz.
Egyedül ücsörgött foteljében. Nem volt kedve olvasni, kint már a szürkület terítette szét köpenyét, az íróasztalán ott állt a fiú és két testvére fényképe. Nevettek. És csillogott a szemük. Lehunyta szemét, úgy érezte, narancsszín trombitavirágok törnek elő a falakból, a padlóból, egy lassú blues ritmusára táncolnak. Elmosolyodott. És már nem hiányzott semmi.

*Első közlés

The post Egervári József: Trombitavirágok appeared first on Litera-Túra.

Felvette dolgozni, segédmunkásnak, aztán beíratta gimnáziumba, majd főiskolára is. Sokat beszélgettek. Neki soha nem lett gyereke. Nem akart. A gyerekekkel sok baj van.

A fiú fotós lett. Fotóművész. Büszkén nézett szét a teremben. Szociofotók. Dani szerint tükrök, melyekbe, ha belenéz az ember, akkor megláthatja önmagát. Ha meg akarja látni önmagát; szegény sorsú, elkeseredett emberek, koszos arcú gyerekek, szakadt ruhájú öregek, szomorú tekintetű fiatal nők pillantottak vissza az ember nagyságú tablókról. Az életen a Photoshop sem segít. A Photoshop nem segít.

Hétéves volt még csak, annyi idős, mint Kandeláber, a cirmos macska. Apja vitte haza egy hideg őszi este, egy kandeláber tövében találta, éhesen, szomjasan, félig megfagyva.

Kandeláber már beteg volt, hullott a szőre, lefogyott, alig evett. Aggódott a macskáért. Apja csóválta fejét, szenved már, mondta, majd ő elintézi, jobb lesz neki.

Jobb lesz neki, mondogatta ő is, majd én elintézem, apa; fából volt kardja, egész pontosan lőtt célba íjjal, a késsel is ügyesen bánt, lovag lesz majd, ha megnő, hős lovag, ha kell, háborúba vonul, ölni fog, megmenti szíve hölgyét, s legyőzi a sárkányt…

Kandeláber egyre betegebb lett, már nem evett, majd ő elintézi, ha jobb lesz neki, akkor nem lehet tovább várni, kemény lovag ő, akin nem fog ki halál sem. Átvetette a hinta vasállványán a kötelet, ölébe vette Kandelábert, aki szeretetteljesen bújt hozzá, hurkot kötött a gyanútlan macska nyakába, megsimogatta. Jobb lesz, Kandeláber, hidd el, jobb lesz, nem szenvedsz tovább. Hirtelen mozdulattal megrántotta a kötelet, a macska, nyakán a kötéllel magasba emelkedett. Hihetetlen erővel igyekezett szabadulni, karmaival a kötelet szaggatta, sovány teste pörgött a levegőben, görcsösen rángatózott, ívbe hajolt, szeme bevérzett, démoni vörössé vált, ő meg csak állt ott megkövülve, el kellett volna pusztulnia a macskának, , akit imádott, el kellett volna pusztulnia rögtön, azonnal, s mégsem így történt; szorította a kötél végét, s zokogva csak azt hajtogatta, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz…

Apja rángatta ki kezéből a kötél végét, a macska a földre zuhant, a lapát egyetlen csapással végzett vele.

Megtelt a kiállító terem. Hallgatta a felvezetőt. Aztán odalépett a mikrofonhoz.

-Tisztelt hölgyeim és uraim! Bocsássanak meg, ha az izgalomtól nehezen fejezem ki magam, de Földesi Dániel fotóművész a gyermekem. Már a gyermekem, s büszke vagyok rá. Amikor körüljártam a teremben, s megnéztem ennek a tehetséges fiatalembernek a munkáit, melyek engem is mélyen megérintettek, akkor azon gondolkodtam, szükség van-e nekünk ilyen fotókra, melyek tökéletes tükröt tartanak elénk a valóságos világról, s elgondolkodtatnak, mi, akik biztonságos elszigeteltségben, jólétben éljük életünket, akarunk-e tükörbe nézni, akarunk-e együtt érezni, azokkal, akiket a sors megrázott?

Nem akarunk, mert túl sok kérdésre kellene önként válaszolnunk, melyek talán számunkra nem tetsző válaszok lennének, ám ma megértettem én is, hölgyeim és uraim, legnagyobb felelősségünk nekünk van a fotókon látható emberekkel, sorsukkal kapcsolatban. Mondogathatjuk számtalanszor, hogy majd jobb lesz, mi jót akarunk, ha soha nem nézünk bele saját magunk tükrébe, ha csak imádkozunk, s nem tesszük meg, ami tőlünk telik, akkor vakok és érzéketlenek vagyunk, s azok is maradunk örökké.

Földesi Dániel elém tartotta a tükröt, melybe belenéztem, s azt hiszem, megláttam benne az embert. Önmagamat is, és embertársaimat is. És ez így van jól.

Fáradtan rogyott le otthon a fotelba, semmihez sem volt kedve. Jobb lesz. Évek óta egyedül élt, de úgy érezte, most nem akar egyedül maradni önmagával. Kandeláber sétált el az asztal alatt, finom, puha szőre hozzáért a lábához. A macska felnézett rá, s úgy tűnt, mintha mosolyogna, ő meg zokogva csak azt hajtogatta, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz…

*Első közlés

The post Egervári József: Történet egy macskáról appeared first on Litera-Túra.

– Számoljon tíztől visszafelé – hajolt fölé zöld maszkjában az orvos. – Rendben lesz minden.

Persze, rendben lesz minden. Hogyne lenne! Persze.

Tíz…

Az ember mindig a szüleiben csalódik először. Van az a lélek nevezetű valami, amiről azt mondják, hogy nincs, kitaláció, pusztán csak kémia; a francba az egész spiritualitással, szóval, ebből a nem létező valamiből először nyolckilencvenhatodot harap ki, amikor rádöbbensz, csalódtál a szüleidben. Kín ez a javából, földig rombolása az imázsnak, apád megszűnt Istennek lenni, aki mindent tud, aki mindent jól tud, aki a legerősebb, aki megvéd a boszorkányoktól, akik este, lefekvés után a sötét szobában előbújnak az ágyad alól, és a frászt hozzák rád. Apa csak egy van. Anya is. Az anya biztos. Az apa az Isten, egy lánynak mindenképpen, míg rá nem döbben, apja is hús-vér ember, kétségekből, fájdalmakból, könnyekből szőve, esendő és tehetetlen, szomorú és reménytelen. Nyolc-kilencvenhatod résznek annyi.

Kilenc…

Az ember lányát a tévedései erőssé teszik, de csak erőssé, nem okossá, szívével, lelkével választ, nem az eszével, a vonzás megbénítja izmait, idegeibe mérget fecskendez, mely elvakítja, felemeli a föld fölé, lebegteti, ringatja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb állapota. A való világ azonban prózaibb hangot üt meg, olykor közönségest, mindig a lényeget kellene látni, ám senki nem képes megmondani neki, mi is a lényeg. Azt hallja otthon folyamatosan: neked meg kell felelned, teljesítened kell, vigyáznod kell az erkölcsödre, mintha tudná ezt pontosan bárki is, mi a franc az az erkölcs, miközben körbenéz, és azt látja, a látszatot őrizve és soha ki nem mondva, mindenki erkölcstelen, boldogtalan, mást keres, és mást talál, mint ami jut a sorstól. Az első szerelem csalódása hat-kilencvenhatodot rabolt el lelkéből, magas volt, fekete, gyönyörű és csalárd. Tizenhat évesen megtanulta, mit érnek a kimondott és a ki nem mondott szavak.

Nyolc…

Aztán a sebek begyógyulnak. Látszólag. Hegekké alakulnak át, halványulnak, majdnem eltűnnek. Csak majdnem. A mélyben már semmi nem olyan, mint a sérülés előtt, a szövetek, az idegek funkcionálisan helyreállnak, látszólag minden rendben van, ám a trauma finom, sejtelmes energiája áthatja a húst, amely romlani kezd, a sejtek tiltakoznak, aztán mégis megadják magukat szép lassan, évtizedek alatt, beletörődve, megértve, hogy semmi sem múlhat el nyomtalanul, semmi sem történhet következmények nélkül. A sors mérhetetlen következetességet, tudatosságot várna el az ember lányától, ám az ember lánya lassan megismeri korlátait, látja a folyómeder megemelkedő partjait, melyből kilépni nem lehet.

Az egyetemi évek gyorsan elröpültek, közhelyesen gyorsan és gyönyörűségesen; mikorra megkapta diplomáját, belátta, képességei átlagosak, nem fog soha kitűnni abból a szürke masszából, mely szürke massza egyes alkotóelemei mind menekülni szeretnének a szürkeségből, az átlagosságból, a „nem érdekes kategóriájától”. Tizenkét-kilencvenhatod része lelkéből leszakadt, ott maradt az egyetem aulájában, az előadótermekben, az egyetemi klubban. Rettegve vette tudomásul, hogy vissza kell térnie a hétköznapokba, a családjához, a kisváros nyomorúságos szellemi posványába, az unalmas, hétköznapi emberek közé, csak azért, mert nem elég tehetséges a látványos karrierhez, nem elég tehetséges egy egyetemi tanársegédi álláshoz, nem elég tehetséges a tudományos munkához.

Hét…

Varga Dani lett a férje. Hentes és mészáros. Általános iskolai osztálytársa volt, az egyetem utolsó évében gyakran találkoztak otthon. Apja azt mondta, rangon alul megy férjhez, ám nem érdekelte, az ösztön mélyről jön, a társadalmi elvárás is ez: egy nő menjen férjhez, szüljön gyerekeket, a haza, meg az Isten dicsőségére. Varga Dani jó parti volt, nem eszes, nem túl csúnya, ám pénzes. Imádta, amikor megölelte ez a vad erőtől duzzadó hústorony, amikor letépte róla a bugyiját, és a legképtelenebb helyszíneken képes volt magáévá tenni.

Anyja sírt az esküvőn, apja szomorkásan mosolygott, azt súgta a fülébe, hogy vigyázzon magára, legyen boldog. Elhitte apjának, hogy így is gondolta. Nem is sejtette, hogy lelkének tizennégy-kilencvenhatod részét áldozza erre a házasságra. Azt gondolta, egy hentes és mészárost egy okos, művelt nőnek nem lesz nehéz irányítani.

Hat …

Azt hitte, elájul, amikor első munkanapján átlépett a hivatal súlyos, szélesre tárt kapuján, amikor belépett az óriásinak látszó ügyfélváróba, ahol rengeteg ember várakozott, türelmesen, hangtalanul. Senki nem beszélgetett senkivel, szorongatták kezükben a sorszámukat, s arra vártak, életük perceken belül jobbra fordul.

Maca volt az első főnöke, festett szőke, kövér, vastagon sötétkékkel kihúzott szemhéjjal, vörösre rúzsozott húsos ajkakkal. Mindig izzadt, télen is, modern és nagyon drága ruhákba igyekezett beburkolni hurkás testét, s csak a férfiak érdekelték. Negyvenkét évesen, hajadonként érthető volt. Mindenki rettegett tőle, reggelente a kávénak ott kellett gőzölögnie az asztalán, mellette két téliszalámis szendvics, egy őszibarackos joghurt, egy banán és egy kókuszos csokoládé hevert. Minden reggel. Hogy ebédig kitartson.

Macát nem érdekelte a hivatal, csak a pasik, tehát a hivatal dolgozói szervezték Maca életét, a legapróbb részletig, több-kevesebb sikerrel. Ha Maca ágyában kötött ki a bekerített delikvens, akkor egy hétig csönd és nyugalom volt. Ha nem, akkor ordítástól remegtek az ódon falak, az ügyiratok a plafonig szálltak, mikor a dossziét az ügyintéző felé röpítette irodája ajtajából.

Lelkének tizennyolc-kilencvenhatod része hullott porrá az alatt a négy év alatt, míg Macával dolgozott. Aztán egy nap váratlanul felmondott. Bement Maca irodájába, az asztalán lévő vizeskancsó teljes tartalmát a festett szőke fejre zúdította, az őszibarackos joghurtot beborította a repülőtérnyi dekoltázsba. Négy éve először nevetett önfeledten.

Öt…

Unta a férjét. Már az ágyban is. Úgy hitte, majd ő megszervez mindent, izgalmas életük lesz, mozi, színház, koncert, hangverseny, kerti partik, barátok, ám semmi nem lett belőle. Szabó Dani a televízióval kötött házasságot, vacsora után öt, hat sör, idióta sorozatok, erőszakos filmek. Az utóbbi néhány évben már fel sem keltette, hagyta a kanapén aludni. Feküdt az ágyban, hallgatta lerészegedett férje horkolását. Lehúzta a bugyiját, benyúlt combjai közé. Nem, a vágy még nem halt meg, csak már nem volt, akivel működne a társasjáték.

Házasságának utolsó két éve tizennyolc-kilencvenhatodot tördelt le lelkéből. Tiltakozott, az erkölcs, igen, az erkölcs, az Isten előtt kötött házasságot ember fel nem bonthatja. Hányingere támadt, amikor arra gondolt, ezzel a férfivel kell leélni életét, akit egykor szeretett, de mára már nem több számára, mint egy kolonc, egy rosszul sikerült ebéd, egy kő a patak medrében, mely nem mozdul semerre, csak tűri hallgatagon, ahogyan örvénylik körülötte a hideg, kristálytiszta víz.

Négy…

Egy reggel összepakolta a holmiját. Senkitől sem köszönt el, még a szüleitől sem. Beült az autójába, és meg sem állt Budapestig. Sikerült olcsón vásárolni egy garzont. Berendezkedett. Lecserélte a telefonszámát is. Senki sem ismerte, senkit sem ismert. Jogászként gyorsan talált munkahelyet. Tornázni járt, moziba, színházba, koncertekre, hangversenyekre. Egy kiállítás megnyitón ismerkedett meg Alfréddal. Egymásba habarodtak. Tüneményes pasi volt, válás után, tele tervekkel, mindig megnevettette. Két hónapig tartott. A tervek sosem valósultak meg. Gézával három hónapig bírta. Géza maga volt a megtestesült udvariasság, a jó modor, a figyelmesség, de semmi több.  Gerzsonnal másfél hónapot töltöttek együtt, abból egy hónapot várt rá. Gerzson repülőgépeket vezetett a világ minden tájára. És a világ minden táján volt egy barátnője.

Sándor után összeomlott. A férfi mérnöknek adta ki magát, négy hónap után kiderült, hogy csak egy sittes. Piti tolvaj. Minden mozdíthatót elvitt a lakásából. A rendőrségi szembesítéskor nem sírt. A szégyen és a gyűlölet mardosta a torkát. Lelkének nyolc-kilencvenhatoda egy darabban tört le, és őrült sebességgel zuhant a Napba, ahol porrá égett. Onnantól kezdve nem tudott sírni.

Három…

Csöngettek. Talán a postás. Ajtót nyitott. Férje állt az ajtóban. Zavartan nézett rá, elpirult, mentegetőzött. Nem akar semmit, csak épp arra járt. Vagyis nem véletlenül járt arra. Jövő héten lesz a hagyatéki tárgyalás. Anyja és apja meghalt. Balesetben. Sajnálja. Nagyon sajnálja.

Nem hívta be. Még egy kávéra sem. Elköszönt, némán becsukta az ajtót. Hat-kilencvenhatod hasadt le. Egyetlen hang nélkül. A semmibe veszett. Mintha nem is lett volna.

Kettő…

Gyűlölte a férfiakat. Állt a tükör előtt, kereste azt a fiatal lányt, aki nem akart mást, csak boldog lenni, férjhez menni, gyerekeket szülni. Kereste tekintetében a tüzet, az akaratot, az élni vágyást, de csak szürke örvénylést látott, nagyon lassú, unalmas, szürke örvénylést, melyben a vágynak a nyomát sem lelte már. Egy év alatt három-kilencvenhatodot észrevétlen lecsiszolt az idő. Fel sem tűnt neki, a napok egyformán teltek, ébredés, halvány, szolid smink, munka, utána bevásárlás, főzés, vacsora egyedül. Aztán már nem is főzött. Aztán már nem is evett. Csak ritkán.

Egy…

Csak negyvenhárom éves, szedje össze magát, húzta össze szemöldökét az orvos. Maga még mindig gyönyörű. Nem akarta összeszedni. Nem akart semmit. A tumor műthető, szerencséje van, fűzte hozzá a doktor. Három-kilencvenhatod ismét letört. De ez most – meglepő módon – fájdalmas volt. Belehasított a fejébe. A szívébe is. Meglepődött. Meglepődött azon, hogy a szívében is érez még valamit.

Az utolsó három-négy számot már nem biztos, hogy kimondta, csak úgy tűnt, mintha mondaná, minden olyan gyorsan történt, egyik pillanatban még vacogott a hideg műtőben, sorolta a számokat tíztől visszafelé, aztán a következő pillanatban már nem volt magánál, elveszítette öntudatát. Ült a műtő sarkában, egy széken, elcsodálkozva bámulta, ahogyan felnyitják a hasát, az orvosok finom, megfontolt mozdulatokkal dolgoztak rajta, nyolcan állták körül a műtőasztalt. Nem érzett fájdalmat, csak csodálkozott. És mosolygott. Lelkének maradék négy-kilencvenhatod része felragyogott. Még csak negyvenhárom éves. Még csak negyvenhárom. És az orvos szerint még mindig gyönyörű. Akkor ideje lenne kezdeni valamit magával. Másképp, mint eddig. Felnevetett. Hülyén mutat a lába ujján az a rózsaszín körömlakk. Körülölelte a ragyogás. És mosolygott.

*Első közlés

The post Egervári József: Négy-kilencvenhatod appeared first on Litera-Túra.

Egy tányér, egy villa, egy kés, egy pohár az asztalon, vizuálisan is megteremtett magány, ikonikus pillanatképe a foszló időnek; aztán meggondolta magát, még egy tányért, villát, kést, poharat helyezett az asztal másik oldalára, mellé szalvétát, finom, puha papír, rajta egy farkas, szürke, komor tekintettel, egy kidőlt fa tövében; persze, nem jön senki, tudta, a hegyen ritkán fordulnak meg idegenek, más pedig nem nyitja rá az ajtót.

A serpenyőben kevés olajon megpirította a rizst, megsózta, aztán felöntötte langyos vízzel, melybe előtte belemorzsolt és elkevert egy egész húsleveskockát. Igen, ez attól lesz finom, nem lesz száraz, mint az éttermekben, ahol mindig fuldoklott az imádott rizstől, olyan volt, akár a sivatagi homok borssal és sóval megszórva, íztelen és fojtogató, két pohár sört is megivott közben, hogy nyelőcsövében, közvetlen a gyomor felett ne akadjon meg minden falat.

Az álmok csak arra jók, hogy életben tartsák az embert, a meg nem valósult álmok viszont megölik; érzékeny egyensúly; aggasztónak találta, hogy már hetek óta nem álmodott, úgy ébredt reggelente, ahogyan este lefeküdt, ránctalan lepedővel, hideg szobában, öleléstelen éj hallgatásában, ám nem is akart erről tudomást venni, reggel gyorsan elkészítette kávéját, kiült a teraszra, rágyújtott egy szivarra, és elragadta a hegy szépsége, az erdő óriási életereje, a félelmetes sziklák szigorú méltósága. Johanna járt az eszében, a mosoly is életet ad, de kinek, kié az a gyönyörű mosoly?

Kinyitotta a sütő ajtaját, kihúzta a tepsit, felhajtotta az alufóliát. Az afrikai harcsa szépen sült, párolódott, megkeverte a rizst a serpenyőben, egy másik serpenyőben felforrósodva gyöngyözött az aranysárga olaj; két szelet karajt és két szelet tarját helyezett bele óvatosan, a forró olaj sisteregve ölelte át a nyers, pácolt hússzeleteket.

Szegedről utazott Budapestre, az InterCityn mellé szólt a fiatal nő helyjegye, az ablak mellé, finoman megütögette a vállát, köszönt, megkérte, hogy engedje be a helyére; ő pedig azt sem tudta, melyik állomáson szállt fel, elmerült egy könyvben, kizárta a külvilágot; gyere, hogyne, bocsánat, állt fel az ülésről készségesen. A hölgynek felszaladt a szemöldöke, nem tetszett neki, hogy ez az ismeretlen, középkorú férfi letegezte, hiszen már lassan negyvenéves lesz, még ha csak huszonötnek néz is ki. Durcásan ült le a helyére, tüntetőleg bámult ki az ablakon.

Patrick vagyok, szólította meg a férfi. Én pedig Johanna. Pestig beszélgettek, komolyan, viccelődve; Johanna nagyra értékelte, hogy a férfi számtalanszor megnevettette, szigorúság és melegség furcsa elegye áradt belőle, melyet kicsit megszínezett a kitapinthatatlan, ám jól érezhető fájdalom, melynek égető hullámai mélyen keletkezhettek, felszínre bukva már csak ártalmatlannak látszó remegést csempésztek a férfi mosolyába, aki a Nyugati pályaudvarra befutva megadta a telefonszámát is, hátha ezt a kellemes csevegést folytatni tudják, ha Johanna is úgy gondolja. Természetesen azonnal visszahívja, ígérte, ne gondolja, hogy meg akarja terhelni a telefonszámláját, és akkor majd megbeszélik a további kommunikációt, a net sok lehetőséget biztosít, akár írásban, akár élőszóban.

Megfordította a húsokat a serpenyőben, kellemes fokhagyma illat lengte be a konyhát; mellkasára szorította tenyerét, a szíve napok óta nem mozdult, mintha csak egy jégdarab lenne a helyén, a pulzusát sem érzékelte, egyetlen szívdobbanását sem hallotta, csak – alig érezhetőn – finom, cinikus fájdalom feszítette szét bordáit, melynek mibenléte pontosan meghatározható lehetett volna, ám nem volt hajlandó szavakká formálni, kimondani, nem volt hajlandó tudatos énjének esélyt adni az okoskodásra, az összeesküvés-elméletekre, mert a valóságot megöli a gondolkodás, kegyetlenül lefejti szépségét, szétszaggatja a varázslatot.

Johanna egy szombat este tényleg felhívta, ismeretlen hívószám, először fel sem akarta venni a telefont, akinek annyi bizalma sincs, hogy megadja a telefonszámát, azzal ő nem áll szóba, aztán eszébe jutott a nő, mégis megnyomta a zöld gombot, füléhez illesztette a mobilt, a mély, kicsit rekedtes, erőteljes hang azonnal megdobogtatta szívét; nem, nem kell visszahívni, ez nem gond, nevetett Johanna, megbeszélik a dolgokat, a neten majd folytatják a csevegést.

Onnantól kezdve valóban ott folyt a diskurzus, írásban, a Messengeren, komolyan, évődve, nagy nevetések közepette. A férfit teljesen elvarázsolta a fiatal nő, úgy érezte, hamvaiból keltette életre, tüzes, pergő nyelvű, okos és kedves menyecske volt, egyszerre vad és finom, visszafogott és pajzán; egyre mélyebbre rántotta őket az örvény; szeretlek, megölelnélek, írta Johanna, jó lenne, válaszolta szűkszavúan a férfi. Tényleg azt akarta, minden sejtjében lobogott a vágy, az a két óra a vonaton bemarta érzékeibe a lányt, finom, fahéjas illatát, nevető szemeit, telt ajkát, és azt az érzetet, amikor meztelen karjuk néha összeért beszélgetés közben, akkor az elektronok minden sejtjében, minden atomjában egy irányba fordultak, az addigi konok, szürke valóságot egyetlen pillanat alatt kiszínezték, élhetőnek, boldogan élhetőnek láttatták.

Eloltotta a rizs alatt a gázt, a serpenyőre rárakott egy fedőt, a karaj és a tarja is megsült, puhára, omlósra, ahogy kell; a sütőből kihúzta a forró tepsit, feltette a konyhapultra, mindegyik halszeletet vastagon megszórta reszelt sajttal, majd a tepsit visszatolta a forró sütőbe.

Alig várta már az estéket, amikor odaülhetett a számítógép elé, és beírhatta az első szavakat: csókolom, a kezedet is, édeske! Néha vitatkoztak, apróságokon, a férfi látni akarta a nőt, ám hiába kérte,

Johanna nem volt hajlandó skype-on beszélni vele, fotót sem akart küldeni magáról; még a nevedet sem tudom, azt sem, hogy hol laksz, pedig mennék hozzád, morgolódott olykor, de a nő mindig kitért a válasz elől; most csak ennyi jut belőlem, felelte, nem tudok többet adni, felelte. Patrik duzzogott, néha napokig nem beszéltek, ám valamelyikük előbb-utóbb megtörte a „csendet”, észrevétlenül váltak egymás részeivé, együtt rezegtek, együtt nevettek, együtt fájtak, de Johanna elzárkózása érthetetlen volt a férfi számára.

Igen, a combjaid közé bújok, és megnyalogatom, összeborzolom nyelvemmel azt a pimasz, kis kakastaréjt, üzente a nőnek, amikor verbálisan ismét egymást ölelgették, de először elverem a csupasz seggedet, mert egy kis piszok vagy, ahogy bánsz velem; ám Johannára semmi nem hatott, se telefonszám, se név, se lakcím. Olykor már a szavak is fájtak, a férfi úgy érezte, minden egyes szó tőrdöfés a szívébe, Johanna vastag falakkal védte magát, mely mögé csak a megbízhatók juthattak be, Patrik pedig azt gondolta, neki annyi joga sincs, mint egy postásnak, egy bolti eladónak, egy piaci kofának, akik láthatták Johannát, hallhatták a hangját, a nevetését, szépséges, kék szemeibe nézhettek, megcsodálhatták alakját, libbenő haját; de neki ebből semmi sem jutott.

Elkészült a hal is, kivette a sütőből a tepsit, a tányérokba kiszedte az ételt, a sajátjába a halat, a rizst, a másikba a karajt és a tarját, mellé a rizst, a két tányér közé helyezte a sajtmártást, az egyik pohárba behűtött édes Martinit töltött, Johanna állítólag azt szerette, magának pedig száraz vörösbort. Leült az asztalhoz, magasra emelte poharát, mosolyogni próbált. Elment az étvágya, de kényszerítette magát, hogy neki fogjon a forró, finom ételnek, nem mehet pocsékba, így is rendszertelenül, keveset étkezett, még ahhoz sem volt kedve, valójában semmihez sem volt kedve, arra vágyott, hogy kopogást halljon az ajtón, odarohanjon, kitárja és megölelje Johannát, de senki sem kopogott, soha. Ivott még egy pohár vörösbort, aztán evett. Szótlanul, gondolattalanul, csak az étel ízére figyelt, csak arra akart figyelni, semmi másra.

Az eltékozolt idő pora örvénylett a hegyen, nem volt még öreg, csak régi; a vörös csillag izzó fénye világított be a szemközti mosoda tetejéről a szülőszobába, anyja mesélte, aztán már mást nem is mondott, mintha semmi közlendője sem lett volna egész életen át; a savanyú tojást szerette, krumplifőzelék, hígra habarva, benne főtt tojás, virsli, vagy csak zsíros, mócsingos főzőkolbász, melynek a bőrét nem lehetett lehúzni rendesen. Anyja nem főzött jól, nem szeretett főzni, csak munka, gyűlölt kötelesség volt neki, melyen jobb gyorsan túl lenni, valójában semmit sem szeretett csinálni, talán csak kártyázni. Hiányzott belőle az élet, a humor, a szeretet, távol tartott magától mindent, ami emberi lehetett volna, fia pedig úgy nőtt mellette, akár a gyom, kiszakíthatatlanul kapaszkodva a szikes földbe, néha szenvedve az aszálytól, később a fagytól, de túlélt mindent.

Aztán leverték a mosoda tetejéről a vörös csillagot, kitört a szabadság, majd összeomlott a világ, az emberek nem tudtak mit kezdeni a szabadsággal, zavarni kezdte őket, vágytak arra, hogy megmondják nekik, mit gondoljanak, mit csináljanak, mit érezzenek, a szabadság fojtogatta őket. Nem is értette, hogy a szolgák miért nem akarnak szabad polgárokká válni, ám gyorsan szertefoszlott kezdeti idealizmusa, amikor látta, a politika megfertőzte a demokráciát, szemfényvesztés volt, amit művelt, becsapott mindenkit, aki nem a húsosfazék körül tülekedett. Szociológusként jól látta, hogy ismét szétnyílik régi sebei mentén a világ, a tanulatlanokat, az esélyteleneket, a hallgatag, beletörődő középréteget lassan lerántotta a mélybe egy mocskos örvény, sosem tudták, sosem értették, sosem tapasztalták meg igazán, mit jelent a demokrácia.

Ivott egy korty vörösbort, nagyon finom lett a hal, a rizs, a sajtmártás, élvezett minden falatot; egészségedre, édeske, emelte magasra a poharát, a csönd besurrant az erdőből, leült vele a szemközti székre, hogy ne érezze magát egyedül.

Valójában mindig vele volt a baj, belátta, szerethetetlen, nem szabálykövető; nem mondogatni kell, hogy szerecccclek, intette Johannát, hanem megélni, ahogy ölelsz, ahogy meztelen bőrömhöz nyomódik csupasz melled, ágaskodó mellbimbóidat majd’ szétfeszíti a vágy, miközben vadul ledöntünk minden paravánt, minden falat, nevetve zavarjuk el a gátlást, a szemérmet, mert az örökléthez szabadság kell, mely elporlasztja az összes kételyt.

Belátta, tényleg szerethetetlen, nem tudott és nem is akart szürke lenni, mindig az élet sűrűjében téblábolt, könyveket írt, tüntetett, előadásokat tartott, kiállításokat nyitott meg, sokszor mentor volt és barát egy személyben, a tehetségesek segítője, a gyöngék gyámolítója, a harcosok szellemi fegyverszállítója, de sosem akart politikus lenni, közelről is ismerte azt a világot, ám hányingere volt tőle.

Nem ígértem semmit, soha, és mást is szeretek, írta egyszer Johanna, a férfi pedig megértette, hogy nincs miről beszélni, hiába minden könyörgés, a nő soha nem lesz az övé, kegyetlen szemfényvesztés ez, nem több, a meg nem élt élet illúziója, mely olyan volt, akár a szivárvány, melyre mosolyogva néz az ember, elindul felé, hogy megérintse, ám egyetlen pillanat alatt semmivé foszlik.

Jó neki a hegyen, mindentől, mindenkitől távol, nyugalmasan telik a maradék idő, írja a könyveit, sétál az erdőben, finomakat főz, olykor iszik egy pohár száraz vörösbort, elszív egy vékony szivart, ücsörög a teraszon, álmélkodva gyönyörködik a természet szépségében. Nincs semmilyen természetellenes hang, nincs fejfájdító ricsaj, nincs tülekedés, lökdösődés, nincs gorombaság. Nincs. Csak nyugalom.

Ült a teraszon, ivott egy korty vörösbort, a hegy néma volt, se kérdés, se válasz, csak csönd és nyugalom. Az élet szótlanul csoszogott tovább.

*Első közlés

The post Egervári József: A hegyen appeared first on Litera-Túra.