The post Hidasi Zsolt: Elrontott kép appeared first on Litera-Túra.
]]>Ma is ábrándozva tekintek körbe, bélyegként raktározom el az éltető napsütést, a szemem előtt kibomló színeket, a térérzékelés szabadságát, ezt néhány percre megnyíló perspektívát, mindent, ami segíthet, hogy átvészeljem ezt a mai napot (csak még ezt az egyet, kérem!). Az irodában, ahol íróasztalom fölé görnyedve, kollégáim veséig látó szemeinek kereszttüzében ülök a terem közepén, felidézem majd ezt a nagyszerű látványt. Ide surranok ki titokban, ha nyöszörögni kezdek és erőt vesz rajtam az émelygés. A belső tájakon szabadon tehetek majd néhány lépést, nem veszi észre senki sem.
Igyekszem hát mindent magamba szívni, a legapróbb részleteket is gondosan elhelyezni. Az éppen nyíló ablaktábláról visszaverődő fénypászmába kedvesen beúszik egy pitypang felvillanó bóbitája, az ablakon egy lány hajol ki, haját szenvedélyes mozdulattal elsimítja és rám mosolyog. Közben egy kerékpáros csenget dühösen, a járdáról öregúr lép le, szemben egy fa tövét megjelöli egy vizsla, és az erkélyen cigarettafüstöt ereget a házmester. Tekintetem bejárja a legeldugottabb részleteket is. A kompozíció készen van, mindent beletettem, ami a túléléshez kell. A biztos siker tudatában mosolyom előre készen itt virít már arcomon, ujjamat óvatosan hajlítom rá képzeletem exponáló gombjára, amikor váratlanul bemozdul a kép! Kinyílik előttem egy ház ajtaja, és egy pillanatra fullasztó dohszagot pöffent rám. A fekete kosztümös kopott nő, aki a kapualjból kilép, színtelen közönyt sodor magával, pillantása megsemmisít, összeszorított szája helyén vékony, vértelen csík. Egy csapásra szürkeség borul mindenre, agyonvágja az áttetsző nyári szoknyákat, a levelek között bujkáló napsütést, a fagylaltozó gyerekeket és a zöldséges tarkán pompázó portékáit. A kép el van rontva.
Végem van.
©Sarolta Gyoker: Fekete
The post Hidasi Zsolt: Elrontott kép appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Barna Júlia: egy nap hatásai appeared first on Litera-Túra.
]]>egy hűvös rejtekben fütyörésznek valahol
mikor a homály formákra bomlik
a dal és a fény felébreszt reggel
kisimogatja belőlem a tegnapi félelmet
saját magam és a világ tökéletlenségének tudatában
lassan megnyugszik az idegrendszerem
az éppen adódó apró örömökkel táplálnám magam
de a nap meg sem tervezett menetrendjébe
beékelődnek az apró bosszúságok
(eltörik a szemüvegkeretem
nem működik a távirányító jogosulatlan számla jön)
ez a dolgok rendetlensége vagy titkos rendje
ettől felvidulok nem rajtam múlik semmi se
biztonsági buborékom még sértetlen
a kényszerek és feszültségek élén még nem pattant el
de katasztrófát sejtetnek
gonosz játékaink egymással
és az igaz helyett az alázó pótszerek
híreket hallgatok
az árak emelkednek és a gyűlölet növekszik
és még egy aszteroida is közeleg
e-mail jön
azt írtad meg versedben
amit én gondolok – melegítő vigasz
méhek zizegnek a nyár szövetében
valóságosak de tűnő díszei a létnek
mozdulataim jelképes cselekvések
odaadom magam a fény-ölelésnek
sorokat írok egymás alá amit versnek nevezek
nem jutok sehova
mintha huzatos aluljáróban keresném
a megfelelő kijáratot
verset írni a jóknak és akik a jóra vágynak
és azoknak akik nem tudják hogy mindenki
szólót énekel az emberiség kórusában
és mindenki olyan gyönyörűen más
üzenni a jövőnek
hátha kézbesíti neki valaki:
keressétek tovább ami elveszett
ami volt vagy meg sem született
már nem lehet messze
hullámzó hatások verssorokon ringok
kifolyik rajtuk a világ
ott dobogok a délelőtt ívén és az éjszaka szívén
egy regényes elképzelés palástja
beöltöztet az aktuális szerepbe
gondolatcsuklás alaptalan rémület
félreértett fenyegetésre megkönnyebbülés
a tapsra majd kijövünk álarc nélkül
(van időd – csillapodj magadig)
későn érő vagyok ezért mindig sietnem kell
nem adatik nyugalomban gondolni vissza a szépre
vagy tavaszi színekre gondolni az őszben
ahol az emberek végleg a sorsukkal összeérnek
mint árnyék vonul rajtam át
minden ami sért és bánt
az élmény a kaland amire vágytam
pihen mind a távolság kirakatában
a nap utolsó bosszantása tévéműsor szennyes árja
jobb sorsra érdemes emberek bulvárosodnak
a ricsajban fényben villódzó magányban
©Sándor Edit: H. l. 1. – 2020
The post Barna Júlia: egy nap hatásai appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Hrabovszki Diána: tükörország appeared first on Litera-Túra.
]]>aki ugyanabból az anyagból vagy, mint én
pont olyan, és valahogy mégis más
az arcodra, amikor rájössz, hogy te tulajdonképpen én vagyok,
csak rosszabb kiadásban
megkérdeznélek arról, hogyan kell olyannak lenni
amilyen végül sohasem lettem
vagy csak torkon ragadnálak és üvöltenék
szóval te vagy az, aki helyett a pofonokat kaptam
te vagy, aki helyett nekem kellett
kicsit belehalni mindenbe
hogy neked ne kelljen, hogy te mindennek
a szebbik oldalát láthasd
te vagy a fehér, én a fekete
azért esik a vajaskenyerem vajjal lefelé, mert ott állsz a padló alatt
egy tükrözött világban, ahol neked pont a jó oldalára esik
azért nem tanított biciklizni apám,
hogy a túloldalon téged taníthasson
mert ez olyan dolog volt, amit két párhuzamos világból egyszerre csak egyben lehet megtenni
amikor én megszégyenültem,
a túloldalon téged épp megtapsoltak valamiért
amikor csak jelentéktelen második lettem
életem összes jelentéktelen versenyén
te első lettél, és anyáék étterembe vittek megünnepelni
és én hazudtam nekik helyetted kamaszként
hogy te tökéletes mintadiák lehess
ott a túloldalon, ahová a belső szoba
baloldali szekrényének alsó rekeszén keresztül lehetett átmászni
csak addig fértem át, ameddig elég kicsi voltam hozzá
amikor nálunk éjszaka volt nálatok nappal
minden éjjel a szüleinket néztem
ahogy a szép márványpadlón kopogós cipőben tüsténkednek
de sosem mertem hozzáérni semmihez
mert minden olyan idegen és rideg volt
pont, mint a márványpadló
és éreztem, mennyire nem tartozom oda
és azt is, hogy soha nem fogok ilyen helyre tartozni
mert ez előre elrendeltetett valahol a génjeinkben
a tiédben és az enyémben is előre kódolva volt
ki hová tartozik, kinek hol van a helye
a belső szoba baloldali szekrény alsó rekeszének melyik oldalán
te az emeleten játszottál
sosem láttuk egymást, de tudtam, hogy ott vagy valahol
és azt is tudtam, hogy te nem mászol át soha azon a szűk rekeszen hozzánk
mert túl elfoglalt vagy abban a hatalmas házban
talán azt sem tudtad, hogy létezik
de nálunk nem volt emelet, így könnyebb volt megtalálni a szekrényt benne a rekesszel
legalább egy dologban nekem kedvezett a sors
vagy te is tudtad, hogy ott van
csak sosem érdekelt, milyen a rosszabbik oldalon lenni
olyan könnyű, azt mondják, megszokni a jót
©Sándor Edit: Min. – 2020
The post Hrabovszki Diána: tükörország appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Cirill Kabin Csaba: Egy odú kegytárgyai appeared first on Litera-Túra.
]]>
I. Oltárkép
kérlek ölj meg
rögeszmém a halál
csúf áldozat leszek oltáromon
a szétfolyó képek
üres üvegekről
leszakadt gombokról
gyűrt takarókról
mesélnek majd
mint egy emlékműsor
II. Ék
mellé hugyoztam
adódott
fejfájás-ék az agyamban
majd a posztumusz gyalázat
sikercikke
az ismeretlen vizelőről
felszárítja
III. Emlékkönyv
piros vödör a kék vödörben
mindez a sárga lavórban
néhány év
15 fok Celsius
egy lakásban
csikkek
képmutatás
és a savanyú szagok lelkiismeret furdalása
IV. Jegyzőkönyv
kép a képben
arcod a vécécsészében
megsárgult vezetékek
szárítókötélként
mosógép és hintőpor
tévé-tévé
zsoltár-mjúzik
gyalázatos pillanataim
sekélyes jegyzőkönyve
V. Májusi utóirat
feltört ajtó
halott asszony
krétaarcú
emlék-halom
sebesen kifosztott lakás
üres szoba
csupasz ablak
rokon pajtás
ennyi maradt
ennyit hagytál
ennyit hagytam
ennyi maradt?
*
Illusztráció: efZámbó István – Boldog sivatag
(Pintér Akciósház oldala).
The post Cirill Kabin Csaba: Egy odú kegytárgyai appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Hidasi Zsolt: Csak egy kis bitter appeared first on Litera-Túra.
]]>– Szeretném végre kialudni magam – mondta ijesztően nyugodtan, pedig néhány órával előtte csaknem egymás torkának estünk. Bekísértem gyomormosásra az ügyeletre. Jól letoltak, mert nem hívtam mentőt.
„Na, mosolyogj már egy kicsit!” – mondtam neki a kórházban a gyomormosás után.
„Tudod, a nevetés önfeledt dolog és én nem hiszem, hogy valaha is megengedem magamnak ezt a luxust a jelenlétedben” – válaszolta.
Azóta nem láttam. Később hallottam, hogy összeállt valami pacákkal. Állítólag nagyon hasonlít rám. Állítólag… Nem is tudom, mit mondhatnék. Van az az érzés, hogy ott és akkor majd történik velem valami, ezért itt és most inkább nem csinálok semmit, pedig pontosan tudom, mit kellene tennem. Persze kurvára nem történik semmi. Aztán sajnálom az időt, amit elvesztegetettem, és nem tettem meg azt, amivel azért akartam még várni egy kicsit, mert hátha akkor mégiscsak megtörténik majd az a valami.
Nem történt meg.
Eltelt 20 év.
Tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt, róla álmodtam. Egy-egy utcarészlet jelent meg álmomban, a legkülönbözőbb helyszínekkel, többnyire óvárosi képkivágással, kanyargós utcákkal, talán Angliában vagy Franciaországban. Anna váratlanul kinyitott egy ajtót, vagy ablakot, mindig máshol, egy öreg bérház kapuját vagy egy emeleti zsalugátert, esetleg csak résnyire, vagy egy kocsma ajtaját, kidugta rajta a fejét és csak ennyit mondott: „Nem jössz?” Ez a jelenet ismétlődött egész éjjel.
Reggel a zöld jelzésre vártam a gyalogátkelőnél. Az út két oldalán felsorakoztak az ellenséges felek. Elől a nehéz fegyverzet, mögöttük a rohamosztag. Aztán megadták a jelet és mi egymásnak rohantunk.
Ő volt az.
Uramisten hányszor elképzeltem már ezt, és ő ott volt újra! Igyekeznem kellett, hogy ne ugorjak a nyakába, vagy hogy el ne ájuljak menten. Döbbenten csúszott ki a számból az előre megálmodott szavakkal teljesen ellentétes előjellel:
– Te vagy az?
Úgy nézett rám, mint valami idegenre. Egy pillanat alatt megfordult bennem minden. A boldogság íze még kísértett, de már valami elhasalásszerű ijedtséggel keveredve. Egyszeriben iszonyúan kellemetlenül éreztem magam. Zavartan próbáltam kihátrálni.
– Bocsánat, azt hittem TE vagy az (…) azaz (…) biztosan összekevertem valakivel. Elnézést.
– Én vagyok – mondta teljesen szenvtelenül és faképnél hagyott.
Éktelen dudálás térített észhez, a járda közepén álltam. Ösztönösen „kiúsztam” a „folyópartra” és gépiesen beálltam egy emberkígyó végére. Öntudatlanul vártam a sorsomra egy sor végén. Csak később derült ki, hogy a hentes előtt állok, és friss húsra várok. Lassan feleszméltem és előhalásztam a telefonomat. A számot már évekkel ezelőtt kitöröltem, de hiába, a fejemből nem lehetett. Simán bepötyögtem. Rutinosan, még mindig. Csak pár órának tűnő másodperc kellett és megtudtam, hogy az üzenetet nem sikerült kézbesíteni. Bántott az a fény, és nem értettem miért küldtem el azt a szót 20 év után. A kijelző lassan elsötétült, és amit én az éterbe csepegtettem, újra alámerült a mocsárban, amit egyszerűen képtelen vagyok kikerülni.
Egyszerre csillapíthatatlan szomjúság kezdett gyötörni. Vágyakozva pillantottam a szomszédos étterem lepukkant terasza felé. Eszembe jutott a fasori kávézó, ahová annyiszor jártunk azelőtt. Mindig a sarokboksz „kirakatában” ültünk, a dupla tükör miatt értelmezhetetlenül összezagyvált utcaképet látva magunk körül, végtelenített önmagunk társaságában. Akkoriban örökkévalónak tűnt a boldogság.
Egy darabig ácsorogtam, rágyújtottam, aztán beléptem a kerthelyiségbe. Elbújtam a legfélreesőbb zugban. Mogorva személyzetre, keserű italokra és szépséghibás süteményre vágytam, a jó szándék legcsekélyebb jele nélküli felszolgálással.
Tudtam, hogy nem látom többé.
Ő így mondaná: „Semmi szomorúság, csak egy kis bitter”.
The post Hidasi Zsolt: Csak egy kis bitter appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Danyi Zsuzsi: Egy délelőtt Anyámmal appeared first on Litera-Túra.
]]>Tisztában vagyok azzal, hogy sok ember érzi úgy, nincs annál finomabb, mint amit az ő édesanyja főz, így azonnal érhet a vád, az érzelmi elfogultság szól belőlem. Ha így volna, is rendjén volna, de én kritikus vagyok. No, meg azt is tudom, hogy jöjjön bármerről, aki az Ő süteményét, főztjét kóstolta, oda volt a gyönyörtől. Mert Ő nem simán főz, utolérhetetlen ízeket, harmóniát teremtve az alapanyagokból, Ő alkot.
Kivételes művész. Rejtett, csendes, önmaga és közvetlen környezete számára alkotó művész. S művészete kiterjed az otthona állandó megújuló kifinomult szépítésére, a virágainak gondozására, de művészi, ahogy ruhát, táskát vagy bábot varr, átkárpitozza a széket, kanapét, csempéz, főz, és művész, amikor csokrot, koszorút köt, énekel, mesél, az unokáival játszik, amikor vigasztal, vagy gyógyít. Teszi mindezt hihetetlen érzékkel, látnoki képességekkel, és általában pénz nélkül, szinte a semmiből teremtve. S most megint érhetne a vád, ha nem dolgoztam volna oly sokat színészekkel, képzőművészekkel, énekesekkel, vagy kézművesekkel. De én sokszor láttam, mi tesz egy embert igazi művésszé, alkotóvá, és az nem a díja, vagy a zsűrizett darabjainak száma volt.
Anyám egyetlen, hozzá hasonló érzékenységgel megáldott leánygyermekeként, figyeltem lelkének fájdalmait, és változásait, s azt, ahogy nagyanyám végtelen bölcsessége köszön vissza benne, a hetedik szülöttben. Más voltam, mint a többi gyerek, így másként néztem, ahogy emberként is fejlődik, s ahogy a kettőnk kapcsolata alakult a több évtized alatt. Anyám nemesedett. Ma már babérkoszorú illetné.
Elkalandoztam, … szóval milyen apró dolgokon múlik egy emberi lélek nagysága, halhatatlansága? Például egy ilyen pillanaton. Amely mindezt felhozta bennem, mert olyan különleges atmoszférája volt. Néztem őt, a csinos, maga által vágott, és festett frizuráját, hozzá illő divatos fülbevalóját, finom pasztellszínekből összeállított, kényelmes öltözetét, az ismerős mozdulatait, és olyan érzésem volt, mintha bennem történne mindez. Egy voltam vele, kortalanul, mély, kimondást nem igénylő szeretettel, és végtelen hálával a megadatott pillanatért. Ott ültem egész délelőtt. Segíteni nem engedett, csak útban lettem volna. Csöndesen beszélgettünk. Megmutatta milyen kenyeret sütött az aprócska grillsütőben, (tökéletes küllem, textúra, illat és íz), megtanított a maradék fehérjéből készült könnyű és csodás kókuszos süteményére, és elmesélte, hogyan használta fel a finomabbnál finomabb kimaradt krémeket egyik tortából a másikba alkotva újra őket, és én boldog voltam, hogy hallgathatom.
Aztán kijött, és megmutatta az anyáknapi tortáját. Azt, amit ő sütött, ha a gyerekei arra mennek. Akármelyik az öt közül. Újabb mestercukrászt megszégyenítő remekmű volt a telefon képernyőjén, amit az ő keze tartott. Nem voltam képes levenni a szemem… a kezéről. Az egész fiatalos lényét elárulta a fájdalmas izületeitől kissé göcsörtös, törékeny, apró barna foltos keze. Abban benne volt elrejthetetlenül az elmúlt gyötrelmes-szép 68 éve. Összeszorult a lelkem. Fel kellett állni, és elindulni, le a vízhez, hogy megnyugtasson a békés, állandóságot sugárzó látvány, a Tisza illata, de nem tudtam lent maradni. Ott akartam lenni a pillanatban, amely megadta nekem a halhatatlanság érzetét a rejtett művész, az asszony mellett, akinek a pillanat létét köszönhetem.
The post Danyi Zsuzsi: Egy délelőtt Anyámmal appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Pelesz Alexandra: A takaró appeared first on Litera-Túra.
]]>Az én nagymamáim meghaltak, mielőtt én megszülettem volna, egyikük sem tudta megvárni, hogy megérkezzek. Sajnálom ezt. Szerintem mindenkinek részesülnie kellene abban az evilági csodában, hogy egy nagymama énekli neki a „Körtéfát”, hogy az ölébe ültetve gyípaci paripáztatja, hogy ribizlit szed neki a kiskertben, hogy kakaót meg vajaskiflit ad neki reggelire. Mindenkinek tudnia kellene, milyen illata van egy mamának, és milyen érzés az, amikor az öreg, csontos kezek ölelik magukhoz. Hát, nekem nem volt nagymamám, de van helyette egy Annus nénim. Már kislány koromban is minden nap befutottam hozzá az iskolából hazafelé jövet, aztán valahogy annyira egymáshoz szoktunk, hogy az élet részévé váltak ezek a mindennapos kis beszélgetések, találkozások. Már harminc éve ő az én pótmamim.
– Mi ez, amin annyira dolgozik, Annus néni? – kérdezem tőle, miközben végigsimítom a puha anyagot, amit varrogat. – Gyönyörű!
Kedvesen mosolyog, aztán sóhajt egyet.
– Csak egy öreg takaró – feleli, közben tovább dolgozik. – Összefoltozgatom.
– Megnézhetem?
Rám emeli szürke tekintetét.
– Kíváncsi vagy rá, Julcsám?
Bólintok. Annus néni elkezdi kiteregetni a terebélyes anyagot.
– Nézd, most ezt a részét varrogatom vissza – mutatja. A négyzet alakú kis szöveten egy középkorú nő áll, kezében virágmintás ruhazsebkendő, és két távolodó alak után integet. Szomorúnak tűnik.
– Ha ezzel készen leszek, itt foltozom majd meg – mutat egy másik részletet. Ezen egy idős hölgy áll, egy sír előtt. Feje lehajtva, leeresztett vállán fekete kendő pihen. Fájdalma vibrál a szövet szálai közt. Ahogy végigfuttatom a szemem a takarón, látom, hogy mind ilyen képecskék alkotják. Vannak vidámak is, vannak nyugalmat sugárzók, de van sok olyan is, ami megrendítő. Ezek mentén húzódnak a repedések, tátonganak lyukak, és ezeket varrogatja Annus néni.
– Nézd, itt is be kell még foltoznom! – mutatja. Ujjai megsimogatják a csöppnyi gyermeket, aki egy nagy dunyha alatt fekszik, az ágya szélén egy fiatalasszony ül. – Olyan beteg volt – suttogja.
– Hogy tetszett mondani? Ki volt beteg?
Nagyot sóhajt, de nem felel, inkább a takaró egyik elszakadt csücskét húzza az ölébe. Ráfekteti a tenyerét, hangos sóhaj szakad ki a tüdejéből.
– Ej, Cirmi, Cirmi… mi lett volna velem nélküled!
Tekintetem Annus néni arcáról a kis képre vándorol. Egy nénike üldögél a padon, hátát a ház fehérre meszelt falának veti, ölében egy vörös macska pihen. Káprázik a szemem, úgy látom, mintha a néni cirógatná a cicát, aki elégedetten mocorog a tenyere alatt.
– Annus néni, micsoda egy takaró ez? – rázom a fejem, abban bízva, hogy így eltűnik a káprázat.
– Á, csak egy rongyos, ósdi… öreg már, mint a postaút – mosolyog rám, aztán elkezdi összehajtogatni az anyagot, majd az ágy szélére teszi. – Most lepihennék, ha nem bánod, nagyon elfáradtam ma.
Felállok az ágyáról, visszahajolva nyomok egy puszit a feje búbjára.
– Pihenjen csak! Majd holnap benézek. Hozok valami finom gyümölcsteát, jó?
– Az jó lesz! – mondja, de közben már hunja is le a szemét. Halkan kiosonok a szobából.
Egész este a takarón látott képek járnak a fejemben. Annyira élethűnek tűntek, nem is tudok rá visszaemlékezni, vajon hímezve voltak-e, vagy egyszerű nyomott minták? Csak az érzésekre emlékszem… meg a mocorgó cicára, az őt cirógató kézre. Emlékszem a fájdalomra, amit a sír mellett álló hölgy érzett, és látom, ahogy a zsebkendő szomorúan int viszlátot a fiatal párnak. Érzem a dunyha alatt alvó aprócska gyermek lázas álmait, a mellette ülő anya szívének fájdalma pedig most az én szívemben lüktet… emlékszem azokra a képekre is, amelyeken csak átsiklott a tekintetem: egy templomra, virágos rétre, gyümölcsfákra, boldog gyermekkacajra, pörgő szoknyára, kutyák csaholására… így merülök álomba.
Reggel fáradtan kelek ki az ágyból. Alig várom, hogy elteljen a nap, és én végre betérhessek Annus nénihez, és tüzetesen megvizsgálhassam ezt a régi takarót. Vánszorog az idő. Mintha minden lelassult volna ma, csak a képek pörögnek folyamatosan lelki szemeim előtt. Amikor végre mégiscsak letelik a munkaidő, szaporán szedem a lábamat, hogy mielőbb odaérhessek a fehér házikóhoz. Ahogy közeledek, rossz érzésem támad, a ház előtt ugyanis két autó is parkol. Az egyik Jánosé, Annus néni fiáé, a másik Erzsié, aki Annus néni testvérének a lánya. Nem szoktak valami sűrűn erre járni, pláne nem egyszerre. Már nem sietek annyira, valahogy nem akarom tudni, miért vannak most itt.
A kiskapu nyikorogva tárul ki előttem, hátul az udvaron ott beszélget Jani és Erzsi. Nem hallom őket, de azt látom, hogy törölgetik a szemüket. Összefacsarodik a szívem.
– Julcsa! – kiált fel Erzsi, amikor meglát. – Jaj, Julcsa!
Ennyi elég is, hogy tudjam: elveszítettem az én pótmamámat. Lassan odasétálok hozzájuk, már azt sem érzem, hogy összefacsarodott a szívem, csak egy nagy lyuk tátong a helyén. Bár ezt a lyukat is befoltozná az a drága, öreg kéz…
A takaró.
A takaró!
Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, erőt gyűjtök.
– Erzsi, Jani! Annyira sajnálom… annyira…
– Tudjuk, Julcsa – teszi a vállamra Jani a kezét. – Tudjuk, mennyire szeretted. És köszönjük, hogy mellette voltál akkor is, amikor mi a családunk, meg a munka miatt nem értünk rá.
Bólintok, majd felteszem a kérdést, amit muszáj feltennem.
– Csak egyetlen dolgot megengednétek, hogy elvigyek magammal? Emlékbe?
– Ez természetes. Mondd csak, mit szeretnél?
– Azt a régi takarót, amit tegnap is foltozgatott. Ott van az ágya szélén, legalábbis tegnap oda hajtogatta.
– Én nem láttam ott semmiféle takarót, de menj be nyugodtan, keresd meg!
Földbe gyökerezik a lábam. Nem bírom a halottakat. Én nem bírom…
– Már nincs itt, menj be nyugodtan – suttogja Erzsi, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Már egy órája elvitték.
– Sajnálom – mondom újra, és ez a sajnálom mindenre vonatkozik. Arra, hogy Annus néni meghalt, arra, hogy már elvitték, arra, hogy ha még itt lenne, sem lennék képes megnézni őt így. Lehajtott fejjel lépek be a házba, majd a szobájába, ahol sarokig vannak tárva az ablakok. Az ágya olyan üres, mint az én mellkasom. A takaró tényleg nincs ott, ahová tegnap este raktuk. Megnézem az ágyneműtartóban, a szekrényekben, még a nagyobb fiókokban is. Semmi.
– Megtaláltad? – hallom meg Jani hangját a hátam mögül.
A fejemet rázom.
– Hát, én mondtam, hogy nem volt itt semmiféle takaró. Biztos, hogy jól láttad?
Már magam sem tudom, mit láttam. Olyan furcsa volt az a tegnap este. Olyan furcsa volt az a takaró…
– Mindegy – nyögöm halkan. – Most, ha nem bánjátok, hazamegyek. Részvétem, Janim!
– Részvétem, Julcsa! Majd értesítünk a továbbiakról.
Bólintok, elköszönök Erzsitől, és hazafelé tántorgok.
Drága Annus nénim! Drága mamácskám!
Valahogy hazajutok, a táskámat és a kabátomat ledobom az előszobában, majd azonnal a hálóba megyek, és az ágyra vetem magam. Újra pörögni kezdenek a fejemben a képek: a vörös cica, a zsebkendő, a templom, a dunyha alatt a kisgyermek, a fekete kendő a hölgy vállán… majd a sok-sok egymás után pörgő képet felváltja egyetlen egy, ugyanúgy a takaróba hímezve látom, mint az összes többit. Ezen a képen egy idős néni ül az ágyon, hátát a párnának veti, egy nagy takarót varrogat, az ágya szélén egy fiatalabb asszony ül.
Én vagyok az. Érzem. Tudom.
És már az igazságot is tudom. Nincs semmiféle varrogatás. Nincs semmiféle ósdi takaró. Nem is volt.
Annus néni utolsó földi estéjén a lelkét foltozgatta. A lelkén tátongó sebeket varrta össze, és abban a csodában részesített, hogy láthattam ezt.
Gondolatban egészen apróra összehajtogatom a gyönyörű lélek-takarót, és elrejtem az újra lüktető szívem egyik kis szegletében.
The post Pelesz Alexandra: A takaró appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Marla Biedermann-Jones versei appeared first on Litera-Túra.
]]>Ki kit talált meg ebben
nincs sorrend se tét
nincs befutó rég mert
aki megszületik az
elvész és megtalálják
így lett a teremtés
nem csak ábránd és
nem véletlenül talált
Isten az esőben épp
két apró békát vagy
hóban vadnyulat
(aki fehér kabátban
részegen mulat)
a kocsmában szeretőt
a levélben szavakat
máskor meg egy apró madarat
a kéménybe szorulva
egy csendes férfit
hajnalban arccal
az asztalra borulva
liszt közt kukacot
terhes macskát itt-ott
gerinc mentén rég
elszakadt reményt
csempére ragadt
sikoltozó egeret
vaktyúkot, néhány kicsi szeget
gyerekek álmát
udvaron felejtett
olvasatlan könyvet meg
egy szekrény alá szorult
vörös kabátgombot.
Amit elveszítünk,
mások meglelik
ahogy egyszer mi is
megtaláltuk egymást itt,
vagy valahol máshol.
*
Jegyzék
Anyámra azt a dzsörzé ruhát a kiskutyás kitűzővel,
amit ő varrt nekem hat éves koromban –
Apámra a 61-es, Obádovics-féle, kissé viharvert,
barna műanyag borítású Matematikát –
A gyerekekre a piros nyakláncot, meg a sok könyvet,
amit egy ismeretlen nőnek dedikáltak –
De rád mit?
Mondjuk a sok nevetést, mennyit, azt nem tudom,
ahogy az éjszakákat sem, és mellé tizenkét, lustán lefelé
gördülő könnycseppet, az öröm
és a bánat apostolait –
Vagy a közös reggeleket, azt hiszem, talán negyvenet,
szétszórt csillagokat a jéghideg univerzumban, mind
virágos rét, mind puha ölelés,
mind édes méz –
Vagy talán rád mégis inkább a szavaimat; néhány okosat,
néhány keserűt, egy tucat dühöset, és azt a sok száz
szerelmeset –
hagyom.
*Első közlés
*
Marla Biedermann-Jones így vall önmagáról:
„A szerző születésének helye és ideje biztosan nem ismert, arra nézve csak feltételezések vannak. A hagyomány szerint valamikor az 1960-as évek második felében született vidéken. Példaképe Katsushika Hokusai japán képzőművész, akinek élete során legalább harminc neve volt. Egyébiránt Esterházy Péter szavaival élve: Egy nő.”
The post Marla Biedermann-Jones versei appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Tarjáni Imre versei appeared first on Litera-Túra.
]]>Az én hitem gyerekhit
erősködik,
de a sötétben fél
Folyton kérdez,
nem jegyez meg semmit
magabiztos a kételkedésben
Az én hitem
az éden egy darabja:
nyitott ajtók mögött alszik-
*
Angyal mit mondasz?
A hétfőt kedd követi majd eljön a szerda
De „csütörtökön van a babonák napja”
Mikor a legnehezebb minden
Élni halni írni nem lehet hazudni
Úgyis rajtavesztesz Mert itt háború lesz
Nem ment meg az Isten nem teheti késő
Új embert farag már a mennyei véső
Lehet hogy az más lesz Nem helyezi kertbe
Éljen csak akképpen ahogy tartja kedve
Angyal angyal-úton ember ember-úton
Elférnek a „térben” Sok ilyen világ van
Sok különös élet Magunkra zártuk a Föld
Kapuját végleg Beszennyeztünk mindent
A menybolt sem tiszta Angyal mit mondasz
„Ora et labora” vagy már „Mea Culpa”?
*Első közlés
©Márkus László
The post Tarjáni Imre versei appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Sitku Róbert versei appeared first on Litera-Túra.
]]>Mielőtt újra összedől a világ,
és újra vérrel és vassal,
hadd kérdezzem meg istent: hányadán áll
az isteni akarattal?
Erről prédikálnak kétezer éve?
Ez lenne az isteni rend?
Ahogy Triszmegisztosz is megmondta már;
ahogy lent van, ugyanúgy fent?
A demokráciában már nem hiszek;
hogy más tudja helyettem azt,
amit meg sem kérdezett tőlem- de a
sakkhoz kell megannyi paraszt.
Ahogy abban sem hiszek, hogy a vallás
alapot adna és rendet,
hiszen gazdasági kérdésekben az
nem ismert soha kegyelmet.
És jól elbújhat mögötte- álarcban –
a hatalomvágy, az érdek,
hogy kielégítse a tömeg- amit
saját magának tenyésztett.
Mindezeknek már nem tudok hinni. Az
államnak és a keresztnek.
Mióta élek a hitről beszélnek-
de élve eltemettetnek.
*
Egy
Ha ez bűn, a cinkosod vagyok.
Ha szerelem, szerelmesed.
Ha megtisztulás, szándék vagyok;
tanítványod és mestered.
*Első közlés
The post Sitku Róbert versei appeared first on Litera-Túra.
]]>