A hegyeim pompás fekete mének…
Szelek kantárján rugaszkodnak szélnek,
Sarkallja őket füttyös éjszaka.
A gyorsvonat most fényt villant a tájra.
Feltűrt gallérú bő ballonkabátban
a gondolat vacogva fut haza.

A hegyeim pompás fekete mének,
nekirohannak nyerítve az éjnek,
patájuk zúzza félelmem jegét.
Ablaknyi fényben lábujjhegyen állva,
gyermekkorom dalait dudorászva
végigsimítnám táltosom fejét…

*
Feltámadás

Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:
lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,
csontjainkról  az idegen göröngyöt,
szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,
csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát.
Porunk felszáll  és Kelet felé lebeg,
odvas szívünkben felsajog a honvágy,
és sárral betömött fülünkbe belemar
trombita-élesen
egy új feltámadás.

*
Valaki a múltból

A kurta szóból én sajnos nem értek,
annak adok, ki tiszta kézzel kért.
A parancs arcul csap nyitott tenyérrel,
s én törölgetem arcomról a vért.

A zsarnok ujj, ha ajtómon kopogtat,
és csizma döng az ázott küszöbön,
itt be ne lépj, és rohanj utca hosszat ‒
zuhanó árny az omló rögökön.

A kurta szavak mindig utolérnek ‒
a mozdulat is félreérhető.
A kiáltástól meghőköl a lélek,
és menekül a múlttól a jövő.

Ha kapumon a jó szándék kopogtat
és bebocsátást esdekel a szó,
mint komondor, ha simogatást lophat:
a kéz melege szelíd takaró.

*

Csendes fohász újév hajnalán

Az óév száll, mint kéményből a füst
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a  Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
és síró ajakkal követelik a jót
egy új, szűk esztendő
ködös hajnalán.
Harang kondul, kutyák csaholnak az utcán,
fehér falak közt suttog a fohász.
Azokért szól, akik itt maradtak,
s remélnek még idén is szép tavaszt,
zengő vetést,
arany kalászba hajló aratást,
gyümölcstől roskadó őszi ágakat,
szerelmükből felsíró gyermeket,
égi oltalmat,
s egy madárfészeknyi helyet
a béke földjén…
Isten tenyerén.

*Forrás:  jelújság

**Kapui Ágotára emlékezünk

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .

Úgy kell nekünk
a gravitáció
mint éhségünket
betöltő kenyér
a józanság
hogy újra összezúzzon
ebnek a póráz
lepkének tenyér
kavicsnak tó
selyemszalag a blúzon
kulcsra zárt  szombat
kettétört idő
innen a csend
két térfél a világ
úgy kell nekünk
hogy a föld visszahúzzon
ahogy az égnek
kellenek a fák

*

Efemer

Csodának vélt mulandó semmiség
erősnek hitt de fellazuló láncok
mint felfeslőben lévő varratok
és porcelán-törékeny kis románcok
a kirakat mindig többet mutat
mint a valóság felpattogzó máza
mert megragasztott kancsó e világ
és üveg mögött porosodó váza

*

Látomás

Fejfájásra ébred a világ —
a riadalom  szívünkben fehérül,
s a rajzolat a hűvös alkaron
ma reggel csendes alvadásba kékül.

Tudjuk hát: a szenvedés örök —
mi aprónépek, kínod újraéljük.
Ha megszülettünk, megszenvedjük azt,
s míg létezünk, a te sorsodat féljük.

Kések közt tengetjük napjaink —
a te Atyád a mi Atyánk is, Ember!
Térdünkben a gyengeség remeg,
és tenyerünkbe bezárul a tenger…

… a könyörgésnek sózott cseppjei
s e verejtékből felszálló  fohászunk —
mi sejtjük már, hogy nem az az igaz,
mit hályog fedte két szemünkkel látunk!

*Első közlés

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .

*

Portré

(anyám fiatal arcképe alá)

Látom azt mit régen nem
mák-fekete szemedben
alma-piros mosolyod
fogad hegyén hordozod
tulipánból rokolyád
örök nyárból nyoszolyád
szalmába kap léleklángod
fellobbantod a világot

*Első közlés

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .

*

véred zuhogása
dobhártyámat mossa
szíved dobogása
mellkasom tapossa
két kezed bilincse
feltöri a vállam
add hogy konok táncod
mindhalálig járjam

*

fehér az a holló
az a leány ritka
akit táncba visznek
nagy annak a titka
ritka az a leány
s mint a galamb fehér
kinek vetett ágya
a plafonig felér
azon minden párna
pirossal van varrva
pehelytollal tömve
csipkével takarva
ritka az a legény
ki eljut az ágyig
táncoltathat érte
engem mindhalálig

*

Járd ki lábam járd ki
inaszakadtáig
amíg fehér ingem
verejtékben ázik
amíg eljő értem
az a piros hajnal
s talpig feketében
fekszem befont hajjal

*

nem voltam elég a sorsnak
uzsorásnak sem adósnak
nem voltam én szép se csúnya
leszakadt rólam a gúnya
az a szoknya az a fátyol
hamuvá lett gyertyalángtól
körbe-körbe vitt a vérem
hófehérben feketében
hajtott engem imamalom
kötözött szent fogadalom
szülőföldemnek is fájtam
idegennek útját jártam.

*Első közlés

The post Kapui Ágota: Kurjantások appeared first on Litera-Túra .

Szemfehérje körömholdja
kötésünk a halál oldja
fehér gyolcs a szívünk táján
két láncolt rab törött gályán
hajlott kévénk őrli malom
szorítja szent fogadalom
lazítanám de nem lehet
eloldanád a kötelet
egyik földön másik égben
fehér gyászban feketében
egyik földben másik még nem
hitük csak az üdvösségben
gyönggyé fordult szemfehérje
guruljon az örök kékbe
körömágynak sarlóholdja
kötésünk a halál oldja

*

Az ablakodra száll

Fehér szobád ajtóján hétlakat,
vaságy havában szúrós lepedők,
a láztól nyirkos éj most rád tapad,
klószagú álmok, térben lebegők –
Szívdobbanásnyi hieroglifák
kampója fénynek ágán fennakad,
és felhőrongyot tépdesnek a fák,
s a foszló cérna lassan szétszakad.
A mosolyod, mint a leoltott lámpa,
veled együtt tűnik nyomtalan,
és belekékülsz csendes elmúlásba—
a perc motoz, már öreg este van.
A csatornában vén eső matat,
a lét-idő oly halkan csordogál,
a sérült szárnyú végső pillanat
már itt kering, s az ablakodra száll.

*

Nem virradsz

Jéghártyás hajnalok rianó csendje
tétova lényednek sovány vigasz
nem virradsz kedvednek fényes reggelére
elhamvadt álmodban a szép és igaz
hát beleolvadsz arctalan tömegbe
és nem hagysz soha senkiben hiányt
a szembejövők fellöknek az árral
ha nem változtatsz sürgősen irányt

*Első közlés

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .

Komótos csendek ölelnek körül
mint karosszék a felpuhult világ
csak létezel bele a semmibe
az ablakon burjánzó jégvirág
mint kulcscsomó a mindenség övén
úgy kalimpálsz te rozsdás  vasdarab
s ha lelked bezárt ajtókba talál
a rézkilincs a húsodba harap
és feltárul a fagyos gépezet
a kerekek az idő tengelyén
a prés alatt épp jövő születik
a múlt harang egy sötét tó ölén

*

Ő viseli majd

Ha már nem leszel,
ő viseli majd az arcod…
szemében továbblopja a tüzedet,
elorozza kézfejedről az anyajegyek
tájékozódási pontjait,
nevetésében majd ott ragyog
lelkednek kedve, s a kerekedő ajkak mögött
ráncaid lesik bealkonyuló mosolyát,
mit szétmázol a tőled örökölt
aggodalom –

Szívében ugyanaz az akarat száguld,
lényében ugyanaz a feladás,
az ébredés  is ugyanaz, a tavasz jelei a fákon,
amikor először kapta el tekinteted,
már akkor tudtad, hogy csavargó lelked
néz vissza rád, ezért lesz majd otthontalan
ezen a világon…

*

Álmatlanság

fényhüllők kék ragyogása kísért
álmatlanságod végtelen deleje
lidércfény csap fel elmúlt éjszakákból
kéklő vizekben fodrozódsz vele
tekeredik létednek kötele
zsinór hurkolja szorosra a zsákot
kígyócsusszanás szívedben a perc
és köd szorítja össze a világot

*Első közlés

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .

a vers fiókba zárt valóság
a létezés cukorka volt
már elfogyott a cseppnyi jóság
a polc üres bezárt a bolt
a csend felszáradt mint a padra
kifröccsent álmos tintafolt
már nem pörög a szó mint mantra
és nem  rósz lapra sorra sort

*

Annyit ér

Ady csak önmagát szerette
én Adyt szerettem nagyon
önmítoszát súgta fülembe
a botrány-szagú fájdalom
a csonka hold s a fagyott mámor
hol lelket ráz egy rossz szekér
s a kárhozatnak távolából
a vers most lassan földet ér

tört szerelmek abszint-zöldje
a magány rossz tanácsadó
a lélek most a senki földje
mit átszitál halkan a hó
a test a vértől és a vágytól
lesz önmaga hát annyit ér
mint elváló levél az ágtól
ha lelked csöndben elvetél

*

Ahol a tornyok

Ahol a tornyok szurkálják az eget
bökdösik mint puffadt kék
dunnát bütykös térdeink
csontos fájó könyökünk
karcolgatják a csendet
csillagot kotornak az égi avarban
mint apró kezek a fák alatt
a fényes szemű gesztenyét
tűhegyes álmainkat belevarrják
a mennyek sűrű szövetébe
s ha vér serken lelkünkből
a tornyok piros cserepeire csordul
minden harangkondulás –
minden újévi fohász
ott akad el ahol a tornyok
találkoznak
az éggel

*Első közlés

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .

Ki segített belépnem
kilépni ki segít
ki fog majd lágyan kézen
ha te már nem vagy itt
én bőszen ellenálltam
a testem rúgkapált
te mélybe löktél bátran
a lélek lesben állt
hogy végső ernyedésben
majd elillan ha kell
ha görccsé alvadt vérben
nem lesz ki átölel
és létrejöttünk ketten
emberré érlelőn
s e percből kivetetten
csüngtünk egy szál jövőn
te kiléptél e létből
mezítláb hangtalan
így részem az egészből
örökre veszve van
ki segít majd kilépnem
maradnom ki segít
egy ablaktalan térben
mert te már nem vagy itt

*

Lét zenéje eleven

(változat)

lét zenéje eleven
fekete múlt a köveken
fekete múlton fehér vászon
lakomát ül a gond a nászon
hollószárnyaknak bakacsinja
est-magánynak metsző kínja
lét zenéje sirató
ölbe ölő ringató
üres ölbe ernyedt karba
kétely lökte viadalba
hogyan másképp hogyha újra
lelkünket a kétség dúlja
agyunkat a múlt kaparja
tíz körömmel szívünk marja
fekete szájból odvas ének
holló-dallam szól az éjnek
lét zenéje eleven
jövőbe néző szemeken
nem üres már a holnap-ablak
élőknek holtak erőt adnak
példabeszédből adomát
bátor tenyérből parolát

*

MOZAIKOK

Röpke

Nem tudsz megsebezni
mellemen van vértem
tűzzel-vassal védem
kétarasznyi létem

Kérdés

semmivé aljasult igazság
közhellyé silányult sorok
barátom hogy is írjak verset
ha egyszer nem tudok

Vakarcs

e bolhás létben szendereg
a test e toprongyos vakarcs
csikorgó csontok halmazát
nem tartja össze jó habarcs
csak teng és leng és botladoz
és buta nótákat danász
és nem tudja hogy ott lapul
az éj mögött a nagy vadász

Rátalált

Kíváncsi volt a halálra
árnyék suhant át a parkon
rátapadt a kor falára
s rátalált egy utcasarkon

*Első közlés

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .

*Első közlés

The post Kapui Ágota: Virradat appeared first on Litera-Túra .

Az egyetlen való a virradat,
a kézzel fogható, hogy létezel,
emelkedő fényhálók alól
életre buksz e vízfenék világból,
az öntudatlanság sötét levéből,
s mint tiszta gyolcs, a végesség marad —
hát legyen úgy, ahogyan lenni kell:
nyílik a csend hatalmas szája,
mint létért síró óriás csecsemő
nyelvén kihűlt emlő-zamat,
tejízű vágyak megromlott hiánya.

*

Nyári vihar

Az ázott tájat szél zilálja széjjel,
sötét szárnyát bontja már a nyár,
felhő ront a védtelen mezőre,
mint prédájára omló héjapár —
és megzendülnek egek trombitái,
és megindulnak harci seregek,
és villámostrom igázza a földet,
és dühödt öklük rázzák az egek.
A csatatéren elcsigázott lombok
vonszolják még ázott tagjaik,
és vízbe fúló félájult virágok
nyújtogatják sérült karjaik…
A diadalmas napkorong az égen
most átlépi a mennyek küszöbét,
hát fejet hajt az Isten-arcú lénynek
a zivatar, s eldobja fegyverét.

*Első közlés

The post Kapui Ágota versei appeared first on Litera-Túra .