Csak ránézett a filmklub közönségére és máris elöntötte a szánalom és a részvét érzése. Távol állt tőle, hogy valamiféle néptanítónak tartsa magát, ezért ha csak tehette nem kommentálta hosszasan a filmeket. Látta, hogy a közönség alapvetően fáradt és nincs szüksége agyas magyarázatokra, csak primer élményekre, amelyeket, távozva a moziból, békésen emésztgethet magában, anélkül, hogy e magányos párbeszédbe bárki is  beleszólhatna. Különleges tehetsége révén érzelmileg feszült szituációkra is képes volt, személyes bevonódás nélkül, objektívan tekinteni. Szóval nem akarta megmondani, vagy ráerőltetni senkire a tutit, inkább ílyeneket mondott: “Nos, azt gondolom, a dolog így is, úgy is látható.” Ezt a hidegvérűséget külön szerettem benne.

Ekkortájt olvastam egy remek  könyvet,  egy Limonov  nevű orosz  író: Ez  vagyok  én, Edicska című művét. Na ez, mintha csak a fiatal Ledermannról szólt volna. Fő tanulsága, hogy hibázni nem hiba, még akkor sem, ha ennek során mások beleláthatnak “lelki lapjainkba”.

Történt aztán, hogy Ledermann hirtelen meghalt, ráadásul egy buta közlekedési balesetben. Mindenkit lesújtott a hír. A filmklub azonban nem szünt meg, új vezetőt kapott, aki állítólag Ledermann tanítványa volt, tehát ő is lélekbúvár, ha nem is olyan megfontolt és széleslátókörű, mint megboldogult mestere. Aléna, vagy Magdaléna – ahogy magamban én hívom, egyszerű lélek. Röviden, mindenben diametrális ellentéte Ledermannak. Mondanom sem kell, hogy ez számomra valóságos katasztrófa. Aléna középkorú, meglehetős önbizalommal teli hölgy, igazi Mary Poppins-típus: minden csodaszép, az élet egy valóságos Disneyland, telis-tele csodákkal és pompás meglepetésekkel. Ráadásul van egy mániája, hogy a filmeket meg kell beszélni. Igen, igen, persze, csak kérdés, hogy milyen szinvonalon. “Hogy tetszett a múltkori film?” – ez a kérdés újabban rutinszerűen elhangzik. Ledermann idejében legföljebb udvariassági gesztusként hangzott el ilyesmi. Aléna ellenben, ha lehet így mondani, túl komolyan veszi a nézők szabadjára engedett érzelmi megynyilvánulásait. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, a mi kis filmklubunkban vannak emberek, akik úgy néznek egy filmet, mintha TV- híradót néznének, mintha a film tőről metszett valóság lenne… – Nehéz mit kezdeni az ilyen szemléletmóddal, minden óvodás tudja, legalábbis az én gyerekkoromban még tudta, hogy a TV-beli esti mesében Mazsola, nem egy valóságos disznó, hanem csak egy aranyos mesefigura. Aléna persze nem arról híres, hogy az ilyen aprócska naivitásokat helyrerakja, vagy legalábbis jelezze kézzel-lábbal, hogy nem kérem, itt elvégre műalkotásokról van szó, amelyeknek lehetnek ugyan reális elemeik, sőt nagyon is reális igazságaik, de egytől-egyig a fantázia termékei.

Mindezeken túl van azonban még egy fontos mozzanata a filmklub beli vezetőváltásnak. Ledermann avantgárd vonalvezetése után, egyértelműen a kommersz filmek világa felé haladunk. Néhány vetítést ki is hagytam emiatt. Ez nem méltó egy igazi filmklubhoz. Nem is beszélve arról, hogy már a giccs is felütötte a fejét a választott filmek között, ilyen volt például a Loving Vincent című film, Dorota Kobiela és Hugh Welchman megtévesztően ügyes és persze nagyon látványos alkotása, amiről sajnálatos módon Aléna, bármiféle kritikus észrevétel helyett, csak áradozni tudott. Igazság szerint már csak a Jóisten segíthet rajtunk, persze tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire pitiáner ügy, és valójában rajtunk, klubtagokon kívül senkit nem érdekel a világon. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe egy zseniális ötlet. Mi lenne, ha egyenesen dr. Ledermann üzzenne egykori tanítványának, Alénának, alias Magdalénának, a túlvilágról. Annyi minden megtörténik mostanában, miért  ne történhetne meg ez is? Nem szaporítom a szót, addig-addig gyúrtam magamban a témát, amíg egyszerűen – mert ezek a dolgok mindig nagyon egyszerűek – megálmodtam dr. Ledermann üzenetét. Mi ez, ha nem valamiféle telepátia? – Ami azt illeti, Ledermann, mint mindig, most is a dolgok közepébe talál. Idézem:

Kedves Alénám, látom, hogy gondokkal küszködsz egyrészt az Auróra közönségét, másrészt az art mozi jövőbeni műsorát illetően…. Engedd meg, hogy a filmklub alapítójaként és volt tanárodként néhány személyes tanácsot adjak neked. Ne törődj azzal, hogy ez miként lehetséges, sőt, lehetséges-e egyáltalán, csak hallgass a szívedre, mint ahogy kedves diákomként is mindig ezt tetted. Először is ha azt gondolod, hogy ennyit és ennyit kell beszélned – akkor a fele is elég! A kevesebb több – ez az aranyszabály. Jól emlékszem, hallgatóként mennyire optimista és örömöt sugárzó egyéniség voltál. Olyan típus, aki tele van kíváncsisággal az új dolgok iránt, ráadásul szorult helyzetekben a humorérzéked sem hagyott cserben. Pszichiáterként és volt kollégádként veszem a bátorságot és őszintén beszélek hozzád. Nincs okunk kendőzni a kényelmetlennek tűnő dolgokat. Eléggé jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, fő félemed, hogy kimaradsz valamiből, ezért szinte habzsolod az életet, az élményeket, ráadásul minden módon igyekszel kerülni az élet fájdalmas oldalát. De ez így, egy idő után nem mehet tovább. Mivel azt szeretnéd, ha minden szép és jó lenne, hajlamos vagy arra, hogy figyelmen kívül hagyd a valóság más aspektusait. Hagyj fel azzal, hogy úgy próbálod berendezni az életedet, hogy abban mindig csak húsvét legyen, nagypéntek pedig soha. Az igazság az, s remélem, hogy nem haragszol meg azért, hogy kimondom: felnőtt korod ellenére is még mindig az a naív, kíváncsi és telhetetlen gyermek vagy, aki – tekintet nélkül az adott körülményekre – egyszerre és lehetőleg azonnal akarja begyűjteni a világ kincseit.

Szóval lassíts egy kicsit, állítsd le magadban az állandó fecsegést és habzsolási vágyat, fogadd el az élet (azaz önmagad!) nem szép és nehéz oldalát. Direkt nem beszélek “sötét oldalról”, ez is nagy marhaság. Ezért kérlek, ne feledd, hogy a lényeg: kevesebb édesség és több józanság, ez nemcsak az étkezésre, de akár a film esztétikájára is érvényes szabály lehet. És most gondolj a filmklubra, a nézőtéren ülők nem népfőiskolára vágynak, ahol kiokítják, sőt, erkölcsi tanulságok levonására késztetik őket. Hagyd békén az embereket! Ők a filmre kíváncsiak, s nem a többiek ezzel kapcsolatos érzelmeire. Ne játszd meg a bölcset, a titoktudó, minden lében kanál klubvezetőt. Ehelyett merj végre hibázni!  Merj olykor félbehagyni dolgokat, s tudj újra, önmagadon is nevetni! Nem kell mindenkinek megfelelni.

A  művészfilmekben  a  valóság  egyébként  is sokarcú. A filmelméletben ezt  úgy mondják, hogy az elbeszélő hozzáállhat a történethez oly módon is, hogy a nézőt „sorsára bízza”. Különösen az ilyen filmekre jellemző „nyitott” befejezésre hívnám fel a figyelmedet, amely nem kívánja közzétenni az oksági lánc végkifejletét, mint ahogy egyes alkotások esetében az »igazi« befejezés kitalálható, de a film nem mondja el… egy filmklubban sem kell  mindent  megfejteni  és  a  nézők  szájába  rágni. Hiába minden jószándék, olykor ki  kell bírnunk, hogy hagyjuk a dolgokat a maguk természetes és kiszámíthatatlan medrükben tovább áramlani. – Hidd el, tudom, hogy mit beszélek, s ha tetszik, fogadd el ezt a néhány baráti jótanácsot. A jelent gyakran a jövő teszi elviselhetővé. Mellesleg ideát rákaptam a káromkodásra. Hogy miért? Egyszerűen jól esik. Én a ti fogalmaitok szerint, már egyébként is egy szép, kibaszottúl szép halott vagyok.

Ha el is jut ez az üzenet Alénához, lehet, semmit sem fog változtatni a lényegen. Többnyire nem halljuk meg a halottak hangját. Pedig az idők kezdete óta itt vannak velünk, közelebb, mint nyakunkon az ütőér.

*Első közlés

The post Kovács Gábor: Dr. Ledermann túlvilági üzenete appeared first on Litera-Túra .

Ezt követően a beszélgetés során egy olyan érzelmi dimenzióba kerültem, amit senkinek sem kívánok, főleg egy olyan helyzetben, amikor közönség előtt kell beszélnie. A növekvő fizikai kényelmetlenség ellenére valahonnan erőt kellett merítenem. Csakhogy ilyen helyzetekben a gondolatok mit sem számítanak, a Mező, a test, önálló életre kel, s elborítani látszik a Mező-ismerőt, a lelket. Ráadásul, ha háborog a “Mező”, minden filozofálás luxusnak tűnik. Ehelyett úgy éreztem magam, mint akit fokozatosan kivonnak a forgalomból. Mintha egy dzsinn láthatatlanul leválasztott volna a közönségről, s mintha azt mondta volna: “Te most itt nem fogsz tudni megszólalni és sürgősen ki kell menned.” Azért használom a “mintha azt mondta volna” kifejezést, mert valójában nem szavakról van itt szó, hanem egy sokkal közvetlenebb és erősebb kommunikációs módról, ami azonnal a tudatba hatol. Ismerünk ilyent bőven, ha máshonnan nem, például a tudományos fantasztikus irodalomból. Egyébként, ami a dzsinneket illeti, tévedés azt gondolni, hogy ők valamiféle mesefigurák – fantáziadús Korán kommentárok szerint – a dzsinnek egy füstnélküli lángból teremtett angyali rend tagjai, ilyen volt például Iblisz is, az engedetlen, aki nem volt hajlandó leborulni Ádám, az agyag-ember előtt, s akit magyarul Sátánnak hívnak. Visszatérve az eseményekhez, ezután következett az én kifutásom. Mivel a helyzet, pontosabban a beszorított, ülő helyzet, kezdett tarthatatlanná válni számomra, eszembe jutott még, hogy az eszkimók úgy tartják: „Jót tesz az embernek, ha a bálnára gondol.” Lehet, hogy így van, de nekem ez most nem használt semmit. Így aztán félhalkan közöltem Lacival, hogy ki kell mennem egy pillanatra, amiből aztán nem egy, hanem sok pillanat lett. Először a mellékhelységbe indultam, de ott is fullasztó volt a légkör. Az előtérben Bence, a gitáros fiú törölgette a kezét, miközben  megkérdezte: Mi a baj? Rosszul van? – Nem tudom már, hogy mit válaszoltam, de rohantam kifelé, az épület elé. Itt egy korlátnak támaszkodva kapkodtam a levegőt. Eltelt egy jó negyedóra, míg rendbejöttem, de így is éreztem, hogy a vérnyomásom szó szerint az egekben van. Egy kollégám és barátom, aki kijött utánam, hogy segítsen, mint utóbb megtudtam, majdnem rám hívta a mentőket, de ettől akkor valahogy sikerült eltérítenem.

Közben odafönt folytatódtak az események, Laci és Éva a főrendezők és egyben írótársaim igyekeztek tartani a frontot a közönség előtt.  Többek között felolvastak fontos verseket a kötetből, majd röviden méltatták is azokat. Mindeközben kiemelték a kötetre jellemző sajátos látásmódot, s megvilágítottak néhány versekkel kapcsolatos, rejtettebb összefüggést. Ezért a remek helytállásért örökre hálás vagyok nekik. Balázs, a másik jelenlévő zenész fiú, pedig időnként ukulelén játszotta el saját szerzeményeit, ezzel is színesítve a repertoárt. Ami engem illet, már csak a költői est végére értem vissza, így csak a dedikációra volt már lehetőségem, na és a sűrű bocsánatkérésekre a történtek miatt.

A nap már leszállt és beállt a sötétség, mire kijutottunk az utcára. Többen győzködtek arról, hogy azonnal menjek az ügyeletre a rosszullétem miatt, voltak, akik egészen agresszívan próbáltak föllépni ellenem, természetesen a saját érdekemben, de én hajthatatlan voltam és haza szerettem volna jutni mielőbb. Így is történt, ráadásul egy kolléganőm autós segítségével, akit előbb megeskettem, hogy haza felé visz és nem a kórház irányába, s csak ezután szálltam be a kocsijába.

Azóta persze elmentem orvoshoz is, de nem ez a lényeg, két nap múlva eszembe jutott valami, aminek a történtekkel kapcsolatban döntő jelentősége lehet. Emlékszem, hogy a könyvbemutatóra készülve, de már a könyvtárban, a következő megjegyzést tettem Évának: “Tudod, van egy titkos elképzelésem, s erre fogok gondolni, ha elkezdődik a beszélgetés, e szerint Laci egy dzsinn, akinek éppen most, szinte a helyzethez illően, piros a nadrágja és fehér a szakálla. Ő lesz az, aki most a könyvem kapcsán vizsgáztatni fog engem, hogy tovább juthatok-e a magasabb világok felé.” Éva elképedve nézett rám, aztán elnevette magát. Gondolván, hogy ez is beletartozik, vagy belefér az én furcsa és váratlan megnyilvánulásaimba.

Igen, pontosan emlékszem rá, hogy ez az elképzelés már napok óta ott lebegett lelki szemeim előtt. Balga módon nem gondoltam arra, hogy ebből származik majd a legnagyobb baj. Úgy tűnik, vannak dolgok, amiket jobb nem elképzelni. Azt persze én is készséggel elismerem, hogy adott esetben képzeletünk zabolátlansága szüli az elbizakodottságot is. Ez azonban nem döntő érv, Odüsszeuszra sem hatottak az ilyen apróságok, amikor – minden veszély ellenére – meg akarta hallgatni a szirének énekét.

Ha tehát végig ott lehettem volna a saját könyvbemutatómon, beszéltem volna arról, hogy mindenki, aki él, világhírű, pusztán azáltal, hogy erre a világra született, s hogy a szavak nem fejezik ki a dolgok valódi természetét, továbbá elolvastam volna az általam kulcsverseknek tartott szövegeket, beszéltem volna arról, hogy csak egyetlen szerelem létezik, melynek törvényei megegyeznek a matematika törvényeivel, és így tovább…

De a dzsinn, bizonyos okokból, ezt nem engedte. Jobbnak látta, ha elnémít és megleckéztet. Így történt. Ezen már nem lehet változtatni.

A legfurcsább azonban az, hogy a mindezek ellenére hálás vagyok ennek a dzsinnek, mint az én “titokzatos segítőmnek”, bár alaposan megleckéztetett, s felteszem, hogy erre alapos oka is lehetett, lélekben mégis valamiképpen megerősített abban, amit a Lépcsők Perszepoliszban – a kötet lényegeként – így fogalmaztam meg:

légy könnyű
és mozgékony, akár a buborék,
sodródj a saját irányodba
és szakíts az árral,
hagyd magad mögött
a gyémántbányákat,
a születést akard elkerülni
és ne a halálodat,
semilyen irányba ne neheztelj,
ne hibáztass,
game over! – mondd
a repülő kutyáknak,
ne higyj se a szeretetről, se a gyűlöletről papolóknak,
tedd vagy ne tedd
a szolgák dolga,
a lényeg a nagylelkűség,
minden nap alkalmas,
vagy alkalmassá tehető arra,
amire akarod,
a zsarnokok mérges gombák,
ne légy senki kedvéért
se más,
se önmagad zsarnoka

*Első közlés

The post Kovács Gábor: A láthatatlan dzsinn, egy balszerencsés könyvbemutatóról appeared first on Litera-Túra .

/Sartre/

A hetvenes évek végén, másodéves főiskolás koromban, két szemeszteren át tanultam filozófiát Koch József tanár úrnál, aki már kezdetben  másnak  mutatkozott,  mint  kollégája, Hajdú  elvtárs,  a  marxista  ördögűző.  Kochról akkoriban  csak  annyit  lehetett  tudni,  hogy németszakos tanár, és kizárólag csak filozófiát tanít a tanárképző főiskolán. Amit viszont nem mindenki  tudott  róla,  hogy  a városban  évente  megrendezésre  kerülő nyári egyetemeken szinkrontolmácsként is tevékenykedett. Itt nemcsak fordította a beszélgetéseket, előadásokat, hanem állandó kísérője volt a német csoportoknak, akiknek – mint afféle gondos idegenvezető – szerteágazó programokat szervezett, így aztán gyakorlatilag reggeltől estig velük  volt. Lényegében  ezek  a  tények,  minden  egyéb,  amit  vele  kapcsolatban  írni  fogok, szubjektív megfigyeléseimből ered.

Koch fő témája a XX. századi filozófia és azon belül is az egzisztencializmus  volt. Ebből  adódóan  szemináriumain  rendszerint  ez  utóbbi  filozófiai  iskola  megismerése  és elemzése  volt  terítéken. A  szokásos  marxista  kritika  azonban  a  legtöbbször  elmaradt, sőt, mintha az irányzat – felolvasásokon keresztüli – bemutatása és hangulatának átélése lett volna a legfőbb cél, ezt persze ő, így, ebben a formában, soha nem mondta ki. Nem  is  volt  rá szüksége,  hiszen  akaratlanul is minden  pórusából  az  egzisztencializmus lényegét, az  ember  rettenetes  magányát, ugyanakkor szabadságának lappangó lehetőségeit sugározta felénk.

Talán furcsa, hogy ezt mondom,  de érezni lehetett,  hogy filozófiatanárunk életét alapvető módon egyfajta eltakart,  rejtett sóvárgás határozta meg, aminek  a tárgyával  és mibenlétével  valószínűleg  még  ő  maga  sem  volt  tisztában.  Az mindenesetre  látszott  rajta, hogy tiszteli a nagytekintélyű embereket, a híres filozófusokat, költőket, gurukat, lelkiatyákat, akik valamilyen mélységgel, vagy különlegességgel bírnak. Mindamellett világos volt az is, hogy neki csak a “belső tekintély” számít, a személyiség által nem   garantált,   formális   tekintély   nem tett   rá  különösebb   hatást.   Mondjuk   ki   nyíltan: meglehetősen pontos érzéke  volt  az  “igazi” szellemi gyümölcsök iránt,  ám  kivéve  az  egzisztencialisták,  a  létezés filozófusainak távoli, csak a gondolatvilágában létező társaságát, közel s távol nem találkozott ezzel – vagy csak ehhez hasonló – szellemi környezettel. Ha azt mondom, hogy egy eszme  vonzotta,  valószínűleg  keveset  mondok.  Mindez  egy  kívülálló  számára bizonyára groteszknek, sőt  csaknem  mókásnak  hangzik.

Mi,  akik  részt vehettünk  már-már  félénknek mondható, visszafogott előadásain majd szemináriumain, igazi magának való (Einzelgänger), figurának tartottuk, akit szinte lehetetlen kicsalogatni saját elefántcsonttornyából. Nyilvánvaló,  hogy Koch  önként  vállalt  magánya  egyúttal  védelmi  bástyául  is  szolgált  számára,  hiszen, ebben az időben, az egzisztencializmus hivatalosan burzsoá, kispolgári filozófiának számított. Sartre – aki ekkor még élő kortársunk volt – baloldalnak tett ideológiai gesztusai egy idő után füstbe   ment   tervként   hatottak   az   igazi   marxistákra, akik   nem   értettek   egyet   az egzisztencializmussal   sem   általában,   sem   a   részletekben.   A   keresztény   irányultságú egzisztencialistákat  pedig – mint  amilyen  például Marcel  és  Jaspers  volt – egyszerűen reverendát nem viselő papoknak tartották, akik elvont formában ugyan,  de újrateremtették  a keresztény  dogmákat. Hajdú  elvtárs,  akinek  hányingere  volt  az  egész  egzisztencialista bagázstól,   bizonyára   egyetértett   M.   Csalinnal,  akinek A   pesszimizmus   filozófiája című könyvében   (Kossuth   Kiadó,   1963)   az   alábbi   épületes   gondolatmenet   található:   “Az egzisztencialista   körülbelül   így   gondolkodik:   nekem   az   élményeimmel   van   dolgom, számomra  ezek  a  valóságosak,  velük  összhangban  cselekszem  és  gondolkodom,  ami  ezen kívül  van,  ahhoz  semmi  közöm,  az  engem  nem  érint.  Ez  szubjektív  idealizmus.  Az  ilyen álláspont tarthatatlansága nyilvánvaló.”

Számomra az ilyen elnagyolt és durva megnyilatkozások persze már akkoriban is csak üres vádaskodásnak tűntek, különösen annak fényében, hogy ismertem olyan magyar szerzők írásait is, akiket úgymond egzisztencialista írókként azonosítottam. Az én szememben, ha nem is fogalmaztam ezt meg minden esetben a szavak szintjén, igazi és hiteles egzisztencialista volt akkoriban – és persze ma is az – Pilinszky János és Tandori Dezső. Ennek bizonyítékaként álljon itt elsőként Pilinszky remek verse:

MAGAMHOZ

(részlet)

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod a csillagokra,

benned érjen a végzet.

De tudok Tandoritól is konkrét vers-példát mondani, aminek már a címe is árulkodó:

A PUSZTA LÉTIGE

SZOMORÚSÁGA

Szerettem volna, ha úgy van.

Nem volt úgy.

Kértem: legyen úgy.

Úgy lett.

Visszatérve Koch személyéhez, az ő lélektani csapdája  a  melankólia  vagy  a  mélabú  volt,  egyfajta  keserédes szomorúság, amely ködként ülte meg egész életét. Azonban Koch depresszivitása első ránézésre is több volt annál a    szomorúságnál,    amit    általában    valamennyien    megélünk,    romantikus    alkat    révén valószínűleg  társult ehhez  a  saját  szenvedés  egyedüliségének  érzése,  valamint  a  segítség visszautasítása.  Egyébként  a mögött  a  kibúvó  mögött,  hogy  ezt  úgysem  értheti  meg  senki – Freud  követői  szerint – a  gyásztól  való  félelem  rejlik. Könnyen  lehet,  hogy  így  van. Mindenesetre érdemes fejben tartani vele kapcsolatban ezt a felismerést.

Ha  van  olyan  beszédstílus,  amelyről  Koch  “belső  hangja”  felismerhető,  úgy  az  a vágyaktól, sóvárgásoktól fűtött kesergés  és  panaszkodás diszkrét  hangja. Valamiféle hűvös esztétikába  tudta  beleilleszteni  azt  a  meggyőződését  is,  hogy  az  élet  negatívumaiból  és veszteségélményeiből egyfajta szellemi igazgyöngyöt lehet létrehozni. Hiszen ezt bizonyítják az egzisztencializmus jeles képviselői is, függetlenül attól, hogy vallásos meggyőződésűek, avagy  sem.  Feltételezem,  hogy  Koch  ezt  nemcsak  mint  filozófiatanár,  hanem  mint – saját tapasztalataiból építkező – ember  is  jól  látta.  Ugyanakkor  mégis meg  kell  állapítanom, korántsem a marxista kritika kedvéért, hogy hiányzott belőle az a  fajta egészséges  realizmus, amely lehetővé tette volna számára, hogy vágyai végső soron elérhető célokra irányuljanak. Nem hiába mondják, hogy a “gyászra való  képtelenség” akadálya  a  megszabadulásnak.  Igen,  a  szembenézés  ereje hiányzott akkor még belőle, az az erő, amellyel górcső alá vehette volna saját sznobizmusát és rejtegetett elitizmusát.

Nem az a kérdés ugyanis,  hogy mennyiben kedvező vagy akadályozó valakinek a sorsa. A lényeg az öntevékenységben van. Tökéletesedésünk folyamatát a durva kő folyamatos csiszolásához is hasonlíthatjuk,  szerencsés esetben ez a soha le nem zárható folyamat az egyénen keresztül a szélesebb társadalomhoz is utat törhet. „Az Értől az Óceánig” – ahogy Ady mondja – ugyanis szabad az út,  s csak rajtunk múlik,  hogy élünk-e ezzel a szabadsággal.

Negyven  éve már,  hogy  Koch  József jellegzetes,  kissé oldalra  fordított fejű,  mélázó tekintetű  alakját nem láttam, az idő hamar elszállt. Azt hiszem, ő tette számomra végérvényesen szimpatikussá az  egzisztencialista  filozófiát. Sohasem  felejtem  például  az  ilyen  mondatokat:  “Elszigetelt szabadság nincs. Ahol van szabadság, ott az harcban áll az elnyomással.” /Jaspers/

*Első közlés

The post Kovács Gábor: Egy filozófiatanárról kiderül, hogy valójában drámai romantikus appeared first on Litera-Túra .

Azt, hogy a prostitúció alapvetően nem jó dolog, szinte senki sem tagadja.  Ugyanakkor, hogy miért és mennyiben rossz, már kevesebben fogalmazzák meg. Meggyőződésem, hogy a prostitúcióért – a közvéleménnyel éles ellentétben – mindenki felelős, aki felnőtt módon képes és hajlandó gondolkodni erről a fontos társadalmi problémáról, ennek ellenére míg a világ egyik felén megkövezés és halál jár érte, addig a másik felén legális munkavégzésnek számít. A prostitúció olyan valami, ami gyakorlatilag mindig volt, mindig lesz, mintegy kultúra-független velejárója életünknek, s legfeljebb az alkalmas korlátok közé szorítására tehetünk kísérletet. Európában évek óta vita tárgyát képezi, mi jelenti a helyes hozzáállást a prostitúcióhoz: kriminalizálni kell vagy inkább társadalmilag elfogadottá tenni.

Az egyes országok gyakorlata között lényeges eltérések vannak. Az Unión belül lényegében csak három országban tiltják teljes mértékben a prostitúciót: Horvátországban, Romániában és Litvániában. Ezzel szemben elfogadóbb magatartás jellemzi például Hollandiát, Németországot, Dániát,  Lettországot és Ausztriát. Finnországban érdekes módon bár tilos a prostitúció, az ügyfelet viszont nem büntetik érte, azt hiszem joggal mondhatjuk erre, hogy az ilyen intézkedés annyit ér, mint a falra hányt borsó. A többi országban pedig – ha nincs is abszolút tiltás – enyhén szólva nem egységes a szabályozás. Egészen meglepő például a skandináv országok, Svédország és Norvégia gyakorlata. Ezekben az országokban elsősorban az ügyfelet szankcionálják. E téren Svédország számít úttörőnek, ahol 1999 óta akár fél év börtönre és az elítélt jövedelemével arányos pénzbüntetésre számíthat az, aki szexuális szolgáltatást vásárol. A szomszédos Norvégiában hasonló a helyzet. Az ügyfélre kiszabható maximális büntetés 6 hónap, viszont akár 1 év börtön is járhat abban az esetben, ha a szexuális aktus természete “különösen lealacsonyító”. Izlandon is – bár Svédországhoz hasonlóan nem EU-tagállam – a fizető ügyfelet szankcionáló törvény van érvényben: egy év szabadságvesztés jár neki, ha nagykorútól vásárolt szolgáltatást és két év, ha kiskorútól. E jogszabályok visszafogó hatása persze korántsem egyértelmű, mint ahogy maga a jogi környezet sem az.

De hadd álljon itt egy pozitív példa is. Nemrég olvastam egy érdekes kis németnyelvű brosúrát, a címe: A szex, mint munka (Sex als Arbeit). Ez a szemléletformáló írás, mert, tényleg az, lényegében arról szól, hogy milyen feltételek mellett lehet szexmunkát vállalni a szomszédos Ausztriában.

Az általam érdeklődéssel olvasott “kiskáté” azzal kezdődik, hogy világossá teszi a fogalmi különbséget prostitúció és az önként vállat szexuális szolgáltatások között. Ebből adódóan, ha valaki szexuális szolgáltatást kíván igénybe venni, akkor nem lábon vesz meg valakit, mint valami rabszolgát, hanem egy világosan körülírt, meghatározott szolgáltatásért – és nem a személy egészéért – fizet. Itt válik el ugyanis a legálisan végzett szexmunka az emberkereskedelemtől és az ún. stricik által futatott kényszer prostitúciótól.

De álljunk csak meg egy pillanatra a szexmunka kifejezés kapcsán. Világos, hogy ez az újkeletű kifejezés az, amely a leginkább mentes az előítéletektől és a diszkriminációtól. Az angol nyelvben használt, s eredetileg latin eredetű „prostitute” (prostituált) szó ugyanis „kiszolgáltatottat”, ill. „nem megbecsült”-et jelent. Ezzel ellentétben  a szexmunkás kifejezés sokak szerint nem esik eleve negatív morális megítélés alá, történelmileg úgymond nincs megbélyegezve. Más szóval nincs kriminalizálva, a bűnözéssel kapcsolatba hozva. Ráadásulbármilyen etnikumot és nemet lefedhetnek ezzel a szóval. A szó jelentésében ugyanakkor az is benne  van, hogy akik ezzel a tevékenységgel foglalkoznak azok ezzel mintegy pénzkereső tevékenységet folytatnak.

Látnunk kell, hogy pusztán azáltal,  hogy a társadalom részéről ezt munkának ismerik el, a szexmunkásoknak lényegesen több eszközük van arra, hogy jobb, biztonságosabb és elfogadhatóbb munkakörülményekért küzdjenek. Egyébként a szexmunka kifejezést már számos kormány, emberi jogi szervezet és szakszervezet is használja, akárcsak az ENSZ.

De vissza a valóságba, legalábbis az osztrák viszonyok közé, amely kulturáltságban és a szemléletmód modernségét illetően messze a magyar viszonyok fölött van. Ez utóbbi állításomat a továbbiakban természetesen bizonyítani is fogom.

Lássuk csak, mi kell a legális szexmunkához Ausztriában. Mindezt persze nem a könnyű “elhelyezkedés” népszerűsítéseként írom, hanem pusztán a tényszerűség kedvéért. A legfontosabb persze a legális munkahely. Ilyen lehet a bordélyház (amelyre meghatározott jogszabályok vonatkoznak), továbbá szaunák, bárok, klubok, masszázsszalonok. Ezen kívül fontos, hogy érvényes egészségügyi könyvvel vagy kártyával rendelkezzen valaki. Ennek hiánya ugyanis büntetést von maga után. Az ún. utcai prostitúció általában tilos Ausztriában különösen a lakóterületeken belül, a nagyvárosokra külön megszorítások és kikötések érvényesek. Ugyanígy tilos az ún. lakásprostitúció egész Ausztria területén. Szexuális szolgáltatásokat adni magánlakásban tehát szigorúan tilos. Annak eldöntése, hogy egy adott szexuális szolgáltatást, s azt milyen áron vállal valaki, mindig a szolgáltató (a szexmunkás)  szabad döntésének tárgykörébe tartozik. Külön kiemelendő itt a testi egészség kérdése.

Minden legálisan dolgozó szexmunkásnak kötelező egy hathetenként ismétlődő kontrollvizsgálaton részt vennie. Ezen kívül tizenkéthetenként kötelező a vérvétel is. Ezek a vizsgálatok – s ez nem kis dolog – díjmentesek. Ez utóbbi, tehát az ingyenesség vonatkozik az anonim lelki tanácsadásra is, amely telefonon és interneten keresztül bárhol elérhető. A megfelelő társadalombiztosítás érdekében a bevételekről és a kiadásokról értelemszerűen rendszeres könyvelést kell készíteni, ennek szabályait itt nem részletezem, mivel nem tartoznak szorosan írásom tárgykörébe. Mondanom sem kell, hogy a rendõrség dolga ebben a rendszerben nem az, hogy vegzálja esetleg egyik helyről a másikra üldözze a szexmunkásokat, jogosult azonban bárkit igazoltatni, s az illető egészségügyi könyvének érvényességét ellenőrizni. Az osztrák modell tehát – modern szemléletváltásával – humánusnak és jogilag kellően körülbástyázottnak tűnik. Én legalábbis, laikusként, a jelenkori feltételek mellett példaértékűnek tartom.

Nem árt itt egy kis kitérőt tenni, csak a kontraszt kedvéért. Éles ellentétet képez a nyugati országokkal – így főként Ausztriával – szemben az a középkort idéző bánásmód, amit az iszlám országokban tapasztalhatunk a prostituáltakat illetően. Az iszlám országok kulturális és vallásos közegében súlyos bűncselekménynek tartják a prostitúciót és kemény büntetéseket rónak ki azok “rajtakapott” alanyaira. Iránban a megkorbácsolástól a börtönbüntetésen át egészen a megkövezésig terjed a büntetések sora, aki pedig bármely módon támogatja a prostitúciót, például bordélyházak fenntartásával, az 1-től 10 évig tartó börtönbüntetést kaphat. Afganisztánban 5-től 15 évig terjedően büntetik a prostitúciót, valamint a házasságtörést is bűncselekményként kezelik. Szaúd-Arábiában a totalitárius állam ugyancsak illegális tevékenységnek tekinti a prostitúciót, amit korbácsolással és az azt kiegészítő börtönbüntetéssel súlyt. Az ilyen ügyekkel egyébként az ún. erkölcs-rendőrség (religious police) foglalkozik. Egyiptomban szintén bűncselekménynek számít a prostitúció, itt 3 hónaptól 3 évig terjedő börtönbüntetés szabható ki az ilyen jellegű tevékenységre. A prostituáltakat pedig olyan büntetés-végrehatási központokba (correctional centers) küldik, ahol a fogva tartási feltételek jóval rosszabbak, mint a felnőtt börtönökben.

Ezek után nagy vonalakban lássuk most, mi a helyzet Magyarországon. A szexmunka – avagy prostitúció – legálisan végezhető, a törvényi feltételek betartása mellett.  A törvény csupán a holdudvart – azaz a szexmunkások kihasználóit – rendeli büntetni.

Ezzel együtt jár azonban, hogy sem bordélyházat, sem más, ilyen jellegű intézményt üzemeltetni nem lehet, az ilyen intézmények tulajdonosait, illetve üzemeltetőit a Btk. bünteti, a prostitúció elősegítése tényállásával. Ugyanígy büntetendő a kitartottság, azaz futtatói jellegű magatartások, illetve a kerítés, azaz annak a személynek a cselekménye, aki maga szerzi a szexmunkás részére annak vendégeit.

A szexmunka tehát magyarországon kizárólag egyéni vállalkozóként, azaz munkavállalóként végezhető, de társas vállalkozási formában nem. A szexmunkástól nem kérhető regisztráció, azaz a vállalkozói igazolvány kiváltása során nem kell közölnie az ügyintézővel, hogy milyen tevékenységet kíván végezni, elegendő azt a megfelelő TEÁOR számmal (lásd: “fizikai közérzetet javító szolgáltatás”) jelölni. A szexmunkás a nyújtott szolgáltatásról számlát, vagy nyugtát köteles adni, más vállalkozóhoz hasonlóan. De menjünk csak sorjában. Először is mi a helyzet a legfontosabb tényezővel, a legális munkahellyel?Azaz hol nyújtható szolgáltatás? Ez a törvény szerint két helyszínen történhet: olyan közterületen, amely nem minősül védett övezetnek, vagy a szexmunkás saját lakásában. Emlékezzünk rá, hogy éppen ez az utóbbi az (a magánlakás), ami egész Ausztriában tiltott területnek minősül. Nem véletlenül, hiszen nehezen ellenőrizhető twilight zone (szürkületi zóna). Fontos tényező persze az is, hogy Magyarországon az ilyen lakás nem lehet bérelt, vagy ingyenesen átengedett, csak saját lakás.

A Védett övezet és az ún. türelmi zóna paramétereit most nem írom le. A kijelölést illetően az előbbi helyek meghatározásával igen gyakran, utóbbival pedig túlságosan ritkán élnek az önkormányzatok. Tehát a látszólagos pontosság ellenére itt is maszatolás van. Ez az eredője egyébként a szándékos rendőri atrocitásoknak, vegzálásoknak és a hivatali hatalommal való visszaéléseknek is.

A tizenkétheti orvosi vizsgálat Magyarországon is kötelező, azonban nem díjmentes, mint Ausztriában. Minden esetben 23000 Ft-ot kell érte fizetni (az is lehet, hogy most már többet). További nehézséget jelent, hogy bár a szexmunka végzése legális, a szexmunkások kiszolgáltatottsága alig-alig csökkent. A “holdudvar-jelenség” ugyanis nem tűnt el, futtatók igen is léteznek, ez pedig növeli az egyébként is nehéz helyzetben lévő prostituáltak kiszolgáltatottságát.

Tovább neheziti a szexmunkások életét, hogy Magyarországon a prostitúciót a politikai diskurzus, akárcsak a hajléktalanságot, morális alapon közelíti meg. Ez az érzelmektől átitatott hozzáállás pedig megakadályozza a felek közötti konszenzus lehetőségét, így a viták sokszor a süketek párbeszédére emlékeztetnek.                Anélkül, hogy különösebben elmélyülnénk a részletekben, már a fentieket összegezve – mintegy madártávlatból – is megállapítható, hogy tökéletes megoldást még sehol sem találtak a prostitúció jelenségére. A szervezett bűnözéssel kapcsolatos része akkor is jelen van, ha munkaként tekintünk rá, mint a németeknél vagy az osztrákoknál, nem különben, ha a klienst büntetjük, mint a svédek és norvégok esetében. Egy biztos, hogy az érintetteket, a szexmunkásokat be kell vonni a szabályozás megalkotásába. Nélkülük ugyanis elvész az értelmes konszenzus esélye.

A jogalkotók szándéka mindenesetre mindenhol árulkodó, üldözni és büntetni vagy felemelni és integrálni. Ez a kettősség mindenesetre azt is jelenti, hogy szőnyeg alá söpörjük (tehát tiltást és megfélemlítést alkalmazunk) vagy szembenézünk (azaz valóságos problémaként kezeljük és konszenzusra törekszünk) e meglehetősen bonyolult és szerteágazó problémával. Nem kétséges, hogy melyik út az emberségesebb.

*Első közlés

©Kiss Andrea

The post Kovács Gábor: Karcolat a prostitúcióról appeared first on Litera-Túra .

Hogy a fontosabb dolgoknál maradjunk, kedvenc színem az arany, kedvenc állatom a lajhár, az elefánt és a delfin. Krisztusi tulajdonságaim: higgadtság, békülékenység, szeretet. Az országok közül – enyhe monarchikus nosztalgiával – Ausztriát és bármilyen furcsa (Mexikó helyett) Magyarországot kedvelem.

Egyébként nem titkolom, hogy  elégedett típus vagyok, hidegen hagynak a különböző kitüntetések és szakmai díjak, a magasabb fizetés ellen azonban nincs kifogásom, tudtommal – néhány gazemberen kívül – szerte a világon senki sincs eléggé megfizetve.

És most jöjjön a kellemesebb rész, ha egy 10-es skálájú grafikonon kellene ábrázolni jó tulajdonságaimat, így nézne ki; empátia: 10, béketűrés: 10, humor: 8, kreativitás: 8, beszédstílus: 7,  kísértéseknek való ellenállás: 7, szorgalom: 6. – Természetesen itt-ott kisebb-nagyobb eltérések lehetnek, de a tendencia, véleményem szerint és azt hiszem, tudományos értelemben is (és ezt egyáltalán nem cinizmusból mondom) egyértelműen pozitív.

A továbbiakban néhány részletkérdésre térnék ki. A magam részéről hiszek a bibliai aranyszabályban, azaz másoknak is azt kívánom, amit magamnak keresek. Ennek ellenére bevallom, hogy gyakran nincs egészen tisztázott, saját álláspontom, sőt arra is képes vagyok, hogy bármelyik tetszés szerinti álláspontot fölvegyem és elfogadjam (ezt igazolja az általam fölállított grafikon is, lásd empátia: 10), következésképp, nehezen tudom elképzelni, hogy léteznek áthidalhatatlan ellentétek ember és ember között. Mi tagadás, az én jelenlétemben inkább megnyugodnak, mintsem agresszívvá válnak az emberek. Röviden, diplomatikusság: 10. Ezt egyébként – éppen azért, mert, mint hal a vizet,  természetes közegemnek tartom – kihagytam a képzeletbeli grafikonomból.

Ami a kedvenc állataimat illeti, az elefántban elsősorban a komótosságot szeretem, s azt ahogy hosszan, tétlenül tud álldogálni, a lajhárokat rendkívüli energiatakarékosságuk miatt kedvelem, annyira tétlenek, hogy szinte “a levegőből élnek”. S végül itt vannak a delfinek, akiknek testükhöz viszonyítva ötször nagyobb az agya, mint más hasonló méretű állatoknak, egyszerűen olyan csodás lények, mintha csak földönkívüliek lennének, háromszor annyi időt töltenek játékkal, mint evéssel, azt hiszem, ez utóbbi tény mindent elmond róluk. De messzire kalandoztam. Lássuk, mi érdekelheti még Önöket? Gondolom a szokásos sablont várják: legmagasabb iskolai végzettség, szakmai tapasztalatok, nyelvtudás, egyéb ismeretek. Rendben, ezekre is röviden válaszolok. Tanárképző főiskolát, majd egyetemet végeztem. Van bennem egy hamis szerénység ezzel kapcsolatban, amikor mások előtt ezt jelentéktelen dolognak tűntetem fel, pedig tudom, hogy nem az, akár büszke is lehetnék rá. Lehet, hogy csalódást okozok, de szakmai tapasztalatok terén az örök kezdők hozzáállását gyakorlom, ez mindig beválik, pedig már harmincnyolc éve tanítok, közel annyi ideje, ameddig  a történelmi buddha,  Gautama Sziddhartha hirdette tanait. Nyelvtudásomat nem tudom pontosan validálni, majdnem mindent értek angolul és németül, ha olvasni kell, a megszólalásban viszont jó ha elérem az alapfokot. Ismerem a perzsa ábc-t, le is tudok írni egy tucat szót perzsául, de még van mit fejlődnöm e téren is.

És most jöjjön a summum bonum (a legfőbb jó), az “egyéb ismeretek”. Ha van bibliai próféta, akivel tökéletesen azonosulni tudok, akkor az nem lehet más, csak Jónás. Ő az, aki ki akart bújni a kényelmetlen feladat alól (lásd Ninive és hitehagyott népe!), s egy ellentétes irányba, Tarziszba induló hajóra szállt fel, a folytatást, a hajóból való kidobást, a cethal gyomrában töltött három napot, majd a Ninivei prófétálást mindannyian ismerjük. Hiába, Jónás, a lusta zseni, ő az én tükörképem, akivel minduntalan szembe kell néznem. Az ő élő példája figyelmeztet engem arra, hogy sokszor azért kerülöm ki az életet, mert félek – elnézést a kifejezésért – a saját nagyságomtól, szaknyelven a legnagyobb potencialitásomtól. Pedig minek kell ettől félni, ugye? Hogy miképp tartozik ez az egyéb ismeretekhez, azt mindjárt elmondom. Általában az emberek az “egyéb ismeretek” terén arra kíváncsiak, hogy milyen széles látókörrel rendelkezik valaki. Hát éppen ez az. Nem ismerek szélesebb látókörű embert, mint aki önmagát ismeri, és képes önmaga hibáit kijavítani. Azt hiszem a vallásos irodalomban ezt hívják megváltásnak, de Jónás nyomán hívhatjuk visszafordulásnak is.

Amikor megkérdeznek egy-egy álláskeresőt, hogy milyen területre pályázik, gondolom, gyakran kapnak olyan választ, hogy ,,mindegy, csak valamilyen irodai munka legyen”.

Nos, csak annyit mondok, hogy nekem egyáltalán nem mindegy. Azt hiszem, a legendás amerikai külügyminisztertől, Henry Kissingertől származik a következő mondás, hogy “Ha nem tudod, hová tartasz, soha nem fogsz megérkezni.” És ez az álláskeresésre is igaz. Én jelenleg – bármekkora csoda is legyen – Tarzisz helyett Ninive felé tartok. Tudom, hogy ez vakmerőség, de rászántam magam egy befolyásos pozíció elfoglalására.

*Első közlés

‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍‍

The post Kovács Gábor: Szokatlan önéletrajz álláshirdetésre appeared first on Litera-Túra .

Nagyapám halála valóságos csapásként hatott rám. A közeli kultúrotthon parkjában felmásztam egy fa tetejére, majd órák múltán sem akartam onnan lejönni. Az volt az érzésem,
rajtam kívül senki sincs tudatában annak, hogy mi történt.
Nagyapámat, aki németül és csehül is jól beszélt, valójában ükapám, egy bizonyos  Kovař Antal nevelte, aki a Duna-Gőzhajózási Társaság révén Cseh-Morvaországból vándorolt
Magyarországra, s a Pécs környéki, erdővel körülvett Öreg Schacht-on lakott. Tény, hogy a bányászat mellett orvvadászattal is foglalkozott, több puskával és pisztollyal rendelkezett. A pincéjében a sózó hordó mindig tele volt vadhússal. Ebből adódóan sok kellemetlensége volt a csendőrséggel, főleg a puskák miatt, mert ahogy elvették az egyiket, máris elővette a másikat. Vad, szikár alkatú gráner volt, de nagyon szerette az unokáit.
Érdekes párhuzam, hogy nagyapám hasonló viszonyban állt velem, mint amilyenben valószínűleg ükapám volt ővele, én voltam ugyanis a liblingje. Bárhova ment, vitt magával, még akkor is, amikor barátaival órákon át ultizott, gondosan ügyelt arra, hogy mindig megkapjam a málnaszörpömet. Az ő távoztával tehát végérvényesen kiestem egy érzelmi akolból, melynek gyökerei igen mélyre nyúltak vissza. Mindenesetre halálával kapcsolatban
megtanultam valamit, ami a legnehezebb időszakokban is eszembe jut: mindent a helyén kell hagyni, azaz nem szabad engedni, hogy akár a múlt vagy a jövő árnyai örvényükbe rántsanak.
Csak így őrizhetjük meg, vagy szerezhetjük vissza a tudat tisztaságát.
Tudtommal egyetlen olyan ország van csak, ahol szokássá vált, hogy a halál közeledtével búcsúverset írnak, s ez nem más, mint Japán. Ezekben a versekben olyan szellemi örökség mutatkozik meg, amely a halállal való bátor és józan szembenézésre tanít.
Elképzelem, ha nagyapámnak módjában állt volna ilyet írni, talán hasonlót írt volna, mint Hokusai, az Európában is jól ismert festőművész és fametsző:

“Akár egy szellem,
bebarangolom most a
nyári mezőket.”

*

A családomról

A mi családunkban általában az volt a leosztás, hogy apám és nővérem, anyám és én egy-egy párt alkottunk. Ennek oka elsősorban a lelki alkatunk, a habitusunk nyilvánvaló
hasonlósága volt. Apám és a nővérem világéletükben makacs emberek voltak, más szóval fontos volt nekik, hogy azt higgyék, az esetek többségében igazuk van, ha pedig nem úgy
alakultak a dolgok, ahogy azt elképzelték, könnyen méregzsákká váltak. Ezen a jellegzetességen anyámmal mi mindig is csak nevettünk, és minden gúny nélkül “tojásoknak” neveztük őket, egyébként főként apámra volt az jellemző, hogy szűk családi körben – tehát sohasem a nyilvánosság előtt – úgymond két lábon járó gőzkazánná változott, amit aztán nemcsak megbánt, hanem igyekezett jóvá is tenni az általa elkövetett hibát. Ami anyámat
illeti, ő alapvetően segítő típus volt, aki a békesség kedvéért sokszor elfojtotta valódi érzéseit, s mivel gyerekkora nélkülözésekkel teli volt, az idők során alapvető igénye lett, hogy a
rászorultságot, meglehet, nem feltétlenül csak anyagi értelemben, elkerülje. Ez utóbbi törekvését, meglátásom szerint, spóroló hajlama és titkolt büszkesége is alátámasztotta. Apám és nővérem tehát a kirobbanó vagy csak viharfelhőként megjelenő haragot igyekezett elkerülni, anyám viszont elsősorban a rászorultságot, én pedig a magam “kakukk-tojás” mivoltával a konfliktusok kerülésével igyekeztem elkerülni a bajt. Szegény nővérem – engem
védve – sokszor le is aratta helyettem a családi konfliktusok keserű gyümölcseit. Ezért és még sok minden másért máig hálás vagyok neki. Röviden így, ilyen szimbiózisban éltünk mi
gyermek- és ifjúkoromban egy városszéltől is messze eső bányászfaluban, a furcsa nevű és mások fülében igen szokatlanul csengő István-aknán, amit valaha, még a kezdetekben, Szent
István-aknának hívtak. Szóval, akárhogy is nézem, a mi kis családunk, a póker nyelvén, ha nem is volt egy rojálflös, de két határozott párból állt, ami ugyan gyengébb a drillnél, de
mindenképpen üti az egy párt.

*

Johann Straussról és a marxizmusról, vagyis apámról

Érzésem szerint apám Johann Srausst – pontosabban ifjabb Johann Strausst (németül Johann Strauß Sohn), ezt az ízig vérig osztrák zeneszerzőt –, valamiképp önmaga teljes értékű kiterjedéseként látta, vagy legalábbis annak aposztrofálta. Számára ő volt ugyanis az, aki zenéjében – tehát nem feltétlenül a magánéletében – képes volt megvalósítani egyfajta “derűs higgadtságot”. Ez ugyanis apám főbűnének, a haragnak merő
ellentételezése volt. Strauss – vele diametrális ellentétben – nemcsak tudta, de zeneszerzői munkájában meggyőzően alkalmazta is azt a felismerést, hogy az élet apró bosszúságait nem
kell komolyan venni, a harag ugyanis egyszerre átok és áldás. Áldás olyan értelemben, hogy megtaníthat elfogadni önmagunkat és másokat, ahelyett, hogy folyton minden és mindenki felett ítélkeznénk. Intuitíve azt hiszem tehát, és jelenleg nincs ettől nagyon eltérő okom mást hinni, hogy Johann Strauss II. kifejezetten példakép (Vorbild) volt apám számára. A másik
nagy talány, ami engem sokáig közvetlenül foglalkoztatott, apám marxizmus iránti rajongása volt. Igazság szerint e témában ma is csak a sötétben tapogatódzom, de ez most – idősödő fejjel – már egyáltalán nem zavar. Tehát – bármennyire is méregzsák volt időnként apám – szerény tapasztalataim szerint mélyen ott élt benne a jó, az igaz és a szép eszményképe, ebből adódóan a marxizmus az ő szemében, mint megbízható igazság-koncentrátum, nem tett vagy tesz mást, csak visszaállítja az eredeti társadalmi igazságosságot. Tudom, naiv szemlélet ez, de mint minden más izmusnak ennek is megvannak a maga sajátos, belső, személyes mozgatórugói, erősségei és gyengéi. Tény, hogy apám a fenti – itt most komolyabban nem részletezett – okok miatt lett munkája mellett (egyébként pénzügyi előadó volt a Mecseki
Szénbányáknál) kultúrház-igazgató, sőt, férfiasságát bizonyítandó: munkásőr is. Az én szememben ezek a mai napig sem főbenjáró bűnök. Annak ellenére, hogy nem szimpatizáltam különösebben ezzel a nézetrendszerrel, voltak közös kedvenceink, például a német Willy Brandt és Helmut Schmidt, mindketten olyan szociáldemokraták, akik a kapitalista társadalom igazságosabbá tételén dolgoztak. – És láss csodát én is kedvelem például a Kék Duna keringő (ez Ausztriában máig titkos himnusznak számít!) vagy a Denevér (Fledermaus) című háromfelvonásos operett életörömmel- és méltósággal teli dallamait – a Radetzky indulót
egyébként nem az ifjabb Johann, hanem a papa követte el. Visszatérve tehát a zenei párhuzamhoz, Strauss szeretete ugyanis árulkodó jel, apám az ő romantikus zenéjének segítségével valószínűleg öntudatlanul is az önmagában rejlő “Strausst” próbálta felébreszteni, más szóval azt az ősbölcsességet, amely egy magasabb dimenzió hullámhosszaira, életelveire
hangolódik, és mindez (az ősbölcsesség) a szeretet, sőt a tisztává vált Erosz által váltható ki.
A maga módján hitt abban, hogy ez valójában mindenki számára elérhető. Lényegében ez volt az ő személyessé formált kommunizmusa, és – cseppet sem keserűen teszem hozzá – egyben
Don Quijote-i hitvallása is.

*

Winnetouról, a nemes vademberről

Karl May képzeletbeli alakja, az apacs indián főnök, “der rote gentleman” volt a mi gyermekkori ideálunk, mindent hozzá viszonyítottunk. Ő volt az, akit mi is – mint általában a
kültelki és a bányatelepi gyerekek – a magunk akkori lelkületével utánzásra méltónak ítéltünk. Hogy miért? Mert bátor volt és igazságos, őszinte és mértéktartó, amilyenek mi is
szerettünk volna lenni. Ráadásul soha nem mutatatta semmiféle gyengeségnek a jelét.
Nekem annyira tetszett Karl May könyve, hogy egy az egyben le akartam másolni a könyvtári példányomat. Ezt az elhatározásomat, látva a feladat komoly nehézségeit, később persze feladtam. A minta azonban rendkívül erős volt, és anélkül is átjött a lényege, hogy az 1966-os kiadásban egyszerűen kicenzúrázták belőle Winnetou megtérésének, végső soron kereszténnyé válásának momentumait.
Csak jóval később tudtam meg, mit is mondott valójában a haldokló indián Old Shatter-handnek, aki karjaiban tartotta őt: „Ich glaube an den Heiland. Winnetou ist ein Christ.” Azaz: „Hiszek a Megváltóban. Winnetou keresztény.” Ma már persze nevetségesnek tűnik, hogy akkoriban Szinnai Tivadar fordító (aki mögött már jelentős életmű állt) úgy dolgozta át az eredeti Winnetout az ifjúság számára, hogy egész egyszerűen kihagyta ezt a szövegrészt a fordításból.
Bennünket persze cseppet sem érdekelt az ilyesmi, 8-10 évesen sokkal fontosabb volt számunkra, hogy Winnetou (akiből szinte mindig az erő és a magabiztosság sugárzott) akár
filmen láttuk őt, akár olvastunk róla, gyakran fogta a gyengék pártját, s nem volt hajlandó elviselni a fennhéjázó tekintélyt. Más szóval szenvedélyes igazság- és igazságosság keresése
gyakran vezetett oda, hogy kiálljon az elnyomottak és a védtelenek mellett. Szóval – cenzúra oda, cenzúra ide – ennyiből is értettünk mindent.

*

Arról, hogy tíz lóval sem lehetett kimozdítani, ha egyszer nem akartam valamit

Ami azt illeti már gyerek fejjel is eléggé cinikusan néztem magamra és általában az emberi természetre. Annak ellenére, hogy az emberek jól bántak velem, meggyőződésemmé vált, hogy nem sokat érek, s hogy alapjában véve minden értéktelen. Volt bennem egyfajta passzív agresszió, ami azt jelentette, hogy sokkal jobban tudtam, hogy mit nem akarok, és mi az, amit igen. Ezt a tulajdonságomat valahonnan a homályos múltból hozhattam magammal, s máig genetikai talányként (más szóval ismeretlen reinkarnációs örökségként) maradt meg bennem, amiben természetesen nem a makacsság volt a lényeg, hanem valami egészen más.
Lényegében egy olyan hozzáállás a világ dolgaihoz, hogy “nem köteleződünk el”.
Ugyanakkor persze jogot formáltam magamnak ahhoz, hogy mindenhez szabad bejárásom legyen. Még arra is emlékszem, hogy sokáig kedvenc színem volt az arany, kedvenc állatom
pedig az elefánt, aki egy könyvemben más, alternatív változatban, mint a hindu mitológia Ganésája – furcsa kinézetű, elefántfejű, embertestű istensége – volt látható.

*

Az időről

Első, komoly, felforgató jellegű bibliai olvasmányélményem a mustármag példázatával kapcsolatos. „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok az eperfának: Szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog
nektek” (Lk 17,6). Egyedüllétre hajlamos kissrácként gyakran játszottam azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, ha mindez tényleg igaz?
Ilyenkor látni véltem, hogy milyen leszek majd felnőttként, negyvenéves koromban, hiszen csak alkalmaznom kell a varázsigét… Ki lesz a feleségem, milyen lesz a lakásom,
hogyan ülök majd és hogyan állok és így tovább.
Azóta persze az idő-kérdés számos vetületét megismerhettem már, a modern tudományos szemlélettől a legszubjektívebb beszámolókig. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy bármennyire is relatív az idő, gyökere (lásd eperfa hasonlat) nem a múltban, hanem a mi tudatunkban van. S a dolgok és jelenségek időbeli léte vagy nemléte egy kis bátorsággal előre elképzelhető.

*

Arról, hogy miként tapasztaljuk a világot önmagunk szintjén

Valamikor zöldfülű ifjúként írtam erről egy kis szöveget, aztán ez elveszett. Nemrég azonban egy kedves ismerősömtől, nagy meglepetésemre, mintegy karácsonyi ajándékul visszakaptam. Most tehát itt van ez a furcsa, egy darab időre (Krúdy) feledésbe merült dokumentum:

Nyolc boldogság
(Máté evangéliuma után szabadon)

1. Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelenül azt tenniük, amit mindenki tesz.
2. Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
3. Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége a szórakozásuknak.
4. Boldogok, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának.
5. Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
6. Boldogok, akik mentségek keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és így is indulnak útjukra.
7. Boldogok, akik nem hiszik magukat nélkülözhetetlennek, mert ők az öröm magvetői.
8. Boldogok, akik őszinték önmagukhoz, és jobb esetben másokhoz is.
Mindezt persze – még egyszer hangsúlyozom – meglehetősen éretlenül, szinte gyermekfejjel vetettem papírra, van is benne némi esetlenség és persze egy jó adag naivitás is, ettől függetlenül vagy ezzel együtt azt hiszem, ma is bátran vállalható. És itt éppen a
“vállalható” szóra tenném a hangsúlyt, tehát nem fontos törekedni valamely irányba, elég, ha vállalunk valamit.
Amikor tehát úgymond “megvilágosodottként” tapasztalja valaki a világot, az nem valamiféle dicsőség vagy előny kérdése, más szóval: nem egyéni érdem, sőt nem is kell tudnia az egészről az illetőnek, mert egyszerűen csak azt veszi észre, hogy minden ízében és porcikájában – egész halkan mondom –, szellemében él.

*Első közlés

The post Kovács Gábor: Erről és arról, töredékek a gyermekkorból appeared first on Litera-Túra .

A Contara Mundum Press jóvoltából 2012-ben jelent meg angolul Szentkuthy Miklós Szent Orpheus breviáriumának bevezető és egyben korszaknyitó írásműve: a Széljegyzetek Casanovához (1939). Ennek kapcsán készült el, mintegy zenei mellékletként, Kreutz László hasonló című, kortárs, elektronikus zenedarabja. Csakhogy ez utóbbi soha nem látott napvilágot.  A kiadók  meggondolták magukat, s bár “megrendelték” a művet, menet közben jöhettek rá, hogy annak kiadása már valószínűleg nem lenne gazdaságos. A zenedarab szerzőjének kártérítéséről – tudniillik ez alkotói munka, méghozzá a javából – nem tudok. Ám hogy ez mekkora veszteség, szellemileg, arról van némi fogalmam, s ezzel kapcsolatban szeretnék a továbbiakban néhány gondolatot itt, e rövid írás keretében, megosztani.

Ahhoz, hogy e zenei mű teljes ívét belássuk, némileg vissza kell térnünk az irodalmi gyökerekhez. A Széljegyzetek Casanovához Szentkuthy legnagyobb irodalmi vállalkozásának nemcsak első opusa – melyet még számos követett az elkövetkező csaknem ötven év során – hanem annak olyan sarkpontja is, melyben teljes mértékben megmutatkozik már Szentkuthy  – egyébként Joyce-szal és Prousttal is rokon – emberi és írói attitűdje; az „érzékelj határok nélkül, gondolkodj határok nélkül” kategorikus imperatívusza. Ennek az attitűdnek sorsszerű alkotói következménye vagy a teljes szabadság vagy a korunkban oly gyakori, művészi értéket is létrehozni tudó skizofrénia. Szentkuthy életében – rendkívül erős lelkialkata miatt –  szerencsére az előbbi, a teljes szabadság érvényesült. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy ez a megjelenésekor feltűnő botrányt kavaró és rövid ideig be is tiltott Szentkuthy mű kulcsfontosságú a szerző egész életművében. A Széljegyzetekből kinövő Szent Orpheus breviáriuma voltaképpen egy olyan keretes esszé-sorozat, melynek minden fejezete élén egy-egy szent életrajza áll, az ezt követő szövegrész, a Lectio (Szentolvasmány), pedig mindig sajátos összefüggésbe kerül a bevezető életrajzzal. Ily módon került vibráló kapcsolatba például Liguori Alfonznak, a katolikus erkölcsteológia egyik legjelentősebb alakjának életrajza a Casanovához írt széljegyzetekkel.

Egy adott, XX. századi irodalmi szöveg zenei analógiák alapján történő megközelítése vagy éppen felépítése egyébként korántsem példa nélkül való, gondoljunk csak Joyce Ulysses című regényének „Szirének” című epizódjára, de ilyen mű még Aldous Huxley-tól a Pont és ellenpont-, Anthony Burgess-től a Napóleon szimfónia és a Gépnarancs-, valamint Richard Powers-től A Gold Bug Variációk című regény is. Azon túlmenően, hogy az irodalmi struktúrák olykor zenei struktúrák analógiái is lehetnek, e kölcsönhatás szöveg és zene között azzal is járhat, hogy a zenében rejlő jelentés olykor az irodalmi mű interpretációját befolyásolhatja. Kétségtelenül ez utóbbit példázza Kreutz László elektronikus zenedarabja is.

Szentkuthy egyházi formákon és konvenciókon kívüli – ám valamiképp mégis a szakralitáshoz kötődő – irodalmi szférájának hangulatát Kreutz László egy sajátos hangzásvilágú, önálló értékkel bíró zeneművel idézi meg. Szentkuthy univerzalizmusa Kreutz zeneművén is át- meg átsugárzik, így egyaránt jellemző rá a háttérbe tolt hangzáselemek térteremtő játékossága és a barokk sokszínűség, a harmóniába hajló dallamvezetés és a disszonáns hangrobbanásoktól sem visszariadó, modern zenei hangzás.

Kreutz László minden egyes zenei blokkhoz (1-15.) jegyzeteket is készített, amelyekben filmes, forgatókönyvszerű analógiákat használ – néha hihetetlen pontossággal, szinte másodpercről másodpercre – annak érdekében, hogy valamiképpen megjelenítse a zene tartalmi (jelen esetben képi) vonatkozásait. Íme néhány kiragadott példa:

“1. zeneszám, nyitány, Velence. Modern hajóval indul a kép. Egy kéz meghúzza a hajókürt fogóját. Elindul a hajó. Közeli Velence, mai látképből átúszik a kép Casanova Velencéjére. Korabeli gondolák, evezős emberek, hidak, sétáló párok, a zene ritmusára szinte zoomol a kamera.

2. zeneszám, 9. jegyzet. Nehezen kibontakozó hangzás. Katolicizmus és protestantizmus, kettős érzések, képszerűen reverendás alakok, fülbegyónás rácsos felületekkel, nehéz függönyökkel. A lomha, tömör, terhelt zene meglódul könnyebb érzések felé.
3. zeneszám, 19. jegyzet. Alsó gépállásban félhomályos csigalépcsőn siet a gép egy pár cipőt követve. Sarokvas csikorog az elhanyagolt lépcsőkön. 09:19 Régimódi nagytollas kulcs fordul zárjában. Titokszobában gyertyák fényénél férfi és nő alak árnyai villannak a zene különös, fülledt ritmusára. 01:05-nél különös szignál lefékezi a zenét, kimerevednek a díszes tapétára vetült árnyak. 01:08-tól 01:26-ig a különös vokál hangzás alatt, a gép lassan a két arcra közelít, balról jobbra, az arcok mozdulatlanok, csak a gyertyák fényei mozognak rajtuk. 01:26-nál a különös szignálszerű zenei váltás átbillenti a hangulatot, 01:37-01:40-01:43 ismétlődik a furcsa kulcszaj egy régi zárban és egyben az üstdobok meséje felé sodorja a zenét. 01:45 az üstdobok meséje. 01:45-02:23 Férfi és női test árnyai, sötét szobában szeretkezés képei abszurd fekete sztroboszkóppal zaklatva. az üstdobok halk robbanásai édes krátereket lyukasztanak a lelkek izzó hártyáin. 02:33 a távolodó hangzás arányával kiúszik a gép a még mindig félhomályos szobából az éjszaka sötétjében, lassan távolodva a háztól már-már csak a holdfény marad meg a végső állóképen.”

A számos, kaleidoszkópszerű színváltozás (a 15. zeneszámban) távoli asszociációként Mozart és Schikaneder Varázsfuvolájának „varázs és masinériaoperáját” (Zauber- und Maschinenoper) juttatja eszünkbe. A zajok zenévé lényegítése, az újrakezdés meg-megújuló dallamainak harmóniatörése szerves alkotórészét képezik Kreutz alkotói módszerének. Ebből adódóan a Széljegyzetek Casanovához zenéje egy sajátos hangulatú érzelmi és szerkezeti egységet alkot, melyet átsző egy szívdobogásszerű ritmus, egy láthatatlan, “titkos vonalháló”. Ez a titkos vonalháló („a teljes test és lélek” megjelenítése) visszavezet bennünket Szentkuthy írásművéhez, az ő értelmezésében ugyanis a szent – furcsa módon – a normális ember, a „teljes test és lélek” embere. S Casanova a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a test (a teljes test) embere, hanem ugyanannyira a lélek embere is. És itt kezd egy láthatatlan mozgástérben valóban botrányszagúvá válni Szentkuthy alkotói szabadsága. A korabeli, politikától átitatott, erkölcscsősz mentalitás nem véletlenül kifogásolta és bélyegezte vallásgyalázásnak a következő kiragadott szövegrészt: “Casanova mint bébi-abbate (értsd: laikus gyermek, a szerk.) prédikál egy templomban. Mindenekelőtt fontos, hogy van egy világ, ahol a történelemben ez is lehetséges. Világ, ahol a kutya sem törődik azzal, hogy akin papi ruha van, pap-e; világ, ahol Isten házában egy gyerek debütálhat, mint egy kis balerina.” (Sz.M.: Széljegyzetek Casanovához) A templom természetesen egy velencei templom, mi más is lehetne, mikor Szentkuthy szerint minden Velence.

Ezen a ponton fontos ismét kiemelni, hogy Kreutz László Széljegyzetek Casanovához (Marginalia on Casanova) című zenedarabja nem pusztán zenei illusztráció, hanem sokkal inkább egy olyan önálló zenedarab, melynek inspirációs forrása, orpheusi előképe, Szentkuthy időtálló irodalmi remekműve. Ebből adódóan, ha az irodalmi háttér ismerete nélkül, csak önmagában hallgatjuk Kreutz László zenedarabját, akkor sem ér bennünket csalódás. Kreutz alkotása ugyanis – Szentkuthyval összhangban – a teljesség igényével, és persze a kortárs elektronikus zene sajátos eszközeivel, veszi számba az emberi vágyak és vágylehetőségek mélyrégióját. Ugyanakkor – nem mindennapi módon – társítani is képes ezt a mélyvilágot a szellem áttetsző és nyitásra kész dimenziójával. ­– Ezért gondolom, hogy eljön majd az idő, amikor ez a zenei CD Szentkuthy  kötetének mellékleteként vagy éppen anélkül, a maga természetes módján, a nyilvánosság elé fog kerülni.

*Első közlés

The post Kovács Gábor: Nyitány Velence, finale nocturne appeared first on Litera-Túra .

– Lerágott csont – csak ennyit válaszoltam, majd hozzátettem –, ugyan kit érdekel ma egy kifutófiúból és cirkuszi mutatványosból lett szabadulóművész története?

– Hát ebben tévedsz – rázta a fejét tagadólag barátom. Sok embert nagyon is érdekelhet egy ilyen, vagy ehhez hasonló téma. Persze még kapósabb lehetne, ha be tudnád ágyazni valamiféle összeesküvés elméletbe.

– Na ne, ez azért sok – mondtam nevetve. Nem tagadom, tudok néhány érdekességet Hudiniről, s ami talán a legfontosabb, semmiképpen sem valamiféle szemfényvesztőnek, vagy csalónak, hanem egy kivételesen becsületes bűvésznek tartom. Ezért aztán minden okom megvan rá, hogy ne tartsam közérdeklődésre számot tartó témának.

– Mit jelent az, hogy “becsületes bűvész”? – kérdezte barátom kissé hitetlenkedő arckifejezéssel.

– Értem a kérdést – feleltem neki. Ez így valóban ellentmondásos dolognak tűnik, de mindjárt megmagyarázom, hogy mire gondolok. Hudini alapjában véve egyenes természet volt, így már beérkezett, sikeres előadóként is gyakran előfordult, hogy bűntudatot érzett, amiért félrevezeti a közönséget. Ráadásul mindig felhívta a közönség figyelmét arra, hogy mutatványai milyen veszélyeket rejtenek magukban, arra az esetre, ha valaki utánozni akarná őt. De hagyjuk ezt, tényleg nem túl érdekes téma.

Közben kinéztem az ablakon és Hudini egyik trükkje jutott eszembe, aminek megfejtését nemrég olvastam egy internetes honlapon. A mutatvány elején Hudini fölhívott a színpadra egy önkéntesekből álló bizottságot a közönség köréből. Ennek a bizottságnak az volt a dolga, hogy végig nézze és ellenőrizze azt a folyamatot, melynek során a mágus-bűvész szájába helyezett egy csomó varrótűt és egy több méter hosszú fonalat, hogy ezeket fogaival először megropogtassa, majd lenyelje. Ezt követően a bizottság egy lámpás fénye mellett megvizsgálta, hogy maradt-e még valami Hudini szájüregében, aki a tökéletes hatás kedvéért még egy pohár vízzel le is öblítette az eltűnni látszó rakományt. A mutatvány ideje alatt a nézőtéren a várakozásteli döbbenet tapintható volt. Végül, a megfelelő hatásszünet után, Hudini a fonal végét felöklendezve és megragadva szép lassan kihúzta a szájából a teljes készletet, amelyben a tűk most már jól láthatóan és szabályos rendben fel voltak fűzve a fonalra az utolsó darabig. Az ámulat leírhatatlan volt. Persze amióta csak ember él a földön mindig ugyanaz a reakció az effajta bűvész trükkökre, történjen az bármilyen műfajban is.

Hogy mi is történt valójában, azt Hudini halála után három évvel, tehát 1929-ben egy bizonyos R. D. Adams, a bűvész segédje hozta nyilvánosságra. E szerint Hudini mester számára az első feladat a bizottság megtévesztése volt. A mutatvány előtt ugyanis már a szájába helyezte a fonalra fűzött tűket, s ezt gondosan elrejtette ajkai és a fogai közé, így amikor kitátotta a száját, először a felső ajkát húzta szét, mert a kis csomag az alsó ajka és a fogai között volt, ezután az alsó ajakrészt mutatta meg, de közben villámgyorsan felső ajka és fogai közé vándorolt a rejtegetett csomag. A bizottság – a legkritikusabb közeg – tehát ilyen módon lett átejtve. Ezt követte a lenyelés imitálása, ami után a vízivás csak jó alkalom volt arra, hogy Hudini a veszélyes tűkből álló pakkot a félig vízzel telt üvegpohárba köpje, amit asszisztense nyomban le is vitt a színpadról. Ezek után a poénos befejezés már szinte gyerekjáték volt, csak elő kellett húzni az előre bekészített tűcsomagot, s learatni a szűnni nem akaró tapsot.

– Közben újra barátomra néztem, s láttam, hogy indulni készül, így én is kifizettem a számla rám eső részét és a szemerkélő esőben hazafelé vettem az irányt.  Kertvárosi lakásunkban, miután kényelembe helyeztem magamat, elővettem Mizo barátom és írótársam titkos naplóját. Ebből az írásából feleségén kívül csak nekem adott egy példányt. Az átadás meglehetősen bizalmasan történt, mert volt, hogy szinte laponként kaptam kézhez az aktuális szövegrészeket, mondhatni, még melegében, ahogy éppen megírta új bejegyzéseit. Csak azért beszélek erről ilyen nyíltan, mert már mindketten odaát, a másvilágon vannak. A naplót nem folytatólagosan olvastam, most nem erre volt szükségem, hanem valami egészen másra. Kiválasztottam tehát azokat a részeket, amelyek az általa olvasott könyvek kapcsán az írásról, kiváltképpen annak eszenciájáról, az őszinteségről szólnak. Fontos tudni, hogy Mizo, azon kivételes magyar tanárok közé tartozott, aki nemcsak valódi, tehát alkotói írástudással rendelkezett, hanem irodalmi ügyekben is igencsak tudta, hogy mit beszél.

Az első bejegyzés még viszonylag visszafogottnak tűnt számomra, aztán mohón olvasni kezdtem a többit is. Az idő múlását a naplóban csak a napok nevei jelzik, mintha minden az örökkévalóság körforgásában történne. Az igazság az, hogy egészen eddig a napig nem sok jelentőséget tulajdonítottam ezeknek a rendkívül szubjektív, valóban – szinte csak magánhasználatra szánt – naplóba illő bejegyzéseknek. Viszont most, Hudini kapcsán, feltárult a kapu, és ideje volt a megértésnek.

Részletek Mizo naplójából:

Hétfőn

            Elolvastam Lobszang Rampa második könyvét (A harmadik szemtől a testelhagyásig). Többször éreztem már hasonlót, például Karl May szövegeitől. Olyasmit, hogy a szerző sosem járt az általa leírt helyszínen, s a leírtakat csak kitalálta.  Ilyenek miatt: „átváltottunk egy mindkettőnk által ismert nyelvre” (Csehszlovákiában); meg a kalandos, veszekedős részeknél. Zavaros ügy ez az átköltözés egy másik testbe. Az asszonyról előbb azt állítja a test eredeti gazdája: ”Amíg megtörténik a szabadulásom, ő kórházban lesz… Egyébként mindent tud és mindenbe beleegyezett …” Viszont alighogy föltápászkodik az új testében: „A házból kirontott egy nő. A feleség. – Mit csinálsz?! – kiabálta. – Gyere be, le kell pihenned!” Azt is furcsállom, hogy előbb azt mondják, hét év alatt ki fogja cserélni a sejtjeit, de aztán már a második napon nemcsak az derül ki, hogy alig értik, amit mond, hanem külsőre sem angol. Ferdeszemű. Szerintem Lobszang Rampa nem tibeti, nem láma, hanem egy örökös hazug. Könyve elején ezt be is vallja, bár kissé burkoltan, a hazugságról írt részben. Írni sem tud, ami nem volna baj, ha igazat mondana. Szerintem ő az a skót fickó, akit érdekelt Tibet, mindent összeolvasott róla, amit lehetett, aztán kitalálta, hogyan költözött ő ebbe a testbe… vagyis ezt a mesét itt.

            (Csak zárójelben és közbevetőleg jegyzem meg, annak idején szerettük az Édesvíz könyveket, ennek oka egyszerűen az volt, hogy rengeteg hiánypótló mű jelent meg itt, még akkor is, ha ezek némelyikét erős kritikával illettük. Lobszang Rampa valóban nem volt tibeti, Cyril Henry Hoskin néven született az angliai Plympton-ban 1910-ben, és 70 éves korában, 1981-ben halt meg a kanadai Calgary-ban. Ami a Tibettel való kapcsolatát illeti, azt hirdette magáról, hogy ő egy tibeti láma reinkarnációja. Mizo tehát itt csak annyit tévedett, hogy skótnak nevezte az angol-kanadai állampolgárságú szerzőt. Minden egyébben igazat kell adnom neki.)

*

Pénteken

            Szabó Dezsőtől olvasom az Életeim című könyvét. Önimádata fölülmúlhatatlan. Ám néha, midőn nem éppen a „dicsőséges Szabó Dezsőkét” istenítgeti, hanem gyerekkori bűneit vallja be, egészen olvasható. Igaz viszont, hogy képtelen két verssort helyesen idézni. Lehet, hogy neki is botfüle volt a vershez. Bőven vannak ilyenek. Rejtve marad ez, legtöbbször, nem úgy, mint az éneknél. Fő botfülesek Ady és Babits. Hiába, ki kell mondani, hogy a hazugság és a tettetés az irodalomban is főbenjáró bűn, Halász Péter úr, színházas ember és botrányok köve nemrég ki is mondta kerek-perec: Balázs Béla eléggé közepes egy szerző. Ami így van.

*

Hétfőn

            Átfutottam a Dsida Jenő levelesládája című könyvet, szerkesztette, válogatta Csiszár Alajos. Tipikus esete a szánalmas valóságnak. Bizonyságául annak, hogy a költő személyisége nem az, ami a teljes személyiség. Csöpögős, gügyögős levelek a családnak; másféle méz és máz a menyasszonynak, megtűzdelve féltékeny tiltásokkal, követelésekkel… Gyér humorérzék… Voltak ilyesmire utaló, gyanús versek és sorok, ezeket idegesen átlapozta az ember.  Ilyen émelyítően szirupos részletekre nem számítottam azért mégsem. Lelombozó. Fő versei azonban ennek ellenére a legjobbak között. Vagyis nem számít az egész. Még a kisujján viselt gyűrű sem. Van egy utolsó képe, három hónappal a halála előttről – szinte azonos a költővel. Már nem bírt ilyenné válni ezen a világon. Kár. De mit számít? Semmit.

*

Szerdán

            Karinthy Cini naplója. Teljesen idegen tőlem ez az ember meg a világa. Mégis érdeklődéssel olvasom, bele is bírom élni magamat. Nem idegesít, hogy más az ízlése – és persze szerintem rossz az ízlése – mert nem zavarnak az elfogultságai. Déry teljesen érdektelen, Örkény sem tud írni – ilyenek. Vannak jó szimatai. A humanista művészet – embertelen művészet is ilyen voltaképpen. Csak sajnos, ezzel együtt jár Jancsó teljes elutasítása is, például. Ez nem engedi meglátnia, mi a tréfa az egészben. Dehát neki rossz,  nem nekem. Csak egy a kellemetlen: hogy  K. gyenge író, hogy csak majdnem jó, amit csinál. – Ebből nem bírok még kilábalni. Pedig helytelen szemlélet, mert skatulya, nincsenek lépcsőfokok.

*

Csütörtökön

            Karinthy Úr naplója vége felé járok. Világos a képlete. Csak extravertáltan érzi jól magát, miközben befelé akar fordulni mégis. Ebből kifolyólag meg a sikereiből kifolyólag depressziós időszakokat él át. Azt veszi észre, hogy minden megvalósult, amit akart. De azt hiszi, túl későn, és valahogy nem teljesen úgy, mint szerette volna. Vagyis látja, mi van – és mégse látja. Sejti, hogy ebből az életből már nem hozhatja ki, amit pedig lehetett volna. Mert nem bírja tudni, hogy ez az, amit akart. Azt hiszi, valami más. (Mindig. Mindig valami más. Pedig, ha ezt megoldod másképp… – miként ezt egy nagy ember mondja.)

Mást is hibáz Cini úr. A többiek lesajnálását. Nem jól teszi. Az helyes, hogy ki akar maradni az irodalmi életből. Részben sikerül neki. De elolvassa, amit csak lehet róla, és ezzel izgatja magát. Mert hát ugye a sztorik…

*

Hétfőn

            Swedenborg Manó humortalanul és kurva unalmasan beszél. Azért érdekfeszítő mégis. – Hogy az emberben úgy van meg a hármasság, miképpen a mennyekben, és a mennyek is benne vannak az ember fiában, az jó. Ámde a hierarchikus menny ügyében alighanem eltévesztette az igazságot. Szerintem. Nézett, de nem látott. Majd meglátjuk. Még csak az elején vagyok a Menny és pokol című könyvnek.

Ismét csak közbevetőleg mondom, Swedenborg neve nem fordul elő többet a naplóban, azt hiszem, nem kell sokat találgatni, hogy miért. – Végül az utolsó bejegyzés, aminek kritikus hangvételét ugyancsak rokonszenvesnek találtam, hiszen a szóban forgó művet annak idején nekem is volt szerencsém olvasni.

*

Szombaton

            Azt mondja A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda Ő isteni kegyelme a Könnyű utazás más bolygókra című Kṛṣṇa tudatú műben, hogy a Holdon több tízezer évet lehetne megélni, más bolygókon még többet. De minek – nem ez az igazi. Hanem a fő lelki bolygó, ahonnan már nem kell anyagiba visszajönni. Ha bhakti jóga segítségével utazunk, megy a dolog simán. Azon múlik, hogy a halál pillanatában ki bírjuk mondani: ommm. + Kṛṣṇa-t bírjuk látni valós alakjában. Lehetséges. Azért akad, ami nem tetszik nekem. Nevezetesen, hogy például a Brahmalokán, ahol az élettartam 4. 300 00 x 1.000 x 2 x 30 x 12 x 100 napév – Brahmā uralkodik, “az anyagi világ első teremtett élőlénye. Brahmā olyan élőlény, mint mi vagyunk, de ő az anyagi világ legnagyobb képességgel rendelkező személyisége. Nem rendelkezik olyan képességekkel, hogy Isten kategóriájába soroljuk, de azok közé az élőlények közé tartozik, akik Isten közvetlen hatalma alatt állnak. Mind Isten, mind az élőlények az antianyagi világhoz tartoznak.” – Ez itt össze lett zagyválva egy picit. Meg még a megsemmisülés sem jó. Nem illeszkedik, úgy értem. Nem felel meg az elmélet öntörvényűségének. Valamint itt van, hogy a “Legfelsőbb Úr” / = az Úr Kṛṣṇa, hihetőleg/ – kiválasztott energiája, ami az antianyag világa, és ami aztán működik. Von selbst? Kérdem én? Kívül van a teremtőn? Kérdem még? Nem tetszik, sehogy se.

            Az nem rossz, amit a Felsőlélek szerepéről állít. Hogy ő maga a Legfelsőbb mindenkiben. De az egész mégis FÉRFIVILÁG, ahol a Legfelső(bb) Lény és minden lény férfi, sajátosan. Sajátos. Bűzlődik kissé. Coelibátus is kell, mondja Prabhupāda. /Neki./

– Miután elolvastam a fentiekben idézett bejegyzéseket, becsuktam Mizo titkos naplóját, késő éjszaka volt már, s odakinn a szélfújta fák levelei közeli vihart jeleztek, nemsokára meg is jött az eső. Én pedig, mivel másnap korán kellett kelnem, alváshoz készülődtem. Furcsa hangulat vett rajtam erőt. Úgy éreztem, hosszú idő után először, hogy az írás teljességgel haszontalan tevékenység, hiszen az írók túlnyomó többsége ügyesen vagy kevésbé ügyesen hazudik, mint az Mizo magán jellegű kritikáiból is kitűnik. A hazugság pedig olyan, mint a tűevés, a megtévesztésen kívül – ami önmagunkra és másokra egyaránt veszélyes – semmi, de semmi értelme nincsen. És így tovább… az Igen helyett a többet érni látszó lemondásig, a Nem művészetéig… ahogy azt az általam nagyra becsült Enrique Villa-Matas bemutatta Bartleby és társai című művében. Még az ágyban fekve is sokáig ezen gondolkodtam, miközben nem is sejtettem, hogy az éjszaka hátralévő részében különös álomban lesz részem.

Álmomban ugyanis varrótűket nyeltem le, fájt tőlük a torkom, felriadtam és alig mertem újra elaludni. Később aztán újra folytatódott az álmom. Hudini nyelv alatt tartott hegyes varrótűi most már egyenesen az én számban, az én nyelvem alatt voltak elrejtve. De ez még nem minden, valami emelvényen álltam, körülöttem, akárcsak egy cirkuszban vegyes összetételű közönség, közöttük sok volt a gyerek. A levegő tele volt elektromossággal és valami furcsa feszültséggel.

Egyszer csak a fülemben, tehát nem odakint – ezt biztosan meg tudtam különböztetni – váratlanul egy rekedtes, de határozott hangot hallottam, női hang volt, éppen olyan, mint Mizo feleségének, Évának a hangja, és szünet nélkül egyre csak ezt ismételgette: aki pedig a tűk kiköpéséhez egy pohár vizet kér, megkapja.

*Első közlés

The post Kovács Gábor: Tűnyelés appeared first on Litera-Túra .

*

Egy gyerek rémálmai csak ritkán kerülnek a felszínre, de még különösebb az, hogy évtizedek múltán is vissza tud valaki emlékezni ezekre a korai, zsenge, törékeny álmaira. Szüleim arcának elvesztése – mint afféle mélyen őrzött titok, csodával határos módon – engem is sokáig elkísért életem folyamán, s akárhogy törtem is a fejem az álom megfejtésén, sohasem jutottam megnyugtató eredményre. Igazság szerint az arclevétel mindig is borzalmas és értelmetlen élménynek tűnt számomra. Ma már persze mély lelki higgadtsággal veszem tudomásul, akkoriban viszont, amikor ezt álmodtam, még fogalmam sem volt arról, hogy az embereket arcuk bizonyos szempontból akadályozza valódi öntudatuk kifejlődésében.

*

Az én “jelenlegi” arcom például – folyamatos változásai ellenére, vagy inkább éppen ezekkel együtt – tipikus elő-ázsiai, armenid arcsémára épült, melynek elterjedési területe meglehetősen nagy, az időszámításunk előtti második évezredben az armenid a legjellemzőbb típus volt Kis-Ázsiában. Ez az arctípus kifejlett formájában közepesen hosszú, kissé széles, lefelé keskenyedő, erősen kiugrik belőle a húsos és hajlott orr. A híres “armenid orr” dicsérete egyébként a Bibliában is megtalálható: “Orrod, mint a Libanon tornya, amely Damaszkusz felé néz.” (Énekek éneke)

*

“Azt a nagyorrú gyereket hozzák ide…” – mondta apám, születésem után a csecsemőosztályon, megkönnyítve ezzel az ápolónők szorgos keresését. Persze az alapkarakter sokban meghatározza az ember sorsát, akárcsak az ősi hagyományokat őrző, japán nó-színházban, ahol a karaktermaszkokhoz rendszerint jól felismerhető és jól azosítható jellemeket is társítanak. Itt egy fenyőfának, egy tengeri-sellőnek vagy magának a bornak is lehet megtestesült szelleme, amelynek emberi maszkja van. Ez az átváltozás visszafelé is igaz, adott esetben az emberek démonná vagy halotti szellemé változhatnak, ilyenkor szellem-maszkot hordanak. A “nó” egyébként képességet, tudást jelent, mivel a kifejezés igéből származik, egyértelműen arra utal, hogy valaki képes valamire, valami a hatalmában van, meg tud tenni valamit.

*

Kisiskolás koromban sokáig kedvenc festményem volt Picasso: Három muzsikus című festménye. Egyszerűen lenyűgöző hatást tett rám a három maszkos figura, akik egy asztalt körül ülve, mintegy arctalanul és önfeledten zenélnek egy színpadon. “Micsoda ragyogó társaság” – gondoltam magamban, s nem is gondoltam arra, hogy ezeknek a zenészeknek egyéni arcuk is lehet. Ha jól emlékszem, volt még a képen egy kutyus is az asztal alatt, akinek – a képen láthatatlan! – feje árnyékot vetett a környező tárgyakra. Fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen három Commedia dell’Arte szereplőt látok, méghozzá – Picasso elmondása szerint – három megszemélyesített alakot, a baloldali kék-fehér klarinétjátékos (Pierro): Guillaume Apollinaire, költő, a középső spanyol színekben pompázó, sárga gitárjátékos (Harlekin): maga Pablo Picasso, és a jobboldali barna ruhás, éneklő szerzetes pedig Picasso művésztársa: Max Jacob, aki egy személyben volt író, költő, festő és kritikus.

– Az én szememben, egy gyermek szemében, azonban mindennek semmi jelentősége nem volt. Semmi, de semmi az ég világon.

*

“A hottentották magasabbak, mint a busmanok, termetük elérheti a 159 cm-t, mongolid vonásaik is gyengébbek. A hottentotta kihalófélben lévő nép. Életmódjuk különbözik a busmanokétól, mivel ők a halászat és a gyűjtögetés mellett állatokat is tartanak. A fokföldi hottentottákat teljesen kiirtották.” – Olvasom egy embertannal foglalkozó könyvben. Egyszerre tragikus és felemelő élmény. Ha ugyanis egy nép eltűnik, az azt jelenti, hogy valamennyien “levették” már az arcukat. Tehát elmentek, vagy ha úgy tetszik, tovább mentek.

Ha akarom, szinte a gyerekkori, álombeli döbbenet erejével érzem jelenlétüket.

*

Nem kétséges, hogy szembe kell mennünk a korábbi igazságokkal, ha egy új igazsághoz szeretnénk eljutni. Van, akit éppen egy gyerekkori álom segít vagy segíthet ehhez, van, akit a hús-vér valóság. Azt látom, hogy mára a legtöbb ember bizonyos megfontolásokból arra a következtetésre jutott, hogy biztonságosabb másnak mutatkoznia, mint amilyen ő valójában. Akár tudatos, akár ösztönös ez a megnyilvánulása, óhatatlanul azzal a kockázattal jár, hogy elhiteti és elhiszi magáról: azonos vagy azonossá vált az általa hordott arccal (vagy maszkkal).

*

Megfigyeltem, hogy minden olyan esetben, amikor egy arc megjelenik a tudatban, érzelmeket és gondolatokat gerjeszt. Az érzelmek és a gondolatok rendszerint indítékul szolgálnak valamely lélektani folyamat vagy egy konkrét cselekvéssor elkezdéséhez és véghezviteléhez. Az arc tehát megteremti az uralkodó érzelmet, s ez utóbbi – közvetve vagy közvetlenül – valóságformáló tényezővé válik. Ez azonban csak egyféle valóságformálás (hétköznapi színjáték!) része, ami nagyon is kötött az arcosság, az egyénieskedés jelenségvilágához. Ehhez képest a konkrét értelemben vett átformálás – más szóval, az arclevétel – független az úgynevezett valóságtól, viszont alapvető őszinteséget feltételez.

*

Minél nagyobb mértékű tehát az őszinteség, annál inkább csökkenni látszik az egyéni arc jelentősége. Első pillantásra ez furcsa ellentmondásnak tűnik, de lényegében nem az. Gondoljunk csak bele, abban a pillanatban, amikor valaki önmagával azonos, s a maga tiszta lénye szerint mozog, kilép a külső és belső kényszerek hatása alól. Függetlenedik minden olyan késztetéstől, mely szerint valaki másnak kellene bizonyulnia, mint ami éppen ő. És éppen azért lehet önmagával – a maga tágasságában – azonos, mert nincs meghatározott sémákhoz rögzítve az “arca”. Ezt a belső szabadságot elérve indul el az ember ugyanis az arcnélküliség kezdeti foka felé. Személyes szinten ez a valódi – tehát utánzás és megjátszás nélküli –, szellemiség kinyilvánításának (megvalósításának) a foka. Ez az élmény éppannyira egyetemes, mint amennyire szubjektív. Egyaránt jellemzi az aszimmetria és a szimmetria.

*

Albert Camus a következőt kérdezi: “Ki a lázadó ember?” – Majd röviden így válaszol: “Az az ember, aki nemet mond.” A kérdés persze tovább is folytatható: Mi a nemet mondás lényege? – Erre nem kell feltétlenül szóban válaszolni, viszont fontos tisztáznunk, hogy a nemet mondásnak, akárcsak az arclevételnek, nem a kapituláció, nem a kivonulás a lényege, éppen ellenkezőleg, a nemet mondás, az arclevétel (!), valójában sokkal több, mint kifelé tartás egy sötét alagútból, inkább egyfajta ébredő félben lévő érzékenység, melynek valóságossága nem valamiféle menekülésben-, hanem a bátor szembesülésben testesül meg.

*

De vessük el még jobban a sulykot: az arclevétel szempontjából döntő jelentőségű felismerés lehet az, hogy az ember nem zárt rendszer, nincs lekötve egyetlen verbális nyelvhez-, egyetlen kultúrához sem. Hite és bizalma révén összekapcsolódhat más emberekkel, nála fejlettebb rendszerekkel, azaz lényegében a Nagy Egésszel. Amennyiben ezt elmulasztja, különleges képességei ellenére is megmarad abban a helyzetben, amelyben volt: saját erőfeszítései határánál. Az arclevétel valójában nem más, mint kapcsolódás mások és a világ egésze felé, éppen ezért fontos, hogy mindig oldott és laza legyen, nemcsak azért, mert a sarkosság általában megbosszulja magát, hanem azért is, mert minden valódi rendben rendetlenség van (kellemes rendetlenség), és minden rendetlenségben már ott a (nagyszerű) rend, még mielőtt bárki is észrevenné….

*

Az arcunkat levenni tehát – jobb szó híján – nem bűn (személytelenség), hanem erény (azaz a valódi személyesség). Ahogy korábban egy barátomnak írtam:

A helyes szó csak
az álarc. Az igaz szó –
arc nélküli arc.

*Első közlés

The post Kovács Gábor: Széljegyzetek az arcnélküliségről appeared first on Litera-Túra .

Egyébként annak idején Vámbéry Ármin is járhatott errefelé, hiszen a közelben lévő rázkódó minaretekről – ő megingatható tornyoknak nevezi őket – is beszámol úti jegyzeteiben. A legenda szerint a város határában épült középkori mecset minaretjei minden órában megrázkódnak, mindezt pedig annak tulajdonítják, hogy a mecset egy 14. században élt szerzetes, Amu Abdollah Soqla sírja fölé épült. Vámbéry persze kételkedve fogadta ezt a mesét, s inkább építészeti rejtélynek fogta fel, mint csodának. Minderről sajátos stílusában így ír: “Vezetőmmel a teraszra léptem, s mikor ez az egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek titka építészével együtt sírba szállt, a kíváncsi utazók szakadatlan bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az újra meg újra ismétlődő kísérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az épület romjai alatt találandják sírjukat. De mind e napiglan a tünemény igen feltűnő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek tulajdonítják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problémát teljes mértékben ne csodáljam.”

De vissza a Tűz házához, akárcsak a megingatható tornyok tövében Vámbéry, mi is furcsa, földindulásszerű helyzetbe sodródtunk a hegymászás során. Mielőtt azonban ennek leírásába kezdenék, be kell vallanom, hogy egyáltalán nem szeretek hegyet mászni. Ösztönös viszolygás fog el, már csak a gondolatára is minden ilyen cselekedetnek. – Hogy mégis miért szántam rá magam erre a kalandra? – Talán furcsán hangzik, de némileg elhomályosodott értelemmel abban bíztam, hogy ezúttal – dacára annak, hogy a hegymászás terén semmiféle gyakorlattal nem rendelkezem – “átjuthatok a tű fokán”. Feleségem, velem ellentétben, viszont már komoly tapasztalatokkal rendelkezett, a marokkói Toubkal hegység négyezer méter feletti sziklás vidékein kívül már Himalája ötezer méter magasságot meghaladó alaptáboráig is gond nélkül eljutott. Itt azonban, mintha valami más dimenzióban, vagy éppenséggel egy egzotikus perzsa mesében jártunk volna, minden másképpen történt.

Ahogy kifizettük a borsos áron eladott jegyeket, máris indulhattunk felfelé. Az út elején még voltak nyilak, hogy merre érdemes tovább menni. Aztán, ahogy egyre feljebb értünk, eltűnt mindenféle jelölés. Maradt a józan ész és a belátás olykor bizonytalan kalauzunkként. Uticélunk, a kör alaprajzú, henger alakú, nyitott tetejű tűztemplom, amelyet építői égetett téglákból, agyag és nád keverékének kötőanyagát használva, emeltek a magasba, mindenesetre mindvégig szemünk előtt lebegett. Éppen déli tizenkét óra körül járhatott az idő, amikor röpke negyedóra elteltével felértünk a csúcsra. A város panorámaképe valóban lenyűgöző volt. Rajtunk kívül csak egy fiatal férfi és kisfia vizsgálgatta kívül-belül a szűk, inkább kilátótoronyszerű, ősi templomot, majd a távolban elterülő városok gyöngyét, Isfahant. Miután pár szót váltottunk egymással, az apa elmondásából és a telefonján bemutatott Instagram képeiből hamar kiderült, hogy kisfia híres gyermekszínész, akinek egész Iránban számos rajongója van. Mivel ők már korábban feljöttek a hegyre és alaposan megvizsgálták a terepet,  egyszer csak azt vettük észre, hogy mindenfajta köszönés nélkül, csendben távoztak. Ez volt az első vészjósló jel, aminek akkor még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.

A tűztemplom láttán inkább a múltba révedtünk. Ebben a pillanatban persze nem égett itt semmiféle tűz, de volt idő, amikor igen. A zoroasztriánus vallásban a tűz a tiszta vízzel együtt a rituális tisztaságot szimbolizálja. Tévedés azt hinni,  hogy a hívők a tüzet istenként imádták, csupán úgy tekintettek rá, mint a ragyogásnak, a dicsőségnek és fényességnek a jelképére, mint Istennek a legtökéletesebb szimbólumára. Mielőtt a hívők az arra alkalmas nagyobb templomokba léptek volna – az itteni ugyanis erre nem volt alkalmas –, a szokásoknak megfelelően megmosakodtak és imákat mondtak, hogy testileg-lelkileg egyaránt megtisztuljanak. Ajándékul rendszerint egy fahasábot is hoztak magukkal, amit egy tálcán hagytak és a pap felajánlotta az ő nevükben. Belépéskor az ajtó melletti edénykéből egy csipet hamut is kentek a homlokukra, azután, hátul megállva, halkan, magukban imádkoztak. A hitélet irányítását egyébként hivatásos papi rend végezte: ők voltak azok a kiválasztott személyek, akik a vallási élet irányításán túl tudományos kérdésekkel is foglalkoztak, alkalmanként igazgatási, sőt, mai kifejezéssel élve, politikai szerepet is vállaltak. Különös temetési szertartásuk szerint a holttestet, amely tisztátalan, nem lehetett elégetni, eltemetni, vagy vízbe tenni, így kitették a nagy tornyokra a keselyük zsákmányául. Ilyen helyeket láttunk egyébként Jazdban, a sivatagi város határában is, ahol a Hallgatás tornyai tulajdonképpen természetes hegykúpok, amelyeknek a tetején mély gödröt ástak, és azt fallal vették körül. Az iráni kormányzat természetesen szigorúan tiltja ezt a fajta temetkezést, így a Hallgatás tornyai szép lassan piknikezőhelyekké váltak. A fiatalok motorral mennek föl, ameddig lehet, majd e helyeken esznek, dohányoznak, és – merő szentségtörés! – fiatal lányokkal beszélgetnek.

Odafönt sokat fotóztunk és videóztunk, ezt követően viszont elkerülhetetlenül a visszaútra kellett gondolnunk. Fentről a meredek, kiálló kövek miatt egyáltalán nem vagy csak igen nehezen lehetett belátni a terepet. Éppen ez a körülmény okozott gondot. Ráadásul, ha nem jegyezted meg pontosan a fölfelé vezető utat, már egyáltalán nem volt olyan könnyű és egyértelmű megtalálni a helyes irányt. Mi kétszer néztük be a lejáratot. Először, még az elején, tehát a csúcs közelében volt olyan érzésünk, hogy nem tudunk hova lépni. Mindenhol csúszik lefelé. Ez volt az a pont, amikor vissza kellett volna fordulni. Mi nem ezt tettük. Kitaláltuk, hogy letérünk arról a csapásról, ami idáig elhozott, mégpedig olyan formán, hogy kilencven fokot balra fordultunk és toronyiránt, a lenti bejárat felé vágtunk neki. Nem éreztük, hogy ezzel a lépéssel a még menthető eltévedésből a teljes eltévedés állapotába süllyedünk, de úgy voltunk vele, hogy majd csak sikerül valami jobb, bejáratott útra tévedni. Ekkor már lentről kisebb nézőközönség figyelt és izgult hangosan értünk, mutogatva, hogy menjünk vissza, na de ez onnan nem volt olyan egyszerű. Ráadásul, amikor sikerült a csúszós úton végre visszaérni, akkor megint rossz ösvényen indultunk el, ami a semmiben végződött.

Látva a helyzet reménytelenségét és fokozódó veszélyességét odalentről két önkéntes segítő indult felénk. Az egyik éppen a színészkisfiú apja volt, akit nem sokkal előtte már megismerhettünk, a másik pedig egy durva arcú, helyi alpinista, aki utóbb pénzt is kért szolgáltatásaiért. Kettejük szakavatott vezetésével hamar leértünk a hegy lábához. Itt egy időközben összegyűlt, szenzációra éhes, kisebb társaság még meg is tapsolta a hegyimentők spontán akcióját. Mi szóhoz sem jutottunk. Alaposan kiszáradt a torkunk. A taxis, aki idáig fuvarozott bennünket, s ugyancsak tapasztalt figurának látszott, csak csóválta a fejét, majd bizalmasan felém hajolva a következőt mondta: A férfi férfi, a nő meg nő, ezért a legjobb, ha mindkettő a maga irányát tartja szem előtt. – Egyetértésem jeléül, mosolyogva bólintottam felé, magamban viszont azt gondoltam: lehet, hogy így van, de mi van akkor, ha történetesen mindketten egy irányba haladnak?

Kilépve az örmény negyed szőnyegárusokkal teli utcái felé ismét eszembe jutott egy nemrég olvasott mondat az útikönyvemből: maga a tűzszertartás szabad ég alatt, teraszokon vagy természetes magaslatokon emelt oltárok körül zajlott; ezeken az oltárokon égett a szent tűz, amelynek lángját a mágusok őrizték.

*Első közlés

The post Kovács Gábor: A tűztemplom appeared first on Litera-Túra .