The post Millei Lajos: Elillant meséken túl appeared first on Litera-Túra .
]]>kezelnek ott fönt az égiek.
Önfejű daccal, tíz éves koromtól,
kicsorbult mesékben nem hiszek.
“Majd virul az élet, eljön a jóság.”
Hallottam mindig e szép mesét,
de amerre néztem, akikkel éltem,
csak ették a kínok kenyerét.
Csorbult életben a mese is csorba,
a bizakodás már mit sem ér,
hófehér paripán nem jön a herceg,
e belátás néha kincset ér.
Temetni kellene mindent, mi csorba,
lelkünk sírgödrébe hulljon hát.
Temetni ábrándot, gúnyrúzsos csókot,
és leereszkedő parolát.
Temetni képzelgést, merengő mámort,
tévhitet, víziót, babonát,
hogy születhessenek valódi célok,
a tettvágy nem tűr több zabolát.
Misézni nem kell, csak hantolni bátran,
hamis fényt fedjen csak gyászlepel,
csorba, csúf életnek lehet még éle,
ha mesékben többé nem hiszel.
Napjaid értelmét adja a küzdés,
felelj meg naponta magadnak,
oroszlán hitedet ne marják mesék,
azok a gyengékre maradnak.
*Első közlés
©Nászta Katalin – Dráma
The post Millei Lajos: Elillant meséken túl appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>Az elhalkuló világ
most fülemre csendesül,
az Isten leül mellém,
hogy ne legyek egyedül.
Bágyadt, borús este van,
egy szellőcske rám nevet,
s újra dobogni érzem
az elcsitult szívedet.
Megremeg egy zöld levél
a nyárfa felső ágán,
megborzong egy vén lélek
az érzelmek vad táncán.
Mint zabolátlan folyó,
úgy hömpölygött és áradt,
elnyelte az érveket,
de meghagyta a vágyat.
Most csendesedve csobog,
de folytonos az árja,
létünk malmát hajtja meg,
s az öröklétig járja.
S ha nem ülsz ép mellettem
míg fakul a kék azúr,
mégis szeret az élet,
hisz leül mellém az Úr.
*
Fellobbanó létlánggal
Gonosz jövő. Testem a terhem,
még buzdít, éltet, lelkesít,
de leöli majd belsőszervem
dolgozó életsejtjeit.
Még lobog a tűz, emészt, zabál,
hamuvá éget tegnapot,
sercegve izzik, úgy kiabál:
„elhamvasztom a holnapod!”
Virágzó rét, lelkemnek éke,
szememnek csodaotthona,
fűti szívem belül a béke,
a remény milyen ostoba.
Nem követel, csak bambán hiszi,
a sziromban illat terem,
és csalfa aggyal hazaviszi,
ott ring az élettengeren.
De jaj, a hullám pusztít, tombol,
felbőszült taréjjal tapos,
gúnyt űz a termő irgalomból,
hazug közönnyel alapos.
Lidérc álmát szüli vajúdva
a kényszeres álmatlanság,
mesénk egén csillagot gyújtva
misézik az ártatlanság.
Pedig mi mind emberré érünk,
áldott átok a szellemünk,
mástól lopunk, magunkért élünk,
félúton sincs még jellemünk.
*
Végtelen érverés
Látod, felettünk a kormos ég
kacsintó szembogara villog.
Körülölel a végtelenség,
s mint egy radírozhatatlan billog,
mindenütt a megújulás csillog.
A perc békén adja át helyét
az őt követő gyermekének.
A fa bőre kinövi hegét,
s amíg a gyökerek nedvet kérnek,
az ágak virágot hozva élnek.
A források vérüket ontva,
bugyognak, fortyognak, pezsegnek.
Csörgedeznek a patakokba,
majd csobogva világgá erednek,
célt adva minden folyómedernek.
A megszáradt fűszálak selymét
hajnalban hűs harmat lepi meg.
Vigyázza, óvja e zöld kelmét,
mert éden ez a Föld mindenkinek,
rajta hétmilliárd ember tipeg.
Látod, felettünk a kormos ég
villogó szembogara kacsint.
Körülölel a végtelenség,
s a végzetre a születés csak int,
nincs semmi baj, míg érverést tapint.
*Első közlés
The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos: Végtelen érverés appeared first on Litera-Túra .
]]>kacsintó szembogara villog.
Körülölel a végtelenség,
s mint egy radírozhatatlan billog,
mindenütt a megújulás csillog.
A perc békén adja át helyét
az őt követő gyermekének.
A fa bőre kinövi hegét,
s amíg a gyökerek nedvet kérnek,
az ágak virágot hozva élnek.
A források vérüket ontva,
bugyognak, fortyognak, pezsegnek.
Csörgedeznek a patakokba,
majd csobogva világgá erednek,
célt adva minden folyómedernek.
A megszáradt fűszálak selymét
hajnalban hűs harmat lepi meg.
Vigyázza, óvja e zöld kelmét,
mert éden ez a Föld mindenkinek,
rajta hétmilliárd ember tipeg.
Látod, felettünk a kormos ég
villogó szembogara kacsint.
Körülölel a végtelenség,
s a végzetre a születés csak int,
nincs semmi baj, míg érverést tapint.
*Első közlés
The post Millei Lajos: Végtelen érverés appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos: Őrzőnek születtél appeared first on Litera-Túra .
]]>sok árnyember most épp ennek örül.
A foltok mentén gyülekeznek már,
mind denevér, hisz vérszívásra vár.
A lélek önző, kapzsi, folyton kér,
szép glóriádnak sugarából él.
Szentelt ostyaként falják fel szavad,
s a templomodból semmi sem marad.
Ne tűrd, ne adj, hisz nem Te vagy a pap,
lélekszobádra szórd a sugarat,
s ha megtelt fénnyel kis léleklakod,
csak akkor nyiss majd nekik ablakot.
A glóriát nem magad tetted fel,
de fénye csakis Téged ünnepel.
Ha engeded, hogy lopják sugarát,
nem hallod meg az angyalok dalát.
*Első közlés
A legmagasabb hegy © aga https://agarajz.blog.hu/
The post Millei Lajos: Őrzőnek születtél appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>Hó hátán járunk, napsütést várunk,
éltetőt,
friss, üde erdőt, madárcsicsergőt,
ébredőt.
Rügyező fákat, zöldellő ágat,
bódítót,
illatos rózsát, szirmának csókját,
gyógyítót.
Reszket a pázsit, fény után ásít
éhesen,
jég ül a selymén, bánat a kelyhén,
vészesen.
December mérge, deres a kérge,
hódít már,
fagyot lehel ránk, lila lesz orcánk,
s hó szitál.
Szobánkba búvunk, kardigánt húzunk
gondosan,
Tavaszt remélünk, meleget kérünk
morcosan.
*
Csak így tudok
Lemondanék a tarka ruhájú nyárról,
ha csak fagyban virágzik a mosolyod,
szirmot gyűjtenék egy olyan jégvirágról,
mely rögvest elolvad, mihelyt átadod.
Alvás nélkül telne minden áldott éjem,
ha csak éjszakánként nyitnád ki szemed,
és hogy szembogarad fénye engem érjen,
átvirrasztanék egy életet veled.
Többé nem szólnék, ha Te beszélnél hozzám,
olyan néma lennék, akárcsak a hal,
de ékes szavaid orvul elkoboznám,
másnak ne jusson e szirén diadal.
Levetném a bőröm, hogyha hozzám érnél,
ne érintse más már soha ezután,
de felölteném mindig, ha erre kérnél,
s hozzád bújnék a szerelmünk trónusán.
*Első közlés
The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>Nézd, a fák élénkzöld lombjain
feltűrt ingujjú szellő zongorázik,
meztelenre vetkőzött a nyár,
a lelkem mégis fázik.
Valami nincs, valami fáj,
valami őrülten hiányzik.
Kövérre hízik minden percem,
mégsem dajkálom őket, unottan
kísérem sírba az elmenőket,
hogy szenvtelen, fásult arccal
fogadhassam az érkezőket.
Hiába pumpál újult vért az élet,
hiába a szavak szívbizsergető bája,
tüzem melege immár semmivé lett,
elnyűtt, viharvert a kedvem artériája.
Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj,
a tó tükrén pár habfelhő csónakázik,
fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj,
de a levetkőzött lelkem még mindig fázik.
Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj,
valami áldott kín őrülten hiányzik.
*
Az emlékek peremén
(Édesanyám halálának kilencedik évfordulójára)
Látod, egy megfáradt év újból elment.
Szinte észre se vettem, csak elballagott,
s míg az unokák önfeledten facsarnak ki
minden játékkal tölthető pillanatot,
én méricskélem a mohó végtelent,
amely akkor ágyadnál megjelent,
hogy szürkére fesse szemedben a színeket,
amíg Te a túlélő szíveket
utolsó anyai intelmekkel pátyolgatod.
Általad vált szerethetővé minden jó,
keserű ajkadról úgy ragyogott fel a szó,
mint égbolton a csillag, ki fényét hinti szét,
hogy belém plántáld az élet tiszteletét.
Aki születik, annak egyszer halnia kell,
a mindent cserélni fel a semmivel,
elhagyni vágyat, hitet, fényt, mi boldogított,
s csak az marad fenn, amit megtanított.
A késsel még ma is keresztet rajzolok a kenyérre,
és emlékszem jól az imádságok ünnepére,
de egyre fogy köröttünk az áhítat,
mindenki elmegy, ki Téged megsirat,
hogy percről-percre új világ szülessen,
melyben unokák játszanak önfeledten.
*Első közlés
The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>1
Sétára hív a szendergő utca,
bársony a járda, s fönt selyem az ég,
a csörtetés már álmát alussza,
s a nappali fény is horkol már rég.
Rőt kezű ősz simogatja hátam,
levéltetem jajdul léptem alatt,
elhalt évszakon tapos a lábam,
szívembe mar a múló akarat.
Liget nyújtózik az utca végén,
kacagó, dús füve meggyérült már,
szemérmes bokrok búsulnak szélén,
oda a zöld ruha, oda a nyár,
merengek egy pad karcos festékén,
deszkájára egyszer szúhalál vár.
2
Köröttünk vágtat, lohol az élet,
millió kisdedben zenél a szív,
s lelkek ezrének zeng az ítélet,
– ennyi volt, vége, az öröklét hív. –
Pillangóröpte álmodást élünk,
ébredésünkre tán nincs is esély,
bambulunk, mert felébredni félünk,
s fertőzi sorsunkat ezer fekély.
A föld, melynek majd porunkat adjuk,
harákolva prüszköl, fuldoklik már,
szorgos kézzel, méreggel itatjuk,
s vegyszert szór föntről a bősz gépmadár,
halnak az erdők, meg is siratjuk,
s tonnaszám ontja a papírt a gyár.
3
Műanyag járvány dúlja a Földet,
a zacskós élet nejlonban izzad,
a palackok már hegyekké nőnek,
s mi csak hullajtjuk a piszkainkat.
Műtrágyát szórunk mezőre, rétre,
kövér lesz attól majd a legelő,
s ha tejivónknak sápad a vére,
tejpótló tápon él a csecsemő.
Szántóink génkezelt magot kapnak,
hogy megtöbbszörözzük termésüket,
gyümölcsfáink permettől fulladnak,
s égő naptűz süti levelüket,
a felhők olykor könnyre fakadnak,
hogy savas eső mossa bőrüket.
4
Füstöt, gőzt, gázt rábízunk a szélre,
vigye, fújja a fellegekbe fel ,
unott kezünk legyint az egészre,
a teremtő Ember így ünnepel.
Vizeink tükrét olajfolt marja,
tankhajó köpi a fekete vért,
szurkos ragacs a tengerek partja,
hol állatok sírnak kegyelemért.
Olvad sok jéghegy fehér ruhája,
a felmelegedés nyakunkon már,
sivataggá ég a rétek bája,
lepi a termést a víz és a sár,
s a leigázott Föld legendája
az unokák közt szájról-szájra jár.
5
Féktelen a gazdagok hatalma,
irányítják a szegény többséget,
elhalt már az egység forradalma,
az kap csontot, ki bárgyúbban béget.
A kékvérű faj nem ad irgalmat,
háromszáz mágnás új törvényt ácsol,
pénzzel szabják át a társadalmat,
ha nem simul hozzájuk magától.
A gyarapodást megoldják rendre,
elég, ha a pénzre fedezet nincs,
válság, ínség kerül napirendre,
aki nem hajt fejet, kezén bilincs,
billog kerül állatra, emberre,
a diktatúrának vége sosincs.
6
Kínok, fájdalmak az égig szállnak,
megoldást csak a gyógyszerek hoznak,
felvirágoznak a gyógyszergyárak,
telik a zsebük a szponzoroknak.
Csábos a reklám, tudatot formál,
már a gyerkőc is tablettát kérlel,
a mellékhatás, akár a drognál,
folyvást csak több pirulát igényel.
Mosolyra áll a hatalom szája,
tengernyi ember költi a pénzét,
a mai kor mocskos rabigája
orvosságbéklyóval teremt békét,
s a vezetők maroknyi osztálya
pórázra köti hiszékeny népét.
7
Olyan gyakran letérünk az útról,
nem törődünk korláttal, kanyarral,
téveszméket kántálunk a múltról,
és magyart kínoztatunk magyarral.
Pedig szívünk mindig együtt dobban,
és erünkben a vér is ugyanaz,
tudjuk ám, hogy élhetnénk mi jobban,
sok tél után jöhetne már tavasz.
Egyszer, talán rügyet bont az élet,
és mosolyt lenget szájunkra a szél,
szeress, ölelj, egyszerű a képlet,
és tisztelj mindent, mindent, ami él,
részecskékért ne adj fel egészet,
s az összes lélek majd együtt zenél.
*
Húszévesen
Húszévesen még törekvő a hajnal,
víg mosollyal csiklandozza vágyaid,
s vállig érő, Sámsont gyalázó hajjal
várod, hogy kiserkenjenek szárnyaid.
Karvaly-magasan a látványt csodálod,
s hogy repülhető a fiókák álma,
süvöltő szelek térdelését várod,
s ehelyett rád lel léted Delilája.
A hajnal immár jajjal ébreszt téged,
dús hajad helyett hájad nő csak egyre,
de emlékként még szállod a vidéket,
s vágyón gondolsz szirtre, oromra, hegyre.
A ballagó idő elfedi fényed,
s már csak benned él a múlt bizseregve.
*
Hagyatékként
Vérpadra vittem vicsorgó gőgöm,
hogy bennetek virágozzon hitem,
ne szopjon savót életemlőkön,
s új reményszél lengjen mindenkiben.
Meséltem álmot süket füleknek,
vak szemekre ültettem szivárványt,
lángot loptam csecsemő tüzeknek,
hogy falják fel a fertőző ármányt.
Estbe torkolt a hajnali csoda,
vásott éjszakába a pirkadat,
bokáját törte hitem vad lova,
hisz gáncsokért él minden pillanat.
Ne higgy édest, míg él a mostoha,
fillérekért ne add Te el magad.
*Első közlés
The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>1
Ne fess elém boldogabb álmokat,
koldulni indult a vak képzelet,
hiány-szülte, dühöngő átkokat
ne dajkáljon megértő, két kezed.
Ne mondd, hogy minden télre jő tavasz,
ha hervatagon halódik a táj,
hűlő szívemre emlékhó havaz,
zúzmarát visel a nyár-itta báj.
Hol van a hit, mely fáklyaként lángolt,
s kék bőrű égboltra feszített fényt?
Hol van a tűz, mely perzselt, világolt,
habfelhők pihéin vágott ösvényt,
törvényen, mint bősz üstökös gázolt,
hogy átformálhasson bűnt és erényt?
2
Rohanó időnk ráncos nyakára
nap mint nap pórázt akasztottam én,
de a beste naponta elrágta,
hogy hánykódjak az idő tengerén.
Vitorlám szakadt, elragadt az ár,
a békés öblöd messzire került,
kis papírhajóm a nyílt vízen jár,
s tűzfényű hitünk hullámba merült.
Dacolok mégis, evezek bátran,
csak a hitetlen balga adja fel,
lélekmeződön áll még a sátram,
tetején hívó csillagunk a jel,
indulok, s ha a poklot megjártam,
a vágy, az érzés otthonára lel.
3
Ó, fess elém még boldog álmokat,
kolduljon máshol a vak képzelet,
hiány-szülte, dühöngő átkokat
dajkáljon még megértő, két kezed.
Ó, hitesd el, hogy télre jő tavasz,
és szirom lep el mindent, mi most fáj,
jégszívemre ragassz fel fénytapaszt,
hogy olvadjon a fagyban rívó táj.
Hisz van még hitünk, parázson fénylő,
hogy üstökösként szántsuk az eget,
lélekutunk, a folyvást örvénylő,
spirálpályán még a mennybe mehet,
s ha ott élünk majd, mint két főbérlő,
a világ már bennünk kárt nem tehet.
*
Rácsaim védelme mögül
A rácsok? Ó, a rácsok nem miattam kellenek.
Nem harag, vagy düh feszíti mellemet,
nem büntetni, bűnhődni, csak adni akarok,
s mint a rangjuk-vesztett, fáradt angyalok,
vezekelve sírok én is szárnyakért,
nem számít, hogy a tett újfent elvetélt,
hisz a szándék percenként megfogan,
születni akar, mert neki dolga van.
A rácsok? A rácsok engem védenek,
hogy ne marjanak bitang, bősz kezek.
Nem engem zártak be a vasrudak,
hanem titeket zártak innen ki, Urak.
Itt benn béke és tisztesség honol,
ott künn csak a farkastörvény lohol,
kapzsi vágyak rohannak szerteszét,
hogy megleljék a gazdag élet terpeszét.
Amit Te kintről morgásnak hiszel,
az dorombolás, mely lelkemhez visz el,
és ha nyugtalan lépteimet látod,
útkeresés az, nem a Te világod.
A rácsok? Jó, hogy itt vannak velem,
csak zárja el holnapra szellemem.
Szárnyam pihéit tollfosztók ne tépjék,
hogy maradjon a jövő nemzedéknek érték,
hisz ma csak bárgyún a vánkosba tömnétek,
s így a holnap álmait darabokra törnétek.
*Első közlés
The post Millei Lajos versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos: Egy század siratása appeared first on Litera-Túra .
]]>a megunt huszadik századot temettük.
Volt pezsgő, zene és tűzijátékfény is,
halálát vártuk, s a jövőt emlegettük.
Száz hosszú év alatt ó, hányan pofozták,
és hiába álmodott sok naiv álmot.
Már tinédzser testét is tankok taposták,
hogy felosszák újra a kiélt világot.
Felnőttkorba lépve ezer seb a bére,
hol haldoklók hörögnek vetetlen völgyén.
Ám ifjú még, lelkes, s jó szándékkal kérte,
hogy hallgasson el már a gyilkoló töltény.
Síró romok közt pár béke-évre vágyott,
és rendet rakni az öldöklő fejekben.
Szereteteszméje már majdnem virágzott,
mikor elfolyt a pénz a lyukas zsebekben.
Egy diktátor ígért a vágyódó népnek
erős birodalmat, dicső megélhetést,
nyissanak utat a felsőbbrendűségnek,
és élvezzék bátran a tömegtemetést.
Halálgyárak sora bújik ki a földből,
szakmát szerez sírva a tömegpusztítás.
Vér csorog ki csendesen házból és kőből,
s két városra hajol az atomvillanás.
Belerokkan abba, hogy élete delén
acsarkodnak még két világégés után.
Hány korosztály nőtt fel a gyilkolás tején,
és hány eszme halt halált ostobán, bután.
Cinikus öregség, csak ez maradt neki,
hogy hazudjon álmot, ha azt várják tőle.
Új rendszer? Változás? Már rég nem érdekli!
Mementó lesz úgyis egyszer majd belőle.
S jöhetnek századok, halhatnak a régik,
lehet erős hitünk, szárnyalhat magasan,
amíg a lélek irgalmassá nem érik,
nem lesz más a Föld, csak egy fortyogó katlan.
*Első közlés
The post Millei Lajos: Egy század siratása appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Millei Lajos: A múlt sorsvonalán át appeared first on Litera-Túra .
]]>fénymázuk mattul, a habarcs is mállik,
mit ifjonti erővel összehordtam,
romba dől egy napon, s torlasszá válik.
Rommá lészen, jaj, falam védereje,
hol egykoron az eszme szaladt végig,
gerince megrogy, meszes lesz az ere,
az igét védő váram levitézlik.
Kapuját a rozsda halálra marja,
lőrésében a kilátás megvakul,
bástyáját a betonkor eltakarja,
zászlaja, mint egy ócska rongy, megfakul.
Ha enyészetet szül az „Új” hatalma,
csak bősz rombolást kapunk majd válaszul.
*Első közlés
The post Millei Lajos: A múlt sorsvonalán át appeared first on Litera-Túra .
]]>