The post Debreczeny György: nem én rontottam el appeared first on Litera-Túra.
]]>a gázórát nem én rontottam el
istenbizony
nem én gorombáskodtam
a rohamrendőrséggel
ó én csak
vonatjegy szerettem volna lenni
budapest és auschwitz között
menettérti
és most mégis
próbálom istent utánozni
a kiakadásban
mindenható vagyok
omni(m)potens
géz-glória a fejemen
lehetnék akár apollinaire
vagy bérelhetnék virágzó
virágüzletet lehetőleg
forgalmas temető mellett
szeretnék lócitromba lépni
mert bizony szerencsét hoz
nagy bánatomban
nem futni olyan szerelvén y után
ami felvesz
vagy kisiklik nélkülem is
ó jaj nekem
a kvarcórát nem én rontottam el
hisz hallhatod
hibátlanul játssza a szózatot
istenbizony
nem én
gorombáskodtam a lovasrendőrséggel
adtam a rendőrnek kockacukrot
a vérző lónak vattacukrot
ó én csak
menettérti
intézkedések tárgya
szerettem volna lenni
a vonaton
tehetetlenség tehetős
alanya állítmánya
nem én rontottam neki
az idő kardlapjának
és most mégis
próbálom istent utánozni
a kiakadásban
mindenható vagyok
omni(m)potens
géz-glória a fejemen
ó jaj nekem
istenbizony
omni(m)potens
nem én rontottam el
ó én csak
nem én
szerettem volna lenni
The post Debreczeny György: nem én rontottam el appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Barna Júlia versei appeared first on Litera-Túra.
]]>addig nem halok meg
míg nem látom a tengert
sokszor elmondta míg végre
elmehetett egy hétre
a horvát tengerpartra
mit láthatott
függönyként
tengerre hulló horizontot
csillagokkal hátukon
határtalanba táguló hullámokat
vihar színét az égen és a vízen
és miről beszéltek
kettesben a tengerrel
mikor senki nem zavarta őket
nehéz volt-e búcsút venni
mondta-e hogy viszontlátásra
erről már nem mesélhetett
hazafelé
autójukkal lesodródtak az útról
ő halt meg egyedül
vitte magával a tengert a szemében
*
kérdések az élethez
még várom egyre hogy az életnek
feltegyem kérdéseimet
élet ráérsz?
most figyelj
a szeretet és a félelem kettős áramkörében
hol fogok kifejeződni
ha egyedül sem vagyok önmagam
hol van és miért nincs százszázalékos biztonság
miért kell könnyekben kimosni valamit
hogy az emléke
tiszta fényben ragyogjon
áthatolhatatlan múltunkból
hova hullanak a törékeny tört hitek
és a maradék szavak
aki elárulja magát hova lesz a lelke
a függőlegesből hogyan lesz ferde
honnan remél szeretetet
nem tudva mire vágyna
aki a gyűlölet fegyverét fogja a világra
a világegyetemben fáj-e valakinek
ha engem egy szó felhorzsol
egy pillantás megsebez
miért nem lehet olyan egyszerűen szép
a zaklatott világ
mint egy tavaszból kibomló
aranyvesszőág
*
vázlatom
minden versem egy jobb vershez vezető
ajtó nyitva hagyása
én is egy jobb énemnek vagyok a vázlata
nem terveztem hosszú távra
se hírnévre se ragyogásra
csak úgy odavetettem magam
egy pár vonással
az élet vásznára
©Sarolta Gyoker: Egy nagyon kicsi kulcs kinyit egy nagyon nehéz ajtót. /Charles Dickens/
The post Barna Júlia versei appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Gősi Vali: Nem foghat rajtad appeared first on Litera-Túra.
]]>ha napod, órád sem marad
a pillanat is elvetél
emlék leszel csak
tűnt kacat
(hát ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt)
Végül már senki sem sirat
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…
Ha valamit mégis gyűjtenél
csak néhány kincses gondolat
legyen az, bölcs és igaz
mit szerte hordhat majd a szél
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz ott megtalál
nem foghat rajtad a halál
© Barta Lászlóné Enikő – Tagebuc 1
The post Gősi Vali: Nem foghat rajtad appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Lipp Márta: Ez a vers appeared first on Litera-Túra.
]]>csak hozzám menekült
nem akarja hogy megírjam
csak hogy hermetikusan zárjam le
az ajtókat ne férjen hozzá senki
aki avatatlan akkor hát el kell döntenem
hogy eltömöm-e a réseket
nem kér inni nem kér enni, jó,
távol tartom tőle a csöndet
a reményt és a fényeket hogy ne zavarjon
de nem elég neki azt kéri
hogy vegyem vissza a szavakat megteszem
verset írni nem magányos
vállalkozás millió költő szerelme
izzik föl egy szóra amivel a szívébe jutottál,
de te nem szóról szóra mész,
ki marad fönn a gondolat után,
amit kitettél, talán kevés, nagyon kevés
költő van aki elviseli hogy a szava
más isteneknek hódol.
© Barta Lászlóné Enikő – Papaveracea
The post Lipp Márta: Ez a vers appeared first on Litera-Túra.
]]>The post P.Pálffy Julianna: Ha appeared first on Litera-Túra.
]]>vágyad sós ízét,
ajkad nyomán
billog volna bőrömön.
Ha megérintenél,
olvadt mázként
csordulna rólam
a kétely;
(félhangon koldul
így, aki remél)
de feltételes módban,
léggömbök a szavak
hajszálvékony zsinegen,
s nem kap utána senki,
ha elengedem.
The post P.Pálffy Julianna: Ha appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Izsó Zita: A sodrás iránya appeared first on Litera-Túra.
]]>Kérdezted, és én nem válaszoltam,
de éreztem, ahogy keresztülmegy rajtam,
elhordja belőlem a könnyen mozdítható dolgokat,
bizonytalan elhatározásokat,
átmeneti érzéseket.
Hamar megtalálta a legmélyebb medret,
ami a mellkasom középpontjából vezet lefele,
abból a pontból, ahol a betegséged előtt
leggyakrabban értünk egymáshoz,
és elképzeléseim szerint
a születésünk előtt ott voltunk összenőve.
Akiben folyó folyik, mindig hall valami zúgást,
az orvosok azt mondják, csak a megrázkódtatás miatt
kialakult magas vérnyomás az oka,
de én tudom, hogy
egy gyerek is pont ilyennek hallja
az anyja testében a beszédet.
Azt mondják, mostanában visszafogottabb vagyok.
Mi, akik folyót hordunk magunkban
óvatosan mozgunk,
nehogy kicsapjon rajtunk valami hullám,
hirtelen mozdulatot tegyünk, vagy kicsússzon a szánkon valami,
amire mások nem számítanak.
Mondjuk, hogy mit mondtak az állapotodról az orvosok.
Jobban szeretünk észrevétlenek maradni,
mert mi már ezzel a folyóval a testünkben nőttünk fel,
és hamar fázni kezdtünk,
mint a szobrok,
amikor rádöbbentek önnön meztelenségükre.
Az az igazság, hogy nem is nagyon merek a mélyére nézni.
Nem a folyótól félek, hanem a sodrásától.
Próbálom tagadni az irányát,
azt mondogatom magamban, nem fogsz meghalni,
minden betegség gyógyítható,
és mindig boldogok leszünk.
Próbálok hinni ebben,
csak álmomban mondok egészen más dolgokat,
olyasmiket, hogy miattam nem kell küzdened, ha nem akarsz,
csak bízd a sodrására magad,
de ezek valójában nem az én szavaim,
csak nem tudom visszatartani,
mert amikor alszom, a párnámra csurog a számból a folyó.
Forrás: ambroozia.hu
The post Izsó Zita: A sodrás iránya appeared first on Litera-Túra.
]]>The post P. Pálffy Julianna: egymás közt appeared first on Litera-Túra.
]]>ujjaid között a homok
peregnek a percek
s perceg szúként
felfalva a pillanatokat
míg véget nem ér
egy falat kenyér
csak kegyelem
tettek nélküli önzés
hogy álmod ne kísértse
kimondatlan
a „mea culpa”
templomod hideg csendjét
megzavarva
a lépéskényszer nem szabadság
a fal is túl közel
hol minden kimondatlan szó meddő magként
visszapattan
s szikes talajba hull
szemeden a hályog
évek óta nem enged látni
várni
éppenséggel a jóra
nem elég
”Még nem elég!”
/„Még nem elég!” – Váci Mihály versének címe./
*Első közlés
The post P. Pálffy Julianna: egymás közt appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Egervári József: Trombitavirágok appeared first on Litera-Túra.
]]>Egy maszatos arcú kölyök állt meg a cukrászda nyitott terasza előtt, mozdulatlanul bámulta a falatozó, beszélgető, nevetgélő vendégeket.
– Hagyjál már, leég a hús – mordult fel nevetve az öregasszony. – Tízévesen már a lányokat ölelgethetnéd és puszilgathatnád.
– De ha meghalsz, már nem tudlak ölelgetni és puszilgatni – vágta rá a fiú, őszinte fájdalom mart tekintetébe.
– Jól van, ne temess még. Megvárom, amíg ember leszel – simogatta meg arcát nagyanyja.
Olyan volt, akár ez a kölyök a terasz előtt, örökké csak vágyakozott, álmodozott, és egyre több mindenről lemondott. Amikorra ember lett, szinte már nem volt miről lemondani. Az élet adott és elvett, ígérgetett és gúnyolódott. Ember lett, de nem ment vele semmire. Embernek lenni a mai világban nem több mint gőgös úri (vagy nincstelen, szolgai) huncutság, valaki mindig megfizeti az árát. Többnyire nála kötött ki a számla.
Nem mozdulni, nem gondolkodni, nem cselekedni, akkor nincs baj, okította a fiatalabbakat, persze, senki nem hallgatott rá. Vén bolond, súgtak össze a háta mögött, eljárt felette az idő. Őt senki sem ölelgeti, senki sem aggódik, hogy meg fog halni, senkinek az íróasztalán, falán nincs fotó róla, mintha nem is létezne. Persze az álmokat hiába fűzi rabláncra az ember, hiába temeti el nagyon mély gödörbe, hol már gumicsizmát kell húzni a feltörő talajvíz miatt, hiába szerkeszt rávastag vasbeton tetőt, az álmok, akár a narancsszín trombitavirágok, kibújnak a földből, nincs előttük akadály.
Egyik nap leült a zongorához, megvastagodott ujjai már nem mozogtak olyan jól, mint régen, a blues óvatosan, néhol darabosan hömpölygött; belátta, tévedett, nem mozdulni, nem gondolni, nem cselekedni a legrosszabb megoldás: sehonnan jön az ember, sehová megy, semmi nem történik, kaján vigyorral képén elrohan az idő.
– Ettél már? – kérdezte a maszatos arcú kölyköt.
– Tegnap.
– Akkor gyere. Szereted a pizzát?
– Nem tudom. Még soha nem ettem.
Intett a pincérnek, rendelt egy pizzát, extra adag feltéttel, sok tarjával, sonkával, kolbásszal, sajttal, a fiút elküldte a mosdóba, hogy mossa mega kezét és az arcát. Gyorsan visszatért, még mindig koszos volt a keze, az arca, a füle. Együtt mentek vissza, segített neki tisztálkodni, alaposan, sok folyékony szappant nyomott a kezére, a végére egészen emberi kinézete lett.
A fiú két szelet pizzát hagyott meg, rá sem nézett, csak mereven a tányér szélét bámulta, nagy falatokat harapott, gyorsan összedarálta egészséges fogaival, nyelt, aztán ismét harapott, darált, nyelt. A pincér letette elé a hideg őszibaracklét, megragadta a poharat, két kézzel. Mohón ivott.
A férfi mosolyogva figyelte, türelmesen ücsörgött vele szemben, fogalma sem volt arról, miért etette meg ezt az ismeretlen gyereket. Holnap mi lesz vele? Ad neki enni valaki? Utcagyerek lesz örökké?
– Elég volt?
– Elég – bólintott a fiú.
– Nem gondolod, hogy illene megköszönnöd?
– De. Köszönöm.
Nehezen indult a beszélgetés, a fiú olyan volt, akár egy kőszikla, erős, mozdíthatatlan, durva, lassan nyílt meg. Azt állította, nincs apja, csak anyja, aki állandóan dolgozik. És két húga van még. Kicsik. Mindig nyafognak. És sírnak. Mindig csak ennének, de alig van mit enni. Szinte csak az óvodában és az iskolában.
A férfi a pincérrel elcsomagoltatott egy másik pizzát és többféle süteményt is.
– Ezt vidd haza, etesd meg a húgaidat. Hagyjatok édesanyádnak is.
– Holnap is itt lesz? – kérdezte bátortalanul a fiú.
– Szeretnéd?
Csak bólintott, aztán szégyellősen félrekapta a tekintetét, és már futott is.
– Jól van már, összeroppantasz, kölyök, annyira ölelsz!
– Mindig ölelni akarlak, amíg meg nem halsz.
– Neked már a lányokat kell ölelgetned Dr. Karakas Dániel, nem egy öregembert.
– Nem tudok elég hálás lenni – nézett rá mosolyogva a fiatal férfi. – Te tanítottál meg rendesen olvasni. Te adtad kezembe a jobbnál jobb könyveket. Te tanultál velem, hogy az ellinkeskedett első négy osztály hiányosságait be tudjam pótolni. Te voltál az apám, aztán – amikor tizennyolc éves koromban válatlanul meghalt édesanyám –, te lettél az anyám is. Te intézted el, hogy testvéreim ne kerüljenek intézetbe, hogy én lehessek a gyám. Te segítettél, hogy elvégezzem az egyetemet, a jog ugyan nem a kedvencem, de mostantól már én tartom el húgaimat, én iskoláztatom őket, és amíg csak élsz, amikor csak tehetem, megölellek téged.
Az idős férfi elmosolyodott, nem akarta, de könnyes lett a szeme.
– Majd megtalálod, amit szeretnél, az álmok nem hagyják magukat, valahogyan, valamilyen úton-módon, mégha sok áttételen keresztül is, de utat törnek maguknak. Tudom, ez nagyon közhelyesen hangzik,de igaz.
Egyedül ücsörgött foteljében. Nem volt kedve olvasni, kint már a szürkület terítette szét köpenyét, az íróasztalán ott állt a fiú és két testvére fényképe. Nevettek. És csillogott a szemük. Lehunyta szemét, úgy érezte, narancsszín trombitavirágok törnek elő a falakból, a padlóból, egy lassú blues ritmusára táncolnak. Elmosolyodott. És már nem hiányzott semmi.
*Első közlés
The post Egervári József: Trombitavirágok appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Szabó Lajos: Nem értem vonalaid appeared first on Litera-Túra.
]]>Néhányan takarnak, csak sejteni tudlak.
De vagy és ott állsz a sorban,
közben azon gondolkodom,
vajon ma, hogy viseled a hajad.
Azt szeretem amikor hátul fogod össze,
és később az arcodra bomlik.
A pulóvered most is fekete és bő,
a nadrágod egyszerű farmer,
olyan semmilyen.
Már elmúltál negyven,
mások szerint nem vagy extra,
nekem mindig, ha látlak, s ha nem.
Eligazítás után a mosdóba sietsz,
lépéseid tökéletlenül ringnak végig
a kijelölt úton.
Még korán van neked,
hangulatod (is)változó,
ha észre akarsz venni köszönsz,
ha nem…hát nem.
Olyankor kicsit haragszom,
de nagyon utállak.
Aztán később csokorban jöttök,
megint mosdó, csoportos pisilés.
Ti Nők így jártok, s közben be sem áll a szátok,
csak mondjátok és mondjátok.
Én inkább hallgatok.
Órák múlva a lépcsőház derekán,
szemed az enyémbe olvad.
Rebegsz egy – Hello-t, vagy Hi-t,
én is valami hasonlót próbálok.
Néha, egy -How are you-ra is futja valamelyikünknek.
Ennyi lenne az élet…
Szánalmas és ostoba helyzetek.
Gyűlöllek, érted!
Azt mondtad szereted, amikor simogat a hangom.
Tudom, hogy nem hazudtál, de gyáva vagy.
Gyűlöllek érte.
Már három éve ismerlek,
három kibaszott éve látom,
ahogy viseled a hajad,
ahogy az arcodra hullik,
ahogy összefogod és megigazítod.
Hidegen-idegen nyelven beszélünk,
ma sem értelek,
talán már később sem foglak.
*Első közlés
The post Szabó Lajos: Nem értem vonalaid appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Albert Zsolt versei appeared first on Litera-Túra.
]]>Országod apró kert a holdon,
Ahol ezer zseblámpa nyílik,
Reggel ha kihajolsz láthatod,
hamuval öntöz a szerelem.
Tavaid pislogó pacákat
Ejt halak büszke szárnyain,
Az est vadász, csillagokra les
Tejködbe öltözött hegyeken.
Határod mély, s kitalálhatod
Hol van, ha morzsát szórsz az égre,
Várod és hinni sem feleded,
Felúsznak az éhes hajnalok.
*
Nézőpont
November másodika van.
Ma még mindenki halottakról ír.
Az előbb gyalogoltam haza a sárga
lombú ginkgo fa alatt kutyámmal,
a Breuer Marcell sétányon.
Csodálkozva néztem azt a
huszonvalahány éves vak lányt,
fehér bottal az úttesten, milyen
rutinosan megy át a kollégiumtól
a Penny-ig.
*
Nem alkati kérdés
Amikor várni kell és
nem látsz közeledni
senkit az pont olyan,
mint az autópályán
gyalogolni egyedül.
Csak a szalagkorlát
kísér, és ha érezni
lehet némi füstszagot,
az a felforrt hűtővíz
és fekete féknyomok.
Ezt követi a csend,
majd az eszmélés talán.
Ahogy haladsz az úton
lassan tűnik fel a
szakadt ing alatt,
mi az ami úgy kijött,
hogy eddig észre sem
vetted. Vagy olyan
gyorsan leszakadt,
hogy tulajdonképpen
jobb így nélküle. Ez a
megkönnyebbülés, ha
rájössz nem alkati
kérdés a fájdalom,
csak része az időnek.
*Első közlés
©Albert László – Albert Zsolt portréja
https://www.facebook.com/albertlaszloart/
The post Albert Zsolt versei appeared first on Litera-Túra.
]]>