Minden kornak megvannak a maga meghatározó egyéniségei, szellemi vezérei, mérvadó értelmezői, akik szavaikkal hatást gyakorolnak a közgondolkodásra. Platon, Arisztotelész, Voltaire, Rousseau, nálunk Széchenyi írásai jelentettek egykor zsinórmértéket. Napjainkban N. Chomskyt és U. Ecot tarják a legbefolyásosabb gondolkodónak, de sokan H. M. Enzensbergert is melléjük sorolják, mint aki képes befolyásolni a világ szellemi mozgását.

Életünk párbeszéd a világgal, és a legfontosabb a dramaturgia. Történelmi tudásunk, szemléletünk mások feljegyzéseire épül, így a múltról a tőlük megismert események alapján ítélkezünk, és igyekszünk víziót alkotni a jövőről. Optimisták vagyunk, hiába öldökölt múltunkban regimentnyi katona vérfagyasztó hurrával. A múlt és a jelen egyik neves értelmezője, titkainak, rejtett kapcsolatainak felkutatója, a második világháború utáni német irodalom jeles személyisége, és a német sors kíméletlen elemzője H. M. Enzensberger. Kultúravíziója a szabad szellemre és a meghökkentésre épül, de nem szappanoperák modorában fogalmaz. A dokumentumok montírozásából teremt fikciót. Irodalomszervező és –közvetítő.

Bajorországban, Kaufbeurenben született 1929-ben. Gyerekkorát Nürnbergben töltötte, a II. világháború idején kamasz, 1944-ben még besorozták a Hitlerjugendbe, elvitték népfölkelőnek. A harcok után abból élt, hogy tolmácskodott és mixerkedett az angol hadseregnél. 1949-ben érettségizett, majd germanisztikát, irodalomelméletet és filozófiát hallgatott több német egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on is. 1955-ben doktorált Clemens Brentanóról írt költészetfilozófiai értekezéssel. Előbb diákszínházban dolgozott, majd 1955-től három évig a stuttgarti rádió esszéosztályán szerkesztő, és vendégtanár az ulmi Képzőművészeti Főiskolán. 1957 fontos évszám az életében, az Egyesült Államokba és Mexikóba utazott, és megjelent első kötete. Tagja lett a Gruppe ’47 csoportnak, amelynek tevékenységében többek között Grass és Walser is részt vett. Enzensberger a csoport egyik legmarkánsabb szereplője. Célul tűzték ki, hogy művészi eszközökkel feltárják a német valóságot, elősegítsék a múltfeldolgozás, a Vergangenheitsbewältigung folyamatát.

Számtalan nyelven beszél, így könnyen boldogul más országokban is. Bejárta a világot, dolgozott Norvégiában, aztán Rómába költözött, majd Frankfurtban volt lektor. 1960-ban Büchner-díjat kapott, majd amerikai ösztöndíjat, de megszakította az USA külpolitikája elleni tiltakozásaként, és Kubába utazott egy évre. Megalapította a Kursbuch folyóiratot, és az ott megjelent írásai tették a ’68-as diáklázadások egyik szellemi vezérévé. Aztán konfliktusba került az egyetemistákkal, akik nagyobb szerepvállalásra bíztatták, de ő visszafogott maradt, mert úgy vélte, nem szabad hitvallásokkal dobálózni, és a kétes estekben úgyis az élet dönt. 1980-ban létrehozta a TransAtlantic kulturális magazint, aztán könyvsorozatot adott ki. 1978-ban jelent meg a Titanic pusztulása című verses eposza, ami nem csak a hajószerencsétlenségről szól, hanem visszaemlékezés is a hatvanas évek forrongásira, forradalmi lelkületérére, reményeire.

Amolyan dühös német fiatalként üdvözölték az irodalomban. A háború utáni német életérzést drámaian fogalmazta meg a Dal azokról akikre minden ráillik s akik már mindent tudnak című versében: és hogy bűnösök / és hogy nem tehetünk róla hogy bűnösök vagyunk / és hogy az a bűnünk hogy nem tehetünk róla / és hogy éppen elég nekünk / ennyit tudunk már. A tovatűnt reményeket és a reménytelen csendet írta meg. A bűn itt az elődök bűne, akik közül sokan jóhiszeműen váltak támogatóivá, hívőivé, álmodóivá egy torz és gonosz világszervezési elvnek, hatalomnak, amelyet szörnyű ébredés követett, mert megtudták, hogy az aljasság szolgái lettek, és nem egy szép, szabad Németország jött, hanem a gyilkos ösztön helytartójának birodalmát támogatták. Az idézet utolsó sora folytatásra hív, és ezzel a nyílt szembenézésre bíztat, amit a németek meg is tettek. Csak reméljük, hogy világunkban máshol is bekövetkezik ez előbb-utóbb.

Amolyan poeta doctus világundorral, mert nála nem csak hangulatok és érzelmek kifejezésére alkalmas a vers, hanem politikai véleményt és tájékoztatást is jelent. Gazdag a szókincse, kedveli a szójátékokat. Költeményeit nyelvi játékosság jellemzi. Tájékozott a világ költészetében is.

A jóléti állam alatt – a gazdasági csoda idején – a mélyben meghúzódó visszásságokat kutatta. Érdemes ideidézünk a Bevezetés a kereskedelmi levelezésbe című versét, ami jól jellemzi a hivatal és a társadalom képmutató arcát. A vers felsorolás: a szívélyes üdvözletből indul, aztán ironikusan folytatódik, olyanokkal, amiket csak versben lehet leírni, levélben a partnernek nem, mert a vers ábrázol, a lényegbe bújik, onnan üzen, de az elküldött levél vége formalitás, nem kapcsolódik a tartalomhoz. Hányszor írják a hivatalnokok kedves szavaikat, miközben feljebb elutasították, és nem támogatták a címzettet. Pedig sokszor hívebben fejeznék ki a tényeket, érzéseket a viszolygó grimasszal, vagy kéjelgő pofával kifejezések, záró formák, hogy a szexuális utalásokat ne is említsük. Őszintén ír, kendőzetlen nyíltsággal. Bölcselkedik, de nem játssza meg magát. Prózája találó, izgalmasan érinti össze a múltat és a jelent. Gondolkodásra késztető, tűnődő esszéista, szuggesztív és merész novellista és költő. A legális és az illegális cselekedetek iránt egyaránt érdeklődik, ahogy Habermas fogalmaz.

Írásait olvasva romba dőlnek a nagy Német Birodalomról szőtt ideák, mert a második világháború során sérült az európai sokszínűség. Háttérbe szorult, hogy csak az emberi személyiségnek van értéke és méltósága. A németek a nürnbergi per eredményeképp szembesültek a koncentrációs táborok tényével. Németország demokratikus ország lett, és sokat tesz azért, hogy érvényesüljenek is az emberi jogok. Napjainkban már Németországban különösen magas erkölcsi mércét állítanak a híres emberek, művészek, politikusok elé, és nem csak azért van így, mert a németek a rend és a tisztesség kedvelői, és Németország a költők és gondolkodók hona, hanem mert tudják, új világállapot kell. Napjainkban Berlin a világ egyik legizgalmasabb kulturális életet mutató városa. Németország vállalta bűnét, nem tolta másra felelősséget. Nem mondja azt, hogy mindenki erkölcstelen, csak mi vagyunk a tiszták.

Enzensberger a német szembenézés, önvizsgálat írója, az európai közös gondolkodás szellemi tisztulásának előkészítője. Tudja, hogy az új világhoz új architektúra kell. A fasizmus is bizonyította, hogy az átlagember nem látja át a világ szövevényeit. Hitler tudta, hogy a népnek célt is adni kell, és ez mágnesként vonzotta az embereket. A germán faj elterjesztése, jó hívó szó volt.

A Haza-beszéd című írása arról győzi meg az olvasót – a művészi szó erejével -, hogy a rosszabbik Németországban is lennie kell egy jobbiknak, és nem csak irodalmi lecsapódásként, hanem a valóságban is. Elég csak a német-francia hatvanas évekbeli megbékélésre gondolnunk, hogy ez igaz.

Azt, hogy a két német az egy német, megtapasztalhattam 1966-ban, mikor családunk drezdai barátai nálunk nézték az angol-német vébédöntőt – persze fociról beszélek – nem úgy szurkoltak, mint egy szomszédos ország csapatának. ( Én úgy tapasztaltam, hogy a keletnémetek – lelkük mélyén – nem fogadták el a hivatalos értékrendet.)

Az 1960-as évek elején íródott Honatyák és ponyvahősök című esszégyűjteményében a demokratikus körülmények között működő illiberális diktatúra természetrajzát adja a karib-tengeri Dominikai Köztársaság egykori diktátora, a haza Jótevője életének és tetteinek bemutatásával. Trujillo az öntelt és nyárspolgári banánköztársaságok vezetőjének típusa. Uralkodásának 31 éve alatt minden hatalmat – és persze pénzt – magához vagy hűséges embereihez és családjához vont. Hatalmas vagyont szedett össze, mert a hadsereg ruhatisztítási költségét is az általa létrehozott cégnek fizették. Rendszere hiába paródia, az elnök felhasználta az ideológiákat és egyiknek sem esett áldozatul. (Kivéve akkor, amikor a baráti Amerikai Egyesült Államok érdekeit sértette, akkor megölték – természetesen titokzatos körülmények között.) Trujillo módszertanának összefoglalásakor láthatjuk, hogy minden a személyi politikájában rejlett: soha nem bízott senkiben, és ehhez figyelemre méltó önfegyelem kell. Soha a hála legkisebb jelét sem mutatta. Ez a belső szilárdság jele. És elsőrangú zsaroló és áruló volt. Ez hajlékonyságát bizonyítja. A politika, mint bűnözés minden vezér előtt kísértetként ott lebeg. Enzensbergert az események, a történetek érdeklik, a szövegezés, a leírás csak másodlagos szerepet kap nála, úgy gondolja, hogy a tények – hatásuknál, erejüknél fogva – mindig segítenek.

A Chicagói ballada címmel jegyzett esszében egy terrorista társadalom modelljét mutatja be Al  Capone életútján keresztül, aki milliók fejéből kipattant kísértetnek mondta magát. Történelmi alak, de a képzelet és a kollektív fantázia torzszüleménye. A jelenség neve: mitológia, és hőse a gengszter, akinek a nevét még az utolsó török analfabéta is le tudja írni, akár a japán értelmiségi. Az amerikai gengszterizmus a régi Európa félgyarmati társadalmában gyökerezik, második generációs bevándorlók voltak a főszereplői, hősei, akik a főnöktől elvárt bőkezűségben bíztak. A XX. század első harmadában már turistalátványosságnak számítottak a nyílt városban, ami azt jelenti, hogy várták a vendégeket. Chicagó a szerencsejáték, a tüzes víz, a palifogás, a prostitúció hona, a préri iszaplevezető csatornalyuka, ahol a gengszterfőnök a gazdasági vezető. Capone élete a gengszterutánpótlás normái szerint történt. A Róma melletti Castellameből származott. Egyéves, mikor Amerikába ment a sokgyermekes család. Nyomornegyedben éltek, 16 évesen otthagyta az iskolát, alkalmi munkákból élt, autólopásba keveredett, végül játékszalon tulajdonos lett a bandaháborús időkben. Nem jellemezte a békés megoldások iránti beteges vonzalom. Soha nem derült ki, de 60 saját kezűleg és legalább 400 felbujtóként elkövetett gyilkosságot írtak a rovására. Közben konzervatív volt, ellenezte a női emancipációt is. A rossz törvények idején az igényeket elégítette ki. Nimbusza kétértelmű vágy- és rémálom együtt. A régimódi rendformát honosította meg. Capone rég halott, de életműve nem követte a sírba.

Enzensberger kiváló esszékommentátor. A világ morális térképén elemez etikai kreativitással. Megfigyelési obszervatóriumában helyzetelemzés, állapotleírás zajlik. Lírai tömörséggel és epikus valósághűséggel ábrázolja a világot. Mint egy kutató, pontosan jegyzetel, és mint egy operatőr – a kamera állandó mozgásával – kereséssel tartja fenn az érdeklődést. Türelmes, mint egy horgász, és alapos, mint egy bélyeggyűjtő. Ehhez szerencsésen társul a német nyelv, amelyben a legegyszerűbb mondat is úgy hangzik, mint egy ismeretelméleti tétel. Amúgy is nagy hatással volt a filozófia a német nyelvre. Ítélet van benne, egy megcáfolhatatlannak tetsző állítás. Richtig – ahogy ezt egy német bíró (Richter) mondja, azt jelenti, hogy pontosan, valóban, igazán így áll a dolog. Így válhat a legegyszerűbb dolog is komollyá.

A politika és a bűnözés kapcsolata a kedvenc témája.  A társadalom mélyében rejlő erők izgatják. A chicagói mellett a nápolyi Camorráról is írt egy történetet a Pupetta, avagy az új Camorra régi címmel. Egy dráma rekonstruálása során az elvarázsolt történelem ponyva műfajban jelenik meg, vásári színjátékként, és a tényekkel szemben igaza lesz. Egy nápolyi esküvői ebédtől indulunk, aztán belemerülünk a történetbe, ahol sok viszály lappang, és az ügyek elintézése a testvéri társaság méltányos elvére épül, ahol bárkitől vállalnak megbízást. Az alapszabály a megtámadottnak semmire sem szabad visszaemlékeznie. A Camorra – amely nyelvtörténetileg a viszály szóra vezethető vissza – anarchista szervezet, törvénye a hallgatás. Per igazság nélkül. Korábban az állam tartópillére volt, és új rendet hozott a délolasz városba. A haladás a nagytőke alakjainak képében jött, és az új Camorrát úgy hívják: kartell.

Szintén dokumentumelemzés a Gyanútlan szökevény, avagy egy kivégzés rekonstruálása című írása, amely a második világháborúban kivégzett amerikai katona sorsáról szól. Hívhatnánk úgy is, hogy a Slovik-akta. Megszólalnak az ügy szereplői, a bírák, a katonatársak, mert Slovikot, mint szökevényt Párizsban kivégezték. A jószándékú fickó nem volt képes elviselni semmiféle erőszakot. Születésekor nehéz idők jártak Detroitra, az autógyártás visszaesett, és ő olyan társaságba keveredett, akik éhesek voltak a lopásra. Azután mikor jórafordulni látszik az élete, szép kedvese és lakása lesz, jön a katonai behívó. Irtózik az ellenséggel való harci érintkezéstől, kitér, elszökik, és be is ismeri, hogy újra megtenné a fronton. Félelméért halállal lakolt.

Az Ó Európa! 1987-ben jelent meg a még két osztatú világban. Alcíme: Megfigyelések hét országban Epilógussal 2006-ból. A múlt század nyolcvanas éveiben svéd, olasz, magyar, lengyel, spanyol, norvég és portugál tájakon tett látogatásairól, észleléseiről számol be riportjaiban. Magyarországra való érkezését időutazásnak nevezi. Budapest falai őrzik a század harcainak golyónyomait. Az országot afféle laboratóriumnak mondja, ahol az emberek dilemmája, hogy okosak legyenek vagy tisztességesek. Inkább ellenzékiekkel találkozik, a népiekkel és a kelet-európaiakkal, ahogy ő nevezi őket, és akik pár év múlva megtöltik a Parlamentet. Ők kalauzolják a pesti Lenin körúton és falvak Lenin útjain. A kialakult helyzetet úgy jellemzi, hogy alacsony bérekért, árakért cserébe minimális erőkifejtést várt el a párt, ami a társadalom mozgólépcsője volt az embereknek. Régi kastélyokban állami gondozott gyerekeket nevelnek, a falvakban egyhangú, közepes jólét. Látja a tervgazdaság végelgyengülését. Az emberek papírszalvétát, bélyeget gyűjtenek, néha egy-egy színház, vasárnap irány a gyerekekkel a Városliget, a Vidám Park, vagy a főtéri presszó. A budai Panoptikum felfalja a magyar történelmet ízletes gulyásként. A könyv igaz csemegéje az Epilógus. Közel húsz év múlva „írt” fiktív útirajz, jóslat. A békében újraegyesített Németországról, az osszik és a vesszik ellenségeskedéseiről szól.

Aztán a jövő igazolta őt. Az NDK váratlan kimúlása után sem jött létre a felejtés jótékony paktuma. Jelképes ítéletek születtek a kommunista káderek és besúgóik ellen, de mégsem jártak jól, mert a keletnémetek ezrei elvesztették munkájukat és presztízsüket ideológiai megbízhatatlanságuk miatt, így az osszik helyett a vesszik befolyása nőtt. Ezek a sebek azóta sem gyógyultak be.

1998-ban született a Kilátások a polgárháborúra című kötete. Az indiciumok, önkísérletek fejezetben a molekuláris polgárháborúról ír, ami észrevétlenül kezdődik, és nehéz megmondani honnan indul a veszély az agresszióhalmazból. Az eset, amit leír ennek kapcsán, gondolatébresztő. Egy vasúti kocsiban vagyunk, gyenge a világítás, négy húsz év körüli fickó hangosan, arabul beszélve nagyon kihívóan viselkedik, mintha áldozatot keresnének, de a fenyegetettségen túl senkinek semmi baja nem lesz. Elmennek, és a többi utas, a tisztes hivatalnokok, az enyhén spicces öregúr akasztásról, ledurrantásról mormog, ők a honfitársai, tőlük is lehet félni. Ide lyukad ki a végén. Érdekes helyzet, el lehet merengeni azon, hogy a liberalizmus jogkiterjesztést is jelent, és hol a határa. Jól mutatja a morális tévelygést a látszatokon alapuló hiedelmek miatt.

Az ideiglenes csodák Szüszifoszról szól, akiből egzisztencialista hőst akartak faragni, de inkább emberfeletti tragikumú outsider lázadó lett luciferi ragyogásban. Nem volt filozófus, hanem szemfényvesztő, akinek sikerült a halált béklyóba vernie, aztán a büntetése, hogy nehéz követ kell a hegyre felgörgetnie újból és újból. Ez a kő a béke.

Az értelmezési útvesztők, zsákutcák a konzervatív szónokok érvrendszerét vizsgálja, akik felidézik az imaginárius régi rendet, ahol az erkölcs, a tisztesség és a fegyelem uralkodott. A világ elvadulását a tekintélyek széthullásában gyanítják, és a mentséget a patriarkális rendi társadalomban gyökerező erényekhez való visszatérésben látják. A Rousseau-i tételt, hogy minden ember természeténél fogva jó, el kell vetni, mert ez csak általánosította a terápiát, és minden felelősség alól felmentette az eltévelyedetteket. Tettes már nincs, csak kliens. Mengele is segítségre szoruló áldozat ebben a felfogásban, és a betegsegélyző költségén kellene kezelni. Ennél a megközelítésnél a legdurvább materialista válságmagyarázatok is több hitelt érdemelnek, mert azok gazdasági tényekre hivatkoznak, de mióta nincs víziónk a jövőnkről, hanem csak egy globális realitásunk van, a világpiac egyre kevesebb nyertest és egyre több vesztest produkál. Aztán következik a kollektív erőszak, ami nem más, mint a vesztesek reagálása a kilátástalan helyzetükre, de miután nem következett be a marxista teoretikusok jóslata, és a nemzetközi osztályharc elmaradt, senkinek sincs kedve konfrontálódni, a vesztesek nem harcolnak egy lobogó alatt, csak saját elpusztításukon munkálkodnak, és a tőke pedig visszahúzódik a háború színhelyéről.

Enzensberger vesszőparipája, hogy a politikusok a hatalom technikája, módszere okán elszakadtak a mindennapi emberektől, a hétköznapi élettől. Saját apparátusuk zárja el őket a valóságos élet helyes megítélésétől, s csak egy látszatvilág tárul eléjük. Döntéseiket ez befolyásolja, így nem a világ egészének jobbításáért hoznak rendeleteket, és ez nagy baj. Információs kárpótlásra van szükség, hogy tisztuljon a kép.

A médiummal időről időre foglalkozik, vizsgálja, hogyan lett a tudatbefolyásolás eszköze. A nullmédium avagy miért bántjuk a televíziót? című írásában az elektronikus médiáról szólva túllép a közkeletű felfogáson, hogy a médiát az agitáció és a propaganda, a nagy átverés, a káprázat, az agymosás jellemzi, és aki sokat tévézik, hozzászokik a szabadossághoz, és az áldozat-bűnös felosztás is túl általános számára. Napjainkban már másról van szó: az ipar aszkétikusan józan: csatornák, normák, költségek, reklámpénzek szerint gondolkozik. A médium eszköz, hordozó, mint a levegő, a program közlés. A nullmédia állapotához való közeledés tanúi vagyunk. A program nem számít, a csecsemő sem fogja fel, amit a tévé előtt lát. A programnélküliség felé haladunk. Az adott kultúra és a televízió kapcsolata a lényeg, a közös programillúzió. A nullmédium a Nirvana, a televízió a buddhista gépezet, jobb, mint a drog, bekapcsoljuk a tévét, hogy kikapcsoljunk.

Az emberáldozat visszatéréséről elmélkedik a 2011-es amerikai ikertornyok elleni támadás kapcsán. Az elemzők maguk is részesei annak, ami ellen küzdenek – írja. Ismét visszanyúl Marxhoz, akitől a globalizáció elemzését idézi, aki azt közgazdasági jelenségnek írta le, amelyet egyetlen lehetséges perspektívának nevezett és napjainkban sincs egyetlen szektor sem, ami kivonhatná magát alóla. A terrorizmus is ennek a következménye, mert az is globálisan operál. Fennáll a kérdés, hogy jön-e az iszlám fasizmus. Összecsapnak-e a civilizációk? Hogyan marad az egyenlőtlenség a gondviselés kifürkészhetetlen titka? Bebizonyosodott a világban, hogy gonoszoknak mindig nagy az erejük, és a művelt ember mindig gátlásosabb a műveletlennél. Korunkbéli jelenségekkel és nem pedig archaikus maradványokkal állunk szemben, de minden belül van, mert az embertelen cselekedeteknek nincs externális tere.

Enzensberger különböző műfajok mestere. Nagy formakészség és mítoszellenesség jellemzi. Esszéi merész tételekkel lepnek meg minket. A kor fontos kérdései foglalkoztatják, felmér, elemez olyan kilátástalan helyzetet is, mint a migráció, vagy az idegengyűlölet. Nem anyámasszony katonája, ha álláspontot kell megfogalmazni. Nem oktat, gondolatokat ébreszt, saját véleményünk kialakítására serkent. Számára a legnagyobb regényíró a történelmi fantázia, amely a tények bekeretezése, mert az író nem egyedül dolgozik. Enzensberger így ír magáról: …sok történet kering rólam. Én vagyok a csélcsap úrfi, aki mindenbe beleüti az orrát, és állandóan változtatja a véleményét, a megbízhatatlan, az áruló, a rossz elvtárs és végül az a német polgár, akinek problémái vannak saját hazájával. Ezek legendák, amikkel együtt kell élni. Valami igazság mindegyikben van. Egyiket sem nevezném teljesen alaptalannak. De miért kellene elfogadnom, hogy ezek tényleg rólam szólnak?

The post Novák Imre: Az esszéíró appeared first on Litera-Túra .

A világ szinte összes fontos, 2018-as eseményéről manipuláció nélkül tudósít a World Press Photo kiállítás. A nemzetközi pályázat idei díjazott felvételei nagyon erősek a történetmesélésben, nagy szerepet kapnak a nők és kiemelten foglalkoznak a migrációval is – mondta a tárlatot bemutató sajtótájékoztatón Révész Tamás fotóművész és fotóriporter, a kiállítás főszervezője.

A fényképezőgép remek segítség ahhoz, hogy végiggondoljuk a világ tavalyi történéseit. 2019-ben nyolc kategóriában – általános hírek, környezet, természet, hosszú távú projektek, portré, hír és sport, az év képe, valamint újdonságként az év képriportja – több mint 4700 fotográfus 129 országból több mint 78 ezer fotóval pályázott. A kiállítás 143 képét három héten keresztül válogatta egy 21 tagú, riporterekből és szerkesztőkből álló, nemzetközi zsűri.

Az idei World Press Photo pályázaton a természet kategóriát Máté Bence nyerte a Túlélési ösztön című békás fotójával. A világhírű természetfotós a sajtótájékoztatón elmondta: sosem készít kifejezetten pályázási szándékkal fényképeket, de az erdélyi Kovászna megyében készült felvétel esetében már az első pillanattól tudta, hogy jó pályamunka lehet belőle.
Máté Bence kitért arra is: fényképein általában a természet szépségeit igyekszik megörökíteni, nem a dráma érdekli. Az étkezési célból levágott lábú békák haláltusáját megörökítő kép abban az értelemben kilóg a sorból, hogy a témája a pusztítás maga.
A környezet kategória első díját is Stirton nyerte egy katonanőt ábrázoló fotójával. A zimbabwei Phundundu Vadvédelmi területen működő, orvvadászat ellen harcoló női csapat egyik katonája látható a felvételen.
A képekben ott lappang mindaz a feszültség, amely világégéshez vezethet. Láthatjuk, hány vezér akarta naggyá tenni az országokat, hogyan készül az ellenségkép, bűnbak és velejárója, a gyűlölet.

A kiállítás komoly. Nem a veteményeskertet idéző kalapokat mutat, nem egy könnyű trics-tracs jelenik meg, nem arról szól, hogy melyik aszfaltbetyárnak nyúlták le a nőjét, melyik maffiózónak lopták el a kocsiját, hogy jó pénzért visszavásárolhassa. A lényeg: földi létezésünk fájdalmas felismerése.

A szociológiai, társadalomtudományi gondolkodás része lett a művészetnek, így van ez a (mozgó és álló) képek esetében is, és a fikciók által bemutatott világ mellett fontos még a korhű, valóságos tények sora, a dokumentarizmus. A képek segítenek abban, hogy véleményt formálhassunk a világ eseményeiről, tapasztalatot vagy benyomást szerezzünk, hogyan él az ember napjainkban Láthatjuk, milyen szokások jellemzik a különböző kultúrákban élő embereket, miben hisznek, milyen vágyaik vannak, és hogyan fordulnak egymás ellen, ha sérelem éri őket. Az acsarkodástól a mindennapi életért folytatott harcon vagy kellemes perceken át, a tömegpusztításig gyűlnek a képkockák történelmünkben, ezekről szólnak a sajtófotó-kiállítások, hogy láthassuk, a jelenségeknek számos oka van.
A közelmúltból gyűjtött tapasztalatainkra jellemző, hogy világunk kétségekkel teli, gazdasági és értékrendi válságban van. Túl nagy a zűrzavar. A butaság szele fúj százfelől. És politikai paranoia telepedik rá agyunkra. Nehéz eldönteni, hogy demokrácia van-e vagy a bürokrácia uralkodik, pénzügyi machinációk történnek-e gazdasági tervezés helyett, és nő-e a szegénység, szakértők helyett pártkatonák vezetik-e életünket? A fotó a tér és az idő vékony szelete, a képek kormányozzák a világot – ahogy Susan Sontag, a fényképezés elméletének nagyasszonya fogalmaz.

Nem véletlenül övezi évek óta nagy érdeklődés a sajtófotó kiállításokat, mert a szemnek szóló bizonyíték a leghatásosabb segítség a világ megértésben. Fogyaszthatók a képek, igazi valóságszendvicsek. Tudjuk, a szavak ráérnek várni, de a képek nem.

Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel – mondta Robert Capa. Az idei gyűjtemény szerzőiről elmondható, hogy elég közel voltak az eseményhez, és nem csak fizikailag.

Túl kell élnünk ezeket a borzalmakat, mert ha nem így lesz, nem akad majd olyan ember, aki tudna segíteni a világon.

*Első közlés

The post Novák Imre: Valóságszendvics appeared first on Litera-Túra .

Mariarosaria Sciglitano 1991 óta dolgozik Magyarországon. Előbb az ELTE vendégtanára volt a Soros Alapítvány támogatásával, most a Corvinus a munkahelye. Az olasz nyelv tanításán túl jelentős a műfordítói tevékenysége is. Hosszú ideje nyomon követi irodalmunkat. Jelentős szerepet játszik a magyar irodalom olaszországi elismertetésében. Az általa megszólaltatott magyar szerzők művei között szerepelnek regények, antológiák, forgatókönyvek, többek között Kertész Imre, Esterházy Péter, Tóth Krisztina, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Dragomán György, Jeles András, Konrád György, Márai Sándor írásai. Darvasi László novelláinak fordítása a 1999. évi Frankfurti Könyvvásár alkalmából fordítói elismerésben részesült.

Az elmúlt években hangos siker fogadta az általa olaszra fordított Borbély Szilárd, Forgách András és Bodor Ádám írásait. A tanárt és fordítót a magyar irodalom olaszországi ismertségéről is kérdeztük. A beszélgetés apropójául szolgál az is, hogy 2018-ban Déry Tibor-díjban részesült, amit minden évben olyan alkotónak ítélnek oda, akik a magyar irodalom művelésében kimagasló eredményeket értek el.

– Ön kitűnően beszél magyarul, hallottam már magyar politikust hitetlenkedni azon, hogy Ön csakugyan olasz-e. Miért pont Magyarország? Miért választotta a magyar nyelvet egy kitűnően érettségiző dél-olasz egyetemista lány Nápolyban?

– A nyolcvanas évek második felében divatba jöttek Olaszországban a kelet-közép-európai nyelvek, így a magyar is. Ekkor változott errefelé a szellemi klíma. Számomra a magyar volt a legvonzóbb. Nem voltunk nagyon sokan, de mindazok, akik akkortájt a nyelvet tanulták, ma is foglalkozásszerűen kitartanak mellette. Magyarországon és Olaszországban egyaránt. A nápolyi Keleti Intézetben tanultam, amely most már L’Orientale néven a Federico II Nápolyi Tudományegyetem része, ez korábban jezsuita intézmény volt. Néhány kivétellel, a világ majdnem minden nyelvét és kultúráját oktatták és tanítják ma is. Itt működik egy magyarságtudománnyal foglalkozó tanszék, ami jelentős szerepet vállal a magyar kultúra megismertetésében és terjesztésében. Olaszországban jelenleg nyolc olyan egyetemi intézet működik – és remélem, nem tévedek – ahol a magyar kultúrával foglalkoznak. Visszatérve a kezdetekhez, én a magyar nyelv és irodalom mellett, a finn és az angol szakot választottam.

– Mennyire ismerte a magyar irodalmat? Az Olaszországban is népszerű Pál utcai fiúkon kívül olvasott más magyar művet is?

– A Pál utcai fiúkon kívül, ami ajánlott irodalom Olaszországban, emlékszem az irodalmi szöveggyűjteményből Petőfi soraira, de azon túl nem sok mindenre, de a történelmi eseményekre, kapcsolatokra annál inkább. Mátyás király a nápolyi Aragóniai Beatrixet vette feleségül, és az ő reneszánsz gondolkodásmódjuk európai jelentőséggel bír. Tudom, Magyarországon Mátyást, az igazságost rengeteg legenda, mese övezi, és meghatározó alakja a magyar múltnak.

– Most kiket tart kedvenceinek? Kik számítanak Önnél a mai magyar irodalomnak?

-A legismertebbeken kívül, mint Esterházy, Kertész, Nádas, Konrád, szeretek fordítani Krasznahorkait és Parti Nagy Lajost, de szívem szerint még több figyelmet fordítanék a női írókra, és feltétlenül közöttük lenne Szécsi Noémi, Mosonyi Aliz, Tóth Krisztina és Lovas Nagy Anna, Bán Zsófia. A szakdolgozatom témájául is magyar szerzőt, Esterházy Pétert választottam, illetve a doktori fokozatot is magyar műről írt tanulmányommal szereztem. A magyar irodalom zsidó szálait elemeztem, Giorgio Pressburger írásait kutattam. Ő olaszul lett híres, és igazán érdekes a multikulturális művészetben való gondolkodása.

– Milyen szempontok szerint dől el, hogy mely műveket fordítja? A fordításokra honnan és kitől kap felkérést, ki választja ki a műveket?

– Az esetek túlnyomó többségében a magyar írók Németországon keresztül jutnak el Itáliába. Ennek egyik oka, hogy több magyar szerző hosszabb időszakon keresztül Berlinben dolgozik, beszél németül, és az ottani irodalmi ügynökségekre bízza magát, hiszen a két ország között hagyományosan szoros a kapcsolat, ezért ott értőbb befogadásra számíthat a kortárs magyar irodalom is, de jelentős szerepet játszik a Frankfurti Könyvvásár is a megismertetésükben. Egy irodalmi áttörésnek sok összetevője van. Szorgalmas kapcsolatépítésre van szükség. A legfontosabb a minőség, lényeges, hogy jó legyen a történet.

Ami engem illet, a könyvkiadók kérnek fel egy-egy mű fordítására, rajtuk kívül irodalmi ügynökségekkel is kapcsolatban vagyok, a kiadók és az ügynökségek olvasásra ajánlanak nekem írásokat. Ők azok, akik megkeresnek, lektori jelentéseket kérnek tőlem, és az általuk kiválasztott könyvek fordítására felkérnek. Én azokat a műveket szeretem, amelyek a közös európai múltunkról, jelenünkről szólnak, de a fikció mellett az elbeszélés nyelvezete is érdekel.

– Milyen visszhangot váltanak ki a magyar irodalmi művek? Kik az olvasóik Olaszországban? Milyen visszajelzéseket kapnak?

– Mindenek előtt szögezzük le, hogy külön kell választanunk Molnár és Márai esetét, valamint a rajtuk kívüli irodalom fogadtatását. Ha az elmúlt negyedszázadra vonatkozó adatokat vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy közel 170 magyar szerzőt ültetett át olaszra a majd 50 fordító, nem sokkal kevesebb, mint 70 könyvkiadó számára. Jelentős tehát a fordítók száma, mégha nem is mindegyikük olasz anyanyelvű. Persze, esetenként nagyon alacsony példányszámokról van szó, még a Feltrinelli esetében is. Kertész a Nobel-díj odaítélésének köszönhetően Esterházynál kicsit jobban eladható volt. Sokat javít a helyzeten, ha egy regény megjelenéséhez valamilyen kulturális esemény kapcsolódik, mint egy film-, vagy színházi bemutató. Így volt ez a Kaddis a meg nem született gyermekért (Kaddish per il bambino non nato, 2006) esetében, amelyet én fordítottam a Feltrinelli Kiadónak, mert nagy hatású színházi monológ készült belőle, amit a 2006-ban, az évente megrendezett Cividalei Mittelfesten mutattak be, amelynek évekig a magyar származású Giorgio Pressburger volt a fő szervezője.

Míg a kritika mindig is nagyon odafigyelt a kelet-közép-európai szerzőkre, így a magyarokra is, sajnos a magyar irodalom olaszországi kereskedelmi sikereiről nem nagyon beszélhetünk. Mélyebb vizsgálódást is megérne az okok tárgyalása. Megemlíthetjük, hogy a nagyobb kiadók – mint a Feltrinelli (Kertész, Esterházy), vagy az Adelphi (Márai, Füst Milán), az Einaudi (Szabó Magda, Kristóf Ágota, aki Svájcban élt, és franciául írt, Giorgio Pressburger, aki Olaszországban élt, és olasz nyelvre váltott), hogy csak néhányat soroljunk fel azok közül, amelyek mérvadóak a kulturális életben – a legjelentősebb szerzők közül válogatnak és nyomon is követik kiadványaik sorsát. Nem elhanyagolható olyan kisebb kiadók szerepe, mint amilyen a nagybecsű római kiadó az „Edizioni e/o” (Kelet/Nyugat), amely igen sokat tett a legigényesebb magyar irodalom főbb képviselőinek megjelentetéséért (Szerb A., Csáth G., Ottlik G., Örkény I., Kardos G., Balázs B., Bodor Á., Molnár Ferenc, az első Esterházy P. könyv: A szív segédigéi, Kondor Vilmos, Kopácsi Sándor). Sok más szerző műveit is lefordíttatják, és megjelentetik kisebb kiadók, közöttük akadnak nagyon ambiciózusok is, amelyek sajnos, nem tudják megfelelő módon megismertetni, terjeszteni, promotálni a szerzőket. Itt egyáltalán nem jelentéktelen szerzőkről van szó, akár hasznos is lehetne a tevékenységük, de a gyakorlatban nem így van. Általában egy-két művet jelentetnek meg, és ha jól megy, elfogy a piacon, akkor a szerző más műveit is közlik, de ha nincs kereskedelmi sikerük, a feledés homályába vesznek…

Ami Molnár Ferencet illeti, a már említett Pál utcai fiúk című művének köszönhetően széles körökben ismert Olaszországban. Márai története egyedi. Nagy sikert aratott A gyertyák csonkig égnek (olaszul Le braci), hiszen jó volt a fordítás, és fel is figyeltek rá. Így lett sikertörténet. Talán emlékeztetett a két háború közötti Olaszországban oly népszerű és divatos Körmendi és Zilahy regényekre, vagy Max Neufeld Ezer líra havonta című filmjére.
1998-ban a nagybecsű Adelphi kiadó közép-európai irodalomnak szentelt sorozatában jelent meg, olyan szerzők társaságában, akik közel állnak a művelt olasz olvasóhoz, mint Robert Musil, Joseph Roth, egyszóval a Monarchia irodalmának alkotói. Azt is mondják, hogy egy a kilencvenes évek végén hivatalban lévő, jelentős olasz politikus (Massimo D’Alema) olvasta Capri szigetén, ragyogó napsütésben. Tudjuk, hogy Márai ezer szállal kötődött Olaszországhoz, különösen Nápolyhoz. Évekig élt ott, fontos volt számára az olasz kultúra, hatott is műveire. A gyertyák csonkig égnek könnyen olvasható, mindenki számára befogadható. Ezért az utóbbi években sokkal inkább ezt olvasták, mint az elmélyedésre késztető, nehezebb műveket. Nagy érdeme a regénynek, hogy felkeltett az érdeklődést Márai többi művei iránt, például a Napló iránt is, amely egy egész más írót mutat meg nekünk. Ami engem illet, a Napló sokkal érdekesebb számomra. Amúgy Márai regényeit már megismerhette korábban is az olasz közönség. A Válás Budán már 1938-ban megjelent olaszul, aztán a Vendégjáték Bolzanóban 1941-ben, tehát újrafelfedezésről van szó.

Ami Esterházyt illeti, minden bizonnyal a Harmonia Caelestis hívta fel az olvasók figyelmét rá, illetve az ezt követő Javított kiadás, pedig már l998-ban kiadták A szív segédigéit. A most ősszel megjelent Semmi művészet (Non c’è arte) című regényről az első recenziókat a sportújságok közölték, azután természetesen a többi napilap is foglalkozott vele. A könyv sikeréhez a témája is hozzájárult, mert a futball Európában roppant népszerű, és a szurkoló mindenütt ugyanolyan, a legendás focistákról szívesen olvasnak.

– Milyennek látja az olasz irodalom ismertségét Magyarországon?

– Közönségsikerről itt sem beszélhetünk. Még akkor sem, ha a klasszikusokat lefordították, gondolok itt Dantéra, Boccaccióra, Petrarcára. Sőt, Az Isteni színjáték újabb és legújabb fordításai látnak napvilágot. Míg a két háború között Olaszországban Körmendit, Zilahyt olvasták, Magyarországon pedig megjelentek D’Annunzio és Bontempelli művei. Itt vannak azután olyan szerzők, mint Italo Calvino, Luigi Pirandello, Alberto Moravia, Dino Buzzati, csak hogy néhány nevet említsek, akiket újra és újra ki kell adni Magyarországon. Tehát ismertek a magyar olvasók számára. Azután említhetjük Umberto Ecot és Claudio Magrist – kiknek megvan a saját olvasótáboruk Magyarországon – és igazán keresettek. Ezek után jönnek az új generáció tagjai közül: Niccolò Ammaniti, Fabio Volo, Melania Mazzucco, Alessandro D’Avenia, már a magyar irodalomértők körében is érdeklődést keltettek írásaikkal. Természetesen tudom, hogy egészen más a kiadók helyzete Magyarországon, ahol van néhány nagy kiadó, elsősorban az Európára gondolok, de ott van azért a Magvető is, amelyek megjelentetnek mindent, amit az olasz irodalomban olvasni lehet. Már 1994-ben az Olasz Kulturális Javak Minisztériuma díjjal ismerte el az Európa Könyvkiadó tevékenységét, Boccaccio, Machiavelli, Manzoni, Svevo műveinek megjelentetéséért.
– Évtizedekig tanított a Corvinuson, ahol közgazdákat, diplomatákat képeznek, elsődlegesen szaknyelvet tanítanak. Az olasz irodalomra jut idejük? Diákjai mennyire tájékozottak az olasz irodalomban?
– A diákok általában nem sokat olvasnak, és ez nem csak itt igaz. Bár az sem teljesen helytálló, hogy nem olvasnak, vagy az, hogy az internet ellustította őket. Ugyanezt mondták annak idején a tévénézésére is. Reggeltől estig el vannak foglalva az óráikkal, ezer tevékenységet űznek, ami rendjén is van ebben az életszakaszban. Olvasnak-e olasz irodalmat? Talán a klasszikusokat igen, az iskolai pályafutásuk alatt. A maiakat kevésbé.
Engem jobban aggaszt, hogy nem olvasnak újságot, nem tájékozódnak, vagy nem megbízható forrásokból szerzik információikat, nem mindig hiteles oldalakat látogatnak a világhálón. Amikor egyetemi hallgatókról beszélünk, ez már ugyancsak elgondolkoztató. Ők jelentik az ország leendő értelmiségét, tehát ők lesznek a jövő alakítói. Többen túlságosan kiábrándultak, és úgy gondolom, nem foglalkozunk eleget velük, nem segítünk nekik eligazodni a világban, így elhanyagoltnak látom őket a szó szélesebb értelmében. De ez nem kizárólagosan magyar jelenség. Olyan, mintha a világ átalakult volna egy hatalmas Erasmus programmá, amelyben a diákok utazgatnak, de nem tudom mennyit sikerül felszívniuk a vendéglátó ország kultúrájából.

– Úgy gondolom, fontos, hogy a fordító ismerje azt a kulturális közeget, amelyből a műveket áthelyezi egy másik nyelvi és kulturális közegbe. Budapest mennyire lett az otthona?

– Mindig nehezemre esik ilyen kérdésekre válaszolni globális, multietnikus korunkban, amikor határok már nincsenek, vagy nem kellene lenniük, és egy szemantikus szférából egy szempillantás alatt átjutunk egy másik szférába. Társaságban – itt és Nápolyban is – a kultúra újabb és újabb kérdéseiről beszélünk a barátaimmal, és ez nekem nagyon fontos.
Definiálni, hogy mit értek haza alatt és melyik ország is lenne az, lehetetlen vállalkozás egy ilyen beszélgetés keretei között. De ha csak a szóbanforgó két országra szűkítjük a kérdést, Olaszországra és Magyarországra, azt mondanám, hogy ott érzem otthon magam, ahol azt tapasztalom, hogy van célja és értelme a munkámnak. Ez alatt azt értem, hogy tehetek azért az ügyért, hogy az én két országom között kulturális híd épüljön. Immár majd 30 év eltelt, hogy diáklányként először jöttem Magyarországra, így élményeim, amelyek ide kötnek, két történelmi korszakot ölelnek át. Egy olyan világ emlékeit is őrzöm, ami már nem létezik.
Tehát a haza az, amelyet mi választunk és mi teremtünk meg magunknak, de azt sose gondoltam, hogy eltávolodhatnék Olaszországtól. Itália egyetemes fogalom, kulturális örökségünk, nem dönthet úgy az ember, hogy elhagy valamit, ami az egész emberiség meghatározó értékét képviseli. Mindig is az volt a célom, hogy a párbeszédet, a kulturális információk áramlását elősegítsem, és úgy látom, még sok a teendő, hogy jobban megismerjük egymást, szinte naponta harcolok, hogy megszabaduljunk a rengeteg közhelytől, ami Olaszország felületes ismeretéből fakad.

– Azt szokták mondani, hogy egy-egy vers, próza egy másik nyelven egy másik mű lesz. Közkeletű az a meghatározás, hogy a fordítás olyan, mint egy hímzés visszája, ha másik nyelven szólal meg. Ön mit gondol erről?

– Nagyon hosszú és összetett a kérdésre adható válasz, de az a lényeg, hogy az információ és közvetítésének korrektségére kell törekedni. Nem gondolhatjuk azt, hogy elég elsajátítani egy nyelvet, hogy fordítani is képesek legyünk a tanult nyelvre. Az a tapasztalatom, hogy a fordítások során jobban megismertem a nyelvet, a kifejezések árnyalatait és közelebb kerültem a magyar gondolkodáshoz, észjáráshoz.
Sajnos, gyakran megesik velem, hogy olyan szövegeket kell lektorálnom, amelyeket nem anyanyelvű fordító ültetett át olaszra. Ilyen esetekben a lektorálási munka alapvető fontosságú, sőt azt mondom, kikerülhetetlenül szükséges, de némelykor jobb újra fordítani a szöveget. Felkészült fordító hiányában a lektor az, aki közvetítő szerepet tölt be, képesnek kell lennie az eredeti szöveg teljes mélységében való megértésére. Akkor rossz egy fordítás, ha nem adja vissza az eredeti jelentéseket és hatásokat, azaz nem pontos a gondolatok közvetítése, ahogy azt az előbb mondtam.

– Önnek mi a fordítói ars poeticája?

– Engedtessék meg, hogy szóljak a fordítók, elsősorban azok nevében, akik megszállottan és mindenekelőtt kritikai szellemmel, hozzáértéssel teszik a dolgukat. Fordítani, mint ahogyan tanítani sem lehet egyszerűen a megélhetésért, kell az elhivatottság, a felkészültség. Sajnos, úgy tűnik, hogy nem minden olasz és magyar fordítás születik eszerint.

A rossz fordítások nem csak gazdasági értelemben nem mondhatók sikeres vállalkozásnak, de egyenesen kárt okoznak, ami egy mű, egy szerző, egy gondolatvilág más közegben történő megértését, elfogadtatását illeti.

– Köszönöm a beszélgetést.

The post Novák Imre: Az én két országom között appeared first on Litera-Túra .

A természet az ember szülője, szellemi és testi táplálója, aki elmereng ezen, az máris közel került a haikuhoz. Hol szorosan, vagy tartalmilag és formailag vonzódva, kötődve hozzá, hol csak egy érzést őrizve, mikor történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozatát éljük át, vagy írjuk le, amelyek megszínezik a lelket. A rózsa lelkünk része.
Amíg az európai kultúrában jelentéssel átitatottak a művek, addig a haiku semmit sem akar elmondani, csak felkínálja magát megértésre. A haiku költői ereje a megfigyelésben és a természetábrázolásban rejlik. Nincs benne erőfeszítés, bemutatja az okok láncolatának ürességét, a dolgok ürességét, átéljük, hogyan lehet a semmibe faszöget verni. A természet elágazásaiban él. Vonzó benne formája rövidsége, sejtelmessége, az a bámulatos finomsága, ahogy néhány szóval képes felidézni természeti képeket tájakról, évszakokról, azaz az idő múlásáról, és képes benne megmutatni a gondolkodó, érző embert. A haiku olvasásakor szöveg táj, a tördelt sorok asszociációs láncba fűzve a nappalok és éjszakák útjain haladunk. Pár szóval elmondott események, vagy néhány szóval felidézett tájak jelennek meg előttünk, és észrevesszük, hogy mindegyikhez közünk van. Vagy voltunk ott, vagy oda kívánkozunk. Káprázatunk bilincsei szerinti képek vezetnek minket, felhagyunk a mindennapi élet praktikáival.
Hangulatilag és tematikusan két csoportra osztható. Az egyik a szójátékok technikájára épül, a szavakban rejlő hasonlóságokon alapul, a másik egy természeti kép gondolati háttér mögé húzódva mond képet, beszél valamilyen sejtésről. Ezek során az időpillanatok leírására vállalkozik a szerző, mikor az öt-hét-ötös szótagszámú vers írásába kezd. Ezzel együtt élményleírás is történik. A rész és egész fogalomkörében él, kicsiben látjuk az egészet. Ezért is mondhatjuk, hogy rokon az ikebanával, a bonszájjal, a tusfestészettel. Filozofikus és rövid, mint egy zen koan, és itt is a gondolatot csak felfesti a költő, és azt egészíti ki a befogadó, a hallgató vagy az olvasó.
A haiku rímtelen költészet, de nem csak versalakzat, hanem műfaj is. Érzések rejtőznek benne a természeti erők titkairól. A legismertebb keleti versforma, ami nagy hatást fejtett ki a modern nyugati irodalomra is. Elődje a tanka volt, ebből származik. A tanka ötsoros 5-7-5-7-7 szótagszámú. Annyival bővebb, hogy az első három sor a látvány, a benyomás felrajzolása, a negyedik és ötödik sor az erre adott reakciót írja le.

Bármi lehet a haiku témája, bármiről szólhat. Jellemző rá a keleti diszkréció. Tizenhét szótagban, három sorban gondolatok, képek felvázolása, felidézése történik. Egy érzés, egy benyomás, egy hétköznapi hangulat, mozdulat kap nagyobb jelentőséget benne, és válik általánosan érvényes mondanivalóvá. A zen nyelvén szólva: a világ egységének átélését fejezi ki a vers nyelvén. Az élmény, a pillanatnyi megvilágosodás ideje, és a természet titkainak kifürkészése, megragadása az idő lugasában. A titokig tudunk pillantani a flórázás és faunázás közben. Ha kelet felé nézünk, a nyugati oldalt csak emlékezetből idézzük fel, de látjuk. A természetesség, az egyszerűség, a közvetlenség ötvöződik benne. Eleget tesz ezzel a zen-életszemléletnek. Benne rejlik, hogy miért haragszunk öntudatlan.
Japánban évszázados hagyományai vannak. Fénykora a XVII. és a XVIII. századra esik. A feudális, katonai kasztrendszer szűk keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre. A nyugati világban is inkább a városlakók számára kedvelt, hiszen a természet iránt örök vágy él bennünk, ha a füvön fekve a fűszálak közt nézelődünk, vagy az égen a fehér felhőket bámuljuk, amin nincs semmi csúnya.
A verselés máig legismertebb mestere Matsuo Bashō, aki a XVII. század második felében élt. Bashō már nem a felszínes humorra építi verseit, de az egyszerű emberek nyelvét használja, és ez már alapvetően sikert jelentett.

Álljon itt egy eredeti vers japán hangzás szerint Miklós Pál Zen és művészet című könyvéből:
Kimi hi take / Yoki mono miszerezu / yokimaroge.
Szó szerint így fordítható: Te tűz bambusz / jó dolog mutatni / hógombóc.

Hogyan fordítható versként magyarra? Erre csak kísérletet tehetünk, csak közelíthetünk az eredeti jelentés felé, pontosan – mint más verset – ezt sem lehet magyar nyelvre ültetni

Néhány kísérlet: Lángoló bambusz / mellé telepszem. Kezem / hógolyót szorít. Vagy: Hópelyhek hullnak / parázsló bambusznádra, / jégvirág csordul.

A haiku világunkat szimbolizálja, jelez, felmutatja a tényt. Nem mond el történeteket, nincs benne jellemrajz, nem fest kortörténeteket, nem egy rövid novella, nem jelenik meg benne összeütközés a szereplők között, nem ír le eseményeket, nem hivatkozik régi írókra, történészekre. A haikuk tömörségükkel, sejtelmességükkel többértelmű jelentéssel bírnak. Többre és másra is gondolhatunk olvasásukkor, így az olvasó képzeletére is számíthat a szerző írásukkor, mert mindenki hozzáteszi saját tapasztalatait a szöveghez a befogadás során.
Ahogy már említettük, gondolatiságában rokon a zen-buddhizmussal, a türelmes elmélkedés tanával. A haiku is a szemlélődést tartja a legfőbb teendőnknek, ahol szabadon áramlanak a gondolatok, az észlelhető világ részeire bomlik, majd a képzelet összerakja egy új egésszé a mozaikdarabokat. Talán ezért nevezik a tudat tizenhét pillanatának is. A tizenhét pillanatig tartó észlelés nem teljesen tudatos felismerés, nem is vált ki véleményt, állásfoglalást. Olyan, mint ahogy a moziban az állóképek gyors egymásutánja adja a mozgás illúzióját, mert ugye mozgás ott is sincs, csak észlelés.

A haiku gondolatiságában két részből áll, mely a metsző szó vagy hasító szó (kiredzsi) mentén válik ketté. Hangulatok, képek kifejezésével indul, aztán jön az általánossá válás, és ez vált ki utórezgést az olvasóból. A haikuban egyszerre rejlik benne a klasszikus tömörség és a romantikus rögtönzés. Halljuk a sziromkondulást és a felhőszakadást is. A megmászatlan hegyek vidékére visznek a halványan ragyogó fénynyilak, amelyek felsejlenek, de valójában nem is léteznek, de látszik rajtuk, hogy elérhetetlenek.
A költemények mikrokozmoszából meghitt természetszeretet árad felhőkkel és démonokkal. Motívumai az évszakokhoz kapcsolódnak, ezek terelik érzéseinket. A tavasz a csalogány, a cseresznyevirág, a nyár a kabóca, a mákvirág, a vadkacsa a telet jelképezi, míg a telihold és a krizantém az őszt szimbolizálja. Érzelmek és gondolatok. Egyszerre fejeznek ki elvágyódást és elvegyülést, ami lehet nyögés és sóhaj is. Valami mindig történik, de nem folytatódik semmi.

Oh nyári pázsit! / Be sok vitéz alussza / Öledben álmát! (Matsuo Bashō; ford. Frenyó Z.)

Tiszta zuhatag! / Hullámokon hibátlan / most a nyári hold. (Matsuo Bashō)

Hideg holdvilág: / kőpagoda árnyéka. / Egy fenyőfa-árny. (Massoka Shiki)

Az európai lírában az epigrammával tart rokonságot. A kapcsolatot a mindkettőben felbukkanó ellentétek adják. Mindegyikben ellentmondás rejtezik, megbúvik bennük egy csavar az előző gondolathoz képest, ami egy új helyzetet teremt. Aztán inkább csak a különbözőségeket sorolhatjuk, hiszen az epigramma emléket állít, erkölcsi, politikai sikerekre emlékeztet. A haikura ezek nem jellemzőek, inkább részleteket vázol, az általánosan érvényes természettörvényeket kutatja, és teszi meg vezérlő elvnek.
A városlakó számára is lírai merengésre ad alkalmat az elmúláson és az élet dolgain. Rávilágít, hogy csak akkor tudjuk meg, hogy mink van, ha elveszítjük. Addig csak füstöt lapátolunk. Aztán forró álomba lépünk, a hold néha véres vadállat. Megmászhatatlan hegyek előtt állunk, dögevő palánták közt. A fák alatt hőség suttog, dús lombú fa egyik ága csupasz. Favágók reggel nyélnekvalót vágnak az új fejszéikhez. A vén földúton senki. Felhőszakadás készül, csak a víz csillog.

Itt a körömvers / ideje, Kosztolányi! / Körömszakadtig. (Kányádi Sándor)

Kosztolányi nem véletlenül nevezi természeti rajznak, mert a felvázolt kép mögött ott egy másik rajz, egy lelki ábrázolás. A haiku írója csak megindítója a gondolkodásnak, aztán válik csak mindannyiunk lelki rajzává, mert a vers is akkor szép, ha értik. Kosztolányi páratlan beleérző képességgel fordított haikukat, de európai gondolkodással, a magyar nyelv szabályai, lehetőségei szerint. (Elég, ha csak azt vesszük alapul, hogy a japán igealakban a cselekvést egy kitalált, fiktív személy hajtja végre.) Mély átéléssel ír az elmúlásról, a hétköznapi dolgok felismeréséről. Kosztolányi haiku fordításaiban igen kevés felel meg a műfaj kötött verssorú (három) és szótagszámú (5–7–5) kritériumának. Ízelítőül néhány „háromsoros” Kosztolányi-fordítás, amelyek nem követik a haiku kötött szótagszámát.

Nyugalmas, csöndes est… / Csupán a tücskök vad zenéje harsog, / hogy szirteket repeszt. (Matsuo Bashō: Csönd)
Hogy zúg a tó. / De fönn az égen az arany Tejútnak / nyugodt, nagy íve látható. (Matsuo Bashō: Tejút)

A 17-es szótagszámra példa:
Templomi harang / bronzán lihegve / alszik / egy csöppnyi lepke. (Guchi Bushon: Harang) Ez esetben Kosztolányi a versikét négy sorban rendezte el.
Egy műfaji klasszikus fordítás:
Lámpám tüzétül / a sárga őszirózsa, / nézd, elfehérül. (Guchi Buson: Sárga őszirózsa)

Ez esetben a szőrszálhasogatók a soronkénti két hangsúly követelményét kifogásolhatják.
A magyar nyelv szóösszetételei páratlan gazdagságot biztosítanak a haiku írására. Árnyaltan fejezhetjük ki érzelmeinket egy-egy pillanat, hangulat felidézésekor. Úgy jöhetnek elő a gondolatok, ahogy a folyóba dobott kő hullámai egymásra futnak, és szétterülnek a víz felszínén. Az asszociációk is így kapcsolódnak egymáshoz. Mindezek illusztrálásaként álljon itt néhány haiku, melyeket Dörömbözi János e tanulmány kapcsán rögtönzött.

Desolatio,
Konstanza kikötője,
Otthontalanság!

Elhagyatottság,
Fogarasi havasok –
Diákjaimnak.

Felébresztette
Pippalafa árnyéka,
Elmúlt létszomja.

Olümposz ormán
Halhatatlan hegylakók,
Kozmoszt alkotók.

Apollón-szentély,
Delphoi híres jósdája –
Michelangelo.

Mái halandó,
Nüx, Sors, Halál, Moirák,
Végzet fonalán.

Igazságosság,
Törvényes rend és Béke
a három Hóra.

Epidaurosz:
Apollón – Aszklépiosz,
Test-lélek egység.

Ősi Olümpia
Altisz szent ligetében:
Ügyesség – szellem.

Otium – negotium
Pihenés – tevékenység,
Dönteni nehéz.

Életbölcselet:
Ducunt volentem fata,
nolentem trahunt.
(Seneca nyomán)

Szomorú szívvel
vidám arcot mutatni
– nem kis nehézség.
(Tibullus nyomán)

Szeretem a haikukat, mert a flóra és fauna és a természeti jelenségek együttese. Szeretem, ahogy a szavak titkokat rejtenek magukban, aztán egyszer csak felfedik a bennük megbúvó megállapításokat életről, halálról, a végső kérdésekről, és a közte meghúzódó útról. Mintha az ősállapotot vizsgálnánk, vagy fürkésznénk az évszakok változásait. Szeretem, a bennük búvó sűrített életképeket, amelyek gyakorta alkalmasak a meghökkentésre. Bíztat is, hogy kár a világ hazugságait elhinni, mert a természet tiszta képeiben rejtőzik az igazság és a szépség, és életünk ne legyen csak kajtatás a Szent Grál után, és ne az legyen fontos, ami nincs. Van más szabály is, mint a felettesek parancsa, és a pénz, az arany uralma mindenek fölött.

A haikuban köznapi történéseknek lehet olyan szerepet adni, amelyekből sorsunkra, életünkre vonatkozó megállapításokat lehet levonni. Erre jó a haikupillanat, az örökkévalóság mozzanata, a dolgok elszigeteltségének és kiteljesülésének érzése. Egy japán vers soha nincs befejezve, ahogy Kosztolányi írta. Ellazulhatunk az időtlenségben, átéljük a mulandóságot. A haiku a láthatón túlra vezet. Gyökereink a földhöz kötnek ugyan, de ábrándjaink az úszó felhők közt haladhatnak. Útunkon loboncos fejű szirmok kísértenek égő farönkökön, de nem merevednek meg dolgaink a szavakban.

A haiku segít meglátni a táj belső természetét, ahogy az évszakok zűrzavaros formákkal váltják egymást, és látjuk a jelentés és az alak különbözőségét, de a forma és a tartalom egymásba szővődik, amiben a tárgyi világban felváltva jut hatalomra a tavasz és az ősz, a születés és halál. Ahogy a keleti filozófia mondja: a jin és jang. Ha jang jön, mászkálni kezdenek a hangyák, ha jön a jin, táplálkozni kezd a szentjánosbogár. Kalandozhatunk az ezerféle dolog birodalmában. Érzelmeink a tárgyi világtól függnek. Egy levél és egy tiszta szél is képes felkelteni érzelmeinket, és hat ránk a dolgok lehelete.

Jin hívja Jangot, / Jang keletkezteti Jint / E változás – tao. (D. J.)

A rózsáról szóló versek a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak. Túl a csábaságokon, túl az ördög álarcosbálján is, kísérletet tesznek, hogy a csalóka tünetekből kihámozhassuk azt, aminek a mérge összehúzza az arcot. Igaz, sejtjeink már egyre kevesebb energiát nyernek a környezetünkből, mert az észokoktól messze estek a tények, hiába egy a gyökerük. Sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek leszünk, de énjeink mélyén ott a régi kérdés: lehet-e még azonosulni a természettel? Vagy csak annyi maradt, hogy önkényesen számolgatjuk a csillagokat?

A szemelvényeket Dörömbözi János válogatta

The post Novák Imre: Az érzelmek és a vágyak terméke appeared first on Litera-Túra .

Bari Károly a mély és nyers szegénységből érkezett az irodalomba. A cigány nép évszázados hányattatásai szólalnak meg verseiben, és létezésének viszonyairól szól. Népéhez forduló költő, aki öntörvényű és megalkuvásra képtelen, és aki érvényt akar szerezni kitűzött erkölcsi normáinak. A cigányvilág szokásait mutatja be, kapcsolva más népek kultúrájához, bizonyítva közös motívumrendszerüket, érzésvilágukat.

Bari Károly 1952-ben született Bükkaranyoson. Első verseit a Napjaink és az Alföld című folyóiratok közölték. A népdalok egyszerű és őszinte érzelemvilága állt hozzá a legközelebb. Camus és Dosztojevszkij vonzotta, és Nagy László lírája hatott stílusára, megfogalmazásaira. Kamaszként indult költői pályáján, egyik napról a másikra vált híressé. 13 évesen kezdett verseket írni, és 17 évesen már kötete volt.

Bari Károly

Petőfi

Életünkből-kitörölhetetlen szavakkal tördelted
lelkedet, jövőbe-látó szemeid taván mégis
csónakázni indult a halál; nem félt a
márciusi ifjak kínná-vergődő dühétől,
halálba-roppant csontjaidat lángokba: zászlóidba
göngyölte, pedig hogy sóhajtozott, nyögött a csatatér,
ordítva sírtak a mezők is;
barna köveket: pacsirtákat dobáltak az ég arcába,
feketébe szomorodott a délibáb: fekete lovasok
vágtattak Segesvár felé, országot-elborító
szemfödelet húztak maguk után: a mi szemeinket
takarták sötétségbe, nem láttuk, hol zártak a
földalatti erdők éjszakájába, szavakká-tördelt
lelked tüzes sziklája életünkre hengeredett:
hánykolódunk, égünk hatalmas súlya alatt.

Népe közérzetét közvetíti érzékenyen gazdag képi világgal. Szürrealista szellem. Idegen tőle a zsúrfiúi és a fád magatartás és viselkedés. Tudatos szerkesztéssel rendezi emlékképeit, látomásait. Képalkotása, valóságlátása mikrorealista. Metaforái lényegített élettények. Merész képzettársításokkal ábrázol, miközben víziói konkrét látvánnyá válnak. Nem fél a szavaktól, otthonos velük. Nem meghökkentő képalkotásokkal operál, nála nem kaland a szürrealizmus, hanem világfelfogás, ábrázolási mód, formanyelv, a világ kifejezése. Tiszta szándékú háborgása szólal meg műveiben, hisz a szürrealizmus felszabadító erejében, hisz abban, hogy megváltoztatható a világ. Harcol a hazugság ellen, és bízik a szó erejében. Regényesen szárnyaló írásaiban merész és lázadó. Nyugodtsága mögött indulat munkál, szenvedélyes hangon szól, megátalkodott hite kergeti. Bari komor, nem engedi meg magának az ironizálást. Nem a hagyományos kötöttségek híve, inkább az ide-oda hullámzó belső gondolat-hangsúlyok összecsendülését kedveli a világról való tűnődése közben.

Irodalmi berobbanása után a hetvenes évek társadalmi rendszerében lelassult pályája. Nem az irodalmároknak és a politikusoknak írt. Akkor az irodalmat is a viszonylagosság hatotta át, és azt már nem viselte el a hatalom, hogy a szovjet megszállásról és a szabadság hiányáról is írni lehessen.

Szabad szellemként nem másolt, nem utánzott, és nem hitt az egymást érő népboldogításokban sem, nem is kommunistáskodott. 1972-ben büntetést kapott és nem elismerést. Persze ez érthető volt, mert versei költői világképe nem a szocialista társadalomépítés elméletéből és gyakorlatából táplálkoztak.
Emlékszem, egyszer a március 15-i tüntetések után felolvasta néhány versét a Hazafias Népfront Béke klubjában, a Népköztársaság útján. Óriási volt a tömeg, még az ablakban is ültek. Szavai vihart kavartak, mert azt mondta: állunk a várban falhoz emelt kezekkel, szabadság hol vagy. Kitört a botrány, mert radikális volt ugyan a társaság, de ott inkább az volt a jellemző gondolkodás, hogy jó a szocializmus, csak rosszul csinálják ezek a vezetők. (Hogy mit mondtak a szabadszájúbbak, hagyjuk.)

A hetvenes évek közepén visszaszorított helyzetbe került. A magyar irodalmi élet fekete lapjai között a Bari Károly címszó alatt találhatunk néhány ellene elkövetett bűnt. Veszélyes nézetei miatt katonának vitték, pedig korábban egészségileg nem tartották alkalmasnak. Borzalmas tortúrákon ment ott keresztül. Megalázták, fenyegették, rugdosták a nép hadseregében. A halálba akarták kergetni. Majdnem sikerült is, mert egyszer feladta a harcot, felvágta ereit. Az aszály táborát járta, vérerei fonalait önként kioldotta, koponyáját már tenyerébe képzelte a sírásó csönd, és már a férgek csipeszei közt járt a hírekben, mert napkelet ellen állt tündöklő szemmel – ahogy a Száműzetés című versében fogalmazott. Ezt az írást kedvelt költője is államellenesnek nevezte és nem közölte.
Itt érdemes egy rövid kitérőt tennünk, mert a szocializmus alatt a néphadseregben a katonai élet anomáliákra épült. (Azt csináltak az emberrel, amit akartak.) Mi az olaszok ellen készültünk háborúra, nekünk kellett védenünk Keletet, ha átlépik a határt. Erre gyakorlatoztunk. Ezért kellett napokig kuksolni valamelyik erdőben az éjszakai riadó után, hogy megérkezzen az ellenség és megverjük, szétlőjük őket. Közben folyt a szocialista embertípus nevelése a seregben, ami azt jelentette, hogy legyünk lojálisak, vagy inkább támogatók. Ebben a világban nehéz volt szabad szellemként gondolkodni, Barit is az átnevelés ravasz trükkjével vonultatták be a seregbe, és gyötörtették más kiszolgáltatottal.

A civil életben is folytatódtak megaláztatásai versei miatt. Három hónapig volt a szegedi Csillag-börtönben – ítélet nélkül – köztörvényesek között. A Művelődési Minisztérium egy lépést sem tett érte. ( Hagyjuk most az akkori neveket!) Barit a Színházművészeti Főiskoláról is eltávolították. (Bilincstől kékültek kezei.) Tizenöt évig nem kapott állást, senki nem kereste. Azok voltak a vezetők, akik nem vállalták a konfrontálódást, és a hatalom relatív szűk téren belül központosult. Visszahúzódó lett. Bár 1984-ben József Attila díjat kapott, de közéleti költő-szereplőként ritkán találkozhattunk vele.

Nehéz sorsú vidéken járunk verseiben. Körülöttünk a „szegénység örökzöld rozmaringvirága” és varjúkárogás, vályogcsomók, és Jézus útját „bűneink szögeivel teleszórtuk”. Csupa kellemetlen érzést kiváltó asszociációk kerülnek elénk a szegénységről és az elesettségről. Barival szólva: „sokan várjuk a kapukon kívül, hogy bizalmatok rézkrajcáraival megajándékozzatok.”

Bari magányos költő. Párhuzamokban és ellentétpárokban fogalmaz. Torlódó képei varázsfényében egy egész nép történelme jelenik meg szokásaival, gondolkodásával. Felidézi hiedelemvilágukat, ahol a hegedűk vijjogásában élők háta mögött megátkozott szerelmek sárkányai csatáznak, és döglött macskák szőrét rakják haragosaik kenyerébe, hogy megrontsák.
Onnan jön, ahol az éhség nagy úr, fehérre meszelt házak csordája legel az útszélen, és ablakfogaikkal csillagot harapnak, körülöttük kehes lovak nyerítése lobog a levegőben. A világ szomorú. Vonítanak a szél kutyái, meggyalázott virágok sírnak, átok-keserű szelek rakják ki az életre a gyerekeket, vércsék száján vonaglik a sikoly, szerelmesek egymás húsából élnek, és hajnalok tornyai dőlnek a vállukra.

Látomásos-szimbolikus világot találunk verseiben. A vidám dal idegen tőle. Hol három holló sí-rí, hol lihegő rózsák bomlanak a földre a felgyújtott percek erdejében. A képek a legérdekesebb, leginkább őket értjük. A meséktől nem szabadul, de nem tündérvilágról ír. A cigány népköltészet jelenik meg fordításaiban, festett képeiben. Arcukat hordja, arcát hordják. Témaválasztása kézenfekvő, saját sorsát írja. Egyszerre írója és hőse is verseinek. A cigányság világáról, a cigányfolklórról ír. Legyen az vers, mesefordítás vagy festmény. Az elfelejtett tüzekről szól, kimondja az éjszakát”, „halála dobog az inge alatt, akinek pacsirták fészkelnek a nyelve alatt, öleli emlékei romjait.
Kínja indította útnak. Romaként emelt szót. Nagyhatású poézis az övé. Kultúrák halmazából táplálkozik. Szenvedély, feszültség, szókimondás jellemzi. Virtuóz módon sodorják az olvasót pontos képei. A motívumok egymást erősítik, hangvétele, tempója erős, az olvasót mélyen megfogja. Erkölcsi alapon gondolkodó költő, az olvasó kreativitására is épít.

Az átélt gyerekkor eseményeiről, a cigányság életéről, nehéz sorsáról őszintén, személyes hangon ír. A fájdalmat és a hiányt szólaltatja meg verseiben. Plasztikus érzékenységű képekkel festi le a cigányputrikat, fölfedi az álommal bélelt házak falát, ahol anyja sűrű pilláival nem vitázik álom. Tisztítja a kormozott vályogépületeket és a bentélőket.
A Némaságok könyve című kötetében lány-agancsos kakasok káromkodásai szólnak, virágtalan ablakát bolyhos fagy maszatolja, nem lát be rajta senki. Kívül ősz van. A füst lépcsőin szikrák ugrándoznak, sasok szónokolnak a szilaszirten. A tudat tüskéivel bélelt csont-zsákba varrva figyeli, mit mond a lélek. Rókadémonok jönnek, szívek zuhanni kezdenek, az eszmélet küllői közt megtöretett a világ. Hűtlenségek magasodnak, a nap arany vadhús. Fekete végű kését szívének szegzi. Köddel fátyolozott a világ mosódik össze a vagánykodásokkal és elnémításokkal, horkoló tavakkal, részeg pünkösdi rózsákkal – ahogy ez az ember – alapú civilizáció gondolkodásában természetes.
Rosszkedvű világról tudósít. Az aggasztó múltról és jelenről szól, de mi a rideg jövőben is ezt a világot látjuk. Mindennapjaink levegője árad belőle. Nem csak homályosan sejtet, hanem az egymásra tóduló motívumok, metaforák, szóképek hálójával szövi át műveit, nála a cigány néplélek minden árnyalata megszólal. Írásainak textúrája ebből az élményvilágból és szabadságvágyból származik. A hagyomány és az identitás fogalmak körül mozog. A nyers szegénységből jött, az álmok országhatárain túlról, emlékek rongyaival. Hozta a fuldokló folyók sóhajait. Ez a verseit meghatározó életérzés. Ablakunkba csontsovány holdat állított, hogy ne menjünk ki a rétre, mert baj mindig akad és fölhasítják lábunk virágagyarak.

Visszatérő motívumokkal köti össze versszöveteit. Varjak, agyarak, virágok, ködök, csontok állnak szóképei alapján, ezekből bukkan fel a hold, a nap, a szél. Belehelyez minket a cigányok életébe, a vándorlások bizonytalan világába, ahol az ember arra vár, hogy talál valamilyen kincset. Csupa kellemetlen érzést kiváltó asszociációk kerülnek elénk a szegénységről és az elesettségről. A párnák csücskeit dér harapdálja, és vizes bürök-sípokon sikoltozik a szél.
A világot nem csak saját szemszögéből mutatja be. Előbukkan belőle a filozófus és a szociológus költő. Fekete világba néz – fekete szemekkel – a mesélés örömével, miközben gyöngyökké fagynak az arcán könnyek.
Néprajzi gyűjtései is fontosak. Cédéin a vándorútról, a faluszélről hoz énekeket, meséket. Az erdő anyja címmel négy és fél száz oldalon cigány meséket, eredetmondákat, hiedelemtörténeteket olvashatunk, ami sok év gyűjtő- és fordítómunka eredménye. Fontosságát emeli, hogy akkoriban a kultúrpolitika tagadta az önálló cigány kultúra létét, és ő bebizonyította, hogy igenis létezik ilyen, és egyenrangú más nép folklórjával. Fölhívta a figyelmet az itt élő népek közös motívumkincsére. Így ébredünk rá, hogy anyánk egy kicsit kun, vagy román, esetleg szlovák, tán cigány is, és csak tudatlanságunk vezet a népek közti acsarkodás szításához.

Hozzátartozik még életművéhez, hogy festményei, rajzai is a cigány kultúrát követik formanyelvében és témavilágában. Én úgy látom, hogy képei színdúsabbak, mint költői képei, bár hatásuk egy tőről fakad. Hozzátartozik még a leltárhoz, hogy német és francia nyelven is jelentek meg cigány-magyar művei.
Politikai okokból fakadó megrázkódtatásai ellenére is elmondhatjuk, Bari nem politikus alkat, mert túlzottan indulatos, és ez ott káros tulajdonság. Nem inspirálja a kompromisszumok művészete, erkölcsileg értékeli a mindennapok eseményeit az általános szabadságvágy, a bűn és az igazságtalanság kapcsán. Csak a kompromisszummentes szinteket tudja elfogadni. Művei kiállják az idő próbáját. A csönd a kedvence, ott talál magára. Lassan alkot. Neki az íráshoz sok belső időre van szüksége.
Bari soha nem tagadta meg cigány származását. Elfogadottsága révén kulcsfigura lehetne a cigány-magyar kultúra, életmód és együttélés összekapcsolásában. Mélyen gyökerező irodalmi hagyományaink folytatója. Közép-európai szintézist alkot verseiben.

Záró mondatként szeretném megjegyezni, hogy elfogult vagyok vele, mert korosztályom kultikus alakjának tartom, aki az emberi szabadságjogok első harcosai közé tartozik.

Bari Károly

Vándorcigányok

Hajnalok tornyai dőlnek vállukra: szürke ködöt-ásító,
csípős szelek sörényébe-fogódzkodva érkező
hajnalok, a szegénység keserű füstje fojtogat
bennünket, nyikorgó szekereinken
visszük rongyokba-öltöztetett, hegedűszóval-cirógatott
isteneinket: csupa-tűz ölű asszonyainkat,
akik az árkok szélén szülnek, tündérek ők;
az utak tündérei, harmattal mosakodnak,
gyöngyvirág-levélbe törölköznek, szemünkre álmot
énekelnek esténként, szoknyájuk suhogása;
forró zivatar, amikor a varjak fekete
szárnycsapásai sötétséget karcolnak az utak
fölé, árnyékok lopakodnak a fák között;
lányaink kendőjét akarják ellopni, hogy majd
csókért adják vissza, nem őrzik vad kutyák
sátoros szekereinket; kíváncsiskodó
baglyok rikoltoznak csak a szekérrudakon,
a régi öregek hétpecsétes íratlan törvényei
égették keményre szívünket, cigányok vagyunk,
ponyvás szekereinket; kíváncsiskodó
baglyok rikoltoznak csak a szekérrudakon,
a régi öregek hétpecsétes íratlan törvényei
égették keményre szívünket, cigányok vagyunk,
ponyvás szekereken kóborol népünk a világban
hidegen-süvöltő telek, verejtékben-ázó nyarak
között, tábortüzek hamuvá-rongyolódott
lángjai alatt kincset keresnek az éveiket-már-nem-tudó
cigányasszonyok, akik döglött macskák szőrét
rakják haragosaik kenyerébe, hogy megrontsák,
arcunkra utak pora tapad, végtelen, csillagot-álmodó
puszták dideregnek mögöttünk, szurtos gyermekeink
az öröm piros-citeráját zengetik naphosszat; gondtalanok,
nyikorgó szerekeink az utak kőpadlójához nőttek,
kehes lovaink nyerítése lobog a levegőben, súlyos
fény-zászlók zuhognak a falukra: parasztjaik
az arany búzaföldek szívdobogásából falat
berozsdásodott, csikorgó tengelyű égtájak között;
az utak mellett: kormos ágaikra este
ráúszik a hold.

The post Novák Imre: Szürrealista szellem appeared first on Litera-Túra .

Vannak fotósok, akik nem a világ izgalmas, harcokkal teli eseményeit fényképezik, nem a halál közelsége ihleti őket, hanem az alakok és a színek kategóriáival dolgoznak, hogy egy-egy általános érvényű mozzanat megragadhasson bennünk, illetve megmaradjon a fényképen.

Napjainkban hamis és torz hírek, információk terjednek a valóságról. Ellenségek, idegen kultúrákból érkezők ellen vad támadások folynak néhány kevéssé emberbarát országban.

Úton-útfélen címmel nyílt kiállítása 2019 januárjában a Barabás Villában Koczina Gyulának, a Digitális Fotó Magazin munkatársának. Több mint harminc év terméséből válogatott képei kerültek most kiállításra. Többsége hazai útjain, illetve Európa érdekes városaiban, tájain tett barangolásai során készültek.

Az okokra és a következményekre összpontosít, nem csak a képzeletbeli valóságokra figyel. Fő erénye a gondolatisága, a megközelítések sokasága jellemzi. Hol Budán időz, hol utazik, és keresi Godot-t. Várja azt a pillanatot, amikor a kép megnyugszik, akkor exponál. Az általános érvényű mozzanatot keresi és ragadja meg. Képeiből dallamok szivárognak, egy-egy ódon ház fala sejtelmes zenét búg emlékeztetve lélekcserélő korokra. Képei világában a múlt történetei keverednek a jelen tapasztalataival.

Humor és szomorúság egyaránt jellemzi. Autonóm személyiség, az ember lehetőségeit keresi a mindennapokban. Néha kerülgeti a dolgokat, de csak azért, hogy a legmegfelelőbb helyről láttassa. Igényes és gondos megfigyelő, nem akarja, hogy pontatlan hírek, információk jussanak hozzánk. Képes visszavarázsolni az eltűnt időt, vagy a tovaszállt madarat.

Nem a hírekben szereplő események tudósítója. Nem pártkongresszusokon készít fotókat, nem az ünneplő, lelkes tömeg jelenik meg nála a képeken. Igazi civil. Nem politikus pillanatok ragadják meg képzeletét. Szereti a csendéletek. Városokban kóborló, a csend fotósa. A nyugalmat keresi, ami azt bizonyítja, hogy van mégis rend a világban, nem csak felfordulás, nem csak a pusztulás ural mindent, nem csak a botrányok csimborasszója életünk jellemzője. Nála a világ egy szépen kirakható mozaik, vagy egy szép nyugalmas dokumentumfilm képeinek sora a valóságról.

Objektívjén keresztül mutatja be az utcákat, házakat és az embereket. Látjuk, ahogy a faajtó mögül szelíden előkukkant egy nénike. Arcán a bizalom mosolya bujkál. Hazai vidéken kapja lencsevégre a várban parkoló kocsikat, Szentendre boltíves utcáját, majd a Mackós iskola melletti óvodásokat, ahogy átkukkantanak az isibe, ami még a titkok világa, és amihez még nagyobbnak és ügyesebbnek kell lenniök. Megnézik, milyenek is a nagyok.

A kiállítás meghívóján szereplő sárga házbelső és sárga udvar, a benn égő sárga fény különleges látvány. Lemerném fogadni, hogy bármely helyiséget bevilágítaná, vagy nem, de azt az érzést kelti. A barcelonai Szent Család engesztelő templomáról készült képek azoknak is szépek, akik nem katalánok, és nem is hisznek a spirituális világban, hisz a forma szép, és azt sugallja, hogy a világ egyértelmű igazságokból áll.

Ha a róla szóló írásokat szemügyre vesszük: képeinek érdekessége a szűken vett kompozíció és a tiszta, élénk színek, fényképezőgépe keresője mögött olyan dolgokat is észrevesz, s megörökítésével mások számára is láthatóvá tesz, ami mellett könnyen elmennénk. Lokálpatriótaként közvetlen környezetének mutatja be fotóválogatását, amely az elmúlt negyven év munkájából szemezget. Csak bólinthatunk, így igaz, látszik. Mint minden igazi fotós, Koczina Gyula is szívesen készít olyan streetfotókat, ahol a fények, színek, formák játéka is megragadja az embert, a dolgok mélyén rejtőző igazságok érdeklik. Világos, hogy lefényképezi az áradó Dunát, a lebontott házak sorát. Ő is szívesen csíp el meghökkentő pillanatokat, amire aztán sokszor emlékezünk.

A kép nála nem csak forma és lehetőség a gondolatok pontos megfogalmazására, hanem törekvés is, hogy minden képének legyen igazsága, legyen az egy felismerés, egy állítás világunkról. Nem szenved életundortól, mert van önfegyelme, tudomásul veszi, hogy minden korosztály átformálja a világot. Nekünk ez jutott.
Ha elfogultnak tűnnének szavaim, nem tiltakozom, oka van a megfigyelőnek. Gyulával, maradjunk így, éveket ültünk egymás mellett középiskolás korunkban, és nem csak a tananyagról cseréltünk eszmét. Hogy miről? Egyszer majd megírom, hogy az is meglegyen.
A kiállítást Bánkuti András, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége fotoriporteri tagozatának elnöke, a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője nyitotta meg. Megtekinthető: 2019. január 23. – február 24. Barabás Villa, 1122 Budapest, Városmajor utca 44.

The post Novák Imre: Épület-, város- és tárgyészlelés appeared first on Litera-Túra .

Időről időre akad olyan dél-amerikai író, aki meghódítja a világot, mert lelkünk mélyében rejtőző mesék világát érintik meg szövegei, és segítségünkre kíván lenni a világ, az élet sejtelmeinek megfejtetésében. Így történt ez Gabriel Marquez, Borges, Llosa és Andrade esetében, és ide sorolható napjainkban Paulo Coelho is. Ő az egyik legismertebb, legkedveltebb, legolvasottabb brazil író.

Lelkében hordozza, amit olvasni akarunk. Korunk világérzésének kifejezője, időnként akkor is őt választjuk, ha tudjuk, kicsit szentimentális, de megnyugtat, mert vágyunk a biztonságra, a pontos helyzetelemzésekre, a lélekrajzokra, a misztériumra, amit körbeágyaz a semmi. Írásai távol állnak a brazil szappanoperák mesterkélt modorától, hatásvadász dramaturgiájától, de azért mer jelentéktelen szituációkat is megírni. A szerelem, a szeretet írásainak gyakori témája, talán fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez regényei központi kérdése, mert úgy véli: aki szeret, az legyőzi az egész világot, és nem fél, hogy elveszít valamit. A szerelem olyan, mint a víz, ami áttöri a gátat, még akkor is, ha a szerelem tele van csapdákkal és az indulat vakká tesz – ahogy fogalmaz róluk.

Rio de Janeiróban született 1947-ben. Jezsuita neveltetésű, majd lázadó ifjú volt. Hippiként a szeretet, a béke, a szex, a drog és a rock ’n roll vonzotta. Titkos földalatti mozgalom tagja lett, amely az igazságtalan világberendezkedés ellen harcolt. Rockzenekar szövegeit írta, majd orvosi kezelésnek vetették alá, hogy kigyógyuljon vadságából, elégedetlenségéből. Sikerült. Megtért, visszatalált Krisztushoz egy zarándokút során. Az ő életében is meghatározó lett az El Camino. Rájött, hogy minden bölcsesség a lelkünk mélyéből fakad. Ezután jelent meg 1987-ben első regénye, amellyel gyorsan hírnevet szerzett magának.

Brazíliáról gyakran jut eszünkbe a futball és a szamba, és mindkettő fő jellemzője a szépség, az elegancia, a felszabadult öröm, de az irodalom is tartogat kincseket. Ennek egyik titka, hogy a brazil vidék a különböző etnikumok ötvöződésének világa. Az indián kultúra keveredik az afrikai és európai bevándorlók életmódjával, világszemléletével, szokásaival, és nem csak az ételek íze ejt minket rabul a brazil életérzésben. Különböző hagyományok élnek együtt. Világok, emberek fúziója jellemzi, és Coelho megírja a történetek igazságát is.

Mindig is író akart lenni, ennek érdekében még a jogi tanulmányait abbahagyta, sok más irodalmártársához hasonlóan. Akkor kezdett prózát írni, amikor elmúltak a hatvanas-hetvenes évek spiritiszta szeánszai, elszáradtak a virágok és véget ért a szerelem uralma, és megtapasztalhattuk, a szellem nem jött el. A sarokba hulltak a piros és sárga nejlonvirágok. Hiába lázadtak a hippik a szürke hétköznapok ellen, az értelmetlen hagyományok tisztelete ellen. Az álmoknak végük szakadt.

A zarándoklat című regényével robbant be az irodalomba filozófiai ihletettségű prózájával. Nem csak a történeti múlt, hanem a jelen eseményei is megjelennek regényeiben, melyekben az ember helyéről töpreng a világunkban, és földi életünk értelmének és igazságának kereséséről szól. Lapidáris keménységű író ő is. Pontos megfogalmazások sorát találjuk szövegeiben, amelyek mintha csupa szentenciákból állnának. Figyelmét olyasmire irányítja, ami korábban kínozta. Dús a fantáziája, párbeszédei kellemesek, ki is tudja fejezni, amit mondani akar. Könyvei vallásos alaphangja sokatmondó, bár nem foglalkozik nyíltan a vallással, de mondatai nincsenek messze a vallásos megszállottságtól.

Szívós és szorgalmas író. Vallásos lelkiismerettel vizsgálódik, miért fedik a dolgok egymást istenkáromló módon. Az emberben rejlő angyali és ördögi taktikák összeütközésének avatott bemutatója, ábrázolója. A bűntudat nagy szakértője. Megtalálja hőseiben a romlás és az üresség iránti hajlamokat is. Az egyszerű dolgok igazi bonyolultságát bogozza, a legkisebb növényt is ámulattal tudja szemlélni. Tudja, hogy a világ tele van ígéretekkel, köztük a pénz, a hatalom és a szex Bermuda-háromszögében rejlők a legerősebbek, ezért gondolja, hogy az élet a félelem birodalma. Erényeinkkel és vétkeinkkel a kezünkben haladunk át az élet és a halál hídján, és ezek súlya dönti el, hogy a menny vagy a pokol felé hullunk, széles választék van a tragédiákból.

A válságok nagy kutatója. Egyéni sorsok drámái jelennek meg műveiben a célját kereső emberről. Mindenki szenved valamitől. Németh Lászlóval szólva: az élet nála is a kapcsolatokban lélegzik. A regényeiben szereplők feladványa: sikerül-e legyőzni az ördögöt, illetve sikerül-e úgy meghalni, hogy másként éltünk, mint a többség? Gondolkodásában a racionalizmus és a teológiai orientáció harcol egymással. A földi világ és a transzcendens között keresi az egyensúlyt. Történeteinek elágazásai rendszeresen másmilyenek, mint amire olvasás közben számítunk. Nem úgy haladnak az események, ahogy várnánk. A lényeg az, hogy támadjon a szöveg, és láthassuk, hogy hiedelmekkel átszőtt világban élünk a társadalmi egyenlőtlenségek között. Nála is érvényesül, ahogy Zilahy Lajos fogalmazott, hogy a társadalom nem szereti a bajba jutott embereket.

Coelho szerint „néha mindannyiunkat hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan szomorúság, amin sehogy sem tudunk úrrá lenni.” Hősei nem boldogok. Se a jogászlány, se az egyszerű pincérlány. A diplomatafiú festő szeretne lenni, de sorsa másfelé vezeti. Ő is szomorú, megkeseredett, elmegyógyintézet vár rá. Coelho elfogadja a világot átfogó katolikus egyház merev szabályait. Isten van – mondja. Innen indul a gondolatmenete, ez hősei alapvető értelmező tapasztalata. Úgy tartja, Isten a szenvedést próbaképp küldi, hogy értékelni tudjuk a jót, hisz nincsenek tiszta minták az ördög elleni harchoz. Minden bekövetkező eseménynek oka van. A jóra törekvés mellett mindig is létezik a gonoszság, mert az ember a jó és a rossz, a siker és a kudarc összessége.

Coelho a kisemberek sorsában a misztikumot, az érzelmet és az emberfölötti képességeket vizsgálja. Nála a gondolkodó én rátelepedik a történetmondóra. A világ belső összefüggéseit keresi. Jól eligazodik a stílus, a szóképek és a történet közös nyelvén. Alapélménye, hogy az embernek ki kell lábalnia a válságokból. A hit, remény és a jóra törekvés segítségünkre lehet, hiszen életünk minden pillanata tartogat valamit. A Paradicsom mélyén ott van a Pokol. Úgy tartja, hogy csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a szokatlan megtörténjen velünk. Ő is azt látja, amit akar, de nem a politikusok szemével, értékrendjével.

Műveiben mindig akad egy szabad szellem, aki bölcsességével eljuttat minket a tisztánlátáshoz. Tudományos színezetű fejtegetéseiben, meseszövésében a vallások alaptörténetei, szokásai kerülnek elő. Belegondolhatunk, hogy a világot az idő istene teremtette-e, és a vallások ígéretei elvezetnek-e az erényhez, szolgálja-e üdvösségünket a kínaiak harmónia elképzelése, a taoizmus népi vallásossága, a zsidók „Sátán-vádló” elképezése, a keresztények megváltás-központú gondolkodása, vagy a számtalan életen át történő megtisztulás, ami tapasztalat eredményeként vezet a morális felülemelkedéshez.

Coelhot a túlélés foglalkoztatja. Nem hisz a brazil etnikum rendkívüliségében, népek fölöttiségében. Ahogy hősei, ő is az élet titkait keresi. Kétkedő lélek, de nem áll a sötétség oldalára. Vallásos író, beavatottja az emberi léleknek. A hit vigaszát keresi, elnéz az összes lehetséges irányba. Bíztat: a remény sosem hal meg, aztán megírja, hogy igen, mert az Istenek kockáznak, és minket nem kérdeznek meg, hogy részt akarunk-e venni a játékban, hisz az emberek akkor halnak meg, amikor éppen nem gondolják.

Lenyűgözi az élet kiszámíthatatlansága, hiszen a sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé számítunk rá, de hát kalandok nélkül nem sok értelme van az életnek. A művek tartalmát tekintve elvezet minket a világ titkaira való rácsodálkozásig, helyszínek szerint pedig kis faluba, nagyvárosba, sivatagba, elmegyógyintézetbe. Az utóbbi helyszínen az éjszakai kórtermekben kék fény pislákol, és az emberek nyitottabban beszélnek a pszichiáterrel, mint a papjukkal. Megismerhetjük a parasztok, városlakók és az ápoltak bizonytalan életérzéseit. Alakjai sorsa adja a regényei szálait.

A Veronica meg akar halni című könyve Szlovéniában játszódó regény, a kommunista diktatúrából való átmenet jellemző tüneteit mutatja, ami jellemző lehet a magyar rendszerváltás utáni társadalomra is. A magára hagyott ember nem lát célt maga előtt, nincs biztonság, a szociáldarwinizmus törvényei uralkodnak. Bizonytalanok az emberek társas kapcsolatai, viszonylatai. Kár, hogy nem ellentéte a kapitalizmus a létezett szocializmusnak, mert akkor a gonosz birodalmából a jóság világába kerültünk volna, amikor új világállapot jött létre.

A művek alaphelyzete az egyéni sors kritikus pillanatait ragadja meg. Igaz ez akkor is, ha a csendes, kihaló falucska pincérlánya élet-halál között lebeg, akár áldozat is lehetne, de a sors segít. A gyerek nélküli falu öregjei ölnének a gazdagságért. A tépelődésük, félelmük menti meg őket a gyilkosságtól. Coelho a kisemberek sorsáról, élethelyzeteiről ír. Érzelem, önmegvalósítás, félelem, rettegés és a misztikum iránti fogékonyság írásainak kulcspontja, érti a világ szimbolikus nyelvét. Azt keresi, ami páratlan és csodás. A világ rejtett dallamaira táncolnak alakjai, tudják, hogy egy egész város elköltözhet, de egy kút soha, de ha álmainkat követjük, nem tétlenkedhetünk.

Tartalmi és hangulati erénye a regényeinek a belső feszültségük, számtalanszor érezzük úgy, hogy győzött a rossz. A megrázó események sora, vagy előszele árad könyveiből. Minden arra utal, hogy az ember képtelen irányítani sorsát, de minden szereplő tudja, hogyan kell élnie a másiknak. Regényeit a nyugodt állapot és a lebegő mozgás ötvözete jellemzi gördülékeny stílussal és tisztes köznapisággal.

Meseelemek, kalandok, szabad gondolatok rejtőznek prózájában. Nála az ártatlan álmok rémisztő valósággá válhatnak, legyen a főhős dúsgazdag orosz vállalkozó, vagy a sivatagban vándorló fiú, vagy egy őrült lány. Művei önvizsgálatra biztatnak, hogy gondoljuk végig, mennyit tudunk a szerelemről, a vallásos életről, a világról, létünk alapkérdéseiről, a társadalmi igazságról. Arra bíztat, hogy forduljunk magunk felé, törjünk ki a magunk teremtette világból.

Műveiben szembenéz a kérdéssel, hogy létezik-e Isten, és milyen szerepet tölt be életünkben. Könyveiben bejárja a földet. Cselekményeiben rejtőzködő szürrealista elemek izgalmat keltenek. A szerelmet, az áldozatvállalást kutatja, a bűnt, a család és az egyén viszonyát vizsgálja, illetve azt, hogyan morzsolja a valóság a lelket. Tudja, nincs ideális modell az életre, számot kell vetni pillanatról pillanatra a halállal. Ebben a vesztesre álló játszmában, ahogy Wagner írja: a művészet hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk.

Santiago és Pilar története egy-egy utazás leírása. Mindkettőjüket életük vízválasztójához kíséri Coelho. Pilar, a fiatal jogászlány unalmas hétköznapjait, egyhangú estéit ifjúkori kedvesének felbukkanása változtatja meg. A visszatérő férfi hangja a régi, de szavai másként csengenek. Isten női arcában hisz. Távol áll Pilartól, bár tud olvasni a szerelmes férfi szemében. A férfi szerzetes lett, és csodatévő erőt érez magában. Néhány napig közösen vándorolnak Spanyolországban, Franciaországban. A szerelem és a vallási élet között kell választaniuk. A lány a férfi furcsa észjárását próbálja megérteni. Elfogadja az idő uralmát felettük, tudja, rögös a tiszta élethez vezető út, és nem szabad elveszítenünk uralmunkat önmagunk felett, és az állhatatosság előnyös. A hősök szimbolizálják törekvéseinket, amely során a másik felünket keressük, mert csak így teljesíthetjük be álmainkat. Pilar elkeseredésének könnyei válnak kövekké a Piedra folyóba hullva, ahol a legenda szerint minden falevél, madártoll is azzá válik és eltűnik.

Az alkimista című regényben Santiago, az andalúziai pásztorfiú álmot lát, amelyből megtudja, hogy valahol Afrikában, a piramisok lábánál elásott kincs várja. Eladja juhait, és elindul Afrikán keresztül a kincsekért. Számtalan fura alakkal, kereskedővel, rablóval hozza össze a sors. Beáll üvegárusnak, átvág a sivatagon. Útja során találkozik egy alkimistával is. Az aranykészítés titkos tudománya mindannyiunk számára izgalmas kérdés. Őt is rabul ejti a titok megfejtése. Hányan vágyakoztak már ennek az ismertére! Az alkimistától tanulja meg, hogy arany az, amit az emberek annak tartanak, és az alkimista a szívhez szól, nem az értelemhez. A szokatlan élmények között fedezi fel, hogy csak azért érdemes élni, hogy kalandokat éljünk át. Nem a cél, az út a lényeg. A fiú rájön arra is, hogy nehéz belátni a lélek belsejébe, nehéz felismerni a törésvonalakat, a szívünkre kell hallgatni, a sorsunkat mutató jeleket kell figyelni, mint ahogy azt a madárjósok teszik az állatok röptét vizsgálva.

Brida című könyvének hőse esetében megtudjuk, hogyan lehet őt meggyőzni, hogy a félelmeink legyőzhetőek. Coelho erőssége a lelkünk mélyén harcoló ellentétes erők bemutatása. Erosz spirituális oldala sem idegen tőle. Erről olvashatunk A portobellói boszorkány című történetében, ahol Athénának, az erdélyi cigányasszonynak különleges megérzései vannak, aztán azok be is igazolódnak.

A jó könyv bárhol a világban, bármely korban érthető, mert emberekről szól egyszerűen és izgalmasan, és így utat talál hozzánk, hiszen az egyszerűség az igazság kapuja, ahogy Lichtenberg fogalmaz.

A hősei szívesen beszélgetnek, feltárják a lelkükben lappangó jó és rossz érzéseiket, vágyaikat, félelmeiket. Él bennük a szeretet és a tisztaság iránti vágy, de felismerik a barbár evidenciákat is az egyszeri ember életében, és hordozzák a beteljesületlen szerelmek mítoszát is. Néha a boldogtalan találgatások között válogat, mert egyre távolodnak az esélyeink az önfeledt létezésre. Művei belső feszültségét a célhoz vezető út bizonytalansága adja. Nem tudjuk, milyen váratlan események, elhatározások állítják feladat elé hőseit a történetekben. Coelho szerint öröklött istenhitek rejtőznek bennünk, és döntések elé kerülünk napról napra.

*Első közlés

The post Novák Imre: Öröklött istenhitünk appeared first on Litera-Túra .

A fiút Szendrődy Sándornak hívják, nem sokkal múlt tíz, vézna alkatú gyerek. Ő a legkisebb az osztályban, ő a legügyetlenebb, ő készül el legkésőbb az öltözéssel, ha az udvarra indulnak, vele boldogul legkevésbé a matematika tanár. Társai Szendikének hívják, és nevetnek, ha róla van szó. Olyan vagy, mint a Szendi, mondják, ha valakit megszólnak.

Szendrődy Sanyit égeti a forróság. Körülötte minden fehér, a levegő remeg a falakon, és a perzselő hőség visszaverődik rá. Fáj a keze, a lába, kimerítette a hosszú gyaloglás, még érzi rajtuk az orvos tapintását.

– Ki kell bírni az Egyenlítő klímáját! – lüktet benne.

Távolról lovasok érkeznek, a bennszülöttek őt keresik. Fél, lejjebb bújik a takaró alatt. Egy eltévedt expedíció után kutatnak, amelyiknek ő volt a vezetője. Afrika feltérképezését végezték, és már csak ő maradt életben, a többiek eltűntek, örökre magába fogadta őket a sivatag, nyomuk sem maradt. Hevesen ver a szíve, a déli karneválok pezsgő ritmusa dobol testében, agyában izgatott feszültség vibrál.

Az iskolában senki sincs tekintettel rá. Társai gyanakvón nézegetik, amikor nehezen találja a füzetét, üresen adja be a dolgozatát, vagy hirtelen felnevet az ablakra nézve. Sehogy sem tudják megérteni, hogy mit keres itt ez az idegen a falkában, pedig olyan jámbor, hogy legvadabb tulajdonságának éjszakai fogcsikorgatását mondhatjuk csak.

Rajta mindent ki lehet próbálni. Társai időnként egy agancsviadal izgalmával támadnák rá, és ő nem szól, tűri a szidalmakat, egyszerű lelke alkalmassá is teszi, hogy a győzelem biztonságával bántsa őt bárki. Akaratán kívül állandóan harcban áll osztálytársaival. Róluk azért annyit érdemes megjegyezni, hogy akad köztük olyan, akit nem véletlenül neveznek megátalkodott gazfickónak.

Sanyival kacifántos dolgok esnek meg nap mint nap. Vele meg lehetett etetni a patak partján talált kecskebogyót, mert elhiszi, hogy zacskóból kihullott csokidrazsé, és csak azért olyan keserű, mert a fű elvette az ízét. Azért sem szól senki, ha Szendikét belökik a patakba, hogy lássák, hogyan kecmereghetett szárazföldre Gulliver.

Az ő labdájára senki sem vigyáz, sőt örömmel nézik, ha berepül a haragos szomszéd kertjébe, a virágágyások közé és letör néhány szál virágot. Élvezik, hogy üvölt vele a pocakos bácsi, lehordja őt mindenféle zsiványnak, és késsel kilyukasztja a labdáját. A leendő hentesek, sintérek, boncoló orvosok éreznek ellenállhatatlan vágyat, hogy Szendikét minél többször szorult helyzetben lássák.

Volt olyan eset is, hogy szünetekben a padra fektetve körzővel operálták, mert igazán élethűen tudott üvölteni egy-egy szúrás után, és valóban átélhették a jelenlévők az igazi fájdalmat elviselő ember drámáját. Órán kacsázó horoggal ijesztgették, jelezve, hogy szünetben vizijátékok következnek a mosdóban, ahol megint csuromvizes lesz. Órán lökdösték a padját, leverték a tolltartóját, füzeteit, hátulról a talpába rúgtak.

A tanárok gyakran őt találták hibásnak, rendetlenkedésnek fogták fel magatartását, védekezését, amint tárgyai után nyúlt, és ezzel zavarta a tanítást. Sanyi nem olyan iskolába jár, ahol arra akarják megtanítani a gyereket, hogy meg tudják kérdezni, milyen volt a világ, milyen lett, ki tette ilyenné. Arra ott nincs lehetőség, hogy megvizsgálják: milyen is lehetne? Ott az számít eminens tanulónak, sikeresnek, aki jó memóriával rendelkezett legalább néhány napra visszamenőleg.

Az általános rossz klímában a tanórák után kulccsal csapkodták, vagy egyszerűen belökték a pad alá, de az is sűrűn előfordult, hogy kólával fejen öntötték, mikor azt válaszolta, hogy ő is kér az italból. Ehhez még hozzátartozott, hogy addig csavarták a kezét, amíg nem mondta: ő a leghülyébb a földön. Ekkor iskolaszerte elterjedt, Szendike beismerte, hogy ő a leghülyébb. Harsány röhögések, vad fenyegetések közt, állandó szívszorító gonoszságok áldozata volt, amelyek kiölnek az emberből minden erőt.

Annyira megszokta már, hogy kínozzák, gúnyolják, hogy sehol sem érezte már magát biztonságban. Az iskolában a fal mellett járt, a lépcsőn a korlátba kapaszkodott, ha egyáltalán fel mert állni a helyéről szünetben. Elég volt az arcára nézni, látszott rajta minden kín.
Most lázas bódulatban fekszik az ágyon, fejében furcsa gondolatok lüktetnek nyughatatlan dallam módjára. Csilingelő, dobogó táncosok veszik körül, nagy őserdei fák hajladoznak velük. A dobok őt is magukkal ragadják, ott táncol a forgatagban, aztán földre kerül, valaki kilökte….

A gyerekükért aggódó szülőket Czirfusz doktor megnyugtatta, és már nem voltak annyira kétségbeesve a gyerek betegsége miatt, mint amikor rátört a láz, és mozdulni is alig bírt. Magukkal is törődhettek, mert volt bajuk elég. Felváltva sziszegtek a fájdalomtól. Az apjának a mutatóujja tört el, mert megfenyegetett egy taxist, és az egy gyors mozdulattal elkapta az „igazságot osztó” ujjat és megcsavarta. Anyja pedig véletlenül belerúgott az ágy sarkába, neki a kisujja repedt el. Talán a gyerek betegsége mellett ezt a szólamot azért írhatta a sors, hogy ne csak kulcs- és pénzcsörgetéssel töltsék az időt a szülők a gyerek gyógyulására várva. Ők most is kívül maradnak Sanyi hol erősödő, hol elhalványuló, lebegő, egymásba mosódó, szavakkal alig elmondható látomásain, amelyek filmszerűen jelennek meg és tűnnek el egymásban.

Képek váltják egymást rendszertelen sorrendben. Először rengeteg vizet látott, egy várost, ahol csak csónakokkal lehet közlekedni. Ő sárkányrepülőn érkezik, egy kis téren landol, aztán lélekvesztővel körbeutazza a várost. Az evezőlapátokat ő húzza, de egyszer csak koppannak a faevezők, a víz jéggé változott, korcsolyázók lepték el a házak közötti réseket. Sok ismerőst lát. A közértes bácsi húsvágó késsel köröz, az osztályfőnöke számokat dobál a magasba, a szomszéd fiú léket vág a jégen, nagymamája tolószéken csúszik, és csak mosolyog rájuk. Korcsolyával suhan a jégen, átbújik hidak alatt, átugorja magas házakat, és csak száguld. Újabb borzongás fut végig a testén, ahogy megérezte a hideget. A város is megdermedt, az emberek mozdulatlanul álltak a színes legodarabokból készült épületek között. Kihalt az állomás és a repülőtér is. Sehol semmi mozgás. Esteledik, sötétül a kép. A pilóták leállították a motorokat. Elpihen a város. A holdjáró egy sarokban áll mozdulatlanul, por lepte. Napok óta nem kutatott kőzetminták után egyetlen bolygón sem.

A vasúti sínek szétszakadtak, az állomáson bizonytalanul várakozik egy szerelvény, megszűnt a beszállás, az állomásfőnök síppal a szájában meredten figyel. Talán így marad örökre ez a világ, és ő már nem lehel többé életet játékaiba, figuráiba? Talán elmúlt fölöttük az idő?

A mesékből szőtt játékvilág vasútállomása mögött papírhegy áll. Mögötte indián katonák fekszenek, de kettő hiányzik. Ki vitte el őket? Ki ejtette fogságba a késdobálót és a nyilazót? Megrándul a fiú feje, de most nem tud segíteni, pedig milyen sok csatát vívtak együtt a sápadtarcúak ellen. Egy bozontos oroszlánfej hajol fölé, de mielőtt harapott volna, ostor csattant, és az idomár zsámolyra parancsolta az állatot.

Kitágul a kép, kigyúlnak a cirkuszsátor lámpái. Ő következik, fekete köpenyben sétál a porondra, mögötte hatalmas fekete acélgolyók gurulnak, és ő int: megemelkednek a nehéz golyók, és mint a léggömbök felszállnak. Újra int, egy varázspálca van a kezében, nyulakat vesz elő a kabátjából, köröz fölöttük, a nyulak felemelkednek. Tapsot hall, meghajol. Ujjait összezárja, de a varázspálcát nem érzi a kezében. Ökle végigsiklik a lepedőn, a hűvös súrlódástól ég a bőre. Apró tűszúrásokat érez, és egy hatalmas tűzgolyó közelít felé.

Összehúzza a szemét. Vörös fény izzik mindenütt. Terjed a tűz, elérte a gombfocicsapatát is. A játékosok nem tudnak menekülni a bezárt dobozból. Valakinek oda kellene gurítania a tűzoltókocsit és a mentőautót, talán még lehetne segíteni…Feszül benne a vágy, de tehetetlen. A kisbusz zsugorodik, olvadt műanyagmassza lett a játékosokból. Csökken a fény, a nap eltűnt a papírhegy mögött.

– Honnan jött ez a természeti csapás? Miért nem tudtam megmenteni a játékosokat, az épületeket? Miért nem derülnek ki az aljas dolgok? – suttogja, és a lelke sötétségbe borul.

Kék víz fut feléje. Ő áll, várja, hogy közelebb jöjjön. A kék víz fölött kék szem nézi őt, és a pupilla örvénye elindul felé. Bosszúból önmaga halálát kívánja.

The post Novák Imre: Elkülönülés appeared first on Litera-Túra .

Nemes Jeles András érzi és látja a korunkra leselkedő veszedelmeket, illetve a káoszt. Erről szól a Napszállta című 2018-as filmje, amelyben a XX. század születéséről beszél, és azt mutatja be, hogy mivé lettek a XIX. században boldog békeidőknek leírt és beígért gondolatok, álmok. Mivé lettek a vágyak és a veszélyek? A film állaga maga a kép. A film nyelve az idézés, ennek megannyi értelmében, egyéni víziójaként. Ez hol dokumentum, hol rémlátomás.

A filmben Leiter Irisz – mily szép, virágos név – a Monarchia izgalmas városából, Triesztből érkezik a nem különben izgalmas, forrongó Budapestre. Egy álláshirdetésre jön, amit hónapokkal ezelőtt adtak fel. Nemes fokozza a feszültséget, hogy ez a kalapszalon, ahol kalaposlányt keresnek, korábban a lány szüleié volt, aztán titokzatos módon egy tűzvész martalékává vált. A közelmúlt titok marad: miért lobbantak fel a lángok, és mi lett a sorsa a családnak, a sikeres üzletnek.

A film története nehezen hámozható ki, de ez nem baj, mert hullanak ránk a képek, és a főhőssel együtt figyelünk, tépelődünk, kivel mi történik, és egyre többet tudunk meg erről titokba nyúló eseménysorról. A főszereplő, Jakab Juli arcán, mozdulataiban természetesen sorra jelennek meg a borzalmak, egy nehéz világ nyomaival, nehéz embereivel, és az ő nehéz érzéseikkel, terveikkel. A kalapszalonba érkező lányt Pesten füstgomolyagok fogadják, olcsó szobákban, vad fickókkal, veszedelmes viszonyokkal találkozik. Látjuk, hogy csak a kalapok szépek és díszesek, és mellettük a lányok helyesek, de ettől még nem gondolhatjuk, hogy a világ szép és remek. A háttérben ismerős alakok tűnnek fel, egyszer Ács Feri formájú fiú szalad el, aki aznap dacit kapott az iskolában történelemből, aztán néhol ténfergő gyerekeket látunk, látszik, hogy kiürült az életük, nincsen számukra hely, a grundot beépítik.

A túlélők hallgatnak, a visszatért lánynak, csak annyit mondanak, hogy ne kutassa a múltját, hagyja a borzalmakat, és ne keresse a bátyját. De persze nem fogadja meg a figyelmeztetést. A lány kutatása során sikátorokba, szegények lakta negyedekbe visz minket Nemes Jeles László, bár itt a film elején látható kiírás alapján Nemes László.

Erdély Mátyás kamerája az események sűrűjében él. A főhős mellé szegődik, őt követi, az ő közvetlen környezetét látjuk. A rajta kívül eső világ csak homályosan tűnik fel, néha bevillanó képek jelennek csak meg. Az általuk létrehozott vizuális világban a kiszolgáltatottak kilátástalan sorsát láthatjuk, családi titkokkal, rejtélyes pusztulásokkal, társadalmi forrongássokkal. Érződik, hogy változások közelegnek, szelük már megcsapta az embereket.

Néhol égő poklok lobbannak a városban a vihar előtti csendben. Mi csak bámulunk, mert sorsunk, felmenőink életébe gondolunk vissza, és keressük, mi volt itt, illetve ott egyáltalán, miért kellett a nagyapámnak a kényelmes fizetőpincéri állásából, a Keszei által vezetett vendéglőből, a város közepéből a frontra menni évekre, hátrahagyva kisfiát és fiatal feleségét. Aztán miért kellett házassága kilyukadt hálóját foltozni, és megvigasztalni sebzett lelküket. Rajk László díszletei hiteles világot alkotnak, és mi elhisszük, hogy Irisznek van esélye megtalálnia eltitkolt múltja nyomait.

Nemes különös előszeretettel fordul a tömeg felé. Az ezerarcú tömeget – a Saul fia után – itt is a háború, forrongások, borzalmak forgatagában ábrázolja. Érdekes arcokat látunk a Napszállta című filmben is, ahogy a világsikert aratott nagydíjas filmjében.

Ebben a filmben arra keresik a választ, hogy a XIX. század ígéretei – technikai és társadalmi változásai – hogyan valósultak meg. A film jelenetei egymáshoz illő darabok, szinte átfolynak egymásba, mint a jó festő vásznán a színek. A Monarchia az iparosodás, a nagyvárosi élet minden visszásságát előhozza. Perverz módon használ nőket, akik gyanútlanul udvarhölgyeknek jelentkeznek, de nem jutnak oda.

A képek a dolgok felületét mutatják, sűrűvé úgy válnak, hogy a film főhőséül választott alak a dolgok végére akar járni, meg akarja figyelni a világot, ami körülveszi. Minden pillanatra, hangra figyelni kell, suttogásokból, elejtett félmondatokból és ködös utalásokból áll össze a film.

Egyéni arcokra bukkanunk itt is, akár a fogolytáborban. Különös figurák jelennek meg hol a bálokon, vagy ahogy a pesti utcán grasszálnak, vagy az esőáztatta lövészárokban várnak jó szerencséjükre, harcra készülve, de már lelkileg vagy lelkileg sebesült katonákként. És már érezni a romlás és a halál szagát, hogy milyen sokan feldobják majd a bakancsukat. Cseh Tamással szólva: tíz év múlva, ne ez a dal és kép legyen.

A világban mindig a tulajdonlás a fő kérdés, hol az az elv érvényesül, hogy a föld senkié, gyümölcse mindenkié, vagy az, hogy ki kell építeni egy nemzeti vagy nemzetközi föld – gyár, üzem tulajdonon alapuló rendszert.

A Jeles–féle liberális képi radikalizmus szerint látjuk a múltat és a belőle nőtt jelent. Újszerű filmnyelvében ideáljaink életét mutatja közelről az absztrakció konkrétságával. Mesterien tudja, hogyan kell úgy bemutatni egy kort, hogy közben nem történelmi filmet csinál.

Zárjuk egy kis borzongató izgalommal az írást. Marx szerint, mint ahogy azt tudjuk: a történelem kétszer kerül színre, egyszer mint tragédia, másodszor mint bohózat. Még az első megjelenésnél tartunk, nem jutottunk a végére. Erről is szól Nemes László megszenvedett költészete.

*Első közlés

© Márkus László

The post Novák Imre: Játék a háborúban appeared first on Litera-Túra .

2018 decemberében vehették kézbe a verskedvelő olvasók Márkus László legújabb verseit tartalmazó könyvét. Az öt részből álló a gyűjteményben gondjainkról, élményeinkről, bajainkról, keserűségeinkről vall a rá jellemző őszinteséggel, tisztasággal. Márkus kéjes borzongásokkal hagyja magára zuhogni a legellentétesebb érzéseket is, és adja át nekünk őket legújabb verseiben.

Márkus László sokoldalú személyiség. Költő, író, szerkesztő, könyvkiadó, szenvedélyes fotós, a művészet mindennapjainak robotosa, alázatos szolgálója. Életeleme az irodalom, legyen az versírás vagy könyvszerkesztés. Megtanulta a mesterség szabályait, nem csak távolról integet a nyelvi és versbéli szabályoknak, ehhez társul nála a tehetség és az érzékenység. Arról szól, mit gondol a körülötte lévő világról, helyzetekről, különféle alakokról, csapdákról. Hol Istenhez fordul, hol magába néz, de mindenütt az igazi tisztaságot, szépséget keresi. Amúgy is közel érzi magához a mennyei világot. Néha el is hisszük neki, hogy van ilyen, aztán kiderül, hogy „megváltás helyett/ a halál ölel.”

Különleges érzékenység jellemzi. Elhivatott a nyilvánosság használatára, a valóság bemutatására. Ezért is hozta létre a Litera Túra Irodalmi és Művészeti Magazin című internetes portált, ahol naponta olvashatunk régi korok szerzőitől, illetve a napjainkban előlépő aktoroktól műveket. Jó érzékkel válogat, és hozzáértő magyarázatokkal engedi útjára a verseket. Néhol kilép a lágy dallamok, trillák világából és keményen fogalmaz, mert nem tagadja, hogy „mi mind őrjöngő táncot járunk/ az élet korhadó színpadán.”

Idegpályáira engedi a világ tényeit. Nem a benyomások érdeklik elsődlegesen, hanem az ő válaszai rájuk. Írásai intellektuális merészséggel szólnak legbensőbb érzéseiről, vágyairól, a jelenről szóló tanúságtételek, hogy a lelki brutalitás ne nyomja el a szabad szellemet. Pontosan fogalmaz. Jól bánik a nyelvvel, nem csak hobbi számára az irodalom. Tudja, hogy az írás főleg szerkesztés, a szerkezet megtalálása, a gondolatok átvizsgálása, és csak a legvégén jönnek a mondatok. Ez adja mondanivalója aranyfedezetét.

Ha a vibráló ingereket, színeket, képeket tudatosítjuk, csodálatos kavargást találunk az élmények, megfigyelések karneváli kavargásában. Egyszerre élvezi a valóságos dolgok, tények és a sejtelmesen lappangó megérzések izgalmát.

A szó szent számára. A kifejezés, a pontos megfogalmazás elkötelezett híve. Kerüli a vajákosokat, a kóbor kutyákat, a cselvetőket, a hazug prófétákat, a léha életű politikusokat. Magához engedi a szavakat, hogy igaz mondatokat formáljon belőlük. Szordinós lelkületű. Megfigyelhetőek mindezek a versek jelenet- és képvilágában, szókészletében is.

Milyen világot lát maga körül? „Hamis a lét.” A csönd hálót sző nála, melyben fennakadnak fickándozó álmaink. Verseiben törékeny lelkekről ír, akik egy apró törékeny bárkán várják, hogy mit hoz a holnap. Közben izgalmas kérdéseket is felvet: „mi van, ha végleg elbújik a nap?”

Fontos számára a lelki rezdülések megragadása. Filozofikus alkat, mellette jó hangulatfestő. Gyors képi vágásokkal képes időben és térben óriási távolságokra jutni. Néha tétován áll, keres a körülötte levő világban, de aztán ráismer arra, ami után kutatott. Jól eligazodik a stílus, a szóképek és a történet Bermuda-háromszögében.

Nem vezeti Trianon-fókuszú nacionalizmus, nincs semmi felsőbbrendű magyar-dac a szavaiban. Nem fedi régi idők képeivel a valóságot. Kerüli az operett-világot, a sanzonízű mondatokat. Nem szórakoztató-andalító lírát művel, nem csak a Mosoly országát ismeri, hiába van erre napjainkban egyre nagyobb igény. Az ő életélményei a valóságból táplálkoznak, ahol a képzeletnek is helye van.

A kötet búcsúzással zárul: „szememben rég nem villódznak fények/ vágyaim csendben aludni mennek.” Kötete szívmeleg vallomások sora olyan finoman, ahogyan a festészet sejtet színfoltokkal.

*Első közlés

• Litera-Túra Művészeti kiadó
• Puhaborító, ragasztókötés
• B4 méret
• 76 oldal
• Ár: 1600 Ft
• Kiadás éve: 2018.

The post Novák Imre: Életélmények, léthelyzetek appeared first on Litera-Túra .