Ma tanulni kezd a kopott elme,
merészkednek a megkövült szavak,
belapozok a sorok tekintetébe
szelíden, de jaj, a tüze megárthat,
amíg gyermeklelkem bentről figyeli,
a poéták merész lépéseit, –
látjátok, – testből a lelket kikergeti,
mert alszik ölemben a férfi hit,

de naponta mozdul változatlan,
elfolytja a keserű gondolat, –
amit összetart arcotok tudatlan,
— mégis üzen valami fontosat,
mert a két értelem céltalanba visz,
s néhány szót a füstjel kimond,
ahol bimbóznak nemes álmaink,
s amit a költemény lelke kibont,

mert valaki most is olvas bennem,
harmóniát rajzol újbegyedre, –
amíg fércelgetem újabb balettem,
egy kis szép beszédet szerezz be…

*

Parti köveken

Részeg virrasztás, csend zakatol,
képeim tapadnak a színes falakra,
az igazság mégis bennem dacol –
mint valami vad szerelmi hajsza.
Titkok mélyén születnek a percek
szenvedély lován az erő vágtat,
új szándékok, visszhangok, csendek
pulpitusán, az ítélet sem árthat.
Megtörni a hűtlenség sem képes,
régi lényed ma sem érinthetem, –
körülöttem a dolgok elenyésznek,
de ne álmodjatok hát ekképpen.

Marad a kín, minden semmivé lett,
hangok ölelkeznek parti köveken,
mielőtt pazar életem szerteszéled,
nem díszít korlátot a lelkem.
Kevés szívem sose marad néma,
mosolyom nem rabolhat többet,
ma is csábít az élet hordaléka,
amíg bús tekintetem szóra kéred.

Ó-reményem újra felosztanád,
finom kételyek lesnek naponta, –
milliárd részecske, Pegazus vád,
jó ízt vegyít a savanyú borba…
(Ciprus 2018)

*

Kiáltvány-kép

Te lettél valóságos valómban,
előtted térdelve ezernyi képben,
békés estém hűse visszalobban,
amikor szemeimben könnyek égnek.
Új képek isteni mását hordom,
mert sok érzés óvja testemet,
zaklatott kétségeim kibontom,
de egy pillanatra az ének elveszett.
A bőség hiánya sokszor hallgatag,
büszkén csiholok régvolt tüzeket,
Hold arcán sikolyom áthalad, –
a sorok között nem állhatok meg.

Kínzó szavakban riadtam föl megint,
zord sziklaágyam pillérekre hull, –
mert föltámadok az írások szerint,
csak bőröm legyen édes, Kentaur.
Komolyság szelleme fáj könnyedén,
halántékomon lüktet a látvány,
boldogítson lángom, s a költemény,
mely valódi, új Főnix kiáltvány.

Rettenet sorsomtól meglágyul a kő,
bűneim lógnak ferde kereszten,
mert litániám néha ijesztő, –
csak a szavaim kövérje kikeljen…

*Első közlés

Ábri Pacl Judit – Homokpad 1 – akvarell

The post Ambrus József versei appeared first on Litera-Túra Művészeti Folyóirat.