The post Gergely Tamás: Például a ”vé” appeared first on Litera-Túra.
]]>”Szendés” tehát. Ezt írja a ”szenvedés” helyett. J´vicc, mi? “Szende” a “szenved” helyett. “Szende szenvedő” mintha nem léteznevolna…
Meg. “múla”. A “múlva” helyett. Tiszta szerencse, hogy nem “mulat”. Hogy ki lehet következteni, mit szándékoltam.
Szerintem erre számít a gép, hogy kikövetkeztetem én, mi áll ott, vagy jelen esetben Márkus László, aki a szöveget megrendelte.
Meg hát “J´vicc” – figyelték? Vagyis tetten értem. Itt, azon melegében megvonta az ékezet alól a magánhangzót… Továbbá: ”ke” a ”ki” helyett: ” ki lehet következtetni”. Hiába keresi az olvasó, már kijavítottam.
Zárójelbe kellene tennem, hiszen csak az olvasóhoz szólok, a gépet kihagynám, ne tudja, hogy felmentem: tudatában vagyok annak, hogy a hibákat én magam ejtem. Mert sietek vagy mert nem helyezkedtem el rendesen a széken. De hát miért vállalnám a hibákat? Ha van, akire vagyis amire kennem? Miért bontanám meg a sort – hát nem általánosan elfogadott a mai világban, hogy másra hárítjuk a felelősséget?
Hát nem pont erről írtam a szerknek, amikor a környező világ hiányzó moralitásáról beszéltem?
Morál, mi az?
Az igazsághoz tartozik, hogy a hibákat a nagy gépről írtam, a hp-ről. Mert van egy kicsi is, egy hordozható, egy Vaio. Hát ez utóbbin csúsztatni kell az ujjam ahelyett, hogy billentyűket nyomkodnék. Számomra ezért nehézkes. Meg kisebb a képernyője. De mások a hibái is. Azaz más hibákat ejt.
Az például nem esne meg a Vaion, hogy a “v”-ket kihagyja. Ugyanakkor el kell árulnom, hogy hp-gépem a két “vé”-t azért nem írta, mert nem ütöttem le eléggé a billentyűjét. Nem azért, mert sajnáltam. Hanem mert a hálószobában aludtak, nem akartam a zajjal zavarni őket.
Ha valamit sajnálok, hát elsősorban nem a kihagyott betűket siratom, mert azokat utólag pótolni lehet, hanem a hibás változatokban a kiesésre kerülteket. Az eddig említett példákból: a ”ke” ”e”-je repül, hogy átadja a helyét egy ”i”-nek, ”ki”. A ”J´vicc”-ben le kell vágnom az ékezetet ” ´ ”, hogy a helyére egy hosszú ”ó”-t teremtsek. Most akkor mi lesz a két kilököttel? Elvesznek a szájber-űrben?
Elnézést, eltűnt barátaim, a Szájber Szentlélek gondosságát kérem, legyen veletek. Mi mást tehetek. Gyötör a lelkiismeret.
Azután meg van itt egy eldöntetlen kérdés: kinek a hibája, hogy Stockholmban magyar ékezetek helyett valami hasonlót, arra emlékeztetõt próbálok? Nem azt írom, hogy: “tűző napon”, hanem azt, hogy ”tûzõ napon”, s az első szó magánhangzóit a teljes szöveg megírása után cserélem. Cserélem ki, tehát az idegen ékezetes betűket eldobom. Kilököm a szájber… Mondok rájuk egy Miatyánkat, de azután el vannak felejtve.
A példa különben a már hangzásra is idegen Lovisa Ulrika című szövegemből vettem: “Nyári meleg bágyít, ami a skandináv szeptemberben ritka. Déli egy órakor nem bírjuk Évával fél óránál tovább a tűző napon.” Ezen dolgozom jelenleg, ugyanis szeptemberben könyv less belőle. Ezért származnak említettből a példáim.
“Könyv less belőle” – na tessék! A gépem, illetve annak Wordja nem azt ír, amire utasítom: “lesz”, hanem amit ő akar. Ő úgy fogja fel, hogy hibázom, amikor ”sz”-t írok, és kijavít. Rosszra javítja a jót. Nekem oda kell mennem a számítógép egerével, kivágnom az ”s”-t, a másodikat, és beírni helyére… szóval egy ”s” repül, szájber… és Miatyánk, ezúttal azonban a lelkiismeretfurdalás enyhébb. Mert nem én vagyok a tettes.
Értik?
Nem vették észre, mert azonnal javítottam, hogy a Miatyánkat az előbb úgy írta, szinte leírni is szégyellem, nehogy valaki istenkáromlásnak vegye: ”Maityánk”. Ezen sokszor elgondolkoztam, mert szeretném mindennek tudni a magyarázatát: miért a betűcsere? Csak nem a gyorsírás okozza, hogy egyes betűk alatt a mechanikus kar hosszabb, ezért a Word később észleli őket?
No de Lovisa Ulrikához visszatérve, királynő volt kétszáz évvel ezelőtti Svédországban, kertje (nagy park) egy, a lakásunktól nem messzi szigeten, oda autózunk, ha tehetjük, szóval tele a szöveg gépelési hibával, ha én hp lennék, most nagyon szégyellném magam… Hp-ként fekete vagyok, elpirulnék.
Nem tudom, miért, az ”a” bántalmazása különösen megvisel. Mert az ábécé elsője? Például a Lovisa Ulrikában van egy ilyen elírás: ”elzvarták”. ”Elzavarták őket.” A példamondat: ”Elzavarták őket a szülőföldjükről, rohingya paraszt, jelenleg táborban lakik. A földje viszont maradt, s hát visszaszökött megművelni azt.”
Nem minden olyan derűs, mint a Maral-parti árnyékkeresés. ”Maral”? No nem, helyesen ”Mälar”, itt a szótag a feje tetején: az ”l” helyet cserél az ”r”-rel ráadásul a svéd “ä” maltratálva. Mintha rohingya paraszt lenne a Mälar…
Rohingya meg svéd – lehet egy lapon, egy szövegben írni róluk? Hát éppen ez a lényeg, ettől a feszültség. Egyidőben létezik a kettő. S a gépem sem válogat.
Különben hogy “szülőföld”… “második haza”… Elhajtott minket – Évát meg engem – valaki otthonról?
El. Elkényszerített.
Emlékeink vannak – tehát nem horizontális, inkább vertikális bonyolítás, valamiben meg kell, ugye, kapaszkodni: “Szárazajta, 1945. szeptember.” Gépileg hibátlan, a baj a tartalommal van: “A tőke csupa vér, s a következő áldozat Nagy András, aki nem tudja a testvére vérébe letenni a fejét. A fejsze fokával nyakon csapják, de több elvétett csapás után rálőnek, a második golyó végez vele.”
Az izgalomtól betűt vétek: “leteni”, “utá”, nem érdekes, javítani lehet, már megtettem.
Más volt ez a kezdetekben – egy kis nosztalgia nem árt:
Mario barátom megajándékozott egy kis Consul írógéppel. Vásárolta az aradi “consugnatió”-ban – consignatie, mi lenne annak a magyar neve, bizományi? – szép kis jószág, kellemesen szürke, hordozható, vékony betűkkel, mihez is hasonlítsam… a Word Calibrijéhez talán? A baj csak egy volt: hiba esetén vagy tízperces pepecseléssel javítottam, vagy, és ez következett be: Túrterebesen kb. száz A4-essel (fehér lappal) tanultan – ”tanultam” meg tömören fogalmazni, hogy minden szónak helye legyen, de egy sem fölösleges az egyperces novellában… Akkor papírt dobtam el, nem betűt, és az a szemétkosárba ment.
Nemcsak izgulok, néha rosszul is ülök, helyezkedem el a széken a gépem előtt. Ezért a “javíteni”, “consugnatie”. Vagy: “partezán…” Ebben a szövegösszefüggésben: “Elengedték volna, mert főhadnagy volt a jugoszláv hadseregben, ő viszont kikötötte, hogy a többi magyart is el kell engedni, mire a partizáncsoport vezetője, egy Julka nevű nő elkezdett lövöldözni.”
Bácskában történik, ahol sohasem jártam, de hát Burmában (rohingya) sem…
Jugoszláv hadsereg különben is… hova lett a jugoszláv hadsereg? Elvitte az amerikai bomba.
Meg hát: magyar vagyok, ezért Bácskában is otthon.
Rohingya is vagyok, kisemmizett. Zsolt írja, hogy akármit írok, a szenvedő embert írom meg. Láng Zsolt, ajánlás a VérHárs kötethez, aminek a Lovisa Ulrika kertjében része, abból egy idézet: ”egyetlen szereplője van: a szenvedő ember. A szenvedés fogalmát itt most nem metafizikai, pláne nem vallási értelemben használom, a szenvedésen elviselést, végbemenetelt, beteljesülést értek.
Gergely Tamás egyetlen szereplője a világ összes rosszát elszenvedi.”
Lehet, hogy igaza van.
Szenvedő. Fabrikált „öe”, majd kijavítom.
Rumina vétke az volt, hogy szerelmes lett, majd elmenekült a szerelmével, hogy az apja ne találja, ne ölje meg. Akkor menekült el, amikor az apja patkánymérget vásárolt neki, legyen azzal öngyilkos.
„Patkényméreg”. „Patkány”, már megint rosszul ülöm meg a székem, öt centivel jobbra helyezkedtem, mint kellene, az ujjam ezért nem találja meg a megfelelő betűt. „A söfőr, aki ugyenannál az emberjogi szervezetnél dolgozik, nem a konzulátusra vitte, hanem egy jazidiak által lakott házba, ahol eladta a fiatal nőt.
Jazidit jazidi egy jazidinek.”
„Ugyenannál”, javítom, ”e” saját hibámból a szájber-űrbe, sorry. Sajnálom.
Mit lehet megírni, ami nem szenvedés, nem elnyomás, nem harc…? Tegnap a Mälar-parton hozzánk totyogott két vadréce, vagyis egy pár. Megálltak előttünk, szótlan koldultak, még hápogni is elfelejtettek. Volt még valamennyi magunk, kiszórtam nekik a fűre, felszedték. Mälar-idill. ”ä”, kötőjel. Mosoly az arcon.
Viszont nem sokkal később újabb kacsák érkeztek, el akarták tulajdonítani az elsőknek kiszórt magot, a gacsik háborúzni kezdtek, a hozzánk szegődött pár elkényszerült onnan. Erőszak az is.
Ruminát és szerelmét a rendőrség találta meg, a lány könyörgött, hogy ne adják vissza a családnak, de amikor az apa ígéretet tedd olvasd: „tett” arra, hogy a lányt nem bántja, hazaküldték.
Hétezerötszáz leütés eddig, amit írtam, a szerkesztőnek ígért tizenötezernek a fele, s még hol tartok a hibalajtromban… – hibázik, ugye, a gépem.
Leütés, muszály ilyen harciasan fogalmazni? Egy betű egy leütés? Még a szünetet is …leütöm?
„Muszály”? Nem „muszáj”. Dehogynem. Mea culpa. Akkor most javítsak újra. Kérdés: hétezerötszáz leütés, ami látható, amit a gép számontart, de azt bezzeg nem jelzi, hány betű tűnt el, hányat gyomláltam ki a saját szövegemből…
Szöveg… Svéd gépem megszámolta, hány “ö”-t írok, magyarul sokkal több az “ö” mint a svédben, arról nem is beszélve, hogy létezik – tudjuk -rövid meg hosszú változata, a svédben ilyen nincs. Szóval a magyar “ö”-t átírja a Word “oe”-ra, “szoeveg”, de közben megjegyezte, hogy állandóan visszajavítom, úgyhogy kompromisszumot kötött magával: ír “ö”-t, ha már a gép gazdája, a szerző úgy akarja, de az “oe”-ből nem enged, így less, már megint „less”, szóval így lesznek “ö”-im “öe”-k. Vicces, nem?!
Zárójelben jegyzem meg, hogy Gulyás Miklós barátom szeretett volna segíteni rajtam, ezért egyszer, amikor Budapestre utazott, azaz haza Óbudára, kért számítógépes unokaöccsétől egy tabulaturát, magyarul hogyan mondják?
Magyar… Egy idő óta gépem nagy “M”-mel írja. Miért, nem tudom, a ”roman”-t meg a ”svéd”-et nem, pedig hát nem vagyok nacionalista… ”Román” nem „roman”…Javítom.
”Egy Ludovic Todinca nevű jelentkezett, ő elmehetett volna, de amikor megtudta, hogy magyar feleségének és két tizenéves gyermekének maradnia kell, visszaállt a kivégzendők közé, és családjával együtt vállalta a mártírhalált.”
Hát ez egy szépszomorú szöeveg, ”szöveg”, mármint a tartalma, ilyen is előfordul az életben.
Ruminát különben az apja meggyilkolta, elvágta a torkát, amikor az aludt. Irán, 2020.
Miklósnak nemcsak a gépe tett keresztbe, hanem az évek is gyengítették a nyelvérzékét. Majdhogynem svédül fogalmazott, amikor magyar szövegeit írta. A helyesírásról nem beszélve, Évával ketten javítottuk, puszta barátságból a visszaemlékezéseit s a vitairatait. Ez következett volna be nálam is? Cselhez folyamodott, ezt szerettem benne, rövid mondatokban fogalmazott, idézőjelbe téve írhattuk a hibát az indulatok számlájára. Néha.
”Azt mondták, búcsúzzon el a gyerekeitől. Feléjük fordult, de amikor hozzájuk szólt volna, egy kardcsapással levágták a fejét. A földre hullva gurult az egy darabig.
A gyerekek kiáltották: ’Apa, apa!’ Véres lett a ruhájuk a levágott fejtől.”
Itt nem a gép hibázik, itt az emberségmond csődöt. Írhattam volna, persze, úgy, hogy “kiáltoztak”, ki is javítom, hiszen még kézirat a kézirat, szeptemberre ha less könyv belőle…
Amihez Zsolt aaz elsőszót írta… “aaz” – felindultság, izgalom. Továbbá “emberségmond” két szó.
Szíria, 201?
VérHárs a készülő kötet munkacíme, “szenvedés-literatúra”, társaival Mária a VérHársban, azaz szimbolikusan saját vérén evez.
Nem tudom, behér ennyi “géphiba” a Litera-Túrába, László?
Egy túra volt az is a román kommunizmus vizében.
“Befér”, nyilván. A többi elírást nem is jelzem, szótlan szomorúan javítok.
Izgulok, pedig Hasogdzsit még nem is említettem. Nem is fogom. Nagy a sajtója, szenzáció, benne l-e-s-z a Lovisa Ulrika kertjében, olvasható már a zEtnának köszönhetően, zentai magyar lap, viszont Hevrin Khalafot hadd említsem. Az IS tette el láb alól, mert két nép barátságát akarta szolgálni, ezért ellenségük lett. “Tudták a nevét, tehát nem véletlenül választották ki, húztak ki egyet a tömegből.
Megerőszakolták. Majd hajánál fogva egy autóhoz kötötték, úgy vonszolták a földön. Fejbőre leszakadt. Fejbevágták, koponyacsonttörést szenvedett. Egyik lábszárcsontját ugyancsak eltörték.”
Hát ez a helyzet a világban a harmadik évezredben. Meg a fejemben, tudatomban. Ezt írom meg, ez a mondanivalóm. A Mälar-parti kacsák meg Hevrin Khalaf egymás mellett.
Azért a “Magyar” szóhoz hadd fûzzek egy utolsó példát.
Tizenkétezer leütés eddig, ha a szüneteket is számolom. Mondjuk, tíz százalékot a gépem eliminál, azok az én személyes halottjaim, ezért beszámolom őket, névtelensébe burkolva is megtartom a elyük. “Helyük” – alszik valaki a szomszédos szobában?
A “Magyar” meg a “felindultság” címszavakhoz tehát:
Moyses Márton a mi Jan Palachunk, felgyújtotta magát. “A fáklyaként lobogó 29-évest, Moyses Mártont a pártházból kirohanó tiszt egy télikabáttal letakarja, hogy ne égjen, és hogy ne lássák, majd a tüneményes gyorsasággal érkező mentőbe feldobják, akár egy hasáb fát.”
Brassó, 197? A pártház, a megyei pártbizottság impozáns épülete, ki tudja, mi volt azelőtt. Gyorsasággal hosszú “gé”.
Középiskolánk a pártszékház szomszédságában, mondja másnap tanárunk, hogy valaki felgyújtotta magát, tudjuk-e?
Röhgöz volt kötve – “röghöz” – Nagyajtához – közel fekszik a korábban említett Szárazajtához, lélekben is – meg a kollektívhez, s ő tanulni akart, Brassóban olyan állást vállalt volna, ahol azt lehet, nem adatott meg.
A második Bolyaiként emlegették.
“ ’56 miatt dobták ki a baróti középiskolából, segítséggel érettségizett máshol.” Ez volt a bűne. Át akart szökni harmadmagával a határon, hogy segítsen a magyarországi forradalmároknak. Egy szent őrült. Moyses Márton. Hibásan írom a nevét, szégyellem magam ezért: ”Maton” – se “r”, se ékezet.
”A börtön annyira megviselte, hogy kiszabadulása után hónapokig nem szólt senkihez, még legközelebbi rokonaihoz sem.”
Rumina apja a rendőrnek megígérte, hogy a lánynak nem less ántódása. Ugyanakkor elment egy ügyvédhez, kérdezze meg, mennyi büntetést kap, ha a lányát meggyilkolja? “Less ántódása”…
Dél-Amerikában a legrosszabb a világon a szakszervezeti vezetők helyzete – a svéd rádió mai híre – főként Brazíliában és Kolumbiában. Sokat közülük meggyilkoltak.
Példa szenvedés-montázsra. Zsé-vel. Moyses-Rumina-Dél-Amerika-Moyses.
Moyses levágta a saját nyelvét, hogy társait ne köphesse be. Visszavarták neki, érzéstelenítés nélkül, azután hibásan beszélt.
“Benzint vásárolt, egy fa törzséhez kötözte magát a sáljával a brassói pártszékház előtt, majd magára öntötte a benzint, és felgyújtotta magát. Lobogott, mint egy fáklya.” Részlet a Lovisa Ulrika kertjéből.
Néz ránk Kis tanár úr: ”Tudjátok, hogy a tegnap itt valaki felgyújtotta magát?” Nem tudjuk, fiatalok vagyunk, nem is vesszük a szívünkre. Azt sem tudjuk, ki miért? De miért kérdi a tanár úr, csak nem akar besúgni minket?
”Február 13-án gyújtotta fel magát, május 15-én halt meg. A kórházban nem kapott gyógyszeres kezelést, a húga járt ki a gyógyszertárba orvosságért, kötszerért.”
Vették észre? Az idézetet kurzív ”-vel záródik, helytelenül. Előfordulnak ilyen hibák is… Hibázik, ugye, a gépem. Lehet én is hibázom, a szenvedésre csupaszítom le a világot. De hát miről írjak? Ellepte ideiglenesen a Mälar-partot a csontmadár, az jó hír? ”Ellepte”, nem ”ellepték”.
“A csontmadárnak hegyes kis bóbitája van. Veréb nagyságú maga a madár, hasa enyhén vörhenyes, mint amikor kevés málnaízet keversz nagy csupor aludttejbe.
Sok neve van – bizonyos vidékeken selymes csontmadárnak nevezik, máshol csak selymesnek, sőt selymegnek.”
Ami pedig a gépem illeti, annak hibáit, érvényes rá, amit Piroska mondott a tranåsi menekülttáborban – a kályhákról: ”Mindenik kályhának an egy bibje. ”Bibije” és ”van”.
© Barta Lászlóné Enikő – Rügen
The post Gergely Tamás: Például a ”vé” appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Barta László: Trianon 100 éve appeared first on Litera-Túra.
]]>Ama nevezetes június 4-ei diktátum óta, generációk váltották egymást, de a fájdalom maradt, apáról fiúra szállt akarva-akaratlanul. Azóta is mondjuk és valljuk: a trianoni Diktátum igazságtalan volt a magyarsággal, a magyar nemzettel szemben!
A saját „őseimre” gondolva, egykori szüleimre, nagyszüleimre, 1920-ban hol is voltak, hogyan élték meg az akkori döntést. Anyai nagyszüleim, Szabó József és felesége, két kisgyerekükkel, éppen abban az évben Amerikából, Chicagóból tértek haza Székelyföldre, miután elegük lett a sokévi kivándorlásból. Akkor Édesanyám még csak hároméves volt, akkor ismerkedett a székely falúval, gyerekként még nem voltak gondjai. Apai nagyszüleim, Barta Ferenc, feleségével és a hattagú népes családjával a Homoród menti székely falúban, 1920-ban, bizonyára drámaian, csalódottan és szomorúan érték meg a diktátumot, román világ következett számukra is. Édesapám kilenc évesen már valamennyit érzékelhetett a felnőttektől, akkor már iskolás volt, ott is biztos szomorúan reagáltak a történtekre.
Azóta számtalanszor felvetődött a kérdés, hogy kiknek „köszönhetik” az őseim, rokonaim, a magyar nép ezt a megaláztatást?
Akkori politikusoknak, külföldieknek és talán hazaiaknak is, a nagyhatalmaknak. A győztesek érdekeinek. Az önzésnek, a szűklátókörűségnek és még sorolhatnánk tovább.
Évtizedek teltek el a döntés óta és még mindig nem kért senki bocsánatot a határokon túl rekedtektől, a kisemmizettektől, a magyar nemzettől.
Vajon lesz olyan érintett nagyhatalom, amely veszi a bátorságot és bocsánatot kér a magyar néptől? A környező országoktól biztos nem várható, hogy önként felülbírálnák a jogtalan, számunkra igazságtalan döntést. Nekik mások az érdekeik. Ők csak gazdagodtak.
Tapasztalhatjuk még a mai napig is, hogy milyen hevesen reagálnak Romániában az erdélyi kulturális, területi autonómia jogos igényeire, ami más nyugateurópai államokban létezik. Azt is láthatjuk, hogy a székely zászló milyen indulatokat váltott ki egyes politikusokból.
Tény, hogy a magyarság gyásznapjainak sorában, az egyik legsötétebb a trianoni június 4-e, a tatárjárás, a mohácsi vész és az aradi vértanúk után.
Az akkori magyar küldöttek 1920 júniusában hiába érveltek, sorolták a reális adatok halmazát, térképekkel, statisztikákkal, népességi kimutatásokkal. A küldöttség vezetője, Apponyi Albert gróf hiába beszélt több nyelven is, jogos érveléseinek nem volt semmi hatása. A legyőzötteket nem kérdezték meg, már minden el volt döntve! Alá kellett kanyaritani a nevet. Ez diktátum volt! A javából. A győztes antant hatalmaké.
Magyarországon az aláírás perceiben tiltakozásként megkondultak a harangok és tíz percre megállt az „élet”.
A „békediktátum” eredménye ismert: a történelmi Magyarország (Horvátország nélkül) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent. Mintegy 3,3 millió magyar került a szomszédos államokhoz.
Már 1920-ban megszületett az elcsatolt területek visszaszerzésére buzdító ima: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában, ámen”. Az iskolákban ezzel az imával kezdődött és végződött a tanítás. De a hőn áhított feltámadás elmaradt. Jött a második világégés. A revíziós óhajtól hajtva, sajnos megint rossz oldalra sodródott Magyarország. A végét ennek is tudjuk, ismerjük. A sors fintorra más utat szánt nekünk. A történelem kereke forog tovább. Már nem létezik a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia is felbomlott. De a kis hazánk maradt.
Gyakran lehet olyan hangokat hallani mostanában is, hogy a szégyenletes trianoni döntést visszacsinálni nem lehet. Csak meghaladni! De hogyan? Igaz, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. „Ugyanabban a folyóban nem léphetünk meg egyszer!”
De vitatkozni lehet, véleménykülönbségek lehetnek, sokan sokféleképpen emlékezhetünk.
De nem felejtünk!
Hinni lehet és kell a valamikori józan észben, a jóvátételben, valamilyen formájában.
Végső soron az igazságban.
The post Barta László: Trianon 100 éve appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Gulisio Tímea: Kihágás appeared first on Litera-Túra.
]]>– Az csak a boltos bácsi.
– Nem az. Hanem az a nagy, zöld!
– Talán dinnye.
– Hosszú nyaka van.
– Talán egy kígyó van a dinnyén.
– A kígyók nem ordítanak ilyen hangosan.
– Apád lassan hazaér a kocsmából.
– De ez nem négykézláb megy.
– Na ugye! Két lábon járó dínó nincs!
– De, a T-rex.
– Megfogtál. Lehet, hogy T-rex – adja meg magát az anya.
– Ugye már te is látod?
– Látom. Szólni kéne a közterület-felügyelőnek. Ott is van egy.
– Csináljon valamit azzal a dinoszaurusszal. Még a játszótér homokjába piszkít.
– Pórázon van?
– Nincs.
A közterület-felügyelő legyint.
– És maszk sincs rajta! – így az anya.
– Te Atya-Úr-Isten! – és füléhez kapja mobilját.
És a dinoszaurusz vígan lépked tovább, a Népszínház utcában, a gyomrából szóló Nokia csengőhang ütemére. A bolt fele tart. Ez még rendben is lenne. De hogy sok millió éves létére kilenc előtt??
The post Gulisio Tímea: Kihágás appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Jóna Dávid: Sakk appeared first on Litera-Túra.
]]>Bábuk vagyunk a sors keze alatt,
ő játszik velünk, tologat, kiüt
és a sötét dobozba visszarak.
(Omar Khajjám)
Ültem a busz hátuljában, mint távirányítós autómban a lemerült laposelem. Az ölemben kis hátizsákom, abból húzogattam ki és rágcsáltam a ropit, néztem bambán kifelé, de nem fogtam fel, hogy merre járunk. Olvasáskor ma is előfordul velem, hogy fogalmam sincs, hogy addig mit olvastam, ilyenkor elindul közben egy belső mozi, egy teljesen más történet, ami felülírja az olvasott szöveget. Szóval ültem a buszon, zötykölődtünk, és még nem ült el bennem a csatazaj…
Sakk, felnőtt csapatbajnokság, én 12 éves kisfiúként az utolsó asztalhoz ülhettem. Aznap hat döntetlen (remi), egy győzelem, egy vereség a tízperces meccseken. Szürke, meg vizezett kávébarna öltönyös rossz szagú bácsik voltak az ellenfelek, dús orrszőrzettel, dohánysárga körmökkel, a tábla mellé kirakott szemüveggel és lassú mozdulatokkal. A csapatunk nyert, az edző a busz közepéről felém kiabálva engem ünnepelt, míg én dühöngtem magamban. Nem a vereség miatt, hanem az udvariasságból elfogadott döntetlenek miatt. Azokat megnyerhettem volna.
Az edzőm civilben férfifodrász volt, aki a csapatfotózás előtt neki is esett a hajamnak, és egy kis Paul McCartney-t varázsolt belőlem, édesanyám aznap esti őszinte megdöbbenésére. Előre kitervelhette, hisz egy sakkedzőnek ritkán van a belsőzsebében olló, fésű, még ha oly felkészült is minden eshetőségre, mint ő. A fotózáskor négy-öt párnát raktak alám, hogy a beállított gépet, hátteret ne kelljen változtatni. Rám adtak egy felnőttben is nagyméretű mélykék műszálas nagypapa zakót, így lett az igazolványképen, majd a tablón is, egy vállas, madárfejű beatle, az óbudai sakkcsapat reménysége.
Nagyapámtól tanultam meg sakkozni. Előzőleg a vásárhelyi strandon a gyógyvíz, a klór és a lángossütő illatfelhőjében figyeltem az öregeket: földre festett tábla, nagy szálkás fabábúk. Kitaláltam, hogy melyik, hogy lép. A ló, vagyis a huszár lépéseit szerettem a legjobban. Én is akartam persze játszani, nem csak a meccs végén helyére állítani a bábukat. Amikor mindenki elment, akkor egyedül próbálgattam, és rendre győztem, hol a feketével, hol a fehérrel. Éreztem, hogy megy ez nekem.
A napköziben, ha nem mehetünk ki focizni az udvarra, akkor gombfociztunk vagy sakkoztunk. Mindkettőben jó voltam. Az osztályunkban három igazolt sakkjátékos is volt, Vancsura, egy buszsofőr fia, megnyerte a korosztályos Budapest bajnokságot, sakkban zseni volt, a suliban alig hármas tanuló. Hegyessynek anyja sakkautomatát vett, állítólag Párizsból rendelte, mert anyja külkeres volt. Nagy pénz volt az akkor, egy Kis-Polski ára. Ja, és ott voltam harmadiknak én. Szerettem játszani, de sokszor untam is. Az iskola bajnokságban mindenkit szétszedtünk, negyedikes-ötödikesként a nyolcadikosokat is. Vancsura ott hagyott nyerni, így én lettem az első. A napköziben vakon játszottunk, azaz tábla nélkül. Ezt csak ketten tudtuk az iskolából. Órákon, szünetekben, napköziben. Bemondtuk a lépéseket egy osztálytársunk a mágneses kis sakkon meg lelépte. Egész nap a sakktáblán belül voltunk. Vagyis addig amíg nem mehettünk ki focizni. Mert az volt az első…
Később játszhattam Riblivel, Adorjánnal, persze csak szimultán. A szimultán az olyan, hogy a nagy sakkozó egyszere több táblán játszik, lép egyet, megy a következő táblához, és a végén többnyire ő nyer. Akkor odaülni egy ilyen partira nagy megtiszteltetésnek számított. Ribli Zoltán például sakk-nagymester, kétszeres ifjúsági Európa-bajnok, háromszoros magyar bajnok, sakkolimpiai bajnok, háromszoros sakkolimpiai ezüstérmes, csapatban világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes. 1983-ban és 1985-ben világbajnokjelölt, ma nemzetközi sakk versenybíró, FIDE mesteredző. Szóval a tyűha kategória!
Nagyon szerettem a régi fából készített sakkórákat! Sokáig volt vágyam, hogy egyszer nekem is legyen saját. Végül nem lett. Volt persze sakkom, többféle is, szirszar műanyag bábús, fafaragású giccses, egyenesen Krakkóból, meg volt, mint mindenkinek, kicsi mágneses, a túloldalán malommal. Versenysakkom is akkor lett, amikor már nem játszottam. Van, hogy a dolgok későn jönnek. A sors iróniája, hogy azt a sakk-készletet azon a Zsámbékon készítették, ahova később kerültem, Főiskoláján tanultam, dolgoztam, tanítottam, amely városhoz ma is többszállal kötődőm.
És egy mondat az en passant ütésről. Lényegét nem magyarázom, itt nincs jelentősége. Viszont kicsinek olyan lágy selymes provance-i finomsággal tudtam az ellenfelemnek bejelenteni, hogy hamar lélektani jelentősége lett, így tudatosan kezdtem használni. Amikor fociztam, sajnos gyakran egy kínálkozó cselért, annak szépségéért feladtam a gólratörő támadás lehetőségét. Meghaltam a szépségben. Van ami nem változik.
A Malév dolgozói sakkversenyét nyerte meg a srác, a nevére már nem emlékszem. Akkor már huszon-valamennyi voltam, ő pár évvel több nálam. Valakitől hallhatta, hogy versenyeztem, hát persze, hogy nyüstölt egójának további emelése érdekében, hogy játszunk! Tizennégy „nem” után, végül elfogadtam a kihívást, nem is tudom miért, talán bosszantott, talán le akartam zárni, tényleg, már nem emlékszem. Ott volt egy friss, ambiciózus szőke-bajszos repülőgépszerelő és nekem hirtelen semmi nem jutott eszembe, hogy mit kellene előhúzni, milyen nyitással kezdjek. Ha valamit kezdeni akartam volna a sakk-kal, akkor tanultom kellett volna, az ösztönös játék egy idő után nagyon kevés. Az ellenfelem légzőgyakorlatokkal készült, koncentrált, biztos voltam benne, hogy ki fogok kapni. Nem így lett. Pedig csak lekövettem a lépéseit, aztán megéreztem a vérszagot, támadni kezdtem, amitől ideges lett, lelassult, felgyorsult, tempót vesztett, kikapott. Zavartan mosolyogva visszavágót követelt. A meccsünk végén semmit nem éreztem, mintha egy feladatot végeztem volna el, ennyi. A srác, dupla vagy semmit emlegetve, pofonért állt sorba, már akkor elvesztette a visszavágót amikor még le sem ültünk.
Azóta se játszottam. Nincs meg hozzá a viszonyom, az az átlényegülés, amikor a táblányi csatatér részévé válsz, amikor kizárható a külvilág, csak a stratégia van, a játék és annak elmélyült öröme. Gyerekként meg volt, vagy meg lehetett volna, de mint annyi minden ez is elveszett. Sakk. Matt.
©Csikós György – Nemzedéki
The post Jóna Dávid: Sakk appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Radnai István: Egy korsó két kísérővel appeared first on Litera-Túra.
]]>De nem ez az érdekes, csak a kedvenc padomról akartam megemlékezni.
Málcsi bólogatott, bár lehet, hogy csak szórakozottságból. A szomszéd fenyőfáján lakók rigók éktelen lármával próbálták elűzni az odatévedt csókát, aki később maga is hallatta a hangját.
Kocsmai hangulat gondoltam. Málcsi nyilvánvalóan a rigókat féltette, másképpen értékelte a csetepatét.
A boltba mentem, de mellette új tulajdonossal nyílt meg a kocsma, a törzsvendégek megelégedésére. Az igényeseknek márkás röviditalokat is felszolgáltak. Ezúttal valódi márkás italokat.
Mielőtt beléptem volna a boltba, valaki rám köszönt. Nem ismertem a toprongyos alakot. Amikor a nevemen szólított, jobban megnéztem és megértettem, miért nem ismertem rá. Dülöngélt, torzonborz volt és fogatlan. Bemutatkozott, hogy ő volt az élüzem könyvelője. Valamikor én is ott dolgoztam, de az Öreggel nem találkoztam. Pedig minden május elseje előtt meglátogatta cellatársát, az igazgatót.
A könyvelő elmesélte, miért csúszott le ennyire. Persze, nem ezekkel a szavakkal.
– Kirúgtak.
Emlékeztem valami kommunista szombatokra, amelyekre a rákövetkező hétfőn panaszkodott nekem, aki nem dőltem be. Vidéken lakom, hárítottam el, hogy felkerüljek a listára.
Mindig nagy dumája volt. Ezúttal nem ő volt a pozitív hős. Elmesélte, hogy a novemberi áztató esőben kukoricát törtek. A parasztok otthon, a kemencesutban vagy a radiátor mellé húzódva pihentek. Egyedül a nagybajszú csősz volt jelen. Kalapban, viharkabátban. A botjával mutogatott, hová menjenek és merre van a pótkocsi, amelyre rakodni kell. Éhesek, szomjasak, sárosak voltak. A főraktáros körbeküldte a laposüveget.
– Tudod, az, aki lement gyufáért és három nap múlva cipőstül ébredt az ágyon.
Nem tudtam, nem szoktam gyufáért lemenni.
Már leesett a hó, eljött a leltározás ideje. Semmi sem tehette volna alkalmasabbá az időt kommunista szombat megtartására. Könyvelő barátunk aktív közösségi ember lehetett és tagjelölt. Annál is inkább igyekezet, mivel a főkönyvelő nyugdíjba készült.
– Mindenki kapott egy ecsetet és egy doboz festéket. A röpködő mínuszokban foghattuk a drótot, amelyen a festékes doboz lógott. Nekem kék festék jutott.
Itt a kolléga elhallgatott. Biztosan azt várta, hogy megkérdezzem, miért nem a pirosat választotta.
– Először két kék csíkot kellett a rúdacélra festenem, egymástól nagyjából öt centire. Aztán jött az üzletkötő, egy ötvenéves asszonyság, irhabundában és a két kék csík közé festett egy pirosat, egyúttal a bundájára is vagy kettőt.
Aztán odébb mentünk. Három piros csík rendelkezett a raktáros, minden rúdra három. Utána én húzok e kéket, hogy ne legyen egyhangú.
Sóhajtott
– A tisztító nem vállalta a télikabátomat.
Vártam a folytatást. Ehelyett meghívott egy korsó sörre, kísérőnek hozott egy-egy unikumot.
– Miért rúgtak ki? És mikor?
– Mire a vizsgálat lezárult, te már nem dolgoztál ott a gyárban. Meg volt a leltár és némi többletet mutatott. Sebaj!
– Szerintem a többlet mindig gyanús…
– Az volt, de a főkönyvelő aláírta és elment nyugdíjba. Aztán két hónap múlva bejött a jutalomért és aláírta a mérleget. Én meg túlórázhattam egyedül. De nem erről akartam beszélni – mondta és rendelt még két unikumot.
– Ez a rundó az enyém – mondtam a pincérnek, aki legyintett.
– Hozzáírom a többihez.
– Egy szép nyári napon rendőrök vártak a kapuban. Egyenruhások voltak. Az irodában már kávézott egy civil ruhás nyomozó.
– Na, hogy is volt az a kommunista szombat tavaly decemberben?
Körülnéztem, de a vezér – előléptették november hetedikén – nem volt sehol. Még egyszer nekem szegezte a kérdést, a titkárnő lázasan mosogatott. Kínálta a barackpálinkát is, de a nyomozó intett a kezével.
– Éreztem, hogy valamiért én vagyok a felelős – folytatta az egykori könyvelő.
– Most mit csinálsz? – kérdeztem tapintatlanul.
– Szenet lapátolok. De a történetnek nincs vége. Fülledt nyári éjszakák voltak akkoriban. Én sem tudtam aludni. Később megtudtam, hogy a raktári anyagkönyvelő sem, aki felhívta a rendőrkapitányságot…
– És? – sürgettem, mivel a Tövis utcában delet harangoztak.
– Az ügyész mesélte a tárgyalás után, hogy az anyagkönyvelő valamikor a raktáros szeretője volt. Szakítottak, ezért kitálalt. A raktárost bilincsben hozták be a tárgyalóterembe. Kiderült, hogy vastag priusza van.
– Kecskére bízták a káposztát…
– Engem felelősségre vontak, mint bűnsegédet. Meghamisítottam az acélminőséget. Rozsdamentes nemesacél-jelzést festettem a rozsdás rudakra! Én. Persze, hogy én festettem. Kommunista szombat volt, a raktáros csak dirigált. Azt tettem, amit mondott.
– És ezért kirúgtak?
– Meghamisítottam a mérleget. Ez volt a vád.
Így már értettem, hogy a torzonborz alaknak, miért olyan fekete a képe, mintha söréttel lőttek volna bele az arcába. A szénpor nehezen mosható le. Beleeszi magát az ember bőrébe.
Málcsi, aki szó nélkül hallgatta végig a történetet, összeszidott.
– Tudhatnád, hogy pont délben tálalom a levest. Már kihűlt a rántott hús is. Megint elfelejtetted a születésnapomat.
The post Radnai István: Egy korsó két kísérővel appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Barta László: Az öregedés színjátékai appeared first on Litera-Túra.
]]>Fellép és lelép: s mindenkit sok
szerep vár életében.”
(Shakespeare)
Szabó Lőrinc fordítása
Mi az öregedés? Ki az öreg? Mikortól vagyunk úgymond öregek? Na, és kit érdekel az öregkor, kit érdekel az öregember, az öregasszony?
Milliónyi kérdés… ami akár visszhangozna is egy hatalmas színházi teremben, ha jól és jó hangosan elkezdjük „kikiabálni”. De ez a hatalmas színpad valójában a mi saját életünk! Amely egyszer csak Isteni, vagy más csoda folytán elkezdődik valahol, valamikor.
Nem csendesen, hanem nagyon is teátrálisan: sírva. Igen, sírva jövünk a világra, a világ hatalmas színpadára. Ordítva adjuk tudtára ennek a létező világnak, hogy megjöttünk! Megérkeztünk! Itt vagyunk! Belesírjuk magunkat a létbe, a való világba. Amely majd számtalan meglepetést, szépséget és rútságot, örömet és bánatot, drámát és komédiát, meg tragikomédiát, szomorújátékot és egyéb megfoghatatlan, de létező állapotot hoz majd el nekünk, a születéstől az öregedésig. Az eltávozásig.
Mi vagyunk a főszereplők, – saját magunknak, de sokszor a fenséges császári-királyi szerep mellett, bejön, besurran akarva-akaratlanul egy-egy kis szürke mellékszerep is. Amelyben szintén valóságosan ott vagyunk, csak másképp, talán szemlélődünk, talán csak egy kis nyúlfaroknyi szerep jut nekünk, ahol mások lehetnek a fő mozgatók, a főszereplők és minket esetleg csak terelgetnek, noszogatnak, arrább pöccintenek az ők nagy cselekedeteikben és ők határozzák meg a pillanatnyi eszmélésünket, létünket.
Tanuljuk ilyenkor is az életet. A kis és nagy szerepekből áll a mi életünk!
Furcsa játéka az életnek, az öregedésnek az az állapota, mikor hajnaltájt vagy még előbb, éjszaka, felébredsz, töksötétség van körülötted, még alig nyitod ki álmos szemeidet, alig szűrődik be fény a redőnyök mögül. És akkor próbálod felidézni, visszaidézni, emlékezni, hogy miről is álmodtál, ki volt melletted álmodban, az ágyban, melyik feleség, nő, szerető?
És ki is volt akkor féltékeny? Ő vagy te? Nem tudod hirtelen eldönteni, miért is volt szorongás, kétely köztetek. S miután a sötétben kicaplattál, kitámolyogtál félig ébren, félig alva (alvajáró?!) a budiba kipisilni magadat, aztán visszabotorkálsz az ágyadhoz. Nem gyújtasz, lámpát nehogy kimenjen az álmosság a szemedből. Szinte belezuhansz, vagy csak lassan leereszkedsz, leülsz az ágyadra, mert érzed a hátad, a derekad fájdalmát.
Vissza fekve elkezdenek kavarogni a fejedbe a régi emlékek a sok közül. Olyan mélyen és egyre élénkülve, hogy hiába szorítod a szemed, nem bírsz, nem tudsz már visszaaludni, hiába is erőlködsz. Pedig az óra csak hajnali 6-nál villog néha, vagy már negyed hét mindjárt. Csodálkozol közben, hogy a tegnap, vagy egy pár nappal ezelőtt, amikor megébredtél 5 órakor, már milyen világosság volt. De lehet ez még korábban volt, tavalyi évben.
Most, az ágyban fekve tovább gyűrűznek a gondolataid, a régi emlékek. Ezek aztán nem hagynak. Pedig még jócskán alhatnál. Most már nem kell munkába rohanni, mint korábban. Nem dudál a gyár reggel 6-kor, mit hajdanán szülővárosodban. Vagy pár hete, már nem neked csengetnek be a fővárosi iskolába, ahol tanítottál. A korai első órára mindig és pontosan kellett érkezned, tanár létedre példát kellett mutassál, nem illett elkésni. Így vártad el tanítványaidtól is a pontosságot, a fegyelmet. Mindennapi viselkedésed, köszönésed, ez is a nevelés része. Talán nem felejtik el.
De vissza az ágyba. Magadtól kérded gondolatban, morfondírozol, miért pont most jutnak eszedbe a régi dolgok? A korai ifjúkori izgatott szerelmek, a találkozások, a várakozások, a tervek, a kételyek, meg az apró és nagyobb örömök?
Most csend van és nyugalom körülötted.
Az idő elszaladt, az évek elteltek, kisded játékainkat eljátszottuk, szépet is jót is. Tán ennyi volt, ez volt a miénk, már nem lehet letagadni semmit, nem is muszáj. Ez adatott meg és nem is kevés.
Most már hol gyorsabban, hol lassabban telnek az órák, a napok, a hetek. És örvendesz a nyugalomnak, a hajnali ébredéseknek.
Felkelsz végül is az ágyadból. Felhúzod a redőnyöket, most már látod, közeleg a reggel, kezd kivilágosodni. Kitárod az ablakot, friss hűvös levegőt hoz a szél. Kint az októberi ködös reggel új szeleket hoz a házak felé. Jobban kihajolva, meglepetve látod a szemközti szomszéd ház falában vájt öklömnyi lyukban, amelyet a fakopácsok csináltak, felfedezed, hogy ott gubbaszt egy barna mókus, hegyes füleivel. Úgy látszik a korai csípős reggel őt is felébresztette. Csak ül, lapit a lyukban, szinte mozdulatlan, tán elgémberedett. Nem fél tőled, meg sem moccan. Biztos várja, hogy újra kisüssön a melengető napocska.
The post Barta László: Az öregedés színjátékai appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Bátyi Zoltán: Fekete hegyek appeared first on Litera-Túra.
]]>Ezt a csillagot kerestem annak az asszonynak az arcát nézve is, akivel nem a fekete hegyek országában sodort össze a sors. De tudtam, igen, az első pillantásra tudtam, ha nem lenne gyönyörű feleségem, és tengerüknél köszönnénk egymásra, hevenyészett angol tudásommal, tíz-húszszavas szerb szókincsemmel máris felcsalnám a kotori vár hosszú falára.
– Tegyen már meg velem egy sétát, szépséges hölgyem, nagyon kérem. Nézzük együtt, milyen méltósággal siklik be az öbölbe a sokemeletes luxushajó. Álmodozzunk: amikor ez a gigantikus vastest kifarol az apró bárkák közül, már mi is rajta leszünk, és a maga hosszú, szépséges, fekete haját táncoltatja a szél. Mert a szél is tudja ám, kedves asszonyom, mi másért is indult volna útjára, ha nem azért, hogy a fekete hegyeknél élő nő fekete hajának illatát szívja magába.
És a széllel együtt aztán elrepülnénk Budvába, ahol már a rómaiak erődítményt építettek hatalmas birodalmuk védelmében, és ahol a föld alatt ki tudja hány légionárius alussza álmát.
– De higgye el, hölgyem – mondanám –, ha velem tartana, azok a harcokban edzett, ezerszer sebzett, marcona katonák is előbújnának a múltból. Még a járdaként szolgáló kőlapokat is felszaggatnák, amiket évszázadok alatt ki tudja hányszor, hányan, hogyan fektettek sírjukra. Bizony, feltámadnának azért, hogy megnézhessék, hogyan ring-táncol az ön csípője a strandra menet, milyen hosszú karcsú combokkal tette szebbé a világot egy szárnyolcvanöt centiméter magasra nőtt montenegrói asszony. És közben arra gondolnának, amire én is: végig ballagnék magával Montenegró 293 kilométer hosszú tengerpartján az első métertől az utolsóig. Mennék én, hogyne mennék, még ha egy szót sem szólna, csak egy pillanatra élesebb fény csillanna a szemében, amit meghívásnak vélhetnék.
Elvinném Sveti Stefan szigetéhez is, ami egykoron szegény halászfalucska volt csupán, de ma már a világ egyik legdrágább luxusszállodáját építették ki rajta. Olyat, ahova földi halandók be sem léphetnek, csak felettünk, közemberek felett lebegő, filmvásznon élő amerikai csillagok, akiket nem is csillagnak szólítanak, hanem sztárnak. Hírességükre büszkébbek, tehetségükre vagy vagyonukra, ki tudja? De azt igenis tudom, hogy engem arra a szigetre be nem engednének. Ám kegyed, no, az más! Ön hosszú léptekkel indulhatna el a hídon, és egyszer sem kellene megtorpannia. A biztonsági őrök megbabonázta engednék tovább, a sorompó magától felemelkedne, a sziget házain csillogna az örömtől minden ablak.
Csupán a sztároknak nevezett nőnemű csillagok öltöznének talpig gyászba. Azt kutatnák, hol lehet ezen a luxus szigeten egy luxus patika, ahol mérget vehetnek. Mert minek is tovább élni, ha váratlanul kiderült, hogy nálunk sokkal szebb nőt is szültek a világra. Aki talán egy picinyke hegyi faluban, talán Podgoricában, Montenegró fővárosában nőtt kamaszként sudárszépre, és most besétált az életükbe. Pontosabban: átsétált életükön, büszkeségükön, szépségükön, hírességükön. Csak vagyonuk maradt, ami ezek után mit sem ér. És miközben ez a nő, aki egy fillért sem fizetett azért, hogy itt lehessen, vonul, igen vonul. Mert a montenegrói hölgy menni nem tud. Suhan, libben, röppen, szökell, mikor hogyan tartja kedve. És miközben a sztárok éppen a mérget kortyolják, boldogan nyögdécsel minden fényesre kopott kő a montenegrói szépség mezítelen talpa alatt.
De a luxusszálloda luxussztárjainak nem kellett patikát keresniük.
A montenegrói asszony ugyanis egy lépést sem tett, csak állt előttem két széksornyival. Egy borostás férfi hajolt az arcához, a szépséges nőhöz, akiről, ha a szegedi Kárász utcán találkozok vele, netán Pécs Széchenyi terén, azonnal tudnám: igen, ő csakis Montenegróból jöhetett hozzánk. Abból a picinyke kis országból, amibe én egy hét alatt annyira beszerettem. És azt hinném, csakis ünnepelt színésznő lehet, manöken, netán egy gimnázium tanára, ahol az összes kamaszfiú párás szemekkel bámul utána az iskola folyosóját.
Ám ekkor befagyott az Adriai tenger.
A borostás férfi a szépség fülébe suttogott valamit, ami nem is valami volt, hanem egy nagyon szabatosan megfogalmazott szöveg. Eszerint (és itt név következett) a vádlottat a bíróság bűnösnek találta nagy mennyiségű kábítószerre elkövetett kábítószer birtoklásának bűntettében, ezért őt hat év börtönre és hat év Magyarország területéről történő kiutasításra ítéli. A döntés jogerős, ellene fellebbezésnek nincs helye.
Szálltak a szavak a bírósági teremben, hol egyik, hol másik falon koccanva. A szépséges montenegrói nő pedig, aki a fekete hegyek országból Európa nyugati felébe akarta elvinni a drogot az autójában kiépített rejtekhelyen, a bíró kérdésére – Megértette az ítéletét? – dacosan (beletörődően?) bólintott. Ekkor már egy szóval sem tiltakozott: nem én tettem, ártatlanságom még szépségemnél is nagyobb. Csak bólintott, majd halkan elköszönt.
És szemében meghalt a csillag.
Bilincs kattant, a fegyőrnő megcsörgette a vezetőláncot, jelezve, indulhat az ideiglenes tartózkodási helyre (szerbül zatvor, magyarul börtön), ami már nem is annyira ideiglenes.
És ahonnan hat évig (jó magaviselet esetén négy) biztosan nem farol ki apró bárkák közül a sokemeletes luxushajó…
*Első közlés
©Stipsits Ibolya https://www.facebook.com/Stipsits-Ibolya-Fot%C3%B3m%C5%B1v%C3%A9sz-336700570062213/
The post Bátyi Zoltán: Fekete hegyek appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Hegedüs András: Komfortzóna appeared first on Litera-Túra.
]]>A komfortzónátokból kilépni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem – szólt önismereti csoportunk jelmondata, és a trénerünk nagyon büszke volt, hogy ezt egyedül sikerült kitalálnia. De miért is kellett beiratkoznom erre a szorongáskezelő terápiára? Persze, idegösszeomlást kaptam, amikor bezárták a könyvtárat.
Huszonöt évet dolgoztam ott. Minden reggel felkeltem, elbuszoztam a kicsi, ám patinás épületig, leraktam a kabátomat, és vártam az olvasókat. Kilenckor nyitottunk, de tíz előtt nem nagyon volt mozgás. Néhány idősebb úr újságot olvasott, csendes öreg hölgyek hozták-vitték az Agatha Christie- meg a Brontë-regényeket. Kedvesen mosolyogtak rám, én pedig segítettem. Ebédszünet után indult be igazán az élet. Diákok jöttek az iskolából, hogy a beadandóikhoz kutassanak, illetve az utóbbi években általában velem fénymásoltattak ki egy-két vonatkozó oldalt valamelyik nagylexikonból. Szegény fiatal egyetemisták minden szakkönyvünket elvitték a vizsgaidőszakokban, de szerencsére visszahozták a legtöbbet, ha nem is határidőre. Szerdán szünnapunk volt, hogy szombaton is nyitva lehessünk. Naponta félszáz ember biztosan megfordult nálunk, erre, tessék!
A járás úgy döntött, nem vagyunk rentábilisak. Először az öreg Helkát küldték nyugdíjba, aztán Józsit, a karbantartót. Végül a fenntartási költségekre hivatkozva az állományunkat egybevonták a városi nagykönyvtárral, minket meg szélnek eresztettek, hisz ahhoz a párezer kötethez igazán nem kellenek még plusz könyvtárosok, így is dolgoznak már ott elegen, ugye megértik? Persze, megértettük. Csak idegösszeroppanást kaptam. Odaláncoltam magamat a régi épület kapujához, összetörtem az Eladó/Kiadó táblát is.
Leszázalékoltak, és be kellett iratkoznom az önismereti csoportba. A coach feleannyi idős lehetett, mint én. Agilis, hurráoptimista ifjú titán. Legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy minden alkalommal legalább százszor elmondja, lépjek ki a komfortzónámból. Merjek váltani. Keressek új kalandokat, új hivatást. Nem azért vagyok depressziós, mert bezárták a könyvtárat, hanem azért, mert nem elég korán zárták be. Teljesen beleragadtam a megszokottba, abba, hogy minden reggel felkeljek, elbuszozzam a kicsi, omladozó épületig, lerakjam a kabátomat, és várjam az olvasókat. Tíz évnél tovább senkinek sem lenne szabad ugyanazt a munkát végezni, mert lám, csak kiégés lehet a vége.
Olyan sokat duruzsolt a fülembe, hogy végül szárba szökkent a sárkányfog-vetemény. Elkezdtem a hirdetéseket böngészni, ő pedig bíztatott, hogy a legextrémebb állásokra adjam be az önéletrajzomat. Fél évvel a könyvtár bezárása után léptem ki a munkaerőpiacra, és rögtön egy cirkuszban kaptam munkát mint oroszlánidomár. Hja, kérem, alaposan megtanultam a leckét, hogyan adja el magát az ember. Az önéletrajzom alapján nem egyszerűen profi voltam választott területemen, hanem egyenesen én teremtettem a macskaféléket. Az igazgató nagy örömmel fogadott fel, és már másnap munkába is állhattam.
A fenséges hímoroszlán érdeklődve figyelte, ahogy kezemben összetekert ostorral belépek a ketrecébe. Nem féltem, minden fellelhető könyvet elolvastam a témában. Határozottnak kell lennem, de a tiszteletet is meg kell adnom, hisz mégis csak egy királlyal van dolgom. Az igazgatótól tudtam, hogy az állat már idomítva van, nekem csak be kell ugranom pár hétre, amíg a gazdáját műtik. Megmondta a kulcsszavakat is. Vettem egy mély levegőt, és egyet suhintottam az ostorral.
Most szedik a varratokat. De még mindig emlékszem a csoport jelmondatára: a komfortzónátokból kilépni nem kell. Félnetek jó lesz. Ha mindenki egyetért, én nem. Ellenzem.
*Első közlés
The post Hegedüs András: Komfortzóna appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Tátrai S. Miklós: A muzsikáló angyalka appeared first on Litera-Túra.
]]>A második csengetésre résnyire kinyílt az ajtó, amennyire a beakasztott biztonsági lánc engedte.
– Mit óhajt kérem? – kérdezte Mariska néni, aki alapvetően nem volt bizalmatlan, de életének nyolcvankét évében bizony sok mindent megélt, és sok mindent hallott.
– Kezét csókolom! Zsigmondi Jolán vagyok, használtruha kereskedő. Tessék itt a névjegyem.
– Ne fáradjon hölgyem, nekem nincs eladó ruhám, és nincs pénzem vásárolni.
– Én férfiruhát keresek, öltönyt, kabátot. Úgy hallottam a néni férje tavaly hunyt el. Ha maradt valami szívesen megnézem, és ha tetszik azonnal fizetek is. Elég, ha itt a résen ki tetszik adni. Ígérem nem fogok elszaladni vele. – mosolygott Jolán, bizalmat ébresztve maga iránt.
– Hát nem is tudom – bizonytalanodott el Mariska, és Egon ruháira gondolt, amikhez azóta sem nyúlt -, talán a télikabátját megmutatnám, alig hordta szegény, csaknem új.
– Nagyszerű, csak tessék nyugodtan megkeresni! – kedélyeskedett a nő, és elégedetten látta, hogy a néni eltűnik, majd hamarosan visszajön egy átlagos, egyszerű kabáttal, amit kiad neki.
– Egyelőre ezt gondoltam megmutatni, bár nem hiszem, hogy érdekelni fogja! – csak magában tette hozzá: az sem baj, ha elszalad vele.
– Ez egy remek darab! Pont ilyeneket keresek! – lelkendezett megjátszott meglepetéssel Jolán – Tessék ezt nekem eladni és máris fizetek érte hatezer forintot!
– Mennyit mondott kedveském? – hitetlenkedett Mariska néni – Azt hiszem nem hiába imádkoztam reggel, ma szerencsés napom lesz.
– Hatezret mondtam, tessék már adom is! – vette elő pénztárcáját, és kezében lobogtatta a pénzt – Nagyon igényes lehetett a kedves férje. Megnézhetném az öltönyét is? Szívesen megvenném azt is.
– Persze, persze! Már nyitom is az ajtót.
Úgy tűnt a váratlan pénz miatt minden óvatosságról megfeledkezett az idős hölgy, kiakasztotta a láncot és beengedte hívatlan vendégét, aki gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Az előszobából be lehetett látni abba a szobába, ahol a régi szekrénysor állt. A kétajtós rész tárva-nyitva volt, azonban Jolánt sokkal jobban vonzotta a vitrin, amelyben értékes porcelánok, dísztárgyak sorakoztak. Igyekezett úgy tenni, mintha csak az öltöny érdekelné, de valójában alaposan szemügyre vett mindent. Elismerően gondolt Bagósra, aki ügyesen kiszedte a redőnyszerelőből, hogy miket látott a lakásban, amikor néhány nappal azelőtt ott járt. Szakértő kezekkel tapogatta meg a zakót, azután a nadrágot, vizsgálta anyagát, gyűrődését, majd kimondta a varázsszavakat: ez is megér hatezer forintot. Táskájából borítékot vette elő, és beletett tizenkétezer forintot, a borítékot pedig a dohányzóasztalra tette. Elégedetten hajtogatta össze a ruhákat, illetve úgy tett, mintha azzal foglalatoskodna, de nem boldogulna vele.
– Bocsánat – ült le hirtelen a fotelba – megszédültem egy kicsit. Kaphatnék egy pohár vizet? Kérem jól engedje ki, hogy hideg legyen.
– Máris hozom, üljön csak nyugodtan! – indult Mariska néni készségesen a konyhába. Nem láthatta, hogy vendége azonnal felpattan, óvatosan elhúzza a vitrin üvegét, és villámgyors mozdulatokkal pakolni kezd. Mire néni visszaérkezett, már újra a fotelben ült, mint aki éledezik!
– Köszönöm, nagyon kedves! Már valamivel jobban vagyok. Lemegyek a fiamért, lent vár az autóban, majd együtt visszajövünk, segít elvinni a ruhákat.
– Jól van kedveském, ahogy gondolja. – mosolygott kedvesen a néni, és készségesen kísérte vendégét az ajtóig.
Nyolc-tíz percig türelmesen várakozott, azonban Jolán nem jött vissza. Arra gondolt valószínű újra rosszul lett szegény. Aggódva nézett ki az ablakon, azonban az utca néptelen volt, csak egy ezüst színű autót látott távolodni. Megfordult, és a dohányzóasztalra tekintett. Határozottan emlékezett, hogy a nő oda tette a borítékot, amely most nem volt ott. Megemelte a fotelba dobott ruhákat, hátha azok alatt van a pénze, de csalódnia kellett. Tanácstalanul forgatta tekintetét, amíg a vitrinre nem pillantott. Rémület szorította össze szívét, mert a polcokról dísztárgyak hiányoztak. Sírva rogyott le a fotelba, kétségbeesetten temette kezébe arcát. Sokáig ült magába roskadva, majd rendezte gondolatait. Becsapták, meglopták, elvitték néhány értékét, kedves emlékét. Egy aranyozott, vagy annak tűnő tányér, két ónkupa és négy porcelánfigura hiányzott. Hármat még férje kapott munkatársaitól, azokat is nagyon sajnálta, de legnagyobb veszteségnek a negyedik eltűnését érezte. A legalább százötvenéves kis szobrocska nagymamájáé volt, amelyet édesanyja kapott meg esküvőjekor, tőle pedig ő örökölte. Mindig nagy becsben tartotta, szeretettel nézegette a családi örökséget. Emlékek sokasága perget le előtte, megsiratta a kis angyalkát, amely egy hárfát tartott a kezében, mintha zenélne.
Négy hónap telt el a szomorú esemény óta. A rendőrség eredménytelenül nyomozott, nem találta a tetteseket, nem bukkant az ellopott tárgyak nyomára. Mariska néni, és a család lassan beletörődött a veszteségbe. Még nagyobb óvatosságra intették a nénit, aki már csak a családtagokban és két régi szomszédban bízott. Másokkal egyre bizalmatlanabb, tartózkodóbb lett. Imáiban gyakran kérte a tolvajok megbüntetését és a hárfázó angyalka megkerülését. Egy napon úgy tűnt csoda történik. Örömmel hívta fel telefonon egyetlen dédunokája, aki a barátjával Hévízen nyaralt. Azt mondta, az ottani bolhapiacon meglátta a szobrocskát. Majdnem biztos abban, hogy az volt a dédi vitrinjében, hiszen kisgyerek korában sokszor megnézte, a dédi csodás meséket szőtt köré. Az árusnak semmit nem árult el, megvette az angyalkát. A barátja pedig – mintha csak bolondoznának – videóra vette az alkut, névjegykártyát kértek az eladótól, így letagadhatatlan lesz a rendőrség előtt. A hír nagy izgalomba hozta Mariskát, mégis azt kérte, mielőtt bármit tennének, mutassák meg neki a szobrocskát. A fiatalok három nappal később csengettek be a dédihez, örömmel és gondosan becsomagolva vitték az angyalkát. Előbb újra elmesélték, hogyan vették észre, hogyan vásárolták meg, majd óvatosan kibontották, és asztalra állították. Mariska néni feltette szemüvegét, nézte a szobrocskát, kézbe vette, forgatta, hümmögött, bólogatott, szeme könnybe lábadt, majd megszólalt.
– Igen! Olyan, olyasféle! Köszönöm nektek, hogy elhoztátok. Azt mondtátok, tudjátok ki az eladó.
– Persze, itt van a névjegye! – nyúlt a táskájába Fruzsina készségesen – Egy középkorú pasas. Feljelentjük ugye?
-Találkozni akarok vele! – hangzott a meglepően határozott válasz.
-Miért? Erre semmi szükség. Ha biztos vagy abban, hogy ez a családi örökség, akkor fel kell jelenteni! A rendőrség majd megoldja!
-Biztos vagyok benne, mégis azt kérem, vigyetek el hozzá! Tegyétek ezt meg egy öregasszonynak!
Fruzsina kérdően nézett Nándira, aki kicsit oldalra biccentette fejét, felhúzta vállát, mint aki azt jelzi: ha ezt akarja, akkor ezt akarja, tegyük meg neki! A lány bólintott, majd megígérte a dédinek, a következő hétvégén megkeresik Simon Gyulát, akitől megvették a hárfázó angyalt. Mariska néni ezzel nem elégedett meg. Mielőbb indulni akart. Kérte, most azonnal hívják fel Simon urat, és valamilyen ürüggyel javasoljanak személyes találkozást minél hamarabb, akár már holnap. A kérés egyszerre volt határozott és kétségbeesett, nem lehetett nem teljesíteni. A rövid beszélgetés eredményesnek bizonyult, Simon Gyula két nappal később várta őket szigligeti otthonában.
Fruzsina és Nándi a megbeszélt időpontban érkeztek Mariskáért. A néni izgatottnak tűnt, de nem olyannak, mint aki nagy leleplezésre készül, inkább olyan volt, mint aki egy csodára, egy meglepetésre vár. Az autóban keveset beszélgettek, a rádióban halk zene szólt. Tapolcához közeledtek már, amikor Mariska néni váratlanul megszólalt.
– Mielőtt Szigligetre érünk mondanom kell nektek valamit. Higgyetek nekem, jók a megérzéseim. Nem tudom, hogyan került Simon Gyulához az angyalka, de nem hiszem, hogy köze van a lopáshoz. Ne legyetek vele ellenségesek, bizalmatlanok, bízzátok rám ezt a dolgot.
– Dédike, a megérzéseid már cserben hagytak egyszer-kétszer, legutóbb azzal a Jolánnal! Ne legyél eleve bizalommal olyan emberhez, akit nem is ismersz. Ha nem tudja, vagy nem akarja megmondani kitől vette a szobrocskát, máris menjünk a rendőrségre! Ha megmondja, akkor pedig azért!
– Nem hiszem, hogy erre sor kerül, inkább úgy érzem: csodálkozni fogtok. Persze – bizonytalanodott el – tévedhetek is, majd meglátjuk.
Simon úr udvariasan fogadta vendégeit, bár fogalma sem volt miért jöttek. A telefonban egy nagyon jó üzleti lehetőségről beszéltek, azonban többet nem árultak el. Az idős hölgy megjelenése még rejtélyesebbé tette a helyzetet. A kölcsönös bemutatkozás után a szegényesen berendezett szobába kísérte, és hellyel kínálta őket, majd kíváncsian várta mondandójukat. Mariska néni elérkezettnek látta az időt.
– Köszönöm önnek uram, hogy időt szakított ránk. Számomra nagyon fontos ügyben jöttünk, és remélem önnek is az. A rendőrség is nyomoz benne. Néhány hónappal ezelőtt fondorlatos módon megloptak engem, és elvittek egy számomra nagyon kedves emléket. Egy porcelán szobrocskát, egy angyalt, aki a kezében hárfát tart, mintha zenélne. Ön egy ilyen szobrot árult a piacon.
– Így van asszonyom, de biztosan nem azt, amit öntől elloptak.
– Elhoztuk az angyalkát, kérem nézze meg, hogy ezt árulta-e! – mondta Mariska és táskájából az asztalra tette a porcelánt.
– Úgy nézem igen – vette kezébe Simon Gyula a szobrocskát -, illetve biztosan mondhatom, hogy igen. Van itt rajta egy pici sérülés, erről megismerem.
– Igaza van uram, ez valóban jellegzetes!
– Remélem nem azt akarja mondani, hogy az önén is ilyen jel volt? Biztosíthatom, ez nem lehetett a magáé! – kezdett ideges és türelmetlen lenni Simon úr – Tőlem hívhatja a rendőrséget is.
– Erre semmi szükség, kérem nyugodjon meg! Pontosan tudom, hogy ez a szobor sosem volt nálam, de tudni szeretném hogyan került önhöz. Higgye el, nem egy bolond öregasszonnyal van dolga, mindent meg fogok magyarázni! Nagyon kérem válaszoljon!
A férfi Fruzsináékra nézett, akiknek arcán éppen olyan meglepődést és tanácstalanságot látott, mint amit ő maga is érzett. Furcsa helyzetbe keveredett. Egy ismeretlen idős nő bűncselekménnyel hozza kapcsolatba, ráadásul a saját lakásában, és olyan dolgokban akar vájkálni, amihez semmi köze. Gondolkodott mit tegyen, de nem érezte úgy, hogy bármilyen magyarázattal tartozna az ismeretleneknek, akik végül is becsapták, hiszen ebből bizonyosan semmilyen jó üzlet nem kerekedik ki, pedig arra nagy szüksége lenne.
-Látom uram nehezen nyílik meg, és megértem. – sóhajtott Mariska – Valóban én tartozom magyarázattal önnek, és dédunokámnak is. Való igaz, amit mondtam. Tényleg megloptak, és tényleg elvittek tőlem egy hárfázó porcelánangyalt, amit én az anyámtól, ő pedig az ő anyjától kapott. Amint megláttam ezt, ami most itt áll az asztalon, amit Fruzsina vett meg nekem, azonnal láttam, hogy nem az enyém. Az én szobrocskám bal kézzel fogja a hárfát és jobbal penget, ez pedig pontosan fordítva. Egyébként teljesen egyformák. Mintha testvérek, mintha ikrek lennének, mert azok is! Egyszerre készültek, egyszerre születtek ugyanabban a német műhelyben, vagy gyárban, ezt nem tudom, de azt igen, hogy mind a kettő az én nagyanyámé volt. Egyiket az egyik lányának, az én anyámnak, másikat a másik lányának, Ilonka néninek, az én nagynénémnek adta! Vagyis, ha ön ezt a szobrot, vette, vagy kapta valakitől, akkor tudnom kell, hogy kitől, de ha ez családi öröksége, akkor rokonok vagyunk!
Hosszú másodpercekig tartó döbbent csend követte a dédi szavait. A fiatalok ámulva tekintettek egymásra, kíváncsian várták, hogy ebből mi lesz. Simon Gyula arca lángvörössé vált, borzasztóan zavarba jött, mint aki szégyelli magát. Kezébe vette a szobrocskát, nézte, mintha tanácsot kérne tőle, azután lassan, halkan megszólalt, kereste a szavakat.
– Kedves Mariska néni! Engedje meg, hogy így szólítsam, mert valószínű rokonok vagyunk, bár én nem emlékszem, hogy hallottam volna magáról. Özvegy ember vagyok, öt évvel ezelőtt hagyott itt a feleségem, egyedül maradtam. Édesanyám leánykori neve talán ismerősen cseng önnek: Baranyai Klára. Édesapját Baranyi Lajosnak hívták, édesanyját pedig Szénási Erzsébetnek.
– Ó, istenem! – sóhajtott fel Mariska – Erzsike az én unokanővérem. Kisgyerekként sokat játszottunk együtt, aztán elszakadtunk egymástól, mindenki élte a maga életét. Most nagyon szégyellem magam, mert ha jól számolom: legalább negyven éve semmit sem tudok róla. Él még?
– Sajnos nem, és már édesanyám sem. Két évvel ezelőtt temettem el. Itt lakott velem ebben a házban. Amikor legyengült, megbetegedett, félévig ápoltam. Tiszta a lelkiismeretem, megtettem érte mindent amire képes voltam, és … -csuklott el Gyula hangja, nem tudta folytatni, könnyek szöktek a szemébe.
– Nem kételkedünk a szavaiban, illetve úgy is mondhatom, a szavaidban. Ezek után nyugodtan tegeződhetünk. Az unokatestvérem unokája vagy. Az én nagypapám, nagymamám a közös ősünk, akik neked Gyula a dédszüleid. Csaknem másfél évszázad köt össze bennünket. Nagyon sajnállak, amiért ennyi csapás ért. Vannak gyerekeid?
– Egy nagy lányom van, Budapesten zenét tanul. Barbara tehetséges, szorgalmas. Kissé talán visszahúzódó, nagyon megviselte édesanyja elvesztése. Szépen éltünk. Sajnos egyre nehezebben tudom előteremteni a tanulás költségeit. Az albérlet is nagyon drága. Ő is dolgozik, ha erre lehetősége adódik, aminek nem örülök. Jobban szeretném, ha minden energiáját a tanulásra fordítaná. Így, vagy úgy, de előteremtem a pénzt. Korábban jó munkahelyem volt, jól kerestem. Amikor eladták a céget, az új tulajdonos nem tartott igényt rám. Most egy fatelepen dolgozom, bizony nem vet fel a pénz. Szerényen élek, láthatjátok, ha körülnéztek.
– Ezért adtad el az angyalkát?
– Igen, és még sok minden mást is. Bolhapiacokra járok, pénzzé teszem a nélkülözhető értékeket, és reménykedem: majd jobbra fordul. Ezért is egyeztem bele ebbe a találkozásba, mert jó üzletet ígért!
– Nagyon sajnálom, amiért megtévesztettünk, erre a fordulatra nem gondolhattunk.
– Nincs szó haragról, örülök, hogy találkoztunk. Most mi lesz? Visszakéritek a pénzt?
– Nem, dehogy! Az üzlet az üzlet! Az a kis szobrocska nekem egyébként is többet jelent, mint neked. Ne érezd hibásnak magad, ez így természetes. Ha már a pénzről és üzletről van szó, mégis volna egy ajánlatom. Három szobás lakásban élek egyedül. Szívesen fogadom a lányodat. Lakhat nálam, és nem kérek érte semmit, csak annyit, tartson rendet maga körül.
– Mariska néni! Ez most komoly?
– Ahogy a jól ismert tréfa mondja: persze, hogy komoly, viccnek erős lenne!
– Nem is tudom mit mondjak, ez óriási segítség lenne! Persze Barbarát is meg kell kérdeznem, és te is találkozz vele, mielőtt végleges döntést hozol. Mégis csak idegent engedsz be a lakásodba?
– Idegen? Ugyan már! Látom a fényképét ott a polcon. Mintha Erzsike szemeit látnám. Barbara ereiben nagyszüleim véréből is csörgedezik jónéhány csepp. Nagyon örülök, hogy megtaláltuk egymást. Ha eljön hozzám, ő lesz az én igazi muzsikáló angyalkám. Sohasem hittem volna, hogy egyszer még hálával gondolok arra a szélhámos Jolánra.
*Első közlés
©Márkus László
The post Tátrai S. Miklós: A muzsikáló angyalka appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Ványai Fehér József: Fülszöveg appeared first on Litera-Túra.
]]>Odabent, a színfalak mögött, az agórától nem messze, a klastromkert pincéjében Megapenthész-Krisztián, korunk Térmegfigyelője emészti magát, létfilozófiai poblémákkal (ellenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés, bár ezt más is mondta már, csak nem éppen így) foglalkozik. „Isten ezt a teret szakította ki számomra most a Nagy Egészből, mondhatni a Mindenségből. Programom: élni! De hol marad a megváltás, amire titokban mindannyian vártunk, várunk, mint kiskölyök a karácsonyi fügére?”
Hát igen, a megváltás-dilemma mindig „majd később” kerül előtérbe azóta is – a többit meglátjuk!
*Első közlés
The post Ványai Fehér József: Fülszöveg appeared first on Litera-Túra.
]]>