Hull a hó,
fegyverben áll a tél:
jó nap ez,
hogy végre visszatérj!

Angyalok útján,
királyok útján
visszavárlak ám!
Angyalok könnye,
királyok vére
sorsunk csillagán.

Hiányzol,
adj rám is szárnyakat!
Álom vagy
Te, hajnalból hasadt.

Messze jársz,
és nem jössz, már tudom.
Égbe szállsz
vén angyalszárnyakon.

Angyalok útján,
királyok útján
felkereslek én.
Angyalok könnye,
királyok vére
szívünk rejtekén.

*Első közlés

©Vajda János- Mártély

The post Rusvay Balázs: Angyalok útján appeared first on Litera-Túra .

Ha Teng a lélek éjről éjre,
ha minden ébredés csoda,
ha holt hitek hazug reménye
nem mar sebet belé soha,
úgy szabad lesz a Loges fia.
Ki én volnék az ég alatt:
egy hárompontos, csúf hiba.
De pofámon nem lesz lakat.

Én üvöltök a börtönökből,
én gyóntatom a véneket.
S az ifjúságra feldörömböl
egy ki nem rakott ékezet.
Hát hallgass részeg éneket,
hol halálhörgés sem maradt!
Míg démonokkal szelfizek,
a pofámon nem lesz lakat.

Hiába súgja gyáva szolga:
a csönd az úr, a nagy titok,
hiába rúgnak átkozódva
a szürke kis csinovnyikok,
hallgatni én már nem tudok.
Így szájalok hetet-havat,
s ha fogy szavam, hát ordítok,
de pofámon nem lesz lakat.

A poklok ormán láb lógatva
mesélek ócska vicceket,
vagy angyalokba kapaszkodva
becézem Őt, ki így szeret.
És csengőkkel csilingelek,
ha váradban dögvész dagad,
mi patkányokkal incseleg,
s a pofámon nem lesz lakat.

Egy árok partján földbe ásnak,
mint rothadó szamárdögöt,
és bevarrják büdös pofámat,
mi akkor, ott is hőbörög.
De néhány éjbe öltözött
szavam talán majd itt ragad,
s ha suttogod, üvöltözöd,
a pofámon nem lesz lakat

The post Rusvay Balázs: A pofázós-ballada appeared first on Litera-Túra .

Ha Teng a lélek éjről éjre,
ha minden ébredés csoda,
ha holt hitek hazug reménye
nem mar sebet belé soha,
úgy szabad lesz a Loges fia.
Ki én volnék az ég alatt:
egy hárompontos, csúf hiba.
De pofámon nem lesz lakat.

Én üvöltök a börtönökből,
én gyóntatom a véneket.
S az ifjúságra feldörömböl
egy ki nem rakott ékezet.
Hát hallgass részeg éneket,
hol halálhörgés sem maradt!
Míg démonokkal szelfizek,
a pofámon nem lesz lakat.

Hiába súgja gyáva szolga:
a csönd az úr, a nagy titok,
hiába rúgnak átkozódva
a szürke kis csinovnyikok,
hallgatni én már nem tudok.
Így szájalok hetet-havat,
s ha fogy szavam, hát ordítok,
de pofámon nem lesz lakat.

A poklok ormán láb lógatva
mesélek ócska vicceket,
vagy angyalokba kapaszkodva
becézem Őt, ki így szeret.
És csengőkkel csilingelek,
ha váradban dögvész dagad,
mi patkányokkal incseleg,
s a pofámon nem lesz lakat.

Egy árok partján földbe ásnak,
mint rothadó szamárdögöt,
és bevarrják büdös pofámat,
mi akkor, ott is hőbörög.
De néhány éjbe öltözött
szavam talán majd itt ragad,
s ha suttogod, üvöltözöd,
a pofámon nem lesz lakat

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A pofázós-ballada appeared first on Litera-Túra .

Az ifjú vajda vézna kis kezéről
a pecsétgyűrűt szolga tépte le.
És holló jött az Isten kegyelméből,
s az Égi Trónig felrepült vele.
És nem titok, hogy csodájára jártak
a mennyet őrző kardos angyalok:
hollócsőrből a megszentelt varázslat
utat mutatva Nándorig ragyog.

A sziklára, mely bakot tart az égnek,
s keblén feszül az ősi óceán,
aranygallyakból ácsolt büszke fészket,
s fiat nevelt a fehér pelikán.
Ha szenvedett is, húsával táplálta,
s a holt fiókát vérrel kente meg,
hogy ne igézze ördögasszony átka,
hogy így fakasszon gyászból életet.

A gólyák útján szökve messzi délnek
(Aradon, Pesten álltak már a fák…)
a vad határon könnyező legények,
nyomukban hóhér, cári porkoláb.
A gólya szólt, és hallgattak szavára:
„Hiába űz el céda mostoha,
szárnyaimban az Új Tavasz varázsa:
Fiúk, mi együtt indulunk haza.”

*Ez a vers a Litera-Túra Kiadó, Gondolatrajzok – 2019 antológia verspályázatán harmadik díjas lett.

The post Rusvay Balázs: A négy madár balladája appeared first on Litera-Túra .

Ismerem a betűvetést,
én ismerem a számokat.
Sejtem, mitől éles a kés:
nem lenne, csak egy mozdulat,
hogy elmetsszem a torkodat.
És meg is tenném. Istenem,
nyirkos kezekkel fojtogat,
hogy önmagam sem ismerem.

Ismerem a bort, a kocsmát,
a könnyű, céda lányokat.
Ismerek én minden utcát,
hol sok úr köztük válogat.
És láttam furcsa álmokat
hányásban, szarban, részegen
a csillagpitykés ég alatt.
Csak önmagam nem ismerem.

Ismerem a csapásokat,
ahol disznók sosem járnak.
Tudom, tíz a parancsolat,
ismerek zsiványtanyákat,
puccos villát, szegényházat.
És megfagyni a flaszteren
láttam csonka, vén bakákat.
Csak önmagam nem ismerem.

Ismerem a gyógyszereket,
melyik pezsdít, melyik altat.
Jártam ott, hol nincs szeretet:
Ínség szült hazug hatalmat.
Szabadságnak vér az abrak…
Tudom, ki hív, ki ír nekem,
hol ülnek tort s lakodalmat.
Csak önmagam nem ismerem.

Ismerek pár méltóságot,
kinek vízből van az ágya,
s ki után varjú se károg,
azt küldik ők kínhalálba.
Ily sors vár minden betyárra,
ez nem lesz másképp sohasem,
imám visszahull a sárba,
s még önmagam sem ismerem.

Tudom, jobb, ha úgy néznek rám,
mint hülyére, vén bolondra.
Te is vágod ezt a cselt, már
Attila is megjátszotta.
Mert ha nem figyel a kobra,
a kis patkányok boldogok,
s gyűjtögetnek csúf napokra.
Tán én is csak patkány vagyok?

Mindegy. Messze kalandoztam.
Ismerem a betűvetést…
Bár fürödnék drága borban,
s volna pénzem, nem is kevés!
Elinnám az eszemet, és
nem fájna többé, higgy nekem,
a kegyetlen felismerés,
hogy önmagam sem ismerem!

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: Apró képek balladája appeared first on Litera-Túra .

A hátam mögött ordasként osonva
a vén halál egy véreset köpött,
hogy úgy kerüljön herceg, vézna szolga,
mint én kerültem szentet, ördögöt.
Csak börtön volt a zöld mező előttem,
hol más utas vidáman bandukolt,
a varjak népe silbakolt fölöttem,
míg telt, fogyott az isten arcú hold.

A völgyek, hágók reszketeg tanyái
magukra húztak lombot és avart,
s én röstelltem a paraszttól tarhálni,
ki görbe bottal úgyis elzavart.
A városokban utcán énekeltem,
a szeplős lány egy kancsó bort hozott.
Hogy átölelt, én hajnalig szerettem,
de kelt a nap, s ő messze átkozott.

Az éji erdőn rémektől futottam,
minden bokorban porkoláb lapult.
Tán jobb lett volna elrohadni holtan,
de vert a szív, és várva várt az út.
Lopva léptem a bűzös ingoványban,
csak engem gúnyolt Szent Elmo tüze.
Én jártam ott, hol sötét és halál van,
hol mit sem ér egy koldus esküje.

Úgy is volt, hogy a véletlennek hála,
két karom egy asszonyt ágyba vitt,
s ha lángra lobbant minden porcikája,
én meghallgattam lázas álmait.
De reggel már egy vén dió tövében
nyakamba dőlt a másnapos világ,
és szomjan, étlen ott elüldögéltem,
míg szólt az út, s én indultam tovább.

A Nagy Folyón át, csónakorrban ülve,
ha vízbe ért a korhadó lapát,
ezüst-szemem a révészt elkerülte,
és vacogtam, mi várhat odaát.
De nem volt menny, sok, büszke szép kerubbal,
sem kénköves bűz, lángok és korom,
csak szemközt álltam újra minden úttal,
s én megkötöttem ócska bocskorom.

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A végtelen út balladája appeared first on Litera-Túra .

Lehetsz Pilátus tiszta kézzel,
hogy bámulhasd a köldököd,
vagy júdásként bolyongd az éjjelt,
mi harminc ezüstöt köpött!
Fenn angyalok, lenn ördögök.
A kettő közt keselyűk várnak
(S a kocka is ma jól pörög!)
rongyos csúcsán a Golgotának.

Lehetsz Barabás láncok nélkül,
hogy rikolthassák rút neved.
A Királyság, mely Égben épül
egy ünnepelt hőst elfeled…
Hajtsanak száraz, vad szelek
A Héttőrsebű Városon át,
s kerüljenek az emberek,
ahogy hajdan Ábel gyilkosát!

Légy arc az arctalan tömegben!
Hiába bújsz, ha rád mutat
egy néma őr a lándzsaheggyel,
hogy kereszt húzza válladat.
Vagy szórj fejére átkokat,
te asszonyszoknya mellől bátor,
köpködj, vagy rázd a farkadat
a kardok óvó árnyékából!

Légy árva, céda Magdaléna,
ki vaksötétig is kitart,
kit nem húz gyávák szakadéka,
mint azt, ki lopva elinalt.
Vagy légy te az, ki elinalt,
hogy háromszor még megtagadja.
Így nem hozol fejedre bajt,
s a püspököt majd Róma adja…

Légy bal lator, kacagd pokolra
a lelked: úgysincs istene!
Légy jobb lator, ki imádkozva
nagy útra indul most Vele!
Vagy légy tövise, nyílt sebe
az Ácsnak, aki halni készül!
De mennyországot vérzel-e,
vagy poklot hagysz ránk örökségül?

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A passiójáték-ballada appeared first on Litera-Túra .

Emlékszel még a kis koldusfiúra?
Pofánk elé egy lapockát lopott!
A februárt még úgy-ahogy kihúzta,
majd lázasan, köhögve távozott…
És tavasz jött a fürtös gyöngyikékkel,
koslattunk együtt sok veszett szukát,
s Holdra nyígtunk a farkasok dühével,
mi vándorok, mi elvadult kutyák.

Emlékszel még a sintér csúf szemére?
Borban égett, mikor nyakon fogott.
Hogy víziszonyt haraptunk vérerébe,
s ő káromolva Istent átkozott?
A mészárszékek sarkain lapulva
lestük az ízes marhacsontokat.
Bár ott járt volna Jézus Krisztus újra,
ki feloldoz – ki marhacsontot ad!

Emlékezz majd, ha véget üt az óra,
s az Égi Ajtó aranyküszöbén
ha elénk áll a nagyszakállú szolga,
hogy milyen jól mulattunk, te meg én!
Megosztva ezt a rongyos, kurta álmot,
mi velünk együtt út sarába hull,
örök időkre testvérek, barátok,
örök időkre, jaj, gazdátlanul.

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: A kóbor kutyák balladája appeared first on Litera-Túra .

Az oroszlán, ha kilenc lándzsa
egy utat szakít szívébe,
nem hiába a Vér királya,
kipattan karmai éle.
S mielőtt leszáll az éjbe,
még kilenc maszájt ránt a porba,
gyomrukat torkukig tépve.
A bosszú nem istenek dolga.

A kobra, hogyha mutatványos
bűvöli lágy zeneszóval,
a halál helyén hindut átkoz,
nyelve a szisszenő sóhaj.
S két kicsi, újszülött foggal,
mert nem felejt a Brahma papja,
mérget mar vérbe azonnal.
A bosszú istent jóllakatja.

A betyár, hogyha búsan lépdel,
míg szemére vár a holló,
még pár szót vált a rongy pribékkel.
E mondat légyen utolsó:
„Figyelj, te ostoba pondró,
a nőd a kölyköt tőlem várja,
százszor, hozzám százszor volt jó:
a bosszúm az én magom állja.”

(Hogy itt ülök, jó Fermin diák,
fingra is lusta felállni,
míg szél fütyül az ablakon át,
s leköphet, megölhet bárki.
Hisz kerül ma olyan száz, ki
egy koldusba rúg örömében,
s bosszút is állhat akárki,
csak én nem, csak én nem, csak én nem.)

*

Váci kocsmasirató

A Száznégyesben délután,
ha megszomjaztak a kölykök,
a Hajnika négy fröccs után
egy bő deci vodkát öntött.
Míg el nem vitte az ördög
lázas szívünk tavasz-álmát,
s helyébe füst szagú ősz jött,
és a kocsmát rég bezárták.

A Sanchezban már pénteken,
mikor összegyűlt a banda,
s a belga sörtől részegen
felmászott toronymagasra.
Hogy élünk, Isten akarta,
mi szegény, részeges árvák.
De mi értelme, mi haszna,
ha a kocsmát rég bezárták.

A Gondűzőben hajnalig
a felsőházban volt helyünk,
míg élt bennünk a balga hit,
hogy el mi onnan nem megyünk.
Most lógatjuk józan fejünk,
és nézzük az Isten hátát.
Mondd, Ászokat ki ad nekünk,
ha a kocsmát rég bezárták!

Ha megcsörrent a telefon
egy nincstelen, vén vasárnap,
hogy nyitva még a Stadion,
hogy egy sörre még levárnak.
De már csak hontalan árnyak
terhe húzza Isten vállát,
mert elgyöngültek a lábak,
és a kocsmát rég bezárták.

Ma otthon egy kis bor felett
megülnek a véndiákok,
s ha kérded, ki volt az vagy ez,
a választ hiába várod.
Mert feledtek minden álmot,
s elhagyták Villont, a bástyát.
Ne hulljon fejükre átok,
bár a kocsmákat bezárták.

*Első közlés

The post Rusvay Balázs: Villon-inspirációk appeared first on Litera-Túra .

Állj meg egy percre, püspökváros,
ne folyj tovább, te nagy folyó,
emeld a fröccsöt áldomáshoz,
bukott diák és naplopó!
A vége egy, bár száz a szó:
a júliusi ég alatt
Bolond Laci, a csavargó,
egy bőrkabátban elrohadt.

Aszongyák vérzés vitte messze,
veres lőn, mint az alkonyat,
negyvenkét fokos volt a teste,
s nem tért vissza az öntudat.
A reszkető szemhéjakat
borzadva leste ott a nép,
még néhány görcsös pillanat,
és tudták jól: olajra lép.

Bolond volt ő és béna félig,
de gonoszság, rosszindulat
nem érhetett fel szép szívéig,
örökre kisfiú maradt.
Hány tetves év! Mondd, hány vonat
szaladt el úgy egy jobb világba,
hogy nem kapott, csak átkokat
a tegnapi lángosra várva.

Ha gazdag kölykök unatkozván
a régi pályaudvaron
rúgták, leköpték, kigúnyolták;
ordított, mint a vadbarom.
De minden áldott szombaton
velünk szurkolt a meccseken,
és káromkodott vastagon,
és boldog volt – én úgy hiszem…

Állj meg egy percre, püspökváros,
ne folyj tovább, te nagy folyó,
emeld a fröccsöt áldomáshoz,
bukott diák és naplopó!
A vége egy, bár száz a szó,
kiáltsunk együtt jó nagyot:
Bolond Laci, te csavargó,
vigyázzák álmod angyalok!

*

Koldusballada egy árulóhoz

Csodáld meg feslett rongygatyámat,
hogy lóg belőle bús tököm,
s a farkam, mely rég nem vadállat,
fejét lesunyva rád köszön.
Látványuk nem kislányöröm.
S ha szél dudorászna lyukamon,
mielőtt messze költözöm,
azt a karcos nótát rád hagyom.

Csodáld meg borzas, gondozatlan
szakállam, kócos bajszomat!
(Otthagytál engem, ott a szarban,
kínok közt, vasbilincs alatt…)
Legyen tiéd e pillanat!
Legyen tiéd szakállam, bajszom,
s a pörköltszaft, mi ráragadt,
ha bármit is rád kéne hagynom!

Csodáld az undort csúf pofámon,
a beteg, sárga szememet,
ha népkonyhán tarhót zabálok:
nincs benne hála, élvezet.
Őrzök még régi képeket,
rajtuk három gyerek s az asszony,
hogy tudjam, kiket nem lehet
soha-soha zálogba csapnom!

Csodáld meg öklöm jó közelről:
az lesz a végső állomás.
Előttem indulsz majd a lejtőn,
kutyám leszel, ha sírba szállsz.
Tíz retkes körmöm sárba ás,
hadd táncoljak én a hantodon!
Halálos bűn az árulás:
ezt az intelmet még rád hagyom.

The post Rusvay Balázs versei – Villon diák szerint appeared first on Litera-Túra .