The post Smelka Sándor: Pécs appeared first on Litera-Túra.
]]>Ha nő volnál, nyári estéken a Király utcában boroznánk, és ahogy elmerülnék a szemedbe, csak dadogni tudnék: de jó itt… de jó veled… de jó, dejó, dejó…
Ha nő volnál, csak úgy kiülnék egy mecseki padra. Ücsörögnénk a lusta őszi napsütésben. Te duruzsolnál, beszélnél valami lényegtelen csacskaságról, én pedig hallgatnálak és fognám a kezed.
Ha nő volnál, néha egymás idegeinkre mennénk. Például a bevásárlások alkalmával, vagy amikor a dugóban ülünk fáradt nyári délután vagy buszvárás közben a forró aszfalton.
Ha nő volnál, veszekednénk, felemlegetném az osztrák-magyar anyádat, a török nagyanyádat és a római dédanyádat. Még azt a hülye kelta idiótát is elátkoznám, aki egyszer csak kitalálta, milyen jó ötlet lenne várat építeni a Jakab-hegyre. Direkt felhajtva hagynám az ülődeszkát, este csak azért is, dafke, meccset néznénk.
Ha nő volnál, flörtölgetnék. Például Kaposvárral. Vagy ha féltékenyebbé szeretnélek tenni, akkor Kiskunfélegyházával, és ekkor úgy rapliznál esténként, de úgy! Kiabálnál velem: hogy állhatok össze egy ilyen kis lapos várossal, bezzeg neked micsoda hegyeid vannak.
Ha nő volnál, kibékülnénk. Meglepnélek valami csekélységgel, virággal, csokival, mozival. Elkerülő úttal. Ipari parkkal (bár a meglévőket se használod).
Ha nő volnál, csak úgy kiülnék egy mecseki padra, te duruzsolnál, csacskaságról beszélnél, én pedig csak néznélek, és némán fognám a kezed.
*Első közlés
The post Smelka Sándor: Pécs appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: Hogy csúsztam el egy banánhéjon appeared first on Litera-Túra.
]]>– Jó reggel, József!
Semmi válasz.
Hát, jó, gondoltam, talán nem hallotta, lehet, hogy még aludt, nem itta meg a kávéját. Van ez így. Másnap délután az utcában találkoztunk, éppen szembe jött. Mondom neki:
– Jó napot, József!
Semmi válasz.
Talán a melegtől van. Elpunnyadt, elgondolkodott a bevásárolnivalón. Tegnap reggel ismét ráköszöntem, és amikor ismét nem reagált, aggasztó gondolatom támadt: József megharagudott rám.
Azonnal átgondoltam, miket írtam az elmúlt hetekben. Ugye nem született olyan tárcám, humoreszkem, amiben egy József nevű szereplő nagyon pórul jár?! Nem emlékeztem rá. Akkor talán udvariatlan voltam vele, talán megbántottam valamivel.
Egyik nap azt gondoltam, tisztázom vele a helyzetet. Épp a boltból ment haza. Mellécsapódtam.
– Jó napot, József! Haragszik rám valamiért? Mostanában nem köszön.
Semmi válasz. Most már biztos voltam a dolgomban. Gyerünk, tisztázzuk a helyzetet:
– Tudja, múltkor metszettem a szilvafánkat, egy ág valóban átesett az ön kertjébe, de véletlen volt. Igazán sajnálom.
Semmi válasz.
– Igen, és az is igaz, hogy banánhéjat dobtam a kukájába. Csöngött a telefonom, foglalt volt mindkét kezem, az ön kukája kint volt még a kapu előtt, hát, gyorsan beledobtam a banánhéjat, hogy fel tudjam venni a telefont. Sajnálom, cserébe ön is dobhat valamit a kukámba.
Semmi válasz.
– Tudja, József, amikor a múltkor azt mondtam a feleségére, hogy a kora ellenére jól tartja magát, azt én nem úgy értettem, hogy öreg lenne vagy esetleg kövér…
Ekkor a szomszédom félbeszakított. Nehezen artikulálva a következőt mondta:
– Nem haragszom. Tele van a szám aftával, nehezen beszélek. Köszöntem, csak hümmögve. Maga nem hallotta a zenéje miatt. Tényleg bedobott a kukámba egy banánhéjat?!
– Igen.
– Hát ezért még számolunk! – mondta a szomszédom dühödten és átrobogott az utca túloldalára.
Azóta tényleg nem köszön.
*Első közlés
The post Smelka Sándor: Hogy csúsztam el egy banánhéjon appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: A markoló appeared first on Litera-Túra.
]]>Egy ilyen nap után tartott hazafele Jonatán, amikor az utcai lámpák ezüst fényében óriási markolót vett észre. Ahogy közeledett, egyre nagyobb lett. Jonatán egészen félrehúzódott, a kerítéshez. A gigantikus látomás úgy magasodott föléje, mint egy űrrepülő gép. A valószínűtlenül magas vezetőfülkéből vidám, szinte joviális fickó integetett feléje. Hálásan mosolygott, amiért Jonatán félreállt.
Másnap délután dudálást hallott kintről, abból a félhomályos, ködös izéből, ami mostanában körülvette az otthonát. A kapujában a tegnapi joviális sofőr állt, és udvariasan megkérte Jonatánt, hogy egy pillanatra legyen kedves bevinni a kukáját az utcáról, mert a markolójával nem fér el tőle. Tudniillik a mezőn dolgoznak, építik a Dolgot, és ennek a munkának bizony mennie kell, mert fontos, hogy odakint a Dolog időre elkészüljön. Jonatán kissé furcsállta a kérést, húsz évig mindenki elfért itt, bármekkora kocsival is jött ebbe a kis utcába. De azért megtette, amit a sofőr kért tőle. (Hiába: a Dolognak el kell készülnie odakint a mezőn.)
Ahogy markoló elhaladt mellette, úgy érezte, hogy a gép nagyobb, mint tegnap volt. Az embermagas kerekeivel kitöltötte az utca teljes szélességét, kerítéstől kerítésig. Macska se fért el mellette, nemhogy kuka.
Másnap délután újra dudálást hallott. Ezúttal a joviális sofőr már a bejárati ajtóban állt, és udvariasan megkérte Jonatánt, hogy tegye kicsit odébb a kerti törpét az előkertben, mert nem fér el tőle a markolóval, kár lenne ráhajtani, mert ugyebár a Dolog építése mindenekfelett, de azért ésszerű határokon belül…
Jonatán cipőt húzott, kisietett a háza előkertjébe, ahol egy házméretű kerék magasodott föléje. Arrább húzta a törpét, mire a vezető megköszönte a segítséget, majd egy létrán felmászott a vezetőfülkébe. Félúton eltűnt a ködben.
Másnap Jonatán hajnalban hallotta meg a jól ismert dudát. Éppen öt perce nyomta le a szundit a telefonján, még át akart fordulni a másik oldalára, de ezt a mozdulatot éppen félúton állította meg a markoló vezetőjének hangja. Jonatán kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a szobájának már nincs teteje. Helyette a markoló vesztegel az ágya mellett. Most egyenesen hegy méretűnek tűnt. Messze fent, a felhőzet közelében, a markoló-monstrum egyik ormán pillantotta meg a vezetőt, aki egy hangtölcséren keresztül arra kérte Jonatánt, hogy legyen kedves arrébb húzni a ruhaszárítót és a tévéállványt, mert nem fér el tőlük. A Dolog építése a mezőn nem tűrhet halasztást, máris késésben van, de kitartás, pár hónap és vége lesz ezeknek a csöppnyi kellemetlenségeknek. Jonatán félálomban csinált utat a markolónak, aztán öt percre még visszaájult az ágyba.
Másnap Jonatán arra ébredt, hogy a csillagtalan éjszaka után még az a ködös, félhomályos izé sem akar megérkezni, ami hét óra körül szokott elővánszorogni keletről. Az égbolt helyett ugyanis egy sötét, rideg dolog feszült felette, ami leginkább egy óriási markoló alvázához hasonlított. Nap helyett fémszínű kardántengely forgott az ünnepi díszben didergő város felett.
*Első közlés
The post Smelka Sándor: A markoló appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: A Megvalósult álmok utcája appeared first on Litera-Túra.
]]>Egyszer tényleg eltévedt. Már három órája bolyongott a ködös városrészben, mire kitisztult az idő. Egy olyan utcában találta magát, ahol előtte még sose járt. A takaros házak úgy álltak egymás mellett, mint a porcelándíszek a szekrény polcain. A legszebb őszi táj vette körül. Ilyet csak agyonfilterezett háttérképeken látott azelőtt. A meleg őszi fényben minden olyan szépnek és álombélinek tűnt. Nem sokára megpillantott egy embert is, akitől megkérdezte, hol jár. Az illető egy pillanatra abbahagyta az udvarsöprést.
– Ez a Megvalósult álmok utcája – mondta Pityunak és valahogy nem tűnt boldognak. – Itt minden vágy, álom, amit az ember elgondol, egyből megvalósul.
– De jó lehet itt élni… – szaladt ki Pityu száján.
– Nézzen körül, aztán majd meglátja – legyintett a férfi, majd még hozzátette mintegy magának:
– Fene ezt a nagy udvart, ki gondolta, hogy ennyi munka van vele.
Pityu tovább sétált a fasorral szegélyezett utcán. Az egyik udvarban színes körhintát látott meg, pont olyat, milyen a vidámparkokban szokott lenni: cicomás lovak, cifra hintók álltak egymás mögött, csak ez a körhinta nem forgott és feltűnően hiányoztak róla a gyerekek. Helyettük egy gondterhelt férfi ücsörgött az egyik hintó mélyén. Hivatalos levelet olvasgatott, ami leginkább számlához hasonlított. Pityu világosan hallotta, ahogy a férfi ezt mondja:
– Ki gondolta, hogy ennyi áramot fogyaszt ez a vacak…
Néhány lépéssel odébb tanácstalan férfi állt az utcán. Hol a csillogó, villogó, vadonatúj kocsiját nézegette, hol az udvarára nyíló kaput. Eközben a fejét vakargatta.
– Csak tíz centivel szélesebb a régi kocsinál – sóhajtozta – mégse férek be vele a kapun.
A következő udvaron egy tigris heverészett. A közelben álló fenyőfán élő karácsonyfadíszként ücsörgött az apuka, az anyuka és a három gyerek. Aggódva lesték az alattuk nyújtózkodó, kényelmesen tisztálkodó, egyébként igen csinos állatot.
– Talán még se volt ez olyan jó ötlet, drágám – mondta a feleség a férjének. – Szépnek szép, azt elismerem, de nem lett volna jobb egy szelídebb háziállat?!
A következő udvaron úgy sorakoztak a hatalmas doboztornyok, mint Manhattanben a felhőkarcolók. A dobozok között egy nő futkározott fel-alá, és amikor néha megállt, sápadtan nézte a föléje tornyosuló dobozhegyet.
– Hova rakjak ennyi mogyorókrémet?! Kellene egy raktár is. Lehetőleg havazás előtt.
A következő udvaron ezüstösen csillogó holdrakéta magasosodott a környék fölé. Úgy nézett ki, mint egy kilövőállásra épített tévétorony. Előtte egy férfi nézte ezt az egész hóbelevancot. Igen csak el volt kenődve:
– Most már csak – morogta magában – uszkve nyolcszázezer liter kerozin kellene valahonnan, és máris utazhatok a Holdra.
Így sétált Pityu a Megvalósult álmok utcáján fel-le. Estig sok emberrel találkozott, mindnek megvalósult valami álma, de egyikük se volt boldogabb, mint mi, akik itt lakunk a Nem-minden-álom-teljesül nevű utcában.
Este újra leszállt a köd és örökre elfedte ezt a fasorral szegélyezett paradicsomot Pityu szeme elől.
*Első közlés
The post Smelka Sándor: A Megvalósult álmok utcája appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: Kerekvilág appeared first on Litera-Túra.
]]>Egyszer van, hol nem van, van egyszer egy Kerek Világ Iskola. Ez az iskola épp a Kerek Erdő legközepén áll, egy nagyon szép réten. Nem jó, ez így túl közhelyes… Az igazság az, hogy a Kerek Világ Iskola a Nagy Sötét És Meglehetősen Amorf erdő közepén áll. Ez az erdő nagy, sötét és meglehetősen amorf. Ebben az erdőben az utak kesze-kuszán kacskaringóznak, szeszélyesen keresztezik egymást, és az ember lépten-nyomon fennakad az ösvényeket szegélyező tüskés bokrokon. Ezenkívül remekül el lehet tévedni a szurdokokban, a hegycsúcsokon, a patakparton, a tisztáson, a sűrűben, a fák közt, a fű alatt, a susnyásban meg gyakorlatilag mindenhol.
Szóval, egy ilyen erdő közepén áll a Kerek Világ Iskola. Jó, jó… Nem a közepén áll, hanem, majdnem a szélén. Egy sehova se vezető buszjárat gazos megállójától balra.
A Kerek Világ Iskola kerek. A falakat nem törik meg durva, éles kiszögelések, mindenki, bárhonnan jött is, fennakadás nélkül közlekedhet a folyosókon.
A Kerek Világ Iskola kerek. Azaz a gyerekeket nem lehet sarokba állítani. Néha ugyan lenne igény erre, de ezt a nézetet csakis a cinikus, rosszmájú emberek hangoztatják, olyanok, mint ennek a mesének a szerzője.
A Kerek Világ Iskola színes: piros, sárga, zöld, kék. Meg sárgás-piros, zöldeskék és sárgás-kékes-zöldes. Igazából a fenti színek valamennyi árnyalata előfordul náluk, és remekül kiegészítik egymást, egyik szín sem felesleges, nem odaillő. Néha az is előfordul, hogy valaki a folyosón annyira fennakadás nélkül jön-megy, hogy az illető belilul utána. (De ez titok! Ilyen nincs…)
A Kerek Világ Iskola kerek. Azaz mindenki egyforma távolságra van a középponttól. Hogy ki van a középpontban? Azt nem lehet tudni: mindenki másképpen nevezi. Valaki azt mondja: gondviselés, valaki azt, hogy szeretet, valaki azt, hogy Isten. Ezerarcú, rejtőzködő az illető, aki rendre felbukkan az iskola folyosóin. Kibogozza a makacs cipőfűzüket, egy copfba fésüli az ezerfelé tartó utakat, és ha kell, napsütést hoz az ünnepléshez.
Hogy kik építették ezt az iskolát? A történelem homályába veszett a nevük, de valamennyien hittek abban, hogy az a kör, amit maguk köré húztak, őket is megvédi a Nagy Sötét És Meglehetősen Amorf Erdőtől. Hittek abban, hogy az iskola lármás, kacskaringós folyosói őket is elvezeti valahova. De a legjobban abban hittek, hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy valaki értékes legyen.
Senki se felesleges, mert így kerek a világ!
(Íródott a Kerek Világ Általános Iskola huszadik születésnapjára.)
*Első közlés
The post Smelka Sándor: Kerekvilág appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: Androidokról és emberekről (és dinókról) appeared first on Litera-Túra.
]]>Néha annyira idegesítő ez az intergalaktikus közösségi oldal, hogy elmondani se tudom. Hogy némely androidnak mennyi felesleges szabadideje van! Egyesek teljes öt másodpercet is fent lógnak naponta. Ami engem illet, nekem elegendő csupán két mikromásodperc arra, hogy megnézzem a legújabb posztokat. Mert – kérdem én – mit láthat az android ezen a közösségi oldalon? Videókat aranyos porszívórobotokról, akik bájosan játszanak egymással. Kétbites bölcsességprogramokat, melyek arról szólnak, hogyan lehetünk kiegyensúlyozottabb robotok. (Esetleg harmadik láb, he?!) 3D-s hologramokkal családi nyaralásokról. Kit érdekel, hogy Z14B46 az Alfa Centaurin nyaralt a családjával?! Most komolyan, ki az USB-met érdekli ez, már bocsánat a trágárságért. Ezt kéne lájkolnom? Egy nagy kék halált! Már elnézést.
A legborzasztóbb mégis ez a legújabb őrület, ez az emberes mém. Ez azért is olyan bosszantó, mert minden második ismerősöm megosztja. Azoknak, akik még a Földön élnek: adott egy embert ábrázoló hologram ezzel a felirattal:
„Az emberek nem ittak csillagfényből párolt brandy-t hiperűrugrás közben, és kihaltak. Ne kockáztass!”
Ilyeneket kell néznem a Tejútrendszer széltében-hosszában ezen a fránya közösségi oldalon. Tudjátok, mit?! Lehet, hogy törlöm is profilom és esténként diszket olvasok, mint a régi ősidőkben.
The post Smelka Sándor: Androidokról és emberekről (és dinókról) appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: Az a szép, kényelmes jövő appeared first on Litera-Túra.
]]>Miután elaludtam, azt álmodtam, hogy valamikor a jövőben születni fog egy ükunokám, aki majd óvónőként dolgozik. Beszélni nem tudtam vele, mert nagyon el volt foglalva, csupán az egyik naplóbejegyzését olvastam el:
“2119. február 23. csütörtök
Nagyon nehéz napom volt ma. Mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Úgy kezdődött, hogy Tomika kiabálni kezdett, hogy nem tudja bekötni a cipőjét, mert a telefonos alkalmazása nem kommunikál az önbefűzős cipőjével. Mondtam neki, hogy installálja újra a programot, elég nagy fiú már ehhez, és egyébként is: már a kiscsoportosok is meg tudják ezt csinálni.
Ekkor a mosdóból kiabált Erus, hogy nem tudja lehúzni a vécét, mert az ujjlenyomat-leolvasót valaki összekente. Az öntisztító meg úgy látszik, nem működik. Így aztán fognunk kellett egy papírt, és azzal tisztítottuk le az érzékelőt.
Tomikának installálás után se működött az önbefűzős cipője. Megpróbáltam az én telefonommal bekötni a cipőt, de a két eszköz nem volt kompatibilis egymással. Így aztán Tomika mindenhova papucsba ment ma. Még szerencse, hogy nem tudtunk kimenni az udvarra se, mert a mozgójárda épp a programját frissítette, és a világért sem akart megmozdulni. Ami furcsa, mert a járda mindig szombaton frissít. Az ebédelőbe is úgy kellett átsétálnunk a folyosón. A gyerekek persze kórusban nyavalyogtak, hogy ők bizony nem sétálnak ötven métert, hogy egyenek. Leginkább Tomika hisztizett, hogy ő papucsban aztán főleg nem járkál.
Végül is az éhség erősebb volt, és mégiscsak átsétáltunk az ebédlőbe. Bár majdnem hogy hiába mentünk oda, mert a konyhai robotok bekaphattak valamilyen vírust, és félkész ételeket adagoltak ki nekünk. Kénytelenek voltunk bemenni a konyhába, mi óvónők, és kézzel kenni vajas kenyeret a gyerekeknek, amit aztán végül meg se akartak enni, mert nem tudták, mi az.
Emiatt persze a délután rossz hangulatban telt el, ehhez még az is hozzájött, hogy a videólejátszón elromlott a hologram-funkció, így kénytelenek voltunk ósdi 3D-ben nézni a meséket.
Hazafele az önvezető busz eltévedt, valami probléma akadt a műholdakkal. Jó másfélórát bumliztam, mire hazaértem, közben arra gondoltam, hogy milyen szépen, nyugodtan élhettek a dédszüleim száz évvel ezelőtt, a huszonegyedik század elején. Igazi békevilág lehetett!”
*Forrás: https://www.facebook.com/smelkasa/
The post Smelka Sándor: Az a szép, kényelmes jövő appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: Tavaszi ének gyermekhangra appeared first on Litera-Túra.
]]>hogy minden ilyen sárga?
Honnan jött a sok virág
az aranyeső ágra?
Egy tündér sétált erre,
hogy kiszínezzen mindent?
Csillagból hullt aranyport
láthatunk most itt lent?
De szerintem az történt,
hogy jött egy könnyű szellő,
s a kertet megáztatta
egy aranyeső-felhő.
Forrás: Hetedhéthatár
© Németh Péter
The post Smelka Sándor: Tavaszi ének gyermekhangra appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: A bedobó ember appeared first on Litera-Túra.
]]>– Hé, te!
– Jó estét – mondtam udvariasan, mert nem akartam tegeződni vele.
– Semmi jó estét, értve?! Különben is, takarodsz be mindjárt a kiállítás megnyitóra, különben nyakon váglak!
Nem egészen azt a kifejezést használta, hogy „váglak”, hanem annak valamiféle drasztikusabb, vulgárisabb változatát.
– Na, de kérem… – mondtam volna válaszul, de nem tudtam, mert a kopasz megragadott és egyszerűen betuszkolt a kapualjba, végig rugdalt egy sötét folyosón, miközben valamiféle beszéddel próbálkozott, amiből nagy nehezen kihámoztam, hogy ő most éppen valamilyen Irén valamilyen kiállítására invitál, nagy-nagy szeretettel. Egyébként már el is kezdődött a megnyitó, mi a fenéért kések, legközelebb jöjjek időben, mert nem leszünk jóban, annyi szent!
– Miféle kultúrember vagy?! – kérdezte még, miközben nyakon vágott.
Ekkor azt mertem mondani, hogy engem ő ne ütögessen, egyébként se vagyok kíváncsi valamilyen Irén semmilyen kiállítására, és ha most nem haragszik, én mennék is haza, mert várok egy szerelőt, aki talán megjavítja dugulást a vécémben.
A kopasz kissé felbőszült, meglepően szakszerű mozdulatokkal odapasszírozott a falhoz, hátra tekerte a kezeim és azt mondta:
– Szar kifogás, pubi!
És ebben kénytelen voltam egyet érteni vele.
A teremben, ahova betaszajtott, már javában folyt a rendezvény. A falakon gobelinek lógtak, a néhány emberből álló érdeklődök között valaki éppen a bizonyos valamilyen Irén érdemeit méltatta.
– Értse meg, nem érdekel a tárlat! – suttogtam az emberemnek.
Erre az akkora kokit adott, hogy belekondult a fejem.
– Kuss, mert megfejellek, értem?! – mondta, majd biztatón még hozzátette: – Mindjárt hárfázni fognak.
– Nem szeretem a hárfát. És tényleg haza kell mennem…
– Kulturálódj, mert leverlek! – mondta, és a nyomaték kedvéért hasba vert.
Meggyőzött. Sőt, egyre jobban kezdett érdekelni a kiállítás: maradtam tehát. Pár perc elteltével valóban hárfázni kezdett valaki, mire tikkelni kezdett a szemem, megfájdult a fejem. Fájdalmasan felsóhajtottam. Pechemre túl hangosan, mert kopasz meghúzta a fülemet.
– Műélvezet, értve, műélvezet!
Értettem, de azért a hárfadarab közben többször is felsóhajtottam, amit bátran megtehettem, mert a kopasz más emberekkel is foglalkozott: elillanni készülő párocskákkal, nem odafigyelő fiatalokkal. Egy családot például a folyosóról toloncolt vissza a terembe.
A megnyitó végén – tizenöt perc múlva – azt mondtam az emberemnek:
– Hát, viszlát.
– Még mit nem?! – vigyorodott el csúfondárosan. – Van még aprósütemény, bor. Fogyasszá’ má’! Paraszt vagy?!
– Nem ihatok bort, még ma vezetnem kell.
Erre bokán rúgott.
– Egen, és az ásványvíz?! Az kutyafüle?! (A kutyának egész más testrészét nevezte meg.) Ne légy hülye!
Meggyőzött. Ettem egy kis perecet, a kopasz kezembe nyomott egy ásványvízzel töltött poharat, majd végig tuszkolt a gobelinek előtt.
– Mit gondolsz erről? – bökött rá az egyikre.
– Semmit!
Nyakon vert.
– Nyomd a rizsát, nem igaz, hogy egy képről nem jut eszedbe semmi!
– Na, jó… A szabadságot látom a képben, különösen ebben a kék csíkban, itt ni…
A kopasz barátságosan megveregette a fejem.
– Ugye, ugye? Tudsz te, ha akarsz.
– Elmehetek?
– Persze, de előbb írsz egyet a vendégkönyve, értve?!
Értve. Megtettem. Kisurrantam az ajtón. A kopasz még utánam kiáltott:
– Jövő héten felolvasóest lesz itt, valamilyen Sándor fog felolvasni valamilyen műveiből. Itt legyél nekem, mert megkereslek!
Az ilyen álmokkal az író azonban nem foglalkozik, ugyanis mihelyst felébred, tüstént el is felejti az egészet, helyette arról lamentál szorongva, vajon hányan jönnek el a rendezvényére.
*Első közlés
The post Smelka Sándor: A bedobó ember appeared first on Litera-Túra.
]]>The post Smelka Sándor: A sárgabóbitás appeared first on Litera-Túra.
]]>Marika néni azt is észrevette, hogy rendszeresen kocognak, hol együtt – az egész család – hol egyenként, az utóbbi főleg hétköznap fordult elő, de futottak. Tehát egészséges emberek, akik elélnek még néhány évig. Addig biztos nem, amíg… De ez is jobb, mint a semmi!
Remek szomszédok voltak, annyi biztos, de mikor hozakodjon elő a kéréssel? Talán este a legjobb, akkor ráérnek, még szerencse, hogy egy elektroműszerész udvara tele van mozgásérzékelő lámpákkal, így nem nehéz megtudni azt, hogy éppen merre járnak. A dolgot minél gyorsabban el kell intézni, nem szabad kifutni az időből. Marika néni két hete kirándult az unokájával az állatkertbe, ahol a kakaduk kalitkájánál szembesült az ijesztő igazsággal. Bár lehetnek kivételek, gondolta, közbejöhet egy-egy madárinfluenza vagy egyéb betegség, de az ember azért ne bazírozzon saját madara halálára.
A jelzőfényeknek köszönhetően Marika néni pontosan tudta, hol járnak a szomszédok, így a legváratlanabb pillanatban tudott megjelenni a kerítés megfelelő szakaszán, hogy egy spontán megjegyzést tegyen például a kutyára: csak nem német juhász? Nem, belga juhász. Hároméves szuka.
Máskor meg: A cicusok nem félnek a kutyától? Ööö… hogy is hívják?! Zsombi. De nem félnek, mert együtt nőttek fel.
Pár hét alatt kialakult egy kedélyes beszélő viszony Marika néni és a szomszéd család között. Sok minden kiderült, például az, hogy az apuka néhány évvel ezelőtt még erősen dohányzott, és egy húszórás repülőút után szokott le a cigiről. A feleségével pedig egy külföldi túra alatt jöttek össze, mikor is két görög sziget közt egy gumicsónakkal evezgettek. Kész csoda, hogy túlélték. De a legfontosabb információ az volt, hogy bent a lakásban él még egy teknős. Marika néni sajnálta ugyan, hogy nem papagáj, de ez is jobb, mint a semmi.
Egy szép, tavaszi napon szánta rá magát arra, hogy előhozakodjon a kéréssel. Előző napokban többször is leesett a vérnyomása, az egyik délutánt ágyban is töltötte. Ezek után joggal gondolta, hogy itt az idő.
Napsütéses, aranyeső-virágzásos szombat délelőtt volt. Az anyuka, apuka kertészkedett, a gyerekek a kutyával játszottak nagy zsibongással. Ebben a szép családi idillben jelent meg Marika néni a kerítés mellett.
– Nem kell maguknak véletlenül egy sárgabóbitás kakadu? – kérdezte a családfőt némi tiszteletkör után.
A szülők zavartan néztek a szomszédasszonyukra, majd egymásra. A gyerekek azonban rögtön lelkesek lettek. Egymás szavába vágva kérdezgették Marika nénit, hogy mekkora a kakadu (40-50 centi), tud-e beszélni (nem, sőt nagyon csöndes), tud-e valami produkciót (igen, nagyon játékos, sok mindenre megtanítható, még csak ötéves).
Mondhatni, hogy a dolog ott helyben eldőlt. A házaspár részéről a következő napokban néhány gyakorlati kérdés merült csak fel a madár tartásával kapcsolatban, melyekre Marika néni készségesen válaszolgatott, sőt azt is felajánlotta, hogy ha bármiféle probléma merül fel, bátran szóljanak neki, segít, ha tud. Két éve van nála a madár, a lányáéktól került hozzá, nagyon jól összeszoktak, a szívéhez nőt, de ő már túlságosan is idős egy ilyen kakaduhoz.
Marika néni kakaduja pont ugyanolyan verőfényes reggelen költözött az új gazdáihoz, mint amelyen hetekkel azelőtt eldőlt a sorsa. A család valamennyi tagja átment érte, a gyerekek azon versenyeztek, ki viszi a kakadu egy méternél is magasabb kalitkáját. Marika néni pedig könnyes búcsút vett a madarától. A házaspár és gyerekek már a kapuban álltak a kalitkával, mikor Marika néni még mellékesen megemlítette, hogy a sárgabóbitás kakaduk élettartama száz-százhúsz év, ezt az állatkertben tudta meg ő is. A házaspárnak ez már csak a saját nappalijukban esett le:
– Mit is mondott Marika néni? Hány évig él?
– Száz…
– Most hány éves?
– Öt körül.
– Ez azt jelenti, hogy…
De nem tudták folytatni. Apuka, anyuka sápadtan néztek egymásra a kalitka felett, miközben a kakadu őket figyelte lentről, sunyin, gyanakodva: új gazdákat kapott.
Hosszú életében nem először és nem utoljára.
*Első közlés
The post Smelka Sándor: A sárgabóbitás appeared first on Litera-Túra.
]]>